Müvek
EVEZETÉS
Az udvaron keresztül belopóztam - fél tíz után járhat az idő, most a
folyosók kihaltak és konganak, csak néha, mikor egy becsukott ajtó
előtt elmegyek, csap ki felém a zümmögés és egyszerre mélyen és igen
komolyan elszorul a szívem. A második emeleten, jobbra a tanári szoba
mellett, a VI-ik b) osztály ajtaját kinyitották, levegőzés miatt.
Leveszem a kalapomat, zsebre teszem. Aztán óvatosan bemegyek az ajtón,
félrefordított fejjel meghajtom magamat a katedra felé és nesztelen
léptekkel hátravonulok. Az utolsó padban, a kályha mellett, üres
egy hely. A tanár nem nézett rám, rendben van, legyintett egyet,
azt hitte, idetartozom, én vagyok az, aki öt perccel előbb kiment.
Nesztelenül megkerülöm a köpőládát és a szemétkosarat. Rálépek egy fél
kiflire, óvatosan megfordulok és beülök az utolsó padba. Vörösesszőke,
szeplős fiú ül mellettem - oh igen, oh igen - és majdnem felkiáltok
örömömben, meglepetésemben, boldogságomban: hiszen ez a Büchner!
- milyen, milyen régen nem láttam, hol jártam én, istenem, milyen
borzasztó álmaim voltak. De most itthon vagyok megint, a jó, igazi
valóságban, az én valóságos életemben, amiből nem volt jó kimenni -
oh, itthon vagyok, én vagyok az, Karinthy Frigyes a hatodik béből,
hát persze, mi csoda ostoba álom volt az. Egyszerre minden szag
ismerős: remegve nyúlok be a padba és kihúzok egy füzetet. Egy
pillanatig káprázik a szemem, de aztán világosan elolvasom: az
én nevem, hatodik bé, magyar dolgozatok.
Büchner, édes Büchnerkém, hogy vagy, te drága, vörös ember. Büchner
kissé csodálkozva néz rám, nem érti, minek örülök úgy, hogy értené!
Pszt, mondja, meglök, és mérgesen néz rám oldalt. Persze, én itt
lármázok, mikor odakint felelnek - ki felel? ahá, a Steinmann, a
Bódog! - és aztán! Neki lesz baja belőle! De édes Büchnerkém, nem
érted, alig tudok uralkodni az örömömön. Büchner nem érti, hogy lehet
valaki ilyen marha, aszongya, minek röhögsz úgy, tudod, hogy pikkje
van rám, azt hiszi, én bolondozok és azon röhögsz. Különben pedig
miért nem férsz a bőrödbe? Pszt, lassan beszélj.
Hát idehallgass, édes Büchnerkém, milyen marhaságot álmodtam - és most
boldog vagyok, hogy csak álmodtam. Azt álmodtam, hogy én nem vagyok
már tizenhat éves, hanem sok év telik-múlik és tudod, és sok zavaros
és zagyva dolog jön, egészen másképpen, mint ahogy én most elképzelem.
Tudod, álmomban leérettségiztem, képzeld (na és örülsz, hogy csak álom
volt, te hülyőke, bár már túl volnánk rajta!) -, szóval leérettségiztem,
és kiléptem az élet iskolájába, amiről Lenkei tanár úr szokott beszélni.
Bizony, nem is tudom, hányadik osztályába jártam az élet iskolájának,
de nagyon sok osztály volt és úgy volt (pszt! ne ordíts úgy! idenéz
és kihívhat, amilyen pikkje van rám!), szóval úgy volt, hogy már
huszonhét éves vagyok, és ülök egy kávéházban, és nem jól éreztem
magam, képzeld, pedig mostanában hogy szerettem volna huszonhét éves
lenni. Szóval a kávéházban ültem, és úgy volt, hogy tényleg egy író
lettem, ami lenni akartam, és már sok könyvem megjelent, és ismertem
személyesen Bródy Sándort, és elfogulatlanul beszélgettem Molnár
Ferenccel, és autogramot kértek tőlem, és képzeld, mégse éreztem jól
magam, nem furcsa? Szóval kiderült, hogy érettségi után nem olyan jó
lesz, mint hittem. És amint ott ültem a kávéházban, esett az eső, és
minden szomorú volt - ekkor én egyszerre eltűnődtem álmomban, és azt
gondoltam, hogy ez mégiscsak lehetetlen, hogy én már huszonhét éves
vagyok, és minden így megy: - és egyszerre eszembe jutott az osztály,
és hogy hiszen én tulajdonképpen a hatodikba járok, és nekem még
sok dolgom van, meg kell csinálni a mértani rajzot, át kell néznem
a történelmet és közben gondolni kell a jövőre, ami nagyszerű és
csodálatos lesz, mert hiszen még csak tizenhat éves vagyok. Szóval
jól átgondoltam mindent, és világosan rájöttem, hogy én most nyilván
csak álmodom, és méghozzá nem valami szép és dicsőséges álmot, hanem
egy elég kellemetlen és tökéletlen álmot, és hogy a legokosabb, amit
tehetek, ha erőlködöm és fölébredek, és átnézem a mértant, és bejövök
az osztályba. Az esős ablaküveghez szorítottam a fejem, és erősen
elhatároztam, hogy most felébredek és egészen más szemmel nézem majd
azt az igazi életemet, a középiskolában. Nem látom olyan keservesnek
és fárasztónak és nyomasztónak; hanem figyelni fogom benne mindazt,
ami benne kedély és humor és emlék és szép fiatalság: amit innen,
ebből a távolságból olyan tisztán látok már - megnézek mindent jobban,
mint eddig - és nektek, édes barátaim, kedves középiskolai tanulók,
újra megmutatom, és figyelmeztetlek benneteket, hogy mennyi szín és
furcsaság és élet mindez és mennyi emlék és mennyi remény.
- * -
REGGEL HÉTKOR
Krrr... Brrr...
Mi ez, mi ez, mi ez, ez a rettentő csengetés? Tűz van? Ezek nyilván
tűzoltók... szólni kellene az Erzsinek, hogy oltsa el a lámpát,
biztosan meggyulladt a kredenc.
Krrr... Brrr...
Dehogy... hiszen ez a vekker... A vekker csönget... De hiszen akkor
fél hét van már... fel kellene kelni.
De hisz az lehetetlen, hiszen csak most feküdtem le. Mi van ma?
Szerda? Magyar, német, mennyiségtan, földrajz, torna. Ez öt. Rendben
van! Akkor még alhatom öt percet.
Magyar, német, mennyiségtan, földtan... Tyű! Hiszen én még nem
csináltam meg a térképet... Ceruzával megvan már, most ki kellene
húzni tussal Magyarország határát... Tyű! Hiszen át kellene olvasni
még a földrajzot és a magyart, föl kellene kelni, felelés van...
felelelele... fefe...
Na - mi ez? Csak nem alszom el megint - ezt mégse lehet, felelés,
Mákossy tanár úr és Magyarország határa...
Hát kérem, Bauer, csak nyugalom. Csak nyugalom, kedves Bauer, azért
nem muszáj elsietni a dolgot... Nem kell kapkodni, meg lehet csinálni
azt a felkelést szép nyugodtan - - biztos kézzel - - előkészítve...
Zrínyi se rohant ki csak úgy az ágyból, hanem előbb előkészült...
Kérem, tanár úr, én készültem...
Arra semmi szükség nincsen, hogy az ember azért mindjárt kidugja
a lábát a takaró alól, ilyen hidegbe... Persze, a harisnya, az
fontos, ha fel akar kelni az ember... de csak óvatosan, kedves Bauer,
csak óvatosan... Így, szépen, lenyúl az ember a szék alá, óvatosan
felkaparja a harisnyáját... így... behúzza szépen a takaró alá...
hogy én minek dugjam azért ki a lábam?... nevetséges, itt is fel
lehet húzni a takaró alatt... Na, ugye!... tyű, ott oldalt bejön
a hideg... Kapitány úr, kapitány úr, léket kapott az ágy, Némó
kapitány, mindjárt elsüllyed... ezt be kell tömni... hú de jó!
Na. Hát ez megvan. Fent van. Hát ez kemény munka volt, ez igen.
Ezután néhány percnyi pihenés következik. Hiszen a nehezén túl vagyok,
most már csak a cipő jön és a ruha, erre lehet pihenni néhány percet.
Pihenni szükséges, úgyis beteg vagyok. Mélyen tisztelt tanár úr,
fiam ma gyöngélkedése következtében nem vehet részt az előadáson,
tisztelettel Bauer Károly.
Bár ez nem valószínű. Bár azért a földrajzot mégis át kellene nézni és
kihúzni tussal... Bár miért kellene azért fölkelni... tegnap egyszer
átnéztem részint, úgyis mindjárt fölkelek és megnézem, hát most már
mindegy. Nevetséges. Egy oldal különben is az egész, másrészt, de
azonban gyöngélkedem is. Nemcsak átnézem én aztat, hanem még itt az
ágyban elmondom, emlékezetből aztat, ahogy tegnap átolvastam... mert
én nem henyélésből fekszem, kérem tanár úr, hanem hogy elmondjam
magamban a földrajzot... nekem itt sürgős és halaszthatatlan
feküdnivalóm van, itt az ágyban... ezt rögtön el kell intézni...
ezt a fekvést... mert már hét óra is lehet...
Tehát Norvégiát délen határolja Dánia... nyugaton a Balti-tenger...
és Dánia fővárosa... és Főváros Dániája...
Na, kezdje elölről, Bauer, maga szerencsétlen. Kérem, tanár úr, én
készültem. Tudtam, de elfelejtettem. Ne feleseljen Bauer, mert magának
felelnie kell, mert maga Dániából négyesre áll, és az intőkonferencia
már össze is ült. Fogd be a szád, Bauer.
Igenis, az intőkonferencia ott ül már Dánia határán és tanácskoznak.
Még csak a hadvezért várják, és a csatát azonnal megkezdik. Tehát
mi Németalföld fővárosa? Bauer, fogd be a szájadat, és ülj ide az
ágyú mellé, most te vagy az Ágyútüzér, és teneked kell megvédeni
Norvégia határát. Hát jó, ha nekem kell megvédeni, adjanak mellém
ezer kipróbált, derék cowboyt, mindegyik egy-egy mozigéppel, majd én
megmutatom nekik. Hajrá, hajrá, derék fiúk! Fel a csatába! Adjatok
egy lovat Bauer alá!
Na most!... Hadaink már bent járnak Dániában... Én azt hiszem,
igazgató úr, mégiscsak ez a Bauer fogja megvédeni Norvégia határát.
Mennyiségtanból rosszul áll, az igaz, de húsz saslengést csinál a
nyújtón, és mint fővezérnek, ez kell. Na Bauer, hát akkor csak neki,
édes fiam... foglald el Dániát... így még kijavíthatod a négyesedet.
Jó, nem bánom tanár úr. Tábornoki egyenruhám megfelel? Így. Hát most
utánam, fiúk. Maga, Mákossy tanár úr, maga lesz a hadsegédem... de
vigyázzon, hogy mit parancsolok, és fogja be a száját... Így. Üljön
fel ide hátra a lovamra, és kapja el, ha golyó jön... Majd adok én
magának. Ne feleseljen, tanár úr. Tanár úr, nem készültél. Hát mondd
meg, tanár úr, mi a fővárosa Dániának? Na ugye, nem tudod. Dánia
fővárosa Budapest, miután én most elfoglalom, és hozzácsatolom
Magyarországhoz. Ülj le, tanár úr, négyest kapsz.
Hát hol is van az a Dánia? Hol is van? Az bizonyos, hogy valahol van.
De nem találom. Jaj, jaj, tanár úr, nem találom Dániát, hogy foglaljam
el?
Persze, hogy nem találod, gazember, miután nem húztad ki tussal
Magyarország határát a térképen, hát most nem látni, hol kezdődik
Dánia. A katonák ott állanak a határon, és nem mernek átlépni, mert
félnek, hogy belépnek a tusba, mielőtt megszáradt.
Na megállj, te gazember Bauer, ezt te csináltad! Le a fejeddel! Le a
fejeddel! Hóhér, vágja le gyorsan a fejét, azzal a cigarettavágóval!
Jaj, jaj, hóhér úr, én készültem! Jaj, Erzsi, Erzsi!...
Na, mi az, ifiúr?... Mi?! Maga még az ágyban van? Hiszen nyolc óra van
már, a nagyságos úr már el is ment a hivatalba.
Tyű! Ezt elaludtuk megint!
Tyű! Mi lesz itt!! Még jó, hogy a harisnyám fent van.
- * -
ELKÉSTEM
Nyolc órakor még homályos a reggel és homályosan bukdácsolnak álmos
fejemben a másnap esélyei és minden lehetősége. A középiskolai tanuló
élete: nyolc éven át napról napra megújuló harcba szállás, halálos
veszedelem: minden reggel pontban nyolckor, a véletlenek és ravasz
kelepcék és elhatározó események hullámzó harcterére kiront: sebeket
kap, sebeket oszt, néha elvérzik. Másnap újra feltámad, kezdi elölről.
Minden reggel új fegyverzet és új haditerv. Furfangos és végtelenül
komplikált megfontolás, amiben százféle ok és okozat kombinálódik.
A fegyverzet ma hiányos: éppen azért gondosan kell összeválogatni.
Első óra mennyiségtan. Az irracionális egyenleteknél tartunk, de a
múlt órán még nem fejeztük be. Felelés eshetősége 25-27 százalék.
Ebben a kis százalékban szerepet játszik az a körülmény, hogy sokan
még nem javítottak, s hogy Frőhlich megbízhatatlan jellemű, ingatag
és gyenge akaratú ember, aki a múlt órán talán még maga is azt hitte,
hogy jövőre tovább magyaráz, és most egyszerre, szinte öntudatlanul,
feleltetni kezd. Az emberi lélek mélyén vannak ilyen kóros tünetek,
amikkel számolni kell.
Szerdai nap lévén, én istenem, a mennyiségtan után két óra mértani
rajz. Hiányzik a szépiám, a görbe léniám is hiányzik, amit pedig ma
összeírnak. Guttmann ígért egy gumiguttit, azt elkérem. Vörösmarty
Nyelvszépségei. Na, igen Vörösmarty Nyelvszépségei, tudom, tudom: ma
ez a tét, kettő vagy semmi. Csak a másik felét néztem még át, de van
két tíz perc a magyar óra előtt, az húsz perc, most, míg az iskolába
érek, átgondolom magamban az első felét: nyertem tizenöt percet,
azalatt beröpülöm Vörösmarty Nyelvszépségeit, elkérem Guttmanntól
a gumiguttit, és még a történelmet átszaladom. A füzetem nincs meg.
Tanár úr kérem, fiam ma gyengélkedett, a mennyiségtani dolgozatot nem
készíthette el. Igen tisztelt tanár úr, fiam gyengéd szervezetének
ápolása hosszabb időt vesz igénybe, mely idő alatt háziorvosunk a
mennyiségtan-dolgozatoktól való tartózkodást ajánlotta.
Hát ez semmi. Ezek csak olyan ábrándok, megvalósíthatatlan ködképek.
A rideg valóság nem az, a rideg valósághoz szívós elszántság és
lélekjelenlét kell, és kell hozzá Guttmann megint, akinek a füzetéből
öt röpke perc alatt átírom az egészet. Bár mit ér nekem, ha megvan a
dolgozat, ha egyszer a kamatos kamatot úgyse tudom, pedig ha felelés
van, az csak abból van, az tiszta sor. Ne ábrándozz, hanem cselekedj!
Most pedig, ejnye, jó lesz sietni, ezzel az úrral, aki most szembejön,
nyolc óra öt perckor szoktam találkozni. Hát lássuk csak, szedjük
össze a gondolatainkat, mert a perc közel van. Szóval: csak a szépia
kell és a lénia. Ezzel szemben Vörösmarty, mint tudjuk, klasszikus
tisztaságban tartotta a nyelvet, szavai kristályos tökéletességgel
- micsinálnak a szavai? Szentisten, hiszen ezt sem tudom, meg
kell gyorsan nézni, micsinálnak Vörösmarty szavai kristályos
tökéletességgel. És Nagy Lajos! Szentatyám, gyerünk, ne zavarjunk
össze mindent. Vörösmarty kristálytiszta szavakkal elkérte Guttmanntól
a gumiguttit. De ha Guttmann nem adja? Akkor tisztelt tanár úr,
fiam ma gyöngélkedett, és nem bírta elhozni a gumiguttit. Még
van egy eset hátra, hogy kigyullad valami, vagy valamelyik tanár
meghalt, és hazaküldik utána az egész osztályt.
Na, mi ez? Szívem nyugtalanul kalapálni kezd. A bejárat előtt nem áll
senki. Az egész épület gyanúsan, fenyegetően csendes. Csak nem?...
Nem, nem... Az nem lehet. Az csak nem történik velem. Mindenesetre jó
lesz sietni.
Az első emeleten csend... Hallgatnak a falak és a lépteim konganak.
Nincs kétség benne. A szörnyű, az elképzelhetetlen megtörtént. Itt már
lecsengettek.
Most még csak egy lehetőségem van: talán még nem jött be Frőhlich.
Az üres folyosókon lábujjhegyen lopózom az Osztály ajtaja elé. Fülemet
óvatosan tapasztom a kulcslyukra. A lemondás keserű vonása görbíti
le ajkam. Odabentről egyhangú csönd beszél mindennél érthetőbben.
Hát ezen már nem lehet segíteni: talán még nem írtak be, lassan
benyitok. Frőhlich egyetlen szót sem szól, csak valami kegyetlen
elégtétel villan át rajta, míg szerényen és udvariasan bevánszorgok
a padomba. Az osztályon az elszörnyedés halk moraja fut keresztül.
Frőhlich lassan előveszi óráját és megnézi. Könyveimet belököm a
fiókba. Büchner, aki mellettem ül, előrehajlik a tábla felé, az arcán
a mennyiségtani tudományok iránt érzett mély és kielégíthetetlen
szomjúság lángol: csak én látom, hogy a szája kissé balra húzódik,
felém, és a fogai közül csak én hallom a sziszegést:
- Beírtak a hiányzók közé.
Jobbra húzom a szájam. Előremeredek, a matematikai tudományok
összességével szemben táplált elfojthatatlan érdeklődés ül ki
az arcomra. A fogaim közt sziszegem:
- Tovább megyünk?
Büchner balra sziszeg:
- Nem. Felelés.
- * -
ELADOM A KÖNYVEM
- Ennyi könyvet viszel máma magaddal? - kérdezi apám, s amikor én
lemondóan bólogatok, a nagynéném, aki szintén jelen van, németül
szidni kezdi az iskolát. Csupa svindler, drága és új könyveket
szerkesztenek, amibe semmi új nincs, és rákényszerítik a szülőket,
hogy megvegyék.
Bánom is én, csak az utcán legyek. Letérek a Múzeum körútra és a
Károly körútra. Ez a mi utcánk: az antikváriumok egész rajvonala.
Megyek előre, hónom alá csapom a füzeteket - és a könyvet, a kritikus
könyvet kényelmesen átlapozom menet közben, mintha otthon ülnék.
Ebben nagy praxisom van; - megyek az iskolába, és az utcán tanulok,
még írok is néha.
Tehát lássuk csak. Ez a tavalyi természetrajz, ötödik kiadás, lényegesen
javítva, átdolgozva. Lényegesen átdolgoztam magam is - a hátulsó fele
levált, annyi baj legyen. Az első fedelen egy mértani rajz. A 178-ik
lap, sajnos, hiányzik. Az Ember Csontvázára (87-ik ábra) sajnos, igen
kemény ceruzával rajzoltam a cilindert és a szájába csutorát, nem
lehetett kiradírozni, - a rozmárra, tavaly, mikor még ifjú voltam,
és nem gondoltam a jövőre, oda meg direkte tussal festettem rá a
bajuszkötőt. Dörzsöltem, dörzsöltem, az igaz, de mit ér az, a rozmár
kilukadt, a bajuszkötő mégis látszik. És vajon melyik beszámíthatatlan,
ostoba percemben jutott eszembe, hogy az egész 172-ik lapot kőporral
bedörzsöljem, míg vékony lett, mint a selyempapír? Mert hogy az
Állatvilági Statisztikai Térkép közepéből egy ötszög alakú, hosszúkás
darab hiányzik, az igen, rendben van, arra emlékszem, akkor repülőgépet
szerkesztettem, és kellett a kemény papír. De a tartalomjegyzéket
igazán nem kellett volna körös-körül kicsipkézni, nehéz, verejtékes
munkával, hogy aztán egy vékony pálcikává összesodorjam az egészet,
amit képtelenség kisimítani, mindig visszakunkorodik.
Egészben véve azonban igen csinos könyv. Így egy kicsit messziről
nézve, félig behunyt szemmel, nagyon takaros, rendes könyv. Na,
látszik, látszik, hogy hordták, de azért olyan kedves, szerény, jó
könyv. Újonnan 2 korona 70 fillér. Megmagyarázom annak az embernek,
hogyha a fedelet leradírozza, eladhatja új könyvnek. Egy kicsit csal,
mit tesz az? Ha ő kérdez, egy koronát kérek - ha nem kérdez, csak
mond egy összeget, hússzal többet kérek, mint amennyit mondott.
Állok egy-két percig a kirakat előtt, és az üvegen át tanulmányozom a
terepet. Kicsi öregember: szemüvegen át néz valami képet. Kilencven
fillérért is odaadom. Komoly öreg ember.
Hirtelen nyitok be. Az öreg most beszél valakivel: oldalt néz rám,
nem köszön, mikor belépek. Ismeri már az emberét. Nem zavarom, állok
türelmesen, köhögök. Egyszerre végtelen, bús kishitűség tölti el a
szívem, magamban szelíden, könnyes megadással simogatom az öregember
lelkét. Te hideg, kemény öregember; értsd meg a szegény, szegény,
szegény diákot, aki hetek óta csüggedten és reménytelenül szeretne
már, oh úgy szeretne egy kis törmelékcsokoládét, egy kis gumit, amiből
csúzlit lehetne csinálni, egy újrendszerű matricát, egy építhető
papírházat - és pénzt, sok pénzt, egy koronát, kettőt, magáért a
pénzért, l'art pour l'art. Látod, én értelek téged, te öregember,
tudom, én tudom, hogy magadnak is annyiban van, hogy nehéz a dolog
nagyon, és hogy ez a könyv piszkos. És látod, én odaadom neked 70
fillérért.
Az öregember közben tovább tárgyal. Hozzám nem szól semmit, értjük
mi már egymást: hirtelen kinyújtja oldalt a kezét, és én beleteszem
a könyvet. Beszél a vevővel, megforgatja két ujja közt a könyvet,
rettenetes undorral kinyitotta... istenem... Igen, éppen a rozmárnál
nyitotta ki, és ott van a kőporos oldal. Hatvanért odaadom neki, egye
meg.
Lelöki az asztalra.
- Régi kiadás - és szakadt, hiányzik.
A világ elsötétül előttem.
- Ezt használják a Markóba'... mondom vad daccal, elszorult torokkal.
- Tudom. - És tárgyal tovább. Levegő vagyok.
Tétován, percekig állok. Embertelen keserűség ül a mellemen.
- Harmincért odaadom - szólok végre halkan.
Az antikvárius tovább beszélget a vevővel. Két perc múlva felel,
mikor már nem is számítottam rá. Negyven fillér - mondja, de nem
fordul felém.
Rövid számadás. Ez még a mozira se elég. De a perc elhatározó. Bátran,
gyorsan, fejest a helyzetbe - utánam az özönvíz. Hirtelen előkapom a
vadonatúj Stilisztikámat, ami ma is kell.
- Ezért mennyit ad?
Összesen egy korona és hatvan fillért fizetnek ki a kasszánál - oh,
a Stilisztika kellett neki, a nyomorultnak, a sátánnak, az én idei
Stilisztikám, azt elhiszem, kapott utána, elvitte, kikapta a kezemből,
nem is volt időm meggondolni.
És most mi lesz?
Mi lesz? Mi lehet? A pénzt itt szorongatom a kezemben.
Holnap visszaveszem a Stilisztikát. Kérek ehhez a pénzhez még egy
koronát léniára és visszaveszem.
Holnap elmegyek címet írni, falat hordani. Holnap beállok
hajósinasnak.
Holnap visszaveszem a Stilisztikámat.
- * -
A JÓ TANULÓ FELEL
A jó tanuló az első padban ül, ahol hárman ülnek: ő a középen, a jó
tanuló, Steinmann. Az ő neve nem tisztán egy ember jelzésére szolgál;
- szimbólum ez a név, ahány fiú az Osztályban, annyi apa ismeri otthon
ezt a nevet. "A Steinmann miért tudja megtanulni?" - kérdezi otthon
harminckét apa harminckét fiútól. "Kérd meg Steinmannt, hogy magyarázza
meg", mondja az apa, és a fiú valóban megkéri a Steinmannt. A Steinmann
mindent tud előre, még mielőtt megmagyarázták volna. Matematikai
lapokba dolgozik, és titokzatos szavakat tud, amiket csak az egyetemen
tanítanak. Vannak dolgok, amiket mi is tudunk, de ahogy Steinmann tudja,
az a biztos, az az egyedüli helyes, az az Abszolút.
Steinmann felel.
Ez különleges, ünnepélyes pillanat. A tanár sokáig nézte a noteszt;
halálos feszültség remeg az Osztály felett. Mikor később a francia
rémuralom történetét olvastam, mikor a Bicętre foglyai közül
előszólítják a halálraítélteket: mindig így tudtam csak elképzelni.
Az agyak utolsó, véres erőfeszítésben kapkodnak lélegzet után - még
van két másodperc, azalatt mindenki villámgyorsan elmondja magában a
mértani haladvány tételeit. Tanár úr, én készültem, mondja az ember
magában. Tanár úr, fiam tegnap gyöngélkedett. Az egyik lehajol a
füzete fölé, mint a strucc, hogy ne lássák. A másik merőben szembenéz
a tanárral, szuggerálja. A harmadik, idegember, egészen elernyed,
és behunyja a szemét: hulljon le fejére a bárd. Eglmayer, az utolsó
padban egészen elbújik Deckmann háta mögé, ő nincs is itt, köszöni
szépen, nem tud semmiről, őt írják be a hiányzók közé, töröljék ki az
élők sorából, őt felejtsék el, béke poraira, ő nem akar részt venni a
közélet küzdelmeiben.
A tanár kettőt lapoz, a `K` betűnél lehet - Altmann, aki az év elején
Katonára magyarosította a nevét, e percben mélyen megbánta ezt az
elhamarkodott lépést. - De aztán nagyot lélegzik: egyszerre megállnak,
és a tanár becsukja a noteszt.
- Steinmann! - mondja egészen halkan és kivételesen.
Nehéz, felszabadult sóhaj. Kivételes, ünnepélyes hangulat. Steinmann
gyorsan feláll - a mellette ülő kiugrik a padból, szerényen és
udvariasan áll, míg a jó tanuló kimászik a padból: mint egy testőr,
néma és mellékes dekoratív szereplője egy nagy eseménynek.
Maga a tanár is ünnepélyes. Oldalt ül le a székre, és összetett
ujjakkal gondolkodik. A jó tanuló a táblához megy, és kezébe veszi
a krétát. A tanár gondolkodik. A jó tanuló erre felkapja a spongyát,
és sebesen törülni kezdi a táblát: ebben végtelen előkelőség és
önérzet van, ezzel azt akarja jelezni, hogy ő ráér, hogy neki nem kell
most törni a fejét, ő nem fél, ő mindig készen van, ő addig is, míg
a felelés kezdődik, valami hasznosat akar csinálni a társadalomnak,
ő ráér gondolni a köztisztaságra és az emberiség békés fejlődésére,
és letörüli a táblát.
- Hát - mondja a tanár, és gondolkodva húzza a szót -, majd valami
érdekes példát veszünk...
A jó tanuló udvariasan és végtelen megértéssel köhög. Természetesen,
valami érdekes példát, az érdekes helyzetnek megfelelőt. Most úgy néz
a tanárra, komolyan és melegen, mint egy szép grófnő, akinek egy gróf
megkérte a kezét, és mielőtt válaszolna, megértéssel és rokonszenvvel
mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e tekintet elbűvöli a grófot,
s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvező lesz.
- Vegyünk egy kúpot... - mondja a gróf.
- Egy kúpot - mondja Steinmann, a grófnő. De már ezt is úgy tudja
mondani, ez a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan: csak ő
tudja, `mennyire` kúp az, amit veszünk. Én, Steinmann, a legjobb
tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint az
erre legalkalmasabbat, megbízott a társadalom. Még nem tudom, miért
vettem a kúpot, de nyugodtak lehettek mindannyian, bármi történjék
ezzel a kúppal, én is ott leszek a helyemen, és megbirkózom vele.
- Különben - mondj a tanár hirtelen -, vegyünk inkább egy csonka
gúlát.
- Csonka gúla - ismétli a jó tanuló, ha lehet még értelmesebben.
Ő a csonka gúlával éppen olyan határozott, barátságos, bár fölényes
viszonyban van, mint a kúppal. Mi neki egy csonka gúla? Ő nagyon jól
tudja, őt nem lehet félrevezetni, a csonka gúla is csak olyan gúla,
mint más, normális gúla, egyszerű gúla, amilyent egy Eglmayer is el
tud képzelni - csak le van vágva belőle egy másik gúla.
A felelés rövid ideig tart. Félszavakban beszélnek egymással, értik
egymást, lassanként intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló
közt: mi már nem is értjük, ez az ő kettejük dolga, két rokon lélek,
mely itt előttünk egyesül, a differenciálegyenletnek éteri légkörében.
Egy mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy miért is beszélgetnek ők,
hogy ez felelés, az előmenetel megítélése. A jó tanulónak be se kell
fejezni ezt a mondatot. Minek befejezni? Maradt-e szemernyi kétség
afelől, hogy be tudja fejezni?
A jó tanuló szerényen és illedelmesen ül le. A következő percben már
roppant érdeklődéssel figyeli a következő felelő szánalmas dadogását:
egy szónál gúnyosan és diszkréten elmosolyodik, és a tanár tekintetét
keresi lopva, hogy még egyszer összenézzen vele, és a tanár lássa,
hogy ő, bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni
óhajtja, mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot mondott a
felelő, és hogy mit kellett volna felelnie.
- * -
A ROSSZ TANULÓ FELEL
Nem, mára nem lehetett számítani, igazán. Hiszen számított rá, persze
hogy számított, sőt múlt éjjel álmodott is ilyesfélét: de álmában
magyarból hívták ki, igaz, hogy úgy volt, mintha a magyart is a
Frőhlich tanítaná. Álmában elintézte az egész kérdést, a párhuzamos
vonalakról felelt, egyfelesre.
Mikor kimondják a nevét, nem hisz a füleinek, körülnéz: hátha csoda
történik, hátha csak agyrém, nyomasztó lidércnyomás volt, hogy ez az
`ő` neve, és most felébred ebből az álomból. Aztán egy csomó füzetet
felkap a padról. Míg végigmegy a kis utcán, a padsorok közt, ezt
gondolja: "Ápluszbészerámínuszbé egyenlő ánégyzetmínuszbénégyzet."
Ezt fogja kérdezni. Biztosan ezt fogja kérdezni. "Ha nem ezt kérdezi,
átmegyek különbözeti vizsgával a polgáriba, és katonai pályára lépek."
Közben megbotlik, és elejti a füzeteket. Míg a földön szedeget, háta
mögött felzúg az obligát nevetés, amit ezúttal senki se tilt be: a
rossz tanuló törvényen kívül áll, rajta lehet nevetni.
A tanár leül, és maga elé teszi a noteszt. Ránéz. A rossz tanuló
görcsösen mondogatja magában: "ápluszbészer..." veszi a krétát.
A tanár ránéz.
- Készült? - mondja a tanár.
- Készültem.
Ó igen, hogyne készült volna. A halálraítélt is elkészül: felveszi az
utolsó kenetet, és lenyíratja a haját.
- Hát akkor írja.
A rossz tanuló a tábla felé fordul.
- bénégyzetmínuszpluszmínusznégyzetgyökbémínusznégyácészerkétá.
És a rossz tanuló engedelmesen írni kezdi és mondja utána a számokat.
Írja, írja, mint Ágnes asszony, tudja, miről van szó, látja a tételt
"éppen úgy, mint akkor éjjel", mikor elaludt mellette, és fogalma se
volt róla, mit jelent az egész. Igen, ez az, homályosan sejti, valami
másodfokú egyenlet - de hogy mi lesz ebből.
Szép lassan és kaligrafikusan ír. A négyesnek a szárát vastagítja -
a vonalból, ami törtet jelent, gondosan letörül egy darabot, ehhez
külön elmegy az ablakig a spongyáért. Időt nyer ezzel. Hátha csöngetnek
addig. Vagy valami lesz. Úgyse sokáig szerepel ő itten a dobogón. Ezt
még felírja, az egyenlőségjelet is szép lassan felrakja - igen, ezt
még úgy csinálja, mint más, felsőbb lények, mint egy jó tanuló. Felírja
még "á^2". A katonaiskolában nagyon korán kell felkelni, villan át az
agyán, hirtelen. De aztán hadnagy lesz az ember. Esetleg kimegy Fiuméba.
Közben szép lassan ír - még mindig nem írta le. Hozzá nem értő ember,
aki ezt a jelenetet figyeli, azt hiszi, valami jó tanuló felel. De
a szakértő tudja már, mit jelent az, mikor valaki ilyen határtalan
gonddal rajzolja a kettes farkincáját. Halálos csend körös-körül. A
tanár nem mozdul. Most beszélni kell.
- A másodfokú egyenlet... - kezdi értelmesen és összehúzott szemmel,
és mélységes figyelemmel nézi a táblát.
- A másodfokú egyenlet... - ismétli olyan ember modorában, aki nem
azért ismétli a szót, mintha nem tudná, mit akar mondani, hanem
inkább azért, mert rengeteg mondanivalója közül a leghelyesebbet,
a legfrappánsabbat, a legtökéletesebbet válogatja és mérlegeli.
De a tanár, ó, a tanár már tudja, mit jelent ez.
- Készült? - mondja keményen és szárazon.
- Tanár úr kérem, én készültem.
Ezt bezzeg villámgyorsan mondja: véres dac, lázadó kétségbeesés remeg
a hangjában.
Tanár (széles gesztussal): - Hát akkor halljuk.
A rossz tanuló nagy lélegzetet vesz.
- A másodfokú egyenlet az elsőfokú egyenletből származik oly módon,
hogy az egész egyenletet megszorozzuk...
És most beszél. Valamit beszél. A második mondatnál arra számított,
hogy félbeszakítják - lopva néz a tanár felé. De az mozdulatlan arccal
néz, se azt nem mondja, hogy jó, se azt, hogy rossz. Nem szól. Pedig
a rossz tanuló nagyon jól tudja, hogy nem lehet az jó, amit ő beszél.
Hát akkor miért nem szól a tanár? Ez rettenetes. A hangja reszketni
kezd. Egyszerre látja, hogy a tanár felemeli a noteszt. Erre elsápad,
és szédítő gyorsasággal kezdi:
- A másodfokú egyenlet úgy származik az elsőből, hogy végig... Tanár
úr kérem, én készültem.
- Polgár Ernő - mondja hangosan a tanár.
Mi ez?
Már egy másikat hívtak ki? Ővele végeztek? Mi ez? Álmodik?
- A másodfokú egyenlet... - kezdi újra, fenyegetően.
Polgár Ernő fürgén kijön, és a tábla másik végén már veszi a másik
krétát.
- A másodfokú... Tanár úr kérem, én készültem.
Senki sem felel. És most ott áll, egyedül a tömegben, mint egy
szigeten. De még nem megy helyre. Neki nem mondták, hogy menjen helyre
- odvas és züllött, kitaszított szívvel áll ott -, neki nem mondták,
nem mondták. Ő még felel. Most végigmenjen, újra, a padsorok közt?
Nem, inkább áll, hülyén: keze dadogva babrál a táblán, a félbemaradt
egyenlet roncsai közt, mint a lezuhant pilóta, a motor megpattant
hengerei fölött. A másik fiú közben már felel is. Valami párhuzamos
vonalakról beszél - ez is olyan idegen és furcsa... mint minden...
amivel itt évek óta foglalkoznak körülötte... foglalkoznak vidáman
és ruganyosan és hangosan... és amiből ő soha nem fogott fel semmit...
néhány mondatot jegyzett meg eddig, s azokon úszott...
És így áll most, még áll, reménykedik, udvariasan figyeli, amit a
másik beszél... néha helyeslően bólint, legalább ezzel jelzi, hogy ő
készült, ő tud... néha bátortalanul meg is szólal, abban az illúzióban
ringatja magát, hogy `őt` kérdezték, de csak halkan, hogy ne küldjék
helyre... aztán szerényen elhallgat és figyel... előrehajol, részt
vesz a felelésben, odaadja a krétát, buzgólkodik a felelő körül, még
súg is neki, hangosan, nem azért, hogy segítsen, de hogy a tanár
lássa, hogy ő súg, tehát ő tud... Egyszóval: nem adja meg magát.
Egyszer aztán minden ereje elhagyja, elhallgat, és még egyszer
a katonaiskolára gondol. Elboruló elméjében, mint távoli szavak,
verődnek vissza a zajok... a kréta ropogása... elfolynak az arcok,
és egy pillanatra világosan látja a végtelent, amelyről e percben
jelentette ki a felelő, hogy ott a párhuzamos vonalak találkoznak.
Látja a végtelent... nagy, kék valami.. oldalt egy kis házikó is
van, amire fölül fel van írva: "Bejárat a negyedik végtelenbe."
A házban fogasok vannak, ahol a párhuzamos vonalak leteszik a
kalapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba, és örömmel
üdvözlik egymást... a párhuzamos vonalak, igen... a végtelen, a
megértés, a jóság és emberszeretet osztályában, ahová ő soha eljutni
nem fog... ama "felsőbb osztály", melybe "elégtelen eredmény miatt
fel nem léphet" soha.
- * -
A BUKOTT FÉRFI
A bukott férfi hosszan álldogált a tanári szoba ajtaja előtt.
Már mindenki hazament, egyenként szállingóztak a tanárok is.
"Alászolgája", mondja udvariasan hússzor egymás után és meghajtja
a fejét. Ő azonban Schwickert várja, ó igen, már tizenegy óta várja
Schwickert, akivel röviden és nyugodtan és érctelen hangon fog
beszélni. "Tanár úr", ezt mondja majd Schwickernek, "egy ember
életéről van szó. Nem akarom, hogy szerencsétlenség történjen, tanár
úr, ezt Ön sem akarhatja. Ön nagyon jól tudja, hogyan történt a dolog
- beszéljünk férfiasan, nyíltan, ember az emberhez. Én akkor, igen,
Ön tudja mikor, mikor azt mondtam, hogy Nyolcadik Henrik, magam is
tudtam, hogy nem Nyolcadik Henrik, hanem Harmadik Richárd, s már a
következő pillanatban ki is igazítottam volna, mert Nyolcadik Henrik
csak úgy kicsúszott a szájamon. De Ön - nem bírálni akarom Önt,
csak hidegen megállapítom a tényt - Ön azonnal leültetett engem.
Ne vizsgáljuk, hogy törvény és szokás szerint tette-e ezt - én
azt akarom, hogy egymás közt intézzük el ezt az ügyet. Bemegyünk
ide a tanáriba, Ön áthúzza az elégtelent, és alul ezt a mondatot
"Osztályismétlésre utasíttatik". Aztán elválunk egymástól, mint
férfi férfitől. Ön talán csodálkozik, hogy ilyen szokatlan hangon
hall beszélni - nos, hagyjuk ezt. Hogy Önök engem félreértettek,
azt, jól tudom, zárkózott természetemnek köszönhetem - nem volt
okom nyilatkozni eddig, és mit beszélhettem egy olyan környezetben,
mely még nem érthet meg engem?" Így fog beszélni a bukott férfi, és
Schwicker, aki meghökkenve hallgatta végig, egyszerre megáll, mélyen
a szemébe néz, majd kipirul és hirtelen a kezét nyújtja. "Neugebauer -
mondja Schwicker -, elég. Én értem önt. Adja ide azt a bizonyítványt.
Ön rideg embernek hitt engem - de én nem tudtam eddig, kivel van
dolgom, Neugebauer."
Igen, a bukott férfi így fog beszélni Schwickerrel. Miért hát, hogy
a bukott férfi mégis riadtan húzódik vissza, valahányszor nyitják
az ajtót? Már kettő felé jár az idő, és ő tizenegyre hazaígérkezett
a bizonyítvánnyal - jó volna, ha Schwicker jönne már - vagy miért
volna jó? Hiszen ő nem is akar hazamenni - van neki hazája, a bukott
férfinak?
De íme, itt jön Schwicker... igen, beszél hátrafelé valamit, most nem
lehet megszólítani. Most se, most megy a lépcső felé - gyerünk utána,
majd a lépcsőn. Nem, a lépcsőn mégse lehet, annak semmi formája - majd
a portás ajtaja előtt. De a portás kint áll az ajtóban, nem lehet...
itt nem lehet... De mi ez, hiszen mindjárt kimegy a kapun és aztán...
- Kérem szépen, tanár úr... tanár úr kérem...
- Na, mi az? Mit akarsz?
- Kérem szépen, tanár úr... itt az van... itt az van...
- Mi van? Hogy hívnak?
- Neugebauer.
- Ja, te nálam megbuktál! Na csak eriggy haza, aztán majd készülj a
pótvizsgára.
- Igenis, tanár úr.
- Nem fog megártani egy kis tanulás a szünidőben.
És Neugebauer udvariasan vigyorog.
- Igenis, tanár úr. Alászolgája.
- Szervusz.
A bukott férfi hajlong, és megindul a körúton. Nem sok értelme van
annak, hogy megindult, mert ugyan hova menjen? A Schwickerrel való
beszélgetés csak valami fásult, tompa érzést hagyott maga után, nem
csalódottságot. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy így lesz, hiszen ő
nem is akart Schwickerrel beszélni, mi dolga van neki ezekkel? Mi
van még hátra? No igen. Néhány utca, amin végigmegy - néhány bolt -
néhány fanyar, férfias gondolat az élet ostobaságáról, az emberek
hitványságáról - aztán ez a kis dolog. Hagyjon hátra valami írást?
Minek? Talán egypár sort, így: "Inkább vagyok első Uticában, mint
Rómában a második..." hm, biztosan Uticában mondta ezt Caesar? Nem,
nem biztos, hogy ott mondta... ott valami más történt, tudta, de
elfelejtette... majd így írja "Inkább vagyok a halálban a második,
mint az életben az első..." igen, ez biztosan nagyon szép; bár ő
nem nagyon érti, de azok majd, azok érteni fogják... a nyomorultak...
bár csak értsék. Inkább vagyok a sírban az első...
A bukott férfi szeme előtt színes, szivárványos felhőcske ugrál, a
torka elszorul, és csak most veszi észre, hogy az egész idő alatt,
míg ezeket elgondolta, majdnem hangosan énekelgette magában a
tornaünnepély indulójának a tenorját, amit betanult
>>Fel hazánk hű nehem-zehe-déke.
Itt a pálya, itt a tér, -
Ittatér!<<
Ezt énekelte, közben ugrált, és viaszosvászon táskájával a falakat
csapkodta. Azonkívül pedig valami nyugtalan érzése is volt, mintha
elfelejtett volna valamit, amit pedig előbb el kell intézni. Mi
is volt az, istenem, mi volt, pedig ma reggel nagyon elhatározta.
Üveglénia... nem, gőzturbina... nem, hisz arról nem is álmodhat
egyelőre, míg az öt forint együtt nincs, pedig az mikor lesz!
Legföljebb jövő elsején... aha, tudja már, ceruzahegyező... és,
és még valami, mustkolbász.
Mustkolbász! a nyál összefolyik a szájában. Milyen furcsa neve van, mi
lehet az? olyan barna, bütykös valami, ott lóg a csemegekereskedésben
- de túlvilágian jó lehet, must is, kolbász is. Egyelőre ezt, mindent
nem lehet egyszerre - a kocsonyás pisztráng, az még a jövő zenéje.
Mennyi pénze van, lássuk csak. Itt van nyolc, emitt négy hatos, meg
hat krajcár is és egy fillér, azt esetleg el lehet sütni krajcárnak.
Összesen közel három korona.
Két perc múlva megvan a ceruzahegyező, s további két perc múlva a
bukott férfi ott áll a csemegekereskedésben. "Ebből harmincér",
mondja, és piszkos kis ujja reszket, amint kinyújtja, a torka
meg lüktet. Hirtelen elszánás, halálos könnyelműség önti el,
megmámorosodik. "Meg húsz deka törmelékcsokoládét is kérek... Azt
hiszem, elég... meg kérek húszér ementálit is... meg huszonötér
abból a vörösből... lazac?... kérek abból is..."
Mindent külön, csinosan becsomagolnak, és ő hagyja, bár tudja jól,
hogy nem érdemes, hiszen a legközelebbi kapu alatt úgyis felbont
mindent. Két korona öt... tessék... néhány fillért visszakap.
A kapu alatt felbont mindent, és a zsebébe gyűri. Kezdi az ementálin,
vastag darabokat tör le, bent a zsebben, és hirtelen dugja a szájába,
majd megfúl, kivörösödik. Aztán a mustkolbászt eszi meg... aztán a
lazacot... Mintha köveket raktak volna a gyomrába. Mindegy, vesszen
minden, következik a törmelékcsokoládé, az jó, az meleg és édes és
omlós. Ez is megvan, de most milyen nehéz a gyomra... most valami
könnyű kellene... ami felüdíti, felfrissíti. "Hogy ez a narancs?"
persze drága, az utolsók közül, mindegy. Mi van még? Kilenc krajcár
maradt, mihez kezdjen vele? "Kérek kilencér törökmészt."
És most itt megy ő, a bukott férfi, a Nefelejcs utcában - hogy került
ide? Mindegy. Megy, megy a hosszú Nefelejcs utcán, benéz a kapuk
alá, nehéz érzéssel belül... és nem tudja, a gyomra nehéz-e, vagy a
szíve. Benéz a kapuk alá, rágja a törökmézt, csak rágja... körös-körül
halálos üresség, céltalan élet, hideg igaztalanság. Valami jajongó,
egyforma hang kíséri, végtelenül, makacsul, lerázhatatlanul... jajongó,
pokoli gyötrelemmel.
>>Fel hazánk hű nehem-zehe-déke...<<
Kínlódva rágja a ragacsos, foghoz tapadó csirizt, és a nyála és a
könnye fuldoklón csorog le a torkán.
- * -
MAGYAR DOLGOZAT
I. HÁROMNEGYEDES DOLGOZAT
`Petőfi lírai költészete`
Petőfi Sándor, a világhírű nagy magyar költő, mint lírikus is kiváló
helyet foglal el ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, melyet oly
gyönyörűen jellemzett leíró költeményeiben.
Petőfi lírai költészetében legfontosabb a szubjektivitás, azonban
Arany Jánosnál inkább az objektivitást látjuk túlsúlyra vergődni.
Míg Petőfinél olyan szépen domborodik ki a naiv, népies hang, addig
Arany Jánosnál a népies hang háttérbe szorul, és helyét a nyelvszépség
foglalja el, amely különben Petőfi gyönyörű költeményeiben is
föllelhető.
Petőfi lírai költeményeiben a következő szépségeket találjuk, úgymint:
1. népies egyszerűség, 2. nemzeti hazafiság, 3. trópusok és figurák,
4. fiúi szeretet anyja iránt, 5. szerelmi költészet stb.
Petőfi mindig a szubjektivitásra törekedett, és célját a legnagyobb
mértékben el is érte, mert költeményei utat találnak a legegyszerűbb
nép szívébe éppenúgy, valamint a paloták ragyogó és fényben úszó
csarnokaiba is!...
Költeményeiben az aranykalászos, gyönyörű nagy magyar Alföldet látjuk
megénekelve, melyet nála kívül senki oly szépen jellemezni nem volt
képes, mint ahogy maga is írja gyönyörű költeményében, mely így
kezdődik
"Szép vagy Alföld, legalább nekem szép..."
Mindazonáltal Petőfi nemcsak az Alföldet bírta jellemezni, de azonban
a Tiszát is és a "jó öreg kocsmáros"-t, aki alatt saját atyja értendő.
Egy másik költeményében még inkább kidomborította az egyszerűséget,
midőn a juhász oly szamáron megy, melynek alacsonysága következtében
a juhász lába a földig ér. Egyszer csak hallja, hogy haldoklik a
juhász babája, s hazasiet azonnal, hogy még életben találja, de
azonban csak halottat talál. Elkeseredésében mi telhetett a juhásztól,
tehát botjával nagyot üt a szamár fejére. Mily csodaszépen látjuk
itt ugyebár az egyszerűséget, mellyel a juhász a szamár fejére üt
elkeseredésében!!...
Vannak Petőfinek viszont költeményei, melyekben ő ellentétet állít
be, például "Befordultam a konyhába..." című költeményében, midőn
azt írja, hogy az ő égő pipája kialudott, míg ellenben alvó szíve
meggyulladott. Míg előbb pipája égett, most szíve ég, mely viszont
azelőtt aludott. Már ezen is láthatjuk az ellentétet.
Ez Petőfi lírai költészete, mely az egész világ költői között
nagy szerepet játszik ennek a gyönyörű aranykalászos nemzetnek
dicsőségére!!...
Skurek Ferenc
VI. b. o. t.
II. EGYFELES DOLGOZAT
`Petőfi és a líra`
1823 Szilveszter éjszakáján vagyunk! Odakünt apró pihékben
szállingózik a hó.
De bezzeg nagy öröm dagasztja keblét a helybeli mészárosnak, kinek
Kiskőrösön gyermeke született Szilveszter szent éjszakáján.
Egészen kicsi csecsemő. Fekete szemeivel, melyek még gondtalanul
bámulják a szegényes szoba nyirkos gerendáit, most anyjára pillant
s nem tudja róla levenni a tekintetét... Az anya szeretetteljes
bensőséggel hajol a gyermek fölé s az igazi anyákat jellemző
gondossággal igazítja meg a bölcső kemény (?), de fehér vánkosait...
Mit sejt ezen anya?
Ezen anya nem sejti még, hogy a parányi bölcsőben az egykor nagy
Petőfi Sándor piheni ártatlan gyerekálmait...
Petőfi!
Midőn e szót leírom, ezer emlék rajzik fel lelkesült agyamban!!...
Gyönyörű költemények zengenek-bonganak, melyeket oly lelkesen,
kipirult arccal olvasgattunk otthon szerető szüleink körében s az
iskolában, ahol nagyra becsült tanárunk oly szépen magyarázta el
a költemények rejtett szépségeit. S lelki szemeink előtt, míg a
magyarázatot hallgattuk, mintegy álomkép vonult el a napsugaras
Alföld, a kis tanya, a betyár, a juhász és a szamár. De ki győzné
felsorolni!...
Petőfi lírai költészetében a szubjektív, az alanyi elem lelkesíti
legjobban szívünket, míg Aranynál a komoly, objektív hang késztet
férfias bölcselkedésre.
Petőfi, mi nagy költőnk, mi büszkeségünk, egyik kezedben lanttal,
másik kezedben csatabárddal, nyugodj békében a segesvári harctér
elfedett hantjai alatt korhadó sírhelyeden...!
Goldfinger Rezső
VI. b. o. t.
- * -
RÖHÖG AZ EGÉSZ OSZTÁLY
Az ördög bújt az osztályba. Reggel, mikor bejöttünk, új szemétládát
találtunk. Szép, nagy szemétláda, politúros. Azonnal kiderült, hogy
egész kényelmesen el lehet férni benne.
A szemetet természetesen kiszedjük belőle, és szépen eltrancsírozzuk
a tetején. Ehhez művészi ösztön kell. Körös-körül egyenlő távolságban
kenyérbelek jönnek: közepére, mint valami dísztárgy, egy nagy darab
szalonnahéj. Mindenki rendez valamit: régi vasakat, tollszárakat
viszünk a szemétkiállításra, amit belépődíj mellett mutogat a Deckner.
A második tíz percben váratlanul kitör a cédularagasztás. Először
Kelemen hátán jelenik meg egy rövid jelentés, mely tudtul adja, hogy
az illető önmagát "szamár"-nak minősíti, s ezt minden külön értesítés
helyett állandóan reklamírozni óhajtja. Kelemennek aztán bizalmasan
megsúgja valaki, hogy elhatároztuk, hogy cédulát ragasztunk Roboz
hátára, Kelemen röhög magában, és csakhamar feltűz egy hasonló
cédulát Roboz hátára. Roboz már öt perce röhög velünk együtt Kelemen
céduláján. Kelemen már fuldoklik, hunyorog a szemével - a röhögés nő,
dagad, egyre vidámabb lesz, orkánná fajul -, de minél jobban röhögnek
ők egymáson, mi annál jobban röhögünk őrajtuk.
Aztán a következő dolgot találja ki valaki. Az ember odamegy például
Auerhez, aki szorgalmasan ír valamit; lihegve nekiszalad, lázasan,
örömtől feldúlt arccal - kapkodó hangon karon ragadja. "Gyere, gyere,
gyorsan...!" fuldokol és viszi magával. Auer kapkod, nem érti. "Na
mi az, mi az, mi történt, hová?" kérdi izgatottan és ijedten, és
szedi a lábát. A másik nem felel, lihegve cipeli, keresztülvonszolja
a folyosón, felrohan vele a harmadik emeletre. Auer agyán villámgyors
iramban többféle lehetőség mozgóképe száguld. A nagybácsija jött
meg Amerikából. Az igazgató hívatja, mert konferencia volt, és ott
végre megállapodtak a tanárok, hogy ez az Auer egészen kivételes,
érthetetlen zseni, amilyent egy században egyet szül csak a
korszellem, és azért rögtön ki kell adni neki az érettségi
bizonyítványt és ezer korona ösztöndíjat egy nagy beszéd kíséretében,
amit a tanári szobában tart az igazgató. A kultuszminiszter hívatja,
aki itt van a tanáriban, direkt miatta jött, mert valaki beküldte neki
Auer legutóbbi magyar dolgozatát, amit könnyek között felolvastak az
országházban, és Auerrel most kezet akar fogni a kormány képviselője.
A szabadkézi-tanár hívatja, mert egy gazdag mecénás meglátta az ő
"Stilizált levélalak" című szépiarajzát, és harmincezer koronáért
meg akarja venni a városligeti Feszty-körkép helyére, amit most
elárvereztek. Húszezerért is odaadom, gondolja még hirtelen Auer,
amint lihegve felérnek a negyedik emeletre. Ott egyszerre a hírvivő,
aki eddig egy szót se szólt, elereszti Auer karját, és szép lassan
megindul lefelé. Auer csudálkozva utánafordul, a lépcső alján már ott
áll az egész osztály és röhög. Auer egy percig áll, marhák, mondja,
aztán dühösen indul, szégyenszemre lefelé, két perc múlva már ő
röhög legjobban, mikor Robozzal csinálják végig ugyanazt.
Közben Wlach a táblára lerajzolta Kökörcsin tanár urat, alsónadrágban,
de különben cilinderrel a fején, amint II. Józsefnek jelentést tesz
az Osztály magaviseletéről. II. József az orrát piszkálja, és egy üveg
Zacherlint nyújt át Kökörcsinnek, aki köszöni alássan, és jót húz az
üvegből.
Zajcsek ordít, hogy őt nem hagyják tanulni, végre fogja magát, beül
az új szemétládába, magára húzza a fedelet, és orrhangon énekel.
Wlach jelt ad, egyszerre mindenki elhallgat és feláll. Zajcsek
rémülten dugja ki fejét, azt hiszi, a tanár jött be. Vad röhögés.
Zajcsek megvetően kiköp a ládából, és undorral magára húzza a
fedelet.
Hanem most tényleg belép Kökörcsin. Halálos csend: egyszerre
mindnyájunknak eszébe jut Zajcsek, aki a szemétládában ül. De
Zajcsek másodszor már nem hagyja becsapni magát, nem mozdul.
És most rettenetes óra következik. Az egész osztály egyetlen, hullámzó
rekeszizom, amit képtelen erőfeszítéssel szorít le a halálos röhögés.
A fojtott röhögés forróláza lüktet a vérvörös arcokon, és a halántékok
kidagadnak. Mindenki a pad fölé hajol. A csönd, melynek fenekén
egy esetleges kipukkadás borzasztó réme vonaglik, ingerlően zúg a
fülünkben. És vannak elszánt, vakmerő gazemberek az utolsó padokban,
akik még feszítik a kritikus hangulatot. A kis Löbl lebújt a padok
alá, négykézláb mászkál kényelmesen, körös-körül mászta az osztályt,
és egyenként megfogta a lábunkat. A szemétláda gyanúsan mozog.
Kökörcsin emelt hangon fejtegeti II. József érdemeit; hátulról
meglöknek, egy hang súg rekedten a fülembe "vigyázz, jön a pad
alatt Löbl, már a negyedik pad alatt van!" Mindenki felhúzza a lábát
a padra: a szájunk reszket a röhögéstől, kétségbeesetten próbálok
figyelni, hogy másra tereljem a fantáziámat. Kökörcsin lelkesen
magyarázza, milyen szép dolog volt II. Józseftől, hogy egy
tollvonással visszavonta összes rendeleteit. Az anyja második
Jóska!! - mondja Eglmayer az utolsó percben hihetetlenül mély
gyomorhangon. Auer élesen felszisszen: - Löbl most ért odáig, és
belecsípett. Nézd, mondja valaki mellettem, Kökörcsin egyik lába
rövidebb, mint a másik.
A szemem majd kiugrik. Most... most vége... még egy pillanat...
robban... Ebben a percben a tanár a következő viccet csinálja:
- Auer... mit mozgolódik maga, mint egy sajtkukac?
Soha még bohózatírónak olyan hatása nem volt közönségére. Mint gátját
áttépő áradat: harsan fel a röhögés. Percekig röhögünk, felszabadulva,
hörögve. A tanár csodálkozva néz, és elnézően mosolyog - magában
megállapítja, hogy milyen frappáns és ellenállhatatlan humora van
neki.
- * -
KÍSÉRLETEZEM
A mágnesesség és villamosság mágikus jegyében folyt le november.
A fizikaterem asztala állandóan tele van gépekkel, korongokkal,
elemekkel, induktorokkal és dinamókkal. Borzasztó dolgok történtek:
Pollákovics ráállt egy üveglábú zsámolyra, mire beleeresztették a
villamosságot, mire Pollákovicsból szikrák pattantak ki, és a haja
égnek meredt. Müller elmagyarázta, hogy Pollákovics mint emberi test,
jó vezető. Pollákovics szerényen és áhítattal állt a zsámolyon, mint
ahogy egy jó vezetőhöz illik, és lelke mélyén homályos örömmel villant
át az elektromos áram szárnyain, hogy Müller ezek után feltétlenül
kijavítja kettesre a háromnegyedét - hiszen nem lehet ő rossz tanuló,
lám milyen szépen átvezette a villamos áramot is -, zavarosan olyan
érzése van, hogy aki nem érti a fizikát, azon nem megy át a villamos
áram, mely a tanár úr szolgálatában áll, és mint ilyen, tisztában van
a helyzettel és az osztálykönyvvel.
Hazamenet hatér veszek egy mágnesvasat. Ámulatos dolgokat tud a
mágnesvas, de nem vagyok megelégedve az eredménnyel. Már útközben
elhatároztam, hogy otthon a patkó alakú vasat kiegyenesítem, a
közepébe lukat fúrok a... a... mondjuk az apám hegyes papírvágójával
(esetleg ollóval), és iránytűt csinálok belőle, de Boussole-formában,
hogy az irányt abban az esetben is mutassa, ha egészen ferdén lefelé
áll, mert hiszen esetleg nagy földrengés is lehet, a ház oldalt
billen, mint egy hajó - és én mégis tudom majd az irányt; milyen
jó lesz! Lelkesen elvégzem magamban, hogy sohasem járok iránytű
nélkül ezentúl.
Csupa izgalmas terv vagyok, mire hazaérek. Mert Heron-labdát is
csinálok, úgy van, és magdeburgi féltekéket, ha tudni akarjátok és
egy Leclanché-elemet. Csak a húgomat találom otthon, akinek lelkesen
magyarázni kezdem a Torricelli-féle űrt. Na, mit gondolsz, mi tartja
fenn a hetven centiméter magas higanyoszlopot, kérdem gúnyosan. Igen,
nem hiszed? Hát idenézz. Teletöltök vízzel egy poharat, papírt teszek
alája - most idenézz, megfordítom az egészet és nem folyik ki. Na jó,
most csak azért folyik ki, mert... persze, nem a pohár alá kell tenni
a papírt, elfelejtettem.
Balsikerem nem veszi el önbizalmamat. Fésűt dörgölök és papírszeletkéket
csipegetek fel a fésűvel. A húgom azonban felbosszant, és azt állítja,
hogy a papírszeletkék csak azért ragadnak a fésűhöz, mert a fésű
piszkos.
Áttérek a Leclanché-elemre. Ez kicsit bonyolult dolog. A befőttesüveg
rendben volna, de honnan veszek staniolt? Réz is jó volna, - hja, ha a
fürdőszoba csapját le lehetne olvasztani! Csakhogy ez több nehézségbe
ütközik, aztán meg, nem tudom, meggyőzhetem-e családomat fölfedezéseim
fontosságáról, és arról, hogy ezek a fölfedezések a család részéről
bizony áldozatokat és nélkülözéseket követelnek.
Ellenben ki fogom szivattyúzni a vizet a vizeskannából, ki én, és
bebizonyítom, be én, a légnyomást. A légszivattyút azonnal megtervezem
papíron, fantasztikus utópiák ragadnak magukkal. Az egész szobából
kiszivattyúzom a levegőt, ki én, úgyhogy a tárgyak elvesztik
szabadesésüket.
Marinak, a mindenesnek, az a nézete, hogy én egy pofont fogok a
papától kiszivattyúzni, ha azonnal nem veszem ki a mozsárból az ecetet
és a széndarabokat, amiket beleraktam. A természettudományokat kezdik
görbe szemmel nézni - de hát nem lehet forradalmat csinálni anélkül,
hogy föl ne forgassuk a fennálló világrendet. Hát nem hisztek Newtonnak
és Kopernikusnak? Hát idenézzetek - mondjuk, ez a lámpa legyen a Nap
- a szabad térben mozgó égitest. Nézzétek, ideteszem a mágnesvasat -
képviselje a gravitációs erőt. Vagy, mondjuk, ne a lámpa legyen a Nap,
hanem ez a mágnesvas, és legyen a lámpa csak egyszerűen a Föld. Na
most már, na már most. Most képzeljétek, hogy ez a mágnesvas, ami
ugye, a Nap, itt, ahol tartom, egy helyben áll. Ugye, most a lámpának
a bal oldalát világítja meg? De kérlek Mici, ne légy olyan nehézfejű.
Igenis, most úgy van, hogy ez világítja meg a lámpát, és nem a lámpa
eztet, mert a lámpa, az egy sötét test legyen. Na már most. Meddig
tart ez? Ugye, addig tart csak, míg a Föld, vagyis a lámpa el nem
fordul, nem megyünk semmire, mert akkor csak éj és nap váltakoznék és
nem lennének évszakok. Hanem a Földnek is el kell mozdulni - keringeni
kell - mozdulni kell neki, az istenit - nna!! látjátok?! így mozog...
így mozog a Föld... így kell neki mozogni - és mégis mozog...
Arról nem tehetek, hogy a lámpa leszakadt. Rosszul volt feltéve
- a csavar nem működött. Azt pedig természetesnek találom, hogy
a hálátlan és meg nem értő bírák vacsora helyett kilöktek a
cselédszobába, és rámzárták az ajtót. Galileivel is pont ezt
csinálták. De az igazságot nem lehet véka alá rejteni. Eppur
si muove!
- * -
MAGYARÁZOM A BIZONYÍTVÁNYOM
Hát kérem szépen.
először is: ez még nem végleges bizonyítvány - ez csak afféle
lenyomat, amit ideiglenesen kiosztottak nekem. Hogy ma van a féléves
bizonyítvány-nap, az nem jelent semmit. A többiek tényleg kikapták
a bizonyítványt, de az enyémet föl kellett küldeni a minisztériumba,
mivel tévedések derültek ki, amiket sürgősen orvosolni kell.
Igen. Különben a bizonyítvány-ellenőrző és kiegészítő konferencia
foglalkozni fog az esettel, tanfelügyelői középülésen. Az osztályfőnök
úr, mikor ideadta nekem a bizonyítványt, beszédet tartott: kicsit
zavarban volt, és tiszteltette a papát. Kérlek, kedves Bauer, mondta,
légy szíves, közöld szüleiddel, miszerint sajnálatos tévedés történt
bizonyítványoddal, hibás tételek csúsztak bele. A bélyeghatósági
szabályrendelet szerint, sajnos, így is ki kell adni a bizonyítványt,
de kérnelek kell, kedves Bauer, közöld a szülővel, miszerint ez csak
olyan okirat, aminek az adatai nem jelentenek semmit. Kérd meg kedves
szüleidet, ne haragudjanak ezért a tévedésért, az igazi bizonyítványt
csakhamar kiállítjuk - egyelőre kéretem őket, hogy írják alá ezt,
mert az összes iratokat átküldtük a rendőrségre, ahol a nyomozás
miatt szükség van erre az aláírásra; de hangsúlyozd kérlek, hogy ez
csak formaság. A főkapitány személyesen átírt a fiumei tengerészeti
gimnáziumba, derítenék ki, hogy került bele a bizonyítványomba
történelemből ez a... ez a... szám, ami ugyancsak egy közönséges
szám, azt jelenti, hogy négyszer feleltem történelemből - de esetleges
félreértésekre ad alkalmat.
Tudniillik Mangold, a történelemtanár, az csak helyettes tanár nálunk,
még nem is osztályozhat, mert előbb vizsgáznia kell osztályzástanból
a főegyetemen. Ő csak helyettes osztályzatot adhat, amit másképpen
kell érteni - egyes helyett kettest, kettes helyett négyest -, majd
ha letette a vizsgát, akkor az összes bizonyítványokban kiigazítják
az osztályzatokat igazi osztályzatokra. Most egyelőre kéreti a papát,
ne tessék haragudni egyelőre, és üzeni, hogy én négyszer feleltem
történelemből, egyszer aláhúzott kétharmadra, egyszer egyesre, kétszer
háromnegyedkettesre, tessék ezt összeadni, számtani középarányost
venni, kijön a háromnegyed egyes, aláhúzva. Először a második
Józsefből feleltem, de akkor csengettek; másodszor kérdezte az
örökösödési jogot, mondtam schmalkaldeni szövetség, láttam, mikor
beírta az egyfelest, de akkor elvesztette a noteszt.
Fizikából. Hát fizikából már novemberben feleltem, kérdezte a Föld
mozgását, s én mondtam, hogy a Nap körül és ellipszis-alakú pályán,
melynek egyik gyújtópontjában a Nap van, és ez a Newton érdeme. De
akkor a mellettem ülő fiúval összetévesztett, akinek háromnegyede van
a fizikából, és nekem írta be véletlenül. Akkor szóltam, a tanári kar
megnézte a noteszt, mondta, hogy tényleg a Csekonics helyett írta be
véletlenül, de ezt most már nem lehet kiigazítani, mert ebből neki a
kormánynál kellemetlenségei támadnak, nagyon kért, hogy ne firtassam
a dolgot most egyelőre, és tegyem meg neki, hogy most egyezzem bele
a hármasba, év végére kijavítja jelesre, és nem is kell felelni a
következő félévben. A jelest mindjárt be is vezette a születési
bizonyítványomba, főigazgatói aláírással.
Frőhlichnek pikkje van rám algebrából, arról nem tehetek. A
határozatlan együtthatóval kellett megoldani az egyenletet és akkor
mikor kihívott, és akkor mikor megmondtam, hogy akkor beszorzok
lambdával, erre kiesik a második egyenlet, persze, azért nem esett
ki, mert iksszel is be kellett volna szorozni, csakhogy ezt Frőhlich
nem vette észre, mire megmondtam, hogy hogy kellett volna, akkor
mikor észrevette, hogy ő nem tudta, szégyellte magát, és azt mondta,
hogy menjek helyre, és azóta pikkje van rám, mert jobban tudtam az
algebrát, és nem akart kihívni javítani, pedig a törvényszékben benne
van, hogy januárig ki kell hívni a fiút javítani, mert másképpen nem
érvényes az osztályzat, és a Steinmann, a legjobb tanuló is mondta,
hogy föl lehet jelenteni Frőhlicht, de nem akartam, mert úgyis pikkje
van rám, pedig a dolgozatba nekem ugyanaz jött ki, mint Steinmannak.
Magaviseletből azért van kettes, mert ha van három hármas, akkor nem
lehet a magaviseletből se egyes, hanem akkor külön bizonyítványt adnak
magaviseletből, amit postán küldenek el a szülőknek.
Ezt!?... Ez nem hármas, ez kettes, csakhogy az osztályfőnök úr olyan
furcsán írja a kettest, véletlenül felül írja a végét a kettesnek.
Csak a vezetéknevet tessék aláírni... de mostanában ne tessék bemenni
az iskolába... a kaput kiemelték... most átalakítják... nincs kapu...
nem lehet bemenni... majd egy-két hét múlva...
- * -
A LÁNYOK
A lányok a Vadász utcába járnak: egy órakor gyakran találkozunk velük,
tarkán sereglenek ki a körútra, vihognak és sugdolóznak. Copfjukon
piros és kék pántlika fityeg, hárman-négyen összefogóznak, egymásba
karolnak, az egyik halkan, súgva mond valamit, hangosan kuncogni
kezdenek.
Ellenségesen és értetlenül és irigyen nézem őket, vajon miféle
butaságon nevetnek folyton? És mit sugdolóznak? Ha két lány összejön,
mindjárt sugdolózni kezdenek - ismeretlen dolgon nevetnek, elkomolyodom,
és gyanakodva, rossz érzéssel húzom föl a szemöldököm - valami profán,
cinikus, tisztátalan dolog van a világon; amiről csak ők tudnak, és
mindig arról beszélnek; gúnyosan, alattomosan néznek rám és elszaladnak.
Vajon mi lehet az?
Mert valamit tudnak, amit én nem tudok. Különben buták és tehetetlenek,
növényt és bogarat nem gyűjtenek, bélyeget se. Leydeni palackot nem
csinálnak, se magdeburgi féltekét. Egyszer napfogyatkozás volt, a
Hold árnyéka elhaladt a Napkorong előtt. Napokig készültem rá, üveget
kormoztam, és dobogó szívvel vártam a csillagászok által kijelölt
időpontot. Mikor a fényes tányérba beleharapott a fekete csorba,
ujjongva és áhítattal kiabáltam - és kezemben a kormos üveggel kerestem
valakit, akinek elmondjam, hogy milliárd kilométernyire mi történik
odakünt. Csak két lányismerősöm volt a másik szobában, befutottam,
és lelkendezve hívtam őket, hogy jöjjenek gyorsan, mert a pompás
színjáték csak percekig tart. Nem lehetett rávenni egyiket se, hogy az
utcai szobába átjöjjenek - valami butaságon vihogtak, csúfoltak engem,
ugyan hagyj bennünket, mondták. Dühösen és gesztikulálva magyaráztam,
hogy milyen nagy és ritka tüneményről van szó, és hogy mindjárt vége
lesz, de hiszen csak arról van szó, hogy átjöjjenek az utcai szobába,
kiabáltam elkeseredve. Valami kétértelmű ostobaságot feleltek, egy
szón megint vihogni kezdtek, nem jöttek át, nem nézték meg.
De vajon mi lehet az - mert van valami velük. Valami van, amit
mindenki tud, csak én nem, ami miatt úgy bánnak a lányokkal, mint
valami kiváltságosokkal, és ezt ők tudják.
Még egészen kicsike voltam, mikor a rokonaim ilyeneket mondtak nekem,
"hát állva hagyod a kis kisasszonyt, és te leülsz? nem szégyelled
magad? milyen gavallér lesz belőled?", és nekem fel kellett állni
a kényelmes székről, hogy a csipkébe öltözött kis majom leülhessen.
Az arcom égett a szégyentől és haragtól - miért? Micsoda ostoba,
jogtalan, igaztalan előny? Ha pofon vágnám, leesne a székről. De hát
ő pofon vághat és megalázhat engem, csak azért, mert ő gyengébb, és
így lovagiasságból nem üthetem vissza? Hát nem látják, hogy ő tudja
ezt, és kinevet bennünket, és kényelmesen elterpeszkedik?
Miért? Miért? Mi lehet ez?
A lányokat nem bántja senki. Taknyos másodista korukban már magázza
őket a tanár, nem kapnak barackot a fejükre, udvariasan beszélnek
velük. A felsőbbistákat pláne kisasszonynak szólítják, az iskolában
is. Fiatalabb tanárok előre köszönnek nekik az utcán - hallatlan!
Szelídség gyöngédség veszi körül őket - én meg tegnap egy olyan
brusztflekket kaptam verekedés közben, hogy egész nap nehezen
lélegzem. Ha elmondanám, azt felelnék, úgy kell, miért nem vágtad
pofon, nem szégyenled magad? De hát ő kezdte tanár úr - hát engem
nem véd senki? Nem szégyelled magad? Egy felnőtt fiút védeni kell
- micsoda katona lesz belőled?
- Az ám - katonaság! A tornaórán, szabadgyakorlatokban, felvonulásokban
készülünk rá. Az kemény dolog lesz, tudom, eleget hallottam róla.
Hideg priccs, borjú a hátamon, alélt menetelések, puska és szurony.
Hiszen szép, lelkes dolog, tudom, vágyom is rá - de hát miért csak mi?
A hazát meg kell védeni. Aki nem kockáztatja életét a hazáért, gyáva
és becstelen. Hát ők? Ők miért nem gyávák és becstelenek? Eszükbe sem
jut kockáztatni az életüket - ezek vihognak és pipiskednek: mégis,
senki se mondja, hogy ők gyávák és becstelenek, sőt! inkább eszményül
állítják elénk. Meg kell védeni a nőket, a gyenge nőket! Királyért és
hazáért - és a nőkért! Hát a lányok királyok?
Miért? Miért? Miért?
Miért mindenütt, mindég, ez a kivételezés, ez az extravurst, ez az
elnézés - miért, miért? A villamosban fel kell állni nekik - a legjobb
falattal őket kell megkínálni, ha leejtenek valamit, úgy állnak ott,
hanyagul és kényelmesen, mintha a természet törvénye volna, hogy
azért nekem kell lehajolni. Tizennyolc éves koruktól kezdve már kezet
csókolnak nekik, mint az öreg püspököknek, akik munkában és áldásban
töltötték életüket. Jobb oldalra kell engedni őket az utcán. De hát
miért? Mit nyújtanak ők, mit tesznek, miért kell tisztelni őket?
Hiszen műveletlenek, ostobák, lusták és dologtalanok. Mulatságban
nőnek fel, férjhez mennek - attól kezdve a férjük dolgozik helyettük,
eltartja őket. Szabadjegyet váltottak az életre azzal, hogy megszülettek
- míg nekünk véres verejtékkel kell kiverekedni minden percünket, újra
és újra bebizonyítani, hogy jogunk van az élethez.
De hát miért, miért, miért?
A fiúk valami szégyenletes és ostoba dologról fecsegnek, az iskolában.
Nem, az képtelenség, ostobaság, nem lehet. Itt valami titok lappang,
az bizonyos - de az őrültség, az lehetetlen, hogy az legyen a titok.
Hiszen az egy buta vicc, egy gyerekes játék - hiszen ennél csak
érdekesebb a Torricelli-féle űr, vagy egy Leclanché-elem?
Miért? Miért?
Érzem, hogy egy napon meg fogom érteni. Félek ettől a naptól - ezen
a napon keveredem majd el a szürke tömegbe: ezen a napon jövök rá,
hogy én is az vagyok, amik ezek itt, akik szembejönnek velem az utcán.
Ezen a napon el fogom felejteni az Osztályt, a Leclanché-elemet, a
növénygyűjteményemet, és el fogom felejteni önmagamat.
- * -
NAPLÓM
szept. 5.
Új év, új napló, új élet... Ma volt az első nap a suliba. Osztályfőnök
Lenkei, de még nem biztos, azaz rendőr. Tanarak általában a régiek,
majd meglátjuk, mi lesz. Egyelőre a harmadik padban ülök. Az a
hülye Benkő jött oda, hogy lépjek be a körbe, majd bolond vagyok.
Elhatároztam, hogy ezentúl mindent pontosan megírok. Este voltunk
az Angi néninél, de snassz volt, nem hoztak petróleumot, de snassz
volt, nap kél 6 óra 15 perckor, nyugszik 5 óra 45. Ebédre: húsleves,
leveshús, tökfőzelék. Most itt ülök az utcai szobába, a lámpa alatt
és írok.
szept. 31.
Ma volt az önképzőköri megalakuló ülés. Elnök: Mautner, alelnök
Gelléri, titkár Székely a nyolcadikból, gazda Várnai. Én bekerültem
a választmányba 6 szavazattal, mint bizottsági tag. Kitűztek
pályázatot elbeszélő költeményre, értekezésre, szavallatra és
matematikai értekezésre. Mint választmányi tag egyedül vagyok ötödista
a bizottságban, címzetes jelleggel csak, de bíráló bizottsági tag.
Ebéd: gombaleves, fasírt, rizskoch. Voltunk múlt héten a Kereskedelmi
Múzeumban. Szombaton Uránia, utána vasárnap, hétfőn csak tizenkettőig
van előadás.
okt. 6.
Aradi vértanúk, nincs suli, ünnepélyt elblicceltem. Hazajövet
találkoztam Gárdossal, mondta, hogy semmi se volt, diri beszélt,
aztán Földessy a vértanúkról. Sebők szavalt, de súgtak és erre
összezavarodott. Mondta, hogy tanrendben újítás van, fizika helyett
kedden kilenctől történelem. Gerő elmegy az iskolától. Délután
megvettem a szépiát, a nullkörzőt és gummit, maradt ötvenhét, és
megcsináltam az ábrázoló rajzot, nagyon szép volt, de a végén a
kihúzóból kifolyt a tuss, valahogy kivakartam. Elhatároztam, hogy
ezentúl mindig hordok iránytűt. Most az utcaiban ülök, de a sublód
előtt, mert az asztal tele van friss fehérneművel, amit hoztak.
Mindjárt vacsorázunk, ebédre mákosrétes volt.
nov. 2.
Elhatároztam, hogy ezentúl fontosabb dolgaimat titkos írással írom.
Minden betű helyett az ábécében az utána következő második betűt írom.
Oc dgfcekbvco hkbkmcdrn. Vagy esetleg fordítva írom a szavakat. Matpak
lótápap totnirof aráinél ed mettötlökle. Ma olvastam Jókaitól Szerelem
komédiásai, gyönyörű szép. Grant kapitány gyermekeibe az emberevőknél
tartok, elég érdekes. Holnap önképzőköri ülés lesz, beneveztem
szavalásra, esetleg pályázom az értekezésre is. Ma nagyon röhögtünk,
Prém azt mondta, hogy micsoda marhaságot olvasok én, mialatt ő
magyaráz, mire kivittem, mire kiderült, hogy az ő könyve volt,
amit ő írt. Mértanból jól állok, de még javítani fogok karácsonyig,
magyarból egy felesre állok, dolgozat kétharmad, de még lesz egy
iskolai dolgozat. Nagyon kíváncsi vagyok a bizonyítványomra.
dec. 6.
Uránia. "A jégvilág" című darabot adták, jó volt a fűrészes hal.
Csináltunk dobtapsot, mire az igazgató lekiabált a páholyból, hogy
az egész iskolát hazakergeti, nagyon röhögtünk Gárdossal, minden kép
után állathangot utánoztunk és mondtuk "Náttyon széb! Náttyon széb!"
- és minden képnél olyan hangosan álmélkodtunk, hogy milyen gyönyörű,
hogy a felolvasó egész büszke volt és minden kép után úgy nézett
szét, mintha ő festette volna. Kivettem a könyvtárból "Servadec
Hektort", este olvasok majd. Délután bent voltam a plébániakertben
és eperfalevelet szedtem a hernyóknak, ja igaz, megölték a kínai
császárt, nagy forradalom lesz. Nem férnek a bőrükbe ezek a kínaiak!
Mostan az udvariban ülök, holnap nem lesz suli. Átnézem a történelmet
és megcsináltam az ábrázolót, kúp lefordítása az első képsíkba, jó
nehéz volt.
febr.14.
Ma beírtak az osztálykönyvbe, mert a Jákó rámfogta, hogy a
manzsettámra írtam a puskát, pedig nem is természetrajzból írtam,
hanem németből. Annyi baj legyen, majd megkérem az osztályfőnököt,
hogy húzzon ki. Ma Shakespeare-től olvastam Hamletet, igen jó tragédia
a nagy brit költő tollából. Ma egész nap olyan szomorú voltam, nem
is tudtam etetni a hernyókat. Tulajdonképpen miért is él az ember?
"Lenni vagy nem lenni, ezt itt a kérdés", mint ahogy Shakespeare
mondja a Hamletben. Arra gondoltam, hogy milyen kár az ifjúságért,
mely elmúlik és hogy én már sohase leszek olyan vidám és elégedett,
mint harmadikban. Hiába! az élet nem olyan víg dolog!... de
hagyjuk!...
- * -
LÓGOK A SZEREN
Lógok a szeren.
Azt, hogy az izmaim még fejletlenek s mellem is szűkecske, azt én
nagyon jól tudom. De nem tudhatjátok, hogy mi lakik bennem. Én is csak
homályosan sejtem, borzongva gondolok rá, olyankor, mikor könnyedén
simul rám a tornatrikó, és lábam gumicipősen szökdel a tornaterem
csertörmelékében. Igaz: Wlach ötvenkilós súlyokat emelget, és Bányai
Miklós megcsinálja nyújtón a nagyhalált. De őbennük, ugye, nyers erők
dolgoznak csak, formátlan ösztönök - énbennem pedig az Akarat lakozik.
Bányai képtelen megérteni a "savoir" ige ragozását, és Wlachnak én
csináltam meg az algebrai dolgozatot. Én másféle ember vagyok. Én
értem a tudományokat, és egyelőre nem tudom megcsinálni a vállállást
a korláton - de mi lesz, ha egyszer mégis megtanulom? Csodálatos lény
jelenik meg ez esetben a világ színpadán; tüneményes ember, akihez
képest Jókai hősei közönséges tucatemberek. Képzeljék el, hogy
egy napon ilyen újságcikk jelenik meg a lapokban: "Érthetetlen
és nagyszerű előadás kápráztatta el tegnap a Vigadó dísztermében
összegyűlt álmélkodó közönséget. Egy fiatalember, akiről eddig senki
se tudott (itt az én nevem következik) jelent meg a dobogón s >>Az
élet értelme másodfokú egyenletekben<< című előadásban tökéletes
francia nyelven, megoldotta a világnak rejtélyét, amin eddig
hiába fáradoztak a legnagyobb elmék - s mindezt oly nagyszerű
előadóművészettel, hogy a jelenvolt világhírű színészek sírva
tolongtak a dobogó felé, hogy kezet szoríthassanak az alig tizenhat
éves zsenivel. De az ifjú szerényen és nyugodtan mosolygott csupán, s
egy váratlan mozdulattal az asztalra ugorva, kézállásba helyezkedett,
majd három salto mortale-t csinálva a megdöbbent közönség fölött,
elkapta a feje fölött húzódó vasrudat, és azon szédítő halálforgásokat
végezve, átugrott a kilencméternyire elhelyezett kályhára, de úgy,
hogy kézállásban maradt azért, s előbbi előadását ebben a helyzetben
folytatta, nyugodt és behízelgő modorban, végleg megoldva a nagyszerű
problémát..."
Lógok a szeren.
Ti ezen csodálkoztok, mert nem tudjátok elképzelni, hogy lehet ember,
aki mindenben egyformán tökéletes. Ti öregek és konzervatívok vagytok,
és azt hiszitek, hogy a világ ezentúl is csak olyan lesz, mint eddig,
és elfelejtitek, hogy egyszer eljön majd az érettségi. Ti nem tudjátok
például elképzelni, hogy lehet majd esetleg egy miniszterelnök (a
nevét szerénységem tiltja megsejtetni veletek), aki egy napon, miután
szenvtelen és nyugodt hangon bejelentette az országgyűlésnek, hogy
néhány jól megfontolt diplomáciai művelettel, amikről eddig nem akart
beszélni, mert nem a szavak embere, sikerült Angliát, mint egyszerű
gyarmatot, Magyarországhoz csatolni, s ezt ezennel tudatja a tisztelt
Házzal - mondom, miután ezt szenvtelen és hideg hangon előadta, nem
törődve az ordító és ujjongó képviselőkkel, akik vállukra akarják
emelni, hirtelen vívóállásba helyezkedik s egy szédítő, eddig
ismeretlen dzsiu-dzsicu fogással, ott, a miniszterelnöki emelvényen,
két vállára fekteti azt az ausztráliai világbirkózóbajnokot, akit
az angol ellenzék orvul elhelyezett az emelvény belsejében, hogy
a legnagyobb európai férfit megölje. Ti nem tudjátok elképzelni,
hogy valaki délelőtt mint Főakadémikus előadást tart az egyetemi
tanároknak, délután pedig megnyeri a hátúszás és függeszkedés
világbajnokságát, mellesleg a rúdugrásét is esetleg, hogy aztán
este az ámuló közönség előtt hajlongjon, mely a Nemzeti Színházban
ugyanezen ifjú drámájának ötszázadik előadását tapsolja orkán gyanánt.
Ez a rendkívüli ifjú nem azért találta fel a Holdbarepülőgépet, mintha
nem tudná megkeresni a kenyerét laufmétával is, melyben virtuóz - ez
a rendkívül férfi időnként hanyag mozdulattal rúg be harminckét gólt
az Eftécé vagy Mac kapujába, mely csapatok együttes erővel sem bírnak
vele, aki egyedül áll ki ellenök.
Lógok a szeren.
Na jó, jó, egyelőre persze még egy kicsit gyakorolni kell magamat. A
lélek jóllehet, kész, de a test erőtlen, és a szereket nagyon ravasz
emberek találták ki. Síkos a pózna, és pontos megfigyelések alapján
állíthatom, hogy fölül, a vége felé lényegesen nehezebben mászható,
mint eleinte; holott a felületes szemlélő azt hihetné, hogy mindenütt
egyformán síkos. Azonkívül az a disznó Bauer mindig a vékonyabb
póznához ugrik, és rámhagyja a vastagot. A negyedik-ötödik fogás
után egészen más az ember világnézete, mint odalent volt, s egyszerre
világosan látom, milyen gyermekes hiúság volna nagy szerencsétlenségnek
tekinteni, hogy Bauer előbb lesz fönt, mint én. Nem kell a dolgot
elhamarkodni. Lám, vannak hebehurgya és szeles emberek, akik
magasugrásnál nekirugaszkodnak, nagy svungot vesznek, rádobbantanak
az ugródeszkára, földobják magukat és gyakran leverik a mércét.
Én nem áltatom magam hiú reményekkel. Eleinte persze - istenem, az
ember fiatal és tüzes - én is bízom a jövőben, sasszemekkel mérem a
távolságot meg a mérce magasságát: apró léptekkel kezdem, nekilódulok
s már látom magam, repülve lebegni a mérce fölött. De az utolsó
pillanatban bölcs rezignáció fog el, közvetlen a mérce előtt - micsoda
ostobaság, gondolom, és szerényen, mint egy ibolya, lehajtott fejjel
bújok át alatta, olyan ember szelíd és megadó modorában, akinek esze
ágában se volt ugorni, csak egy kicsit sétálni akart.
Lógok a szeren.
Utóvégre, ha meggondoljuk, tulajdonképpen micsoda marhaság az egész
- ez az egész intézmény, melyben minden arra megy ki, hogy az emberi
testrészek közül lehetőleg egy se maradjon azon a helyen, ahová
az Isten teremtette, hanem lehetőleg olyan helyzetet foglaljon el,
amelyre az illető testrész soha életében nem számított. Két lábam
a levegőben kalimpál, térdem kifordul, csuklóm becsuklik, hajam a
szemembe lóg, a vér a fejembe tolul - a padló felszalad a plafonra
és tótágast állanak a falak. S ehhez az undorító és lehetetlen
állapothoz, míg kilógó nyelvvel keresem az egyensúlyt s próbálom
áthúzni hasamat a vékony vasrúd mögött, teljes bizonytalanságban
afölött, vajon a föld vagy a csillagos ég felé közeledem-e - ehhez
az állapothoz valaki, egy vad külsejű férfi állandóan bömböl valamit
felém - "homoríts!" "homoríts!" ezt bömböli, s az én vérbeborult
értelmem távolról sejti csak, mit ért ez alatt a szó alatt - valamit
ki kell feszíteni, igen, valamit behajtani, és valamit kiegyenesíteni
- de hogy mi legyen az, láb, derék, csípő, s ha ezt már tudom: vajon
melyik irányban keresendő az illető testrész: - minderre, ugye nem
kívánhatjátok, hogy válaszoljak ilyen állapotban. Rúgok egyet,
előre vagy hátra, mindegy - kinyitom a szájamat, a szemem becsukom
- undorral és kétségbeesve eleresztem kezemmel a szert, és hátam
nagyot nyekken a vastag szőnyegen. Hála istennek - nevethettek már.
Az ördög vigye az egész tornaünnepélyt, a benevezést, az első díjat
- majom lesz, aki megnyeri.
- * -
A VÉSZTANÁCS
Távol áll tőlem, hogy arrogáljam magamnak, mintha a most bekövetkezett
nagy eseményeket anticipáltam volna; jelen tanulmányomnak egyszerűen
csak az a célja, hogy rávilágítson bizonyos eseményekre, melyeknek már
1898-ban szemlélő tanúja és némiképp szerényen cselekvő szereplője
voltam. Nem tudom, mekkora jelentősége lehet feljegyzéseimnek a
világháború oknyomozó történetében, a magam részéről nem békülhetnék
ki lelkiismeretemmel, ha akár óvatosságból, akár szerénységből
elhallgatnék olyan adalékokat, melyeknek véletlenül jutottam birtokába;
de amelyeknek történelmi jelentősége talán nagyobb, semhogy közlésüket
mellőzhetném azzal az önmegnyugtatással, hogy én ezzel a jelentőséggel
nem vagyok teljesen tisztában.
Nyilvánosságra bocsátom hát azt, amit a dologról tudok, minden
reflexió vagy kritika nélkül, talán lazán és rendszertelenül, de
őszintén, nevekkel és évszámokkal. A többit, hogy adataim mennyiben
magyarázzák a ma eseményeit, s mennyiben vernek rájuk világosságot,
ennek megítélését azokra bízom, akik többet értenek ehhez: a
politikusokra és a történelemírókra. Igyekszem röviden és szárazon
ragaszkodni a tényekhez.
Én Rogyákkal már 1898 szeptemberében ismerkedtem meg; szorosabb ez a
nexus azonban csak novemberben lett, mikor én, bizonyos adminisztratív
körülmények folytán, melyek itt nem bírnak fontossággal, a hatodik
padba kerültem, jobbról negyediknek. Hátam mögött, de inkább balra,
Zsemlye Tivadar ült és Rogyák előtt Singer. Ennek, mint látni fogjuk,
fontos jelentősége van az egész dologban.
A lényeges mégis az, hogy én már novemberben olyan belső viszonyban
voltam Rogyákkal, hogy már akkor egész bizalmasan beszélt nekem
politikai állásfoglalásáról, anélkül, hogy ebben az időben sejthettem
volna valamit ennek az érdekes embernek a programjából. Elhatározó
eseményeknek kellett közbejönniök, hogy világossá váljon előttem,
miszerint itt nem egyszerűen meggyőződésről vagy felfogásról van
szó hanem nyílt programról és radikális tervről.
Erről az elhatározó eseményről én november végén értesültem. Rogyákot
egy reggel izgatott és heves beszélgetésben találtam Singerrel.
Áthajolt a pad fölött, élénk taglejtésekkel suttogtak. Singer
igen komolynak látszott, keveset beszélt, de éreztem, hogy döntő
fontosságú kijelentéseket tesz. Érkezésemre hirtelen elhallgattak.
Ez a bizalmatlanság nem sértett, mert ekkor még nem voltam annyira
beavatva a dolgokba (később is óvatosak voltak velem szemben),
hogy érdemlegesen részt vehettem volna a társalgásban. Tízpercben
a folyosón találkoztam Rogyákkal. Ez alkalommal tapintatosan néhány
kérdést intéztem hozzá. Láthatóan zavarba jött, és kitérő választ
adott. Singer már valamivel közlékenyebb volt. Megtudtam, hogy a
Rogyák-Zsemlye-ügy, mely már régóta válsággal fenyegetett, ma reggel
olyan fordulatot vett, amit már nem lehet tisztán diplomáciai úton
elintézni.
Arról régebben tudtam, hogy Rogyák és Zsemlye Tivadar között
áthidalhatatlan elvi ellentétek állanak fenn. Rogyák, mint a
radikális program pártfőnöke, Zsemlyét pánjassz aspirációkkal
vádolta; - tudnivaló, hogy abban az időben a jasszok valóságos
rémuralmat csináltak a Józsefvárosban, és messzeható befolyásuk már
a Rigó utcában is éreztette hatását. Arról suttogtak néhányan, hogy
kémeik közénk furakodtak, beiratkoztak az ötödik, hatodik osztályba,
mintha igazi Tanulók volnának. Zsemlye Tivadar nyíltan tagadta, mintha
a jasszokkal bármiféle politikai vonatkozásban állana; esetleges
jassz-ismeretségei pusztán magántermészetűek, és nem sértik a Rigó
utca vitális érdekeit. Ezzel szemben Rogyák néhányszor, a tízpercben,
nagyon is érthető allúziókkal figyelmeztette, Zsemlyét az efféle
titkos fondorlatok veszélyeire: a viszony egyre kényesebbé vált
közöttük. Ma reggel aztán, váratlanul, látszólag indifferens
kérdésben éles összeszólalkozás volt kettőjük közt az osztályban.
Ez alkalommal Zsemlye Tivadar, indulatában megfeledkezve az
elővigyázatról, azzal fenyegette meg Rogyákot és párthíveit,
hogy hat órakor, hazamenet, dorongokkal felfegyverkezett jasszok
támadják meg az Osztályt.
Később belátván elhamarkodott kijelentésének rendkívüli fontosságát,
igyekezett visszaszívni a dolgot, és azt állította, hogy neki
ebben a dologban semmi szerepe nincsen, hitelesen nem tud semmit
az egészről, és neki is csak úgy mondták. Rogyák ezt már nem vette
tudomásul, azonnal megszüntette Zsemlye Tivadarral a tárgyalást,
és Singerrel visszavonult tanácskozni.
Így álltak a dolgok délelőtt tizenegy órakor. A helyzet képét
töredékes megjegyzésekből rekonstruáltam - Singer és Rogyák, a nehéz
órák felelősségét érezve, csak a legnagyobb tartózkodással beszéltek
a helyzetről. Még tizenegy előtt, óra alatt, a padon át küldött
Marconi-lökdösést kaptam Zsemlyétől, melyben becsületisten terhe
alatt felszólított, hogy óra után várjam meg a kapunál, rendkívüli
fontosságú közlései vannak a számomra. Bár akkor még nem értettem
annyira a helyzetet, hogy beláthattam volna európai következményeit
egy esetleges összeütközésnek, mely a jasszok és a Rigó utca közötti
diplomáciai viszonyt beállítaná: ösztönszerűleg éreztem, hogy
ebben a kérdésben Rogyákék mellé kell állanom, és Zsemlye Tivadar
felszólítására, hogy tárgyaljak vele, kitérő választ adtam.
Rogyák, aki tanúja volt lojális viselkedésemnek, nem szólt, de
éreztem, hogy bennem való bizalma nagyban megerősödött. Azzal
az udvarias, de rövid komolysággal, amit azóta se tapasztaltam
államférfiúban, tudtomra adta utóbb, ha nincs kifogásom ellene,
tizenkettőkor szívesen lát a Mária Terézia téren, ahol Singerrel
"vésztanácsi előharcban" (így fejezte ki magát) megbeszélik a
teendőket.
Dobogó szívvel jelentem meg a megjelölt időben és helyen. A nagy
dolgok, melyeknek így gyújtópontjába kerültem, remegő és büszke
izgalommal töltöttek el - ezt az izgalmat azonban palástolni
igyekeztem, látva azt a komoly, majdnem gúnyos nyugalmat, amivel
ez a két nagyszabású férfiú megbeszélte az óriási horderejű teendőket.
Bár nem fogtam fel egészen az összefüggéseket, igyekeztem utánozni
az ő fölényes, határozott modorukat, titokban szégyellve, de be
nem vallva, hogy a szakkifejezéseket nem mindig értettem meg.
Singer az általános helyzet vázolásával kezdte. Zsemlye Tivadar mai
kijelentése oda enged következtetni, hogy a jasszok árulást követtek
el (az "árulás" szó igen gyakran fordult elő ezen a haditanácson),
és így a Rigó utca e percben vészbajviszonyba került részint Zsemlye
Tivadarral, részint azokkal a jasszokkal, akik már tanév elején
titokban fenyegetőztek, hogy a B) osztályt földalatti pisztolyokkal
megtámadják. Ezt tovább nem lehet tűrni, hacsak nem akarják, hogy
egy napon a késekkel felfegyverzett jasszok, este, a sötétben,
fejbőrünket levágják. A válságos helyzetért Zsemlye felelős - e
pontban haladéktalanul intézkedni kell.
Singer szavaira Rogyák azzal a hanyag nyugalommal, mely valósággal
megborzongatott, kijelentette, hogy ő hajlandó Zsemlye Tivadarral
vészpárbajt vívni, meghívott törzsfőnökök előtt, persze csak
angolul. Ehhez ragaszkodott, és ahhoz is, hogy Zsemlyét előzőleg
két vészhadnagy vizsgálja meg, hogy nem rejteget-e páncélt, ami,
ugye, árulás volna. Singer bólintott, és könnyedén megjegyezte, hogy
az árulásra ő már régen készült, s tekintve, hogy atyjának a Bakonyban
óriási földalatti vastelepei vannak, máris intézkedett, hogy nyolcezer
vízhatlan páncélt készítsenek, amit a trikó alatt lehet hordani,
anélkül, hogy bárki is észrevenné. A munkások hónapok óta serényen
dolgoznak, s a napokban megérkezik az első szállítmány, mintegy
háromezer darab. Ha a jasszok árulás révén megtudtak volna valamit
a dologról, és ők is szereznének valahonnan páncélt, arra az esetre
néhány vasruhát csináltatott, vascipőket, vasnadrágot és teljes
vastrikót. A vészpárbajhoz különben ő is hozzájárult, azzal a
megszorítással, hogy a vészhadnagyok helyett inkább farmereket
kellene hívni, ezekben jobban meg lehet bízni.
Abban az időben kicsit félénk voltam, s így sokáig nem mertem
megszólalni. Éreztem azonban, hogy tekintélyem így nagyon alászáll, s
így zavartan és pirulva én is megszólaltam, s felvetettem a kérdést,
vajon nem volna-e jobb, ha Zsemlye Tivadart egyszerűen lefejeztetnénk?
Hiszen, ha kimondjuk, hogy tényleg árulás történt, ennek nem volna
semmi akadálya.
Bár nem mutatták, magam is meglepetve éreztem, hogy indítványom
meglepte a vésztanácsot. Singer hosszabb beszédben válaszolt, melyben
kifejtette, hogy az ötlet magában nem volna rossz, csak az a baj, hogy
hadüzenet nélkül az ilyesmit nem lehet megcsinálni, mert hiszen ez
(a következő kifejezést sokáig kereste), mert hiszen ez kelepce volna.
Rogyák azonnal hozzájárult ehhez a felfogáshoz. Hevesen magyarázni
kezdte, hogy jellembecsület szempontjából hadüzenet nélkül képtelenség
kelepcét állítani (így mondta), ennek megvan a maga módja. Különben
a kelepce nagyon kényes dolog, ehhez külön megállapodás kell és sok
feltétel, amit mind tisztázni kellene, és e pillanatban nem tudja
egészen biztosan, vajon jasszokkal szemben jogosult-e a kelepce;
ezt még bővebben meg kellene beszélnie barátjával, a hadvezérrel,
akivel esténként találkozni szokott, s aki nehéz háborús kérdésekben
az ő tanácsadója. Nehogy azonban közben ismét elrontson mindent az
árulás, azt ajánlja, hogy kelepce helyett indítsunk csatát, mégpedig
haladéktalanul.
Singer ehhez hozzájárult. Most már csak a formai kérdések voltak
hátra: elsősorban persze a zászló. Singer megígérte, hogy másnapra
behozza a zászlót, a hozzávaló bélyegzővel, amit az ő atyja már
régebben megcsináltatott, és eddig az íróasztalon tartogatott, várva,
míg szükség lesz rá. Rogyáknak itt újabb nehézség ötlött eszébe. -
Honnan szerezzük a prédát? - kérdezte. - Hiszen préda nélkül hozzá
se kezdhetünk a csatához, hogy így fejezze ki magát. Singer egy
pillanatra zavarba jött. Ekkor megint megszólaltam, s azt ajánlottam,
hogy a prédát talán gyűjtés útján lehetne beszerezni. Mindjárt
megbántam elhamarkodott közbeszólásomat, mert mind a ketten hirtelen
elhallgattak, összenéztek, és gúnyosan elmosolyodtak. Megint
elpirultam, és zavartan dadogtam valamit, hogy hiszen nem úgy értem,
mire Rogyák atyásan magyarázó, fölényes jóindulattal fölvilágosított,
hogy a prédát nem lehet gyűjteni, mert hiszen az egy vérengző állat,
és a csatába két rendőr szokta vinni láncon, a sereg előtt, közvetlenül
a zászló mellett.
Ebben állapodtunk meg. A tanácskozás után Rogyák vészesküt vett tőlünk,
hogy nem követünk el árulást.
Másnap kilenc órakor meginterpelláltam Rogyákot, hogyan állunk a
háborúval. Azt felelte: hogy Singer nem kapta meg a páncélokat,
mert a hajó, amely a Bakonyból hozza a holmit, zátonyra futott.
Később közölte velem, hogy az egész dolgot el kell halasztani
bizonytalan időre, mert karácsony előtt, míg meg nem tudjuk, hogy
leszünk az okiratokkal, az egész dolog nem tényvalóság. Biztosított
azonban, hogy az előkészületek minden irányban folynak. A mozgalom
egyre terjed, hogy a zászló igenis megvan már, és hogy egész Amerika
tud már a dologról. Kaliforniával való szövetségünk már biztos és csak
az alkalmas időt várja, hogy egészen csendben és szerényen, anélkül,
hogy valaki észrevenné, megindítsa a világcsatát.
Ennyi az, amit az 1898-i vésztanácsról tudok. Hosszú ideig nem
foglalkoztam a dologgal. 1899-ben a reáliskola első osztályába
iratkoztam, és évekig egyéb tanulmányok foglaltak le. E nagy
események juttatták eszembe mindazt, amit megírtam. Az összefüggések
felismerését, ismétlem, azokra bízom, akik erre nálam hivatottabbak.
- * -
HAZUDOK
Kezdetben voltak a betűk, és én így szóltam: >>úr ír<<.
Az úr, akiről itt szó volt, magas ember volt, fején fényes cilinderrel
- hogy miről és mit ír, arról kevés sejtelmem volt, de éppen azért
izgatott ez a kérdés. Egyik barátomtól megkérdeztem, de az kitérő
választ adott.
Egy másik barátom engem kérdezett, hogy mi hol lakunk. Az utcát
nem tudtam pontosan megmondani, de biztosítottam, hogy Pesten az a
legelőkelőbb utca. További kérdésekre kissé zárkózottan, mint olyan
ember, aki magánügyeiről nem szívesen nyilatkozik - de rövidségéhez
képest elég plasztikus válaszban elmondtam neki, hogy mi csak néhány
éve lakunk itt, azelőtt a Bakonyban birlaltunk szerény kastélyt, a
hozzávaló ménessel és két wigwammal. Meg voltam róla győződve, hogy
a barátom nem tudja, mi az a wigwam, és bosszantott, hogy nem kérdezi,
tehát úgy tesz, mintha tudná.
Barátom azonban nem kérdezte, sőt a saját dolgaira tért, és elmondta,
hogy náluk vettek egy fürdőkádat. Könnyedén bólintottam, és megjegyeztem,
hogy nálunk van már ugyan négy kád, egy az ebédlőben, egy az írószobában
és kettő a wigwamban, de tudomásom szerint most vesznek a hozzám tartozók
még ötöt, melyek közül kettőre rácsavarható laterna magicát szereltek
fel, és egy kis gépet, amelynek segítségével a fürdőkád magától mozog,
mikor benne ülök - sétál, forog, sőt egy kicsit - egy egész picikét -
fel is tud emelkedni a levegőbe.
Arra a figyelmeztetésre, hogy hiszen a wigwamok bakonyi kastélyunkban
vannak és nem itt Pesten, megmagyaráztam, hogy itteni lakásunk csak
ideiglenes, és hogy a kastélyt most alakítják át amerikai rendszerűvé.
Megjegyeztem, hogy e célból évekig tanulmányoztam Amerikát, mert
apám engem bízott meg ezzel a jelentéktelen dologgal, egy kicsiny,
de tartós gőzhajót bocsátott rendelkezésemre: - akkora az egész, mint
ez a pad, de nekem igazán nem kellett nagyobb, fő, hogy a vitorlát
derék gépem mindig jól hajtotta, és így néhány hónap alatt megtettem
az utat. Őszintén bevallottam, mert nem szerettem a hazudozást, hogy
a kis gőzhajó már nincsen meg - egy gyárba adtuk, ahol mostan tágítják
egy kicsit.
Ezután bizonyára abbahagytam volna a témát, mert akkoriban még nem
voltam barátja a fecsegésnek, és dicsekedni se szerettem: - de hát mit
tehettem, a barátom kíváncsiskodott, és tudni óhajtotta, milyen rangom
volt a hajón. Mosolyognom kellett ezen a naivságon, és tartózkodó, de
barátságtalan leereszkedéssel megmagyaráztam neki, hogy ezen a hajón
nincsenek rangok, és ilyenre én nem is reflektáltam - különben pedig
egy régebbi tengerészutam alkalmából, amiről most nem akarok
beszélni, megkaptam a másodtábornoki kinevezést és címert, és én
teljesen meg voltam elégedve ezzel.
Barátomat érdekelte, hogy rablókkal nem találkoztam-e abban az időben.
Jólelkűen megmagyaráztam, hogy a tengeri rablók csak vitorláshajókat
támadnak meg: - s ha effajta kalandokban volt némi szerény szerepem,
az csak szárazföldi rablókkal és gyilkosokkal kapcsolatban történhetett,
akiket apámmal együtt hajtottunk a bakonyi rengetegben. A felidézett
emlékek hatása alatt elmondtam egyik érdekes hajtásunkat, mikor
tizenkét rablót és négy gyilkost hajtottunk almáspejkón, akik fára
másztak előlünk, mire apám addig rázta a fát, míg négy rabló és -
ha jól emlékszem - egy gyilkos leesett. Ezek közül hármat otthon
megszelídítettünk, és a kisebb házimunkák elvégzésére szoktattunk.
Láttam, hogy barátomat meglepik az apámról mondottak: megkértem
tehát, ne szóljon senkinek ezekről a dolgokról, mert nem szeretem,
ha kérdezősködésekkel zaklatnak. Apám valamikor megállított két
lokomotívot félkézzel, és emiatt most nagyon nehéz a helyzetünk
- kiderült ugyanis, hogy a lokomotívok az ellenségé voltak, és e
miatt apámnak sok baja volt az ellenséggel. Ha megígérné, már mint
a barátom, hogy igazán nem említi senkinek ezt a dolgot, akkor -
titoktartásra - közölném vele, hogy a király saját maga volt kénytelen
beleavatkozni az ügyekbe. Egy reggel személyesen megjelent bakonyi
kastélyunkban - még egyszer figyelmeztetem, ne említsen erről semmit,
mert súlyos politikai következményei lehetnek, ha valaki megtudja.
Szóval - ha igazán érdeklik ilyen jelentéktelen dolgok, amiknek én
kevés fontosságot tulajdonítok -, megjelent a király, és igen kérte
apámat, ne ingerelné az ellenséget. Apám becsületére hivatkozott,
de aztán megegyeztek valamiben, azt én nem tudhatom, hogy miben,
mert engem nem vontak bele a tanácskozásba. Különben pedig a
fagylatosgépekre kellett felügyelnem, mert akkor egész nap fagylaltot
ettünk - nem úgy említem ezt, mint kivételes dolgot, mert őszintén
szólva, mi reggelire fagylaltot és csokoládét szoktunk enni -, de
akkor délben is fagylalt volt.
Barátom figyelmesen hallgatott végig, és egy üveget mutatott, amivel
a betűket nagyobbnak lehetett látni. Mosolyogva jegyeztem meg, hogy
ismerem ezt a szerszámot, hiszen nekünk otthon van egy há... három
méter nagy darab belőle, amibe ha belenéz az ember, egy betűt
akkorának lát, mint egy kisebb ház - ezzel az üveggel mi gyakran
nézzük a csillagokat. Ó igen, nagyon helyes kérdés, a Mars-csillagot
is szoktuk nézni vele. Hogy mekkorának látjuk? Na, nem nagynak -
akkorának talán, mint az Erzsébet tér -, de viszont nagyon tisztán
és világosan meg tudjuk különböztetni az egyes tárgyakat.
Ó igen, elég érdekes dolgok, amiket látunk. A Marson főleg hangyák
vannak, de akkora mindegyik, mint nálunk egy ember. Páncélos hangyák
vannak és repülő hangyák, és mondhatom, jelenleg éppen nagy a mozgalom;
tudni kell ugyanis, hogy kétféle hangya van a Marson; vörös hangyák és
fekete hangyák, és ezek éppen háborúban vannak egymással.
A részleteket aznap nem mondhattam már el a barátomnak, de hazafelé,
útközben összeszedtem gondolataimat a vörös és fekete hangyákkal
kapcsolatban, hogy másnap, ha megint szóba kerül ez a dolog, helyes
válaszokat adhassak tudnivágyó barátomnak.
Másnap, mikor barátom megint előhozakodott az üveggel, már örömmel
értesíthettem őt, hogy az előtte való este - direkte az ő kedvéért -
behatóan tanulmányoztam a hangyaháborút, jó teleszkópom segítségével.
A vörös hangyák hadállása most elég jó, mondtam - egy nagy hegy mögött
helyezkedtek el, és készülnek átkelni a folyón zárt sorokban, a vörös
hangyakirály vezetésével, aki nyolcszázmillió vörös hangyát vezényel.
Érdeklődésére megígértem, hogy holnapra áttanulmányozom a fekete
hangyák hadállását is, és bővebben referálok a fekete hangyakirályról,
aki már most is rokonszenves nekem, mert haláltmegvető bátorsággal
védte magát egy hegyszorosban, ahol gondolkodva sétált éppen, midőn
egy barlangból vörös hangya ugrott elő, és kardját lobogtatva
rátámadott.
Hazamenet főleg a fekete hangyakirállyal foglalkoztam. A vörös
hangyával szemben tanúsított viselkedése mondhatatlanul meghatott
engem is. Éreztem, hogy ilyen viselkedéshez nemcsak roppant testi erő
és bátorság kell, de őszintén szólva, olyan lelkiismeretesség, mely
a gonosz és áruló támadásokkal szemben éppoly kérlelhetetlen szigort
vált ki egy királyból, mint ahogy jóvá és könyörületessé hangolja
őt saját népével, az özvegyekkel és árvákkal és más védtelenekkel
szemben.
Biztos voltam benne, hogy a fekete hangyakirály előbb-utóbb győzni fog,
de barátomnak ezt nem mondtam meg. Tudtam, hogy a fekete hangyakirály
fölényes győzelme csak akkor hat rá teljes erővel, ha előbb végigkíséri
a megpróbáltatások egész kálváriáján: - közöltem hát vele, hogy a
vörös és fekete hangyák között kitört háború egy óriási mű anyagát
képezi; ez a mű egy akkora könyvben van leírva, mint ez a ház, ennek a
könyvnek a lapjait gépek hajtják, és az ember egy hídon állva olvassa
a lapokat: - egy lap akkora, hogy a felére rá lehet írni az egész
Robinsont. A hangyák háborúja négyezerkétszáz lap hosszú lesz.
És aznap, hazamenet, részleteket dolgoztam ki magamban, hogy másnapra
kész legyen az anyagom. Két hangya összebeszél, hogy elárulj a fekete
hangyakirályt - egy sötét völgyben találkoznak és éjnek évadján
megtámadják a palotát. Szerencsére a hangyakirályné ébren van, és
figyelmezteti férjét. Azonnal fellármázzák a tábort, két főhangya
vezérlete alatt megindul a tenger felé...
Erről a fekete, kanyargó rajról beszéltem másnap. Távol a tenger
vize csillog a lemenő nap fényében. Vadregényes hegyek és végtelen
lapályok váltakoznak. Az erdők mélyében, fák között, bokrok árnyékában
rejtekeznek és figyelnek a vörös hangyák. Órák kérdése, mikor törnek
elő... A fekete raj komoran, baljós nyugalommal, összenyüzsögve zúdul
le a völgyre...
Így lettem íróvá.
- * -
TANÍTOM A KISFIAMAT
- Ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa
ég el - mennyi nap alatt ég el tizenkét kályhában kilenc köbméter
bükkfa...
- Ha kilenc kályhában...
Az íróasztal előtt ülök, valami cikket olvasok. Nem tudok figyelni.
A másik szobából már harmincötödször hallom a fenti mondatot.
Mi a csoda van már azzal a bükkfával. Muszáj kimenni.
Gabi az asztal fölé görnyedve rágja a tollat. Úgy teszek, mintha
valami más miatt mentem volna ki, fontoskodva keresgélek a
könyvszekrényben. Gabi lopva rám néz, én összehúzom a szemem, mintha
nagyon el volnék foglalva gondjaimmal és nem vennék tudomást róla
- érzem is, hogy erre gondol, közben görcsösen mondogatom magamban:
"Ha kilenc bükkfa... tizenkét köbméter... akkor hány kályhában..."
Ejnye, a csudába! Hogy is van?
Elmegyek előtte szórakozottan, megállok, mintha ebben a pillanatban
vettem volna észre.
- Na, mi az, kisfiam, tanulgatunk?
Gabi szája lefelé görbül.
- Apukám...
- Mi az?
- Nem értem ezt a dolgot.
- Nem értem?!.. Gabi!... Hogy lehet ilyet mondani?! Hát nem
magyarázták el az iskolában?
- De igen, csakhogy...
A torkomat köszörülöm. Aztán már nyersen és ellenségesen:
- Mi az, amit nem értesz?
Gabi mohón, gyorsan és megkönnyebbülve, máris hadarni kezdi, mint
akinek nagy súlyt vettek le a válláról.
- Nézd apukám, ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét
köbméter bükkfa ég el...
Én dühösen:
- Papperlapapp!... Ne hadarj!... Így nem lehet értelmesen
gondolkodni!... Tessék még egyszer nyugodtan és megfontoltan
elmondani, majd akkor meg fogod érteni! - Nna, adj egy kis
helyet.
Gabi boldogan és fürgén félrehúzódik. Ő azt hiszi, hogy én most nem
tudom, hogy ő most vidáman rám bízta az egész dolgot - ő nem tudja,
ő persze nem emlékszik ugyanerre a jelenetre, húszegynéhány évvel
ezelőtt, mikor én húzódtam így félre, boldogan és megkönnyebbülve,
és az apám ült le így mellém, ugyanezzel a bosszankodó és fontoskodó
arccal, mint most én. És ami a legborzasztóbb, még hozzá - ebben a
pillanatban villan át rajtam - erről, ugyanerről a példáról volt
szó akkor is!... Úgy van, nincs kétség!... a bükkfa és a kályha!
szent Isten!... pedig akkor már `majdnem` megértettem - csak
elfelejtettem!...
Az egész húszegynéhány éves korunk egy pillanat alatt a semmibe
süllyed. Hogy is volt csak?
- Nézd, Gabi, mondom türelmesen - az ember nem a szájával gondolkodik,
hanem az eszével. Mi az, amit nem értesz?!... Hiszen ez olyan
egyszerű és világos, mint a nap - ezt az első elemista is megérti,
ha egy pillanatig figyel. Nézd, fiam. Ugye, itt van az, hogy kilenc
kályhában öt és fél nap alatt ennyi és ennyi bükkfa ég el. Nnna. Mit
nem értesz ezen?
- Ezt értem, apukám... csak azt nem tudom, hogy az első aránypár
fordított és a második egyenes, vagy az első egyenes és a második
fordított, vagy mind a kettő egyenes, vagy mind a kettő fordított.
A fejbőröm, a hajam tövében, lassan hidegedni kezd. Mi a csudát
fecseg ez itt össze az aránypárokról? Mik lehetnek azok az átkozott
aránypárok?!... Honnan lehetne ezt hirtelenében megtudni?
Most már hangosan szólok rá:
- Gabi!.. Már megint hadarsz!... Hogy akarod így megérteni?...
Az ember a szájával, izé... Mi az, hogy fordított meg egyenes, meg
egyenes meg fordított, papperlapapp, vagy a falramászott nagybőgős!
Gabi röhög. Ráordítok:
- Ne röhögj! Ezért taníttatlak, kínlódom veled!... Ez azért van,
mert nem figyelsz az iskolában!... Hiszen te azt se tudod... hiszen
te azt se tudod... (Elképedve meredek rá, mintha egy szörnyű gyanú
ébredt volna fel bennem.) Hiszen te talán azt se tudod, hogy mi az
az aránypár?!...
- Dehogynem, apukám... Az aránypár... az aránypár... az aránypár az
a két viszony... amelyben a belső tagok hányadosa... illetve a külső
tagok szorzata...
Összecsapom a kezem.
- Mondom!... Tizennégy éves kamasz, és nem tudja, mi az az aránypár!
Gabi szája megint lefelé görbül.
- Hát mi?
- Hogy mi? Na megállj, te csirkefogó!... Most azonnal előveszed a
könyvet, és harmincszor elmondod!!... mert különben...
Gabi megszeppenve lapozgat, aztán hadarni kezdi:
- Az aránypár azon mennyiség, melynek két beltagja úgy viszonylik
két másik mennyiséghez, valamint... igen, apukám, de melyik itt a két
beltag, a bükkfa térfogata és a napok száma, vagy a kályhák száma
és a bükkfa térfogata?...
- Már megint hadarsz?! Add ide azt a könyvet.
És most rettentő komolyan kezdem:
- Ide nézz, Gabi, ne légy már olyan ostoba. Hiszen ez olyan világos,
mint a nap. Na nézd, milyen egyszerű. Na. Ide figyelj! Ugye, azt
mondja, hogy kilenc kályhában ennyi nap alatt ennyi és ennyi bükkfa.
Tehát ha ennyi és ennyi bükkfa kilenc nap alatt, akkor világos, ugye,
hogy tizenkét nap alatt viszont nem ennyi és ennyi, hanem...
- Igen, apukám, eddig én is értem, de az aránypár...
Dühbe jövök.
- Ne fecsegj bele, így nem érte... nem érted meg. Ide figyelj. Ha
kilenc nap alatt ennyi és ennyi - akkor tizenkét nap alatt, mondjuk,
esetleg ennyi és ennyivel több. De viszont, pardon, azért nem több
mégse, mert nem kilenc kályhában, hanem tizenkettőben, tehát ennyivel
kevesebb, vagyis ennyivel több, mintha ugyanannyival kevesebb volna,
mint amennyivel több... Itt ugyanis az aránypár... az aránypár...
Egyszerre világosság gyúl az agyamban. Mint egy villámcsapás, úgy ér a
Nagy Megismerés, aminek hiánya húszegynéhány év óta lappang és borong
bennem - úgy van, most rájöttem!... Nincs kétség - akkor... ott...
egészen nyilvánvaló - úgy van, nyilvánvaló, `az apám se értette ezt
a példát!`
Lopva a Gabira nézek. Gabi közben észrevétlenül kinyitja a
történelemkönyvet, és most félszemmel azt a jelenetet nézi egy
régi képen nagy kéjjel, ahogy Kinizsi Pál két törököt dögönyöz.
Nagyot ütök a kobakjára, csak úgy csattan.
- Nesze!... majd bolond leszek itt kínlódni veled, mikor nem figyelsz!
Gabi bőg, mint a két török együttvéve.
Én pedig megkönnyebbülve ugrom fel, és a múlt ködén keresztül egy arc
rajzolódik elém - az apámé, amint nagyot üt a kobakomra, vígan és
megkönnyebbülve, mintha azt mondaná: "add tovább a fiadnak! énnekem
már elég volt!", és fütyörészve, zsebredugott kezekkel, vígan indul
el a sír felé, ahol egészen mindegy, hogy hány nap alatt ég el kilenc
köbméter bükkfa és hatvan-hetven év élet.
- * -
ELNÖKÖLTEM AZ OSZTÁLYVIZSGÁN
Az osztályvizsga - negyedik elemiből - tegnap volt a Vály utcában.
Gabi, akinek ez kétszeresen nagy nap, hiszen nemcsak az osztályból,
hanem egész elemi iskolai minőségétől búcsúzik vele, jövőre már
gimnazista - néhány jóakaratú, atyai felvilágosítással próbálja
megértetni velem, miről van szó.
- Dehogyis, apukám - csóválja a fejét elnézően -, a bizonyítványt
nem ma kapjuk, hanem majd a záróünnepélyen.
- S a szülőknek se mutatják meg?
- Hogyisne! Senkinek a világon. A tanító úr megmondta a Dudásnak, hogy
abba az atyaúristen se nézhet bele, míg ki nem osztják.
Sértve érzem magam.
- Hát fogadjunk, hogy nekem megmutatják.
Gabi oldalról néz rám, és a tekintetében udvariasan, de határozottan
benne van a szánakozó feddés: kicsit sokat képzelsz magadról, barátom.
Ha a Dudás papájának se, aki pedig mészáros...
Na jó, majd meglátjuk. Abba igaza van a gyereknek, hogy az iskolának
van valami megszeppentő hatása rám is. A kis könyv, amit évközben
kapni szoktak, utasításaiban határozottan és kategorikusan beszél
tanulóról és szülőről. Tanuló, az tanuló, és a szülő, az szülő.
A tanuló tartozik ezt és azt - mondja a kiskönyv, ezzel szemben a
szülő vagy gyám így és úgy, ekkor és akkor. A kiskönyv jóságosan, de
szigorúan megszabja a szülő teendőit és magatartását is az iskolával
szemben. Az a furcsa, félig jóleső, félig nyugtalanító érzésem van,
ha olvasom, hogy én, a szülő, tulajdonképpen szintén hozzátartozom
az iskolához, fennhatósága alatt állok, tartozom elvégezni szülői
kötelességem, a többit bízzam rájuk. A tanuló az iskolában tartózkodik
és tanul - a szülő közben otthon tartózkodik és... izé... (mellékesen
szólva, miért hívnak engem szülőnek, sohase szültem életemben!)
Akárhogy csűröm-csavarom, nem tudom legyőzni elfogultságom: és
a nagyobbik baj, hogy Gabi ezt tudja és természetesnek találja.
Természetesnek találja, hogy az iskolaszolgának azt mondom, kicsit
drukkolva: "pardon, kérem szépen, erre van a negyedik osztály?" és
leveszem a kalapom. Gabi nem tudja, hogy a miniszterelnökség parádés
portását egy gőgös "hallja barátom"-mal szólítanám meg. Gabi tudja,
hogy szülő s tanuló közt, az iskola szempontjából, lényeges különbség
nincsen, és nagyon helyes, hogy én is lábujjhegyen és félszegen
baktatok el az osztályok előtt, melyeknek zárt ajtaján zümmögés
szűrődik át. Még rám is szól:
- Pszt, apukám, itt halkabban kell beszélni.
A Negyedik Osztály hangulata ünnepi. Virágcsokrok az asztalon.
A gyerekek fehérben, csendesen suttogva ülnek, még nem jött be a
tanító úr. Néhány szülő a fal mellé állított székeken, csendben és
illedelmesen. A gyerekek végigmustrálnak, megállapítják, hogy Gabihoz
tartozom mint szülő, azaz gyám, akinek az ajtó mellett a helye.
Gabi előremegy, a padok felé, könnyedén és otthonosan - én félszegen
az ajtóban maradok, mint az inas, aki elkísérte gazdáját a klubba.
Gabit körülveszik, Gabi is felélénkül. Csodálkozva nézem, milyen
elfogulatlanul cseveg osztálytársaival; és irigylem, hogy azok milyen
maguk közé tartozónak érzik. Szeretnék én is úgy beszélni velük,
elfogulatlanul és hatalmasan, mint Gabi, de érzem, hogy zavarba
jönnék, félszeg volnék: ők pedig megmerevednének, hűvös udvariassággal
felelnének. Hiába. Ez a negyedikes tanulók osztálya, én pedig a
negyedikes szülők osztályához tartozom. Nincs az a forradalmi
cselekedet, ami ezt az osztálykülönbséget megszüntethetné.
Kezdem egészen árvának érezni magam. Odamegyek Gabihoz, aki két
fiúval nevetgél. Halkan megszólítom, felém fordul, elkomolyodik,
ő is halkabban beszél.
- Gabi kérlek - mondom, közönyös elfogulatlanságot erőltetve -,
hol lehet ilyenkor a tanító úr? Bemennék hozzá.
- Nem lehet, apukám. A tanáriba nem mehet be a szülő. Majd mindjárt
bejön.
Köhög, félreállok. A gyerekek szigorúan néznek rám.
De íme, jön a tanító, sietve. Nagy suhogás, mindenki feláll - én is,
ijedten.
- Üljenek le!
Most ima következik. Utána a tanító úr köhög, körülnéz. Engem is
észrevesz, nyájasan és kedvesen biccent. Én is mosolyogva válaszolok
- később rajtakapom magam, hogy rögtön Gabira néztem utána, vajon
észrevette-e, hogy milyen jóba vagyunk a tanító úrral. Önbizalmam
kezd visszatérni.
Számolnak. - Nyolc meg négy... leírom az egyest, marad...
- Folytasd, Gabi!
Gabi fürgén ugrik a táblához. Izgatottan figyelem minden mozdulatát,
hogy veszi fel a krétát, hogy húzza össze szemöldökét a rettenetes
nagy figyelemtől, kinyújtott karjában a krétával, úgy áll, mint egy
vívó, akinek most meg kell mérkőznie a négyszögletes alakú nagy
Feladattal.
De rám nem néz egy pillanatra se.
Közben váratlan esemény. Az igazgató úr csendben bejött az ajtón,
egy kicsit nézi az ügyet, megismer, és odajön hozzám.
- Egy kérésünk volna. Nincs elnök a vizsgához... - és ha már úgyis
itt vagyok... tiszteljem meg az iskolát... és a többi... szóval,
foglaljam el az elnöki széket.
Érzem, hogy elvörösödök. És itt közbe kell szúrnom valamit, ami
egyrészt a Vály utcai iskola kitűnő igazgatójának szól, mint lovagias
köszönet és hála, a megtiszteltetésért, másrészt kevés számú híveimnek,
mint magyarázat és mentegetőzés. Én nagyon jól tudom, hogy nem vagyok
se tanügyi, se másféle tekintély, és hogy semmi keresnivalóm az elnöki
székben. De azért, ha kijelentem, hogy amennyiben a köztársasági
elnöki széknek elfoglalására szólítanának fel, azt a kérést `nem`
szerénységből utasítanám vissza: talán megértik indokaimat, hogy
miért voltam képtelen `ezt` a kérést visszautasítani, bármennyire
tiltakozott szemérmem és szerénységem. Arról volt szó, meg kellett
tudnom, látnom kellett, mit szól ehhez a dologhoz Gabi! - ha egyszer
csak meglát az elnöki székben, a Tanító, sőt Igazgató társaságában?
Arról van szó, hogy meg kell mutatnom, hogy az én osztályomban, mint
az Életiskola negyedikese, `én is vagyok valaki, vagyok annyi, mint
ő az ő Osztályában!` Bocsássanak meg!
Óvatosan megyek fel a katedrára. Gabi még felel, nem vesz észre. Csak
miután visszament a helyére és felveti a szemét, csodálkozik el, ott
látván az Asztal előtt, hanyagul, előkelően.
De gazda nélkül csináltam a számítást.
Amíg a fiúk felelnek, minden jól megy. Helyeslően bólintok, fejemet
csóválom. A földrajzvizsgán titokban megcsodálom azt a diplomáciai
tapintatot, azt a pompás ügyességet, ahogy szegény Magyarországnak
szomorú földrajztörténelmi és problematikus alkotmányjogi helyzetét
intézi a pedagógia. És már-már úgy érzem, minden jól fog végződni,
aláírom a jegyzőkönyvet és módomban van bepillantani az előttem
heverő Naplóba és Osztályfüzetbe.
Ekkor, öt perccel a vizsga vége előtt, odajön hozzám az igazgató és a
fülembe súgja, amiről megfeledkeztem: hogy legyek szíves néhány szót
szólni befejezésül, egy rövid kis beszédet, a tanulókhoz, amivel
elbúcsúztatom őket, mint elnök.
Puff!
Ahogy előbb elvörösödtem, most elsápadok. Erre nem számítottam.
Nem számítottam? Mondjuk ki egyenesen: "nem készültem!" És most
megint közbe kell szúrnom egy szót azoknak, akik tartanak valamit
ékesszólásomról. Ha Bethlen István őexcellenciája szólít fel, hogy
aszongya, neki egy kis dolga van éppen, legyek szíves a parlament
plénuma előtt rövid kis beszámolót a londoni út eredményéről -
legfeljebb azon tűnődöm, méltó-e a politikai meggyőződésemhez, de
pillanatig se aggódom, vajon mint szónok, méltó vagyok-e erre a
feladatra. De értsétek meg: öt perc múlva beszélnem kell - mit
beszélni! `Felelnem kell!` és Gabi itt van! a Gabi, akinek annyiszor
magyaráztam, milyen szépen és bátran és okosan kell felelni, ha az
emberre kerül a sor.
Több szellemi munka előtt ekkora erőfeszítést nem fejtettem ki
magamban, mint most, öt perc alatt. Mi a csudát beszéljek? Egész
könyvtárra való elmélete a gyermekpszichológiának átsuhan tudatomon.
Pedagógiai elvek törmeléke zörög kapkodó fejemben. Haza...
kötelesség... hála... derék polgára a társadalomnak... intő példa...
izé... lobogó fáklya... Kossuth Lajos... Bőrharisnya... buzgalom és
kitartás, egy szebb jövő gyümölcse gyanánt... csúzli...
Hideg veríték lepi el a homlokom. Csönd lesz, vége a vizsgának. Az
igazgató szánakozóan néz rám. Előredűlök.
- Kedves gyerekek!
Feszült figyelem. Gabi tágrameresztett szemekkel bámul.
- Kedves gyerekek! Én is voltam negyedikes elemista... bár most már
felnőtt, nagy ember vagyok, láthatjátok a hosszú ősz szakállamon...
Páran nevetnek. Ijedten állok meg. Persze, hisz nincs is szakállam,
méregbe jövök.
- És akkor, mikor vége volt a vizsgának, az volt a vágyam, hogy az a
bácsi, aki ott beszél a katedrán, minél hamarabb fejezze be, hogy már
mehessek. Tehát Isten veletek!
Gabi hazamenet büszkén dicsekszik, hogy a Dudás odajött hozzá, és azt
mondta, elismerően:
- A te apád beszélt.
Közölte Gabival, amennyiben nem vette volna észre.
De utána a Dudás férfiasan kezetfogott vele, és én érzem, hogy kezdek
imponálni Gabinak.
- * -
SZERETEM AZ ÁLLATOT
A kis házinyúl mindjárt nagyon megtetszett, mikor a konyhában
letették: buta, kedves kis feje, ijedt szemei és lágy, sima szőre.
Azt a jellemző, gyöngéd, pártoló szeretetet érzem, amit nagyon jól
ismernek kezdő szerelmesek, akiknek kicsi és macskaszerű nőkkel akadt
dolguk. Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg
akarom simogatni a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jól
essék neked, ölembe vennélek, és a kis fejedet simogatnám, hogy
megnyugodj, és jól érezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs
okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek.
Ezt érzem, egészen melegen és önzetlenül, felolvadva ebben a védő,
önzetlen, odaadó szeretetben, és a kis fehér nyúl után nyúlok, hogy
megsimogassam. A kis nyúl azonban, ijedt kis dög, riadtan lelapul,
és kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá.
Te csacsi kis nyúl, mondom neki fejcsóválva, lám milyen kedves, ostoba
ijedt kis nyúl vagy te, hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak,
megfogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni, mert erősebb vagyok
nálad. De értsd meg, hogy szó sincsen minderről, hát persze, hogy
erősebb vagyok nálad és mindezt megtehetném, de hiszen éppen arról van
szó, hogy nem akarom megtenni, nem érted? Sőt gyöngéd és kedves akarok
lenni, meg akarlak simogatni, meg akarok feledkezni önmagamról, a
magam jogairól, vágyairól, élvezeteiről, te miattad, akit meg akarok
simogatni, hogy dobogó kis szíved megnyugodjon, és jól érezd magadat,
egész finom, bájos, törékeny, félénk kis lényedet.
Ezt gondolom megindult lélekkel és egy piszkafával piszkálom a kis
nyulat, hogy kijöjjön a konyhaszekrény alól, és én megsimogathassam.
A kis nyúl előbb húzódozik a piszkafa elől, orrcimpái idegesen,
rémülten táncolnak, aztán usgye, kiugrik, átfut a konyhán, bebújik
egy sarokba.
Utána megyek, és óvatosan leguggolok melléje. Ejnye, mondom neki, hát
milyen ostoba vagy. Nini, hiszen még sokkal jobban reszketsz és félsz,
mint az imént. Persze, ez érthető a te elfogult és szűk kis értelmed
szempontjából, mely azt súgja neked, hogy abban a makacsságban, amivel
utánad jövök, csak a vérengző vadállatok mohósága rejlhetik, és amely
nem tudja megérteni az erősebbnek fejlettebb erkölcsi érzését és
altruizmusát. No, most már aztán tényleg meg kell, hogy fogjalak,
meg kell, hogy simogassalak, azzal az érzéssel, amit most érzesz
irányomban s mely vérszopó tigrisnek láttat engem, ezzel az érzéssel
igazán nem hagyhatlak magadra. Be kell bizonyítsam neked, hogy
mennyire tévedtél, hogy mennyire nem azért akarlak megfogni, hogy
átharapjam a torkodat, hanem csak önzetlenül meg akarlak simogatni,
kellemessé akarom tenni az életedet, és nem számítok se hálára, se
ellenszolgáltatásra.
Óvatosan kinyújtom a kezem, s már a nyakán vannak ujjaim, mikor egy
kétségbeesett ugrással kirántotta magát, fuldokolva nyifogott, és
szétterpesztett lábakkal, lihegve, halálos félelemben bebújik a
kályha alá.
Nyelek egyet, és érzem, hogy a vér a fejembe száll. No, igazán példátlan
butasággal van dolgom. Most mit tegyek? Abbahagyjam? De akkor azt
fogja hinni, hogy neki volt igaza, hogy tényleg meg akartam enni,
vagy agyonverni, és most kifáradva, egyelőre lemondtam szándékomról.
A kályha elé fekszem, és benézek a kályha alá. Ott kucorog apróra
összehúzódva, és fekete szemeiben kimondhatatlan félelem csillog,
amint tekintete az enyémmel találkozik. Most már igazán megharagszom.
Te szamár, mondom neki elkeseredve, hát nem hiszel semmiben, ami szép
és kedves? Hát nem hiszel az önzetlenségben, a gyöngédségben, hát nem
hiszel a szeretetben, mely nem számít hálára? Hát hogy bizonyítsam be
neked, szerencsétlen, hogy milyen alantasan, milyen megvetésre méltóan
gondolkozol? Persze a te buta és rossz kis fejedben csak aljas, durva
és erkölcstelen képzetek nyüzsögnek, harapásról, verésről, az erősebb
kajánságáról, amivel elpusztítja a gyöngéket... te, te undok kis
féreg, hát nem akarod elhinni nekem, hogy van harmónia, van
bensőséges, könnyes megindulás, mely a gyöngeség, szegénység,
tehetetlenség láttán elfogja lelket? A teremtésit annak a nehéz
fejednek, csak azért is bebizonyítom neked, hogy van!
Most már hirtelen és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm,
a nyelvem kilóg, megbotlom, leesem, négykézláb futok utána, be az
asztal alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a
kabátom, a fogamat csikorgatom, és egyszer már meg is kapom a füleit,
de ő lihegve, most már hangosan makogva kitépi magát, megharap, és a
kamrában elbújik a hasábfák mögé.
Most ott van és nekem szét kellene szedni az egész halom fát,
hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is,
szétszedem, és megfogom és megragadom a füleit és felkapom a levegőbe,
és megforgatom, és a falhoz vágom, és szétloccsantom a fejét, azt az
ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak
meg akarom simogatni.
- * -
A PAPÁM
`Hathónapos fiú naplójából`
Elhatároztam, hogy feljegyzek magamnak néhány megfigyelést, amikre
később, mint naturalista írónak, szükségem lehet. Szűk környezetem
csak kevés teret enged a szemlélődésre, s így egyelőre néhány állandó
jelenséggel foglalkozom: ezek között az én szolgálatomra kirendelt
személyzetnek egyik sajátos alakjával, aki hetek óta igyekszik már
érdeklődésemet felkelteni önmaga iránt, olyan makacs, jobb sorsra
érdemes buzgalommal, ami bizonyos jóindulatú és leereszkedő szánalmat
vált ki belőlem. Ez a személyzetem középtermetű, kuszált hajú és
sárgás arcbőrű ember, egyebet nem tudok róla, nem is érdekel, bár,
mondom, sokszor igazán meghat az a buzgalom, amivel észre akarja
vétetni magát. Állandóan körülöttem kuncsorog, a legkisebb jelre
odaugrik hozzám, és naiv, lelkesedő arcán csak úgy világít a forró
vágy, hogy valamiben szolgálatomra lehessen, szegényke. Főleg az
utóbbi időben minden igyekezetével azon van, hogy megjegyezzem az
arcát és a nevét. Naponta százszor bemutatkozik nekem: "Papa, papa
- én a papa vagyok", mondta újra és újra, kétségbeesetten és
reménykedve, hogy talán egyszer mégis méltatom majd arra, hogy
megjegyezem magamnak.
Annyit erőlködik, hogy most már körülbelül tudom is, sőt ki is
tudnám mondani a "papa" szót, de direkte nem teszem, az ember ne
bizalmaskodjék a szolgáival, az sose jó. Nem kell, hogy elbízza
magát, úgyis eleget a terhemre van.
Bár, ismétlem, ez a kutyahűség bizonyos szánakozó jóindulatot kelt
bennem. Bokros teendőim közt (most kezdenek kibújni a fogaim, nagyon
el vagyok velük foglalva) néha futólag gondolok rá: miféle ember
lehet szegény?
Múltkor, reggel, még ágyban fekve, miután néhány parancsoló
kiáltással berendeltem Mama nevű szolgálómmal a reggelit, és jóízűen
elfogyasztottam: eluntam magam, szórakozottan nézegettem körül, és
megpillantottam őt, az asztal előtt ült, valami fekete rudacskát
tartott a kezében, és ezzel a rudacskával kapirgált egy előtte heverő
papírdarabkán. Hirtelen szánalom fogott el: milyen fejletlen, tudatlan
ember lehet! Lám, ott van a kezében egy tárgy, előtte az asztalon
papír - és ez a gyermekes csacsi ember, a helyett, hogy mind a kettőt
bedugná a szájába, mint ahogy értelmes emberhez illik, egyikkel
kapirgálja a másikat, mintha viszketne neki a papír. De ez még semmi.
Egy másik, hajlottvégű csőnek a végét meg néha szájához emelte, füstöt
szítt belőle, aztán megint kifújta, a helyett, hogy az egész csövet
megpróbálta volna lenyelni; szegény, buta ember, hiszen ez még azt se
tudja, hogy a dolgokat, amik a kezünkbe kerülnek, kivétel nélkül be
kell dugni a szájunkba, ez az egyetlen mód, hogy kívül ne maradjanak.
Mondom, nagyon megszántam és halkan felnevettem. Persze rögtön odanézett,
felugrott, és sugárzó arccal, sopánkodva futott hozzám, mint egy
kiskutya. Kegyesen rámosolyogtam, hogy buzgalmát megjutalmazzam, és
megengedtem neki, hogy időközben átnedvesedett toalettemet szárazzal
cserélje ki. Ezután intettem neki, hogy leülhet mellém, sőt azt is
tűrtem, hogy felemeljen, és ölébe tegyen. Mindezt azért, mert kíváncsi
voltam rá, mit mível azzal a fekete rudacskával, minek az neki,
szegénykének. "Kö, kö" mondtam neki értelmesen, franciául (Que
faites vous? ezt akartam kérdezni).
Erőlködve figyelt, hogy megértse, mit parancsolok, de rögtön láttam,
hogy szűk kis agya nem fogja fel szavam jelentését. Zavartan
elvigyorodott és ismételte, amit beszéltem. "Kö, kö" mondta, és
ugrált, mint egy papagáj. Bosszantott ez az együgyűség, és kicsit
összehúztam a szemöldököm, mire aggódva és ijedten figyelni kezdett.
"Gagyigó!" mondtam neki, de ezt se értette, csak mondta utánam.
"Vevegyő!" próbálkoztam most már haragosan, de nem tudott értelmesen
felelni. Homályosan érezhette azonban, hogy akarok valamit, mert
dadogni kezdett. "Bubu", mondta, "Bubuka", és más ilyen értelmetlen,
artikulátlan szavakat ejtett. Lehetetlen ember, igazán nem megyek vele
semmire. Megfogtam a fülét, és cibálni kezdtem, erre visszarántotta,
ahelyett, hogy értelmes ember módjára levette volna a fejéről, hogy
ideadja nekem játszani. Látva, hogy reménytelen az eset, meguntam
szegénykét, és hangosan kiabálni kezdtem, hogy jöjjön a másik
személyzet, és vigye innen ezt az embert. Jött is már, futva, jól
összeszidta a "papá"-t, és átvett tőle. Szegény "papa" elszontyolodva,
lehorgasztott fejjel ódalgott vissza az asztalhoz.
- * * * -
|