Hazánkweb - Juhász Gyula-Összes verse

Juhász Gyula-Összes verse

Írta: Banyesz
2006. August 10.
Müvek Juhász Gyula összes versei (1883-1937) TARTALOM 1903 Prometheus Éjszaka Sursum corda! Édesanyám Strófák Rostand Ima Magyar népem... Kihallgatás Enyém az alkony Meghalni... Dér Credo Áldás a fenyõkre 1904 Költõk Elsõ szerelem (Rousseauként...) Szüzek Kovácsnóta! 1905 Adagio (A legnagyobb poéta...) Elsõ szerelem A legszebbnek Tündér Ilonának Nietzsche Ofélia Gotterhalte Elégiák Budapesti õsz Vita nuova Efemeridák Milói Venus Dal a rózsákról Kérdések Augusztus Mûvészet Herakles Shakespeare Ábrányi Emilnek Nevenapján Egy régi nõnek Haláltánc De profundis Hajnal Cézár halála Az örök visszatérés Édesanyám Az élet hegyén Egy fiatal öngyilkosnak Kiss Józsefnek Alkonyati órák A hegyi beszéd Nagyvárosok magánya Pilátus Ave Klytemnesztra Phaethon Óda Dionysoshoz Epitáfium Fidiász a népnek... Himnusz az emberhez Megy a hajó 1906 (Minek szaladtok el...) Lángolni jöttem... Õsöm Szokratesz Magányos úton... Gellért püspök Géza király Mátyás király A költõ szól Kérdés Maris Csönd Dal Tristia Ovidius Új szonettek Simon Péter Anakreoni dal Haza... Borulásos órán Álmok vége... Egy régi novicius Nietzsche Naumburgban Az áloévirág Shakespeare estéje Csönd Verseim elébe Új melódiák Õk Építõmester éneke Fehér Anna Madách Emlék Dalok vége Katonák Beatus ille... Pusztaszer felé Tibiscus partján Sámson dala Találkozás Távolok zenéje A kis Tisza hídján Magyar elégia Alleluja! Budapest Öngyilkosok Átutazóban Idegen erdõben Táncdal Majtény Jön a vonat... Idegen ágyon Az õ szerelmük Nosztalgia 1907 Florica Hamlet Pogány örömök Salome Kalazanti Szt. József emlékezete A nagy temetõ Anyóka Vita somnium breve Költõk Tavaszvárás Meunier Egy ing a szárítón Dal A vonat ablakára A hulló csillagokhoz Ódon ballada A csavargó dala Földanyánk Muzsika Humus Flagellánsok éneke Szép csöndesen Pán sípján Verecke táján Primitiva Fátum Meghalni szépen... Pogány leány... Fekete misék A verseim után Kossuth-nóta... A varázsfuvolás A váradi püspök lánya Én is meghaltam Örvény Képzelt utazások Új Faeton A Hymnus A halotti beszéd Anch'io Gályarabok A földgolyó dala Aranykor 1908 A csataló G-dur A föltámadott Turris eburnea Regény Petõfi-kép A tékozló fiú Az utolsó vacsora Órák zenéje Válasz Ady Endrének Testamentom Pán Félúton Nászdal Szögedi intérieur Öregek altatója Pilátus Õsz Himnusz egy csonka Vénuszhoz A Tábor hegyén Botond apánk Bizancban Glória Lázár föltámadása Ó szent gyerekség... Távolok üzennek... Az Iza partján Maillard kisasszony Paulus Szomorú Friss István Epilógus Mercutio dala Éjszakák Szabad hajók Dionysos borából Tristia Új délibáb Filológia Hauser Gáspár Elssler Fanny cipellõje A nótás kapitánynak A 13-as ágy A mi balladánk A császár Lipcse elõtt Régi szerelmes vers Atalanta búcsúja Õszi verõfényben Mindig... Noa Noa Petõfi Haláltánc ének Athéne Partenosz Maja Valami nagy... Kurucosan Valakinek 1909 Öreg hotel... Halotti beszéd Tonuzóba sírja felett Tömörkény Istvánnak Watteau Színházi szonett Szimfónia domesztika Visszatérés Áldott végzetem Bujdosó Balassi Solveiget hallgatom A nagy üvegház... Hõsök Március idusára Könyvtár Görög elégia Gemmák és hermák Könyvek és könnyek Egy Duse fej alá... Még egy bátor kiáltás! Ady Endrének Egy régi hajnal Vigasztalásul Giorgione Beato Angelico... Örök Beatricénk A régi udvaron... Nyáréji éberség Imitatio Christi... Szentségtörés Haldokló gallus Robinson szigetén... Annára gondolok Anna Az utolsó vacsorán A csönd felé Szimpozion Öreg költõnek Gyõzelmi elégia Io Peán! Október Anna után Episztola Dutka Ákosnak Megölt szerelem sírkövére Anna minden A pannóniai légió dala Vándordal Jönnek-e még? A régi hónapos szoba Szemek Az égi istenek Múzsám, kiben hiszek... Alvás elõtt Megállani... 1910 A kávéházi bánat Gioconda Szürkület A táltos, egy faló Régi opálos alkonyat Virginitas A bús Máramaros Anonymus Ovid levele Júliához Egy csók egy állomáson Betegszoba A nagy maszk... Buddha Ezek enyémek... A többi néma csend Az élet bája... Sasfiók Misztikus órák Annára gondolok Magamhoz Az élet szonettje Színház Fehér éjszakák Áldott e bánat... Piros remény A hallgatás tornyában Pillangó kisasszony Formát keresni... Versek, rím és remény nélkül Májusi áhítat A színész halála Csöndes panaszok Lady Godiva Boccaccio énekel Csöndes csillagok alatt Nyár Szép volt Megyünk a völgybe... Egy antik márvány torzójára Színházi szonett Öregek az éjben És lassan mindent... Most szépül meg... A nagy élethárfás... Tiszai csönd A korán elmenõk Vigília A szerzetes hóráiból A híd Anya Fehér asztal... Õszi altató Tanár úr volnék... Áldott az este Egy régi nyárból Ó asszonyok... Orgonaszó Mégis... Gyászköntös A torzóm Karácsonyi óda 1911 Nyárai Örök visszhang Úgy szeretem... Mert késõn jöttem... Alvó erdõ Születésnapom Ovid tavaszdala Ha lehullanak a levelek Elégia Dicsõség Ma jött az elsõ... Kései ragyogás Önarckép Lassan búcsúzom... Hitvallás Liszt Ferenc emlékezete Isten kardja... Az életemet... Tavaszi táj Múzsa A távozó A munkásnak A búcsúzás szonettje Nincs halál... Nyári magányban Nincs búcsúzás Stanza a Tiszánál Köszönet a nõknek Kilenc óra Beszéd régi valómmal Egy öreg költõ írja ezt: Új verseim elébe A régi Anna... A rohateci Máriánál Magyar sorompó Babona Üzenet Szegednek Idegen lugas árnyán Mégis oly szép... Amor Térzene A bakter Feledés Végtelenség A végeken, északon 1912 Milyen volt... Bánk bán Halálhimnusz Coronatio Télutó Rontás Falusi állomás Profán litánia A reménytelen Idegen sírok közt Marie Antoinette Szerelem volt Minden... Menni... Már azt hiszi... Bethániában Szakolcai emlék Béke Harmóniák Gyászpompa Arany tavasza... Tavasz-esti dal Tíz év után Atyámhoz megyek... Új szövetség Isteni líra Minden rohan... Emlék Dal A kísértõ Annabál Tanítónõ a végeken Mint régesrégen... Tiszai tájak Ködök várában Hálaadás Magamhoz, nyárvégi estén Fátum Melankólia Várad Magyar táj, magyar ecsettel Pozsony Nyári sanzon Halottaim Örök zene Napoleon Messzeségek Veni! A végeken Nénia Pihenni tért Jó pásztor Mily idegenek... Képek A harangozó A bûnös barát Sonnet consolant 1913 Emõd Tamásnak Így szólt Michel Angelo: Idegen sírok közt Búcsú Himnusz a holdhoz Üdvözlet Tömörkénynek Visszatértem Odysseus búcsúzik Falusi éjszaka A költõ szól: Sírvers Kalózhajó Mindenkinek Mári néném Egyetlen és kegyetlen... Glória Hegedû Gyászinduló Azért szeretlek Anna... Magamról, messzirõl Annáról, messzirõl Bölcsen és derûsen Végtelenség verse Altató Vidám tudomány Robogva jön... Falusi hold Bujdosó Balassi Késõ vallomás Homonnai A bárka révbe indul A nyári Tiszánál Ancsa szolgáló Falusi harang verse Szép csöndesen Petõfi Zoltán Betegszoba Glória Shakespeare halála Trecento Annának, utolszor Prológus Eötvös József ünnepére Isten háta mögött Innominata 1914 Sebesült munkás a Rókusban Föltámadás után Várom õket Egy halott költõnek Júlia Szemek beszéde Vallomás az életnek Lobogó Szeretem az életet... Az ópiumszívó Ütközet Távoli kisváros Olvadáskor Arckép Goethe Weimarban Gyermektemetõ Búcsúk Csodálatos napok... Nagyboldogasszony Új ének István királyhoz Honvédemlék Világosért Magyar õsz Hunok harca Reátok gondolok... Magyar Vértanúk Máramarossziget Véres õsz 1915 Egy képre Dulcineának Achilleusz pajzsa Új anakreoni dal Az olajfák hegyén A halott vár legendája Magyar falu csöndje Barletta In memoriam... Szelíd, szegedi versek Notre Dame de Lorette Sebesült A vérzõ temetõ Anyák Menetszázad Kórház elõtt Egy kárpáti falunak Háborús emlék Még jönni fog Csöndes panasz Prológus Albumok A muszka Pannónia Emlékeim Karácsonyi köszöntés 1916 Csipkerózsa A gondolkodó Csönd A rokkant színész Makói idill A föltámadott Az élet zsoldosa Idegen zsoldos éneke Testamentum A repülõ dalol Õrház Stanzák Mater Dolorosa Falusi alkony Bírálat helyett Sóhaj Egyedül Prológ Szomorú játék Izsák sírása Új stanzák Koronázás 1917 Júlia Ének Tompa Mihályhoz Borús szonettek 1918 Fotografiák Megint a Tiszánál Béke Testvér! Búcsú Önarckép 1918 Tömörkény utcáján Júlia, bús virág Köszöntõ Gabriele D'Annunzionak Szerény gõg Tiziánnak Thonuzoba Egy virágért Vidék Negyvenhatosok Lévay József Balalajka Köszöntõ Anasztázia Két gyerek sírjánál Salve Magyar nyár 1918 Félegyházán 1918 nyarán Tudom már... Zrinyi, a költõ (Prológus a Zrinyi-drámához) Széchenyi Ének a toll katonáiról Rab vagyok... Régi falusi állomáson Vértanúink Gyászinduló Ó szerelem! Ó ifjúság!... Az elsõ szabad ének Gloria victis! Obsit A vidéki magyar színészekhez Tabódy Zsoltnak Régi verseim elé Újvidéki emlék Dugonics Betlehemi üzenet a vakoknak 1919 Francia katonának ...Io sono pittore És mégis... A mizantróp... A szemeim Forel Ágostonnak Dal A tücsökre... Emlékek útján Szeged Tegnap, holnap Testamentum Tavaszi éj Húsvétra Májusi óda Terzinák Békét! Nyárai Antalnak Szerenád Szerelem? Hiába... Szõke fény Ki tudja? Fejfa 1919 Consolatio Ocskay Kornélnak Hermia Nászút Titkos értelmû rózsa Tájkép Gazdag szegénység A démonhoz Szép csöndesen Souvenir Nászdal A munkásotthon homlokára Tápén Néma válasz Dózsa feje Az élõ halottak háza Az én magányom Költõk, barátim... Juhásznóta Tovább... Sírvers A vén cigánynak... Búcsú Robin pajtástól Szeptember aranya Ballada a császár katonájáról Ifjúság Falusi delelõ Gyász Ének Betegen Az októberi forradalomhoz Önarckép Louis D'Or Szegény katona Egynémelyekrõl Õszirózsa Révület Boldog halottak Falusi lakodalom Vízimalom Prológus 1920 Emlék Telefon A faluvégi ház Nefelejcs Pozsony Máramarossziget Nagyvárad Szabadka Csáktornya Gergely Sándornak Nyárai Tóni Auróra Sóhaj Elmenõben Dedikáció Ex libris Mint a banán... Fekete gyász Tavasz ez is... Harmónia Ez a föld... Turán után Április bolondja Deo Ignoto Könyvem elé A titok Meseváros A békekötésre Elégia Tisza szögén Haláltánc ének Egy tatár költõnek Almássy Endrének! Carmen A munka Hegedûszó Henny Porten A csillagok szerelme Fiatal színésznõ ... Örök búcsú Ó Ember! Nóta Dicsõség Anakreoni dal November Ének Arany Jánosról Rorate Fejfámra... Még egy nefelejcset... Beethovenhez A moziban Örök harc Gazdag szegénység 1921 Étsy Emíliának Morus Tamás Apámra gondolok Esõk után A márciusi láz Hiszek (A magyar múltnak...) Baross Gábor emlékezete Mindenkiért Adyra gondolok Tamás Annának Berzsenyi Középkor A "gyõzteseknek" Jól van így Szikratávirat Móra Ferencnek Ének Kupa vezérrõl Epilógus Flaubert emlékének Marcus Aurelius Két élõ halott Regös az udvarban Magyar áfium Tömörkény asztalánál Bartók Bélának Ars longa 1922 Ch. Baudelaire Nefelejcs Kiss József sírjára Stanzák az ifjúságról Az ivó Fohászkodás Új Kõmíves Kelemen Nosztalgia A szent szarvas Ancsa él Koessler Jánosnak Gulácsy Lajosnak Madács Sztregován Gyónás Halottaink Petõfi-centenárium Hannele költõjének Per omnia saecula... Krisztus a vargával Ének a víg barátról Petõfi szellemének 1923 Dúdolgatok Ady-mécses Negyven évvel A régi víz felett Az Isten malmai A szegedi boszorkányok Emese álma Magyar mezítlábas Prológus Lámpások A gyászmagyarok A tápai Krisztus Testamentom Önarckép, 1923 Angelus A költõ Imádság Az utolsó magyar Kérdések Július 31 A várta Temetõk Én Istenem Alkony a Tisza hídján Óda Germániához Szerelem Ének Kõrösi Csomáról Árvaságom A Tiszánál Képzelt utazás Váradon Epitáfium Õszi stanzák Annának Szigeti emlék Új vallomás Tápai lagzi Betlehem Terzinák Szabadkai emlék Japán módra Akarat 1924 Vízkeresztre Tutajok a Tiszán... Finikének Lázár az égben Magyar tél Mit akartam? Tavaszvárás Gandhi Japánosan Öreg színész 48 március 15. (Bordó cipellõ...) Emlék A szeri pusztán Somlay Arthurnak Szent Sebestyén Fanyar tavasz A jubiláns Japán módon Régi operett Önarckép Mézeskalács Lord Byronhoz Rabság Május A színpad délután Erdélyi ibolyák Prológus Kísértetek Új kurucnóta Esti fények Hajnalban a naphoz Japáni módon Pécs Károlyi Lajoshoz A rab titán Arany Jánoshoz Budapest Csendélet Kossuth-szobor Régi költõ Medievo Szakállszárító Az ideál Alföldi utca Kései bölcsesség A föltámadt Lázár Jó volna... Stanza Budapesti béke Magyar idill Ringlispil Péchy Erzsinek Munkások a hídon Prológus szól: Szonettek Finikének Vojtina új ars poétikája a fiatal költõkhöz Halálos ének A távozó Vörösmarty A fekete Mária Credo Október Beteg kutya Heródes Honvágy A nábob és a költõ Borok Tûnõdés Ádám halála Tájkép A dóm zenéje Egy kriptára Csokonai szobránál A kísértõ Betlehemes ének Karácsonyi ének 1925 Japánosan Dicsõség Adynak A fekete bika Téli éjszakákon Ámen Copernicus Szonett Magyarok Pesten Emlék A régi kispap Darvadozás Macskazugban Arany nyomában Ének Jókairól Ember, állat (Meghalt a nap) Ha kiderül az alkony Temetõk mellett Azt álmodtam... Én költõ vagyok Az örök ballada Megint tavasz... Rudnay Gyulának Vérmezõ Kísértetek Köszönöm... Hódolat Jókainak Sorsom Dózsa után Az örök szõnyeg Melankólia Felhõk Zsolozsma A nagy siralomházban A dezentor Krúdy Gyulának Mese Medgyaszay Vilmának hódolattal Az elköltözött Egy világhíresnek Imádság a gyûlölködõkért Életérzés Oroszlámos táján Szegedi temetõben Az alsóvárosi temetõben Forradalmi naptár Magyar palánta A panorámás Vásárhelyi sétatéren Vidék Idézzük õt Magyar vidéki lélek Erdély özvegye A gyermeket, ha alszik... Ballada a hét tengerészrõl Az öregségrõl Arany estéje Vojtina új levele öccséhez a drámaírásról Az ismeretlenhez Szent Ilona Móricz Zsigmondnak Dugonics oszlopánál Velazquez halála Vallomás A dolgozókhoz Virágos barikádon Mély az élet Néhanapján Dús õszi nap... Mortui... Matuzsálem A halálhoz Emberi hitvallás 1926 Immortel Katona József sírján Nefelejcs Magyar János a bakon Görög prológ Koncert Nyugasztaló A szentesi határban Megint japánosan Férfiat énekelek... Martinovicsék Az ismeretlen katona Egy ház Tápai nóta Esti dal Isten kezében Anna örök Mindig velem Haladék 1926. július 31. A koldusnak Ne bántsátok a lombokat Tehenek Új dalok japán módra Látjátok, feleim Újabb dalok japán módra Este az alföldön Vidéki rejtekben Élet Isten lámpásai Az idõnek 1927 Soha... Halott társak üdvözlése Forgácsillat Kaisergruft Cigánynõk Ballada Óda Beethovenhez, magyar változatokkal A szabad jövõ lovagjai Kútba néztünk Josephus szobránál Avató vers Megint japánosan Kõ a kövön Még maradok! Himnusz a mulandósághoz Õszelõ Vidéki napraforgó Unalom A ceglédi parkban Adyra gondolok Ady Endre köszöntése 1928 Galilei Japánosan Tavasz elõtt K. L. Herczeg Vilmosnak (Japános vers a gyermekrõl) Szonett Szegedhez Epitaphium Május ünnepe Köszöntõ (Rákosi Jenõnek) A szegedi boszorkányok Mindörökkön Havi boldogasszony Endre Bélának sírjára A rossz leány Gyorsírás Szent szegénység Falu Torozás Babits Mihálynak Fekete Ipolynak Dankó Pistának Addig is... Temetõ Alföldi mûvészet A színésznõ Betlehem 1929 Búcsúfia Néha éjjel Jubileum A szépség betege A nagy víz emlékére Mint a hajótörött Hangtalanul Az utolsó De profundis Jegenye lelkem Az elborult magyar Szakolca Magyar költészet epigrammokban A Tiszához Jó szó Búcsú Kilényinek, a kedves titkárnak Móra Ferencnek, a jubileumára Utolsó vers Epitáfium Mily messze vagytok... Még valamit... Élõ halottak Baudelaire halála Néma jajszó Utolsó imádság Gyerekkori arcképem Szimpozion Névjegy 1930 A bukott angyalok Sétapálcám Melankólia Tóth Árpád sírjánál Elégia A rém Gerhart Hauptmannhoz 1931 Calasantius 1932 Hamu A költõnek 1933 Egy kedves vigasztalónak Önarckép Panasz 1934 Egy hangszer voltam... Móra Ferencnek Temetés Béke Váci szeptember 1899 Nietzsche Zászlók Mikes Ifjúság A bölcs Kazinczy Mint az alvajáró Venit summa dies... A jövõ vetése Októberi éj Szavak Augustus Sors A szobor Michelangelo Régi nyári éj Zsolozsma Gyermektemetõ Harangjáték És mégis... Zene Remeteség Emlék Fák Ének Bukosza Tanács Ignácról Élet Utánzatok, aktuális strófák, személyes jellegû apróságok, rögtönzések, töredékek Ady Endre: Héjja-nász az avaron Rokkanások az éjszakában Farkas Imre: Líra Endrõdi Sándor: Anakreoni dal Ábrányi Emil: Jogot a népnek Erdõs Renée: Sappho Csizmadia Sándor: Hajnalban Nyár Szegedi önarcképek Dal a három díváról Kánikulai strófák Aktuális strófák A novella Elégia Aktuális strófák A medve A Caruso Aktuális strófák Aktuális strófák Aktuális strófák A szakáll alkonya Aktuális strófák Az önemelõ polgár Operett-világ Töftöf-nóta Anakreoni légdal A korona Szomorú strófák Simon Judit Aktuális strófák A falusi kislány Pesten Aktuális strófák Aktuális strófák Aktuális strófák Aktuális strófák Szeptember Õszi strófák A metzi bárdok Az elõkelõ idegen Spanyol románc A hó Balkáni idill Katonadal A plurális Nincsen, nincsen!? (Én az ital barátja vagyok...) Megy a vonat... A borbélyleány Párbeszéd Tatárjárás A nagy kalapok György úrfi Aktuális strófák Irma Himnusz Balogh Istvánnak Decemberi strófák (Hétköznapok...) (Szomorúság...) (Aktuális strófák) Szonett Ifj. Simonka Györgynek Gyászdal Ady, a jós Nyári mozidal Szemelvények Arany János balladáiból Levél egy kivándorló kartársam után Szezonvers (Dedikáció) Ibolyka I. Ibolyka II. Ibolyka III. Ibolyka IV. A pályázók Magyar szivar vége Engelhez (Az ember ötlete...) Tökéletlen utánzás zsoltára Manóéknak Vitézi ének Népdal (Tömörkény emléktáblájára) Karikatúrám (Három helyi lap...) (A sajtó ingatag...) (Helyettem kis lapom...) (Pajkos madár a mûbíráló) (Dalok a Bergengócia címû daljátékból) Szerelmi vallomás Dévajkettõs Csöndes jubileum Weichherz Ilonkának (Nincsen olyan...) Urbán Lajos nótája (Magyar vagyok!) Július 31. (Bár semmi jussom...) (Hic fuit...) Hangzatka Epitáfium Mariannának **-ik nevenapjára Japánosan, (Csenei Magduskának) (Hiába...) Dedikáció Szonett, színházi, Jenõhöz A darvadozás Nászajándék (Hosszú éveken át...) Költõi verseny Kosztolányi Dezsõ (Kisregénykém...) Mariannának Olympiai óda Elõszó Két vándor Hozzá Gyönyörû szép május éjjel Barna hajad (Öreg mûvész...) (Papucs alatt...) R. Étsy Emiliának, japánosan Mézeskalács recipe Csízió az 1929. nem közönséges évre Sírfölirat Bauda Vilmosnak (Makáma) (Philoktetesként...) Ferenczy István szobrász emlékére (Az ég ívén...) (Kovácsmûhelyben...) (A szavak...) (Borús felhõk közt...) (A szomszéd ablakból...) (Van életünkben...) (Csodaszép...) Nietzsche (Halottak napján...) Rossz órában (Erdélybõl jönnek...) (Valaki játszik...) (Nem adtam mást...) (Van, aki tévedésbõl...) (Egy régi kispap...) Énekkari szövegek A Tisza (Magyar határon...) (Szavalat a Tisza kantátából!) Királyhymnusz Tevél jelige A szent magyar folyó (Jelige a Szegedi Általános Munkásdalegyletnek) A dal (Petõfi ünnepére...) Petõfi Templomi (dal) (Itt nyugosznak...) Félegyházai dalos jelige Madách kardal Himnusz Budavárához A magyar ifjak éneke (Jelige az Orosházi Munkás-Dalkörnek) Magyar vigasság A munka Férfikarének A magyar dalosokhoz Kórus a naphoz Ének Tinódihoz Lant és kard Magyar fohász Munkásgyermekhimnusz Könyörgés szabadulásért 1903 `Prometheus` Leáldozó nap bíborában Fürdik a Kaukázus orma, Nyugaton rózsás felhõk fátyla Hull a fölkélõ csillagokra. Susog, suttog az alvó tenger, Szerelmesét szólítja lágyan, Megreszket a virágok kelyhe Szûzi, titkos szerelmi lázban. S a bíboros hegy meredélyén A rózsafelhõk lágy ködében Prometheus, titánok atyja Kesereg egymagán, sötéten. Fölkél a hold. Csókját lehinti Az alvó tenger fölszinére S e csók nyomán kikél a vízbõl Az óceán ezer tündére. Sörényes Neptun szép szülötti, Az óceánidák dalolnak, Prometheust körüljajongva Hódolnak a nagy fájdalomnak! És könnyeiknek gyöngyfüzérét Elszórják a habtáncba búsan, A sápadt hold felhõbe búvik, És sírdogál az ég borúsan! A végtelen gyász hallatára A szirtek keselyûje ébred És éktelen nagy vijjogása Betölti félsszel a vidéket. És szilaj, biztos szárnycsapással A Kaukázus felé tartva, Lecsap a csúcsra s a titánnak Szívébe vág rettentõ karma! Prometheus, míg mély sebébõl Mint szökkenõ ár, hull a vére, Szomjas gyönyörrel hallgat egyre A tündérlányok énekére! `Éjszaka` Ki a homályba bevilágolsz, Sivatagban vezetve lángolsz, Ki a ködön túl élsz az égben, Ragyogj fölöttem minden éjen! Az árnyak titkosan közelgnek, Kétsége megnõ a szívemnek, Mint a homály, miként az éjjel, Te ûzd fényeddel szanaszéjjel! Az égen csillagok lobognak Visszfényei örök napodnak. Szívemben is -- mint csillag égen, A te örök visszfényed égjen! `Sursum corda!` A hegyre tartok. Sápadt glóriában Ködökkel küzdve, már kihúny a Nap, Egyre gyorsabban suhannak az árnyak, Az ösvény egyre magasabb. S míg én elõre tartok lankadatlan, Csittulni kezd a távolok zaja, Csak halk zsibongás zsong föl a magasba És fönn az is -- harmónia! És idefönn az élet nem is élet, Csak végtelen sejtésû nyugalom, A csillagok némán álmodva égnek, Sötéten szunnyad a falomb. S belémerülve a fénybe, a ködbe, Örök Pán muzsikáját figyelem, Kihuny szívemben minden gyönge, törpe, És föllobog a Végtelen! `Édesanyám` A Tisza partján él egy özvegyasszony; Szemébõl könnyet egyet se fakasszon A nyomorúság, a gond és a bánat: Ó áldd meg Isten, édes jó anyámat! A Tisza partján él egy özvegyasszony... Tudom, hogy bút hoz néki minden alkony, Mert õ a jóság, szenvedés, a bánat: Holtig siratja édes jó apámat! `Strófák` Ó, álmaimnak tündérkirálynõje, Uralkodjál örökké lelkemen, Engedd, hogy szívem álmát rólad szõjje, Habár ez álom lenne szemfedõje És hervadása ez a szerelem! Te csak ragyogj tündéri szépségedben, Míg én a szürkeségbe olvadok, Míg egyre szebben, egyre ékesebben, A te örök bájadtól ihletetten, Fényt szórnak rád e lángoló dalok. `Rostand` A Sasfiók olvasásakor Nemes poéta! Büszke francia! Én kis nemzetnek még kisebb fia Ujjongó vággyal hadd köszöntelek. Titkos gyönyörtõl égve olvasám Kedves poétám, édes franciám, A gloárról írt költeményedet. Mily páratlan hév! Elegancia. Nem írhat így más, csak a francia, S míly gyûlölettõl átizzó velõ, Ha a cudar, a gyáva, hitszegõ, Szabadságot eltipró s remegõ Osztrák lakájok raja jõ elõ. Ó ez a hang, e pátosz, e nemes, Honnan e láva, kitörõ, heves? Talán lelkünkbe nyúltál, francia? Onnan vevéd e szilaj hangnemet, Az emléket, mely fáj és nem feled, Melynek ki kell hamvából csapnia! Nemes poéta! Hála, köszönet, Hogy megérhettem ezt az örömet. Mai költõ nyíltan merészli ezt, "Felségsértésre" persze nincs okod, Te sértheted az osztrák zsarnokot, Magyar ügyészség téged nem ijeszt! Wagram, Marengó... nagyszerû nevek, Az osztrák tõlük tán ma is remeg. Nekünk is volt... Nagysalló, Isaszeg, Kápolna és Komárom és a többi, A történetnek könyveit betölti... S az osztrák tõlük még ma is remeg! S míg rátok, büszke francia sasok Várnak napfényes, biztos magasok, Ahol szabadság, nagyság szárnya csattog! Addig miránk a -- kétfejû sasok Irigy, falánk csapatja agyarog S tört láncunk helyett fityegnek rajtunk -- csattok! `Ima` Nagy boldogság, nagy fájdalom Ne látogasson engemet meg; Szelíd borongást adj, Uram, Szegény szivemnek! Vakító napfény bántana, Szilaj vihar tán összetépne, Szûrõdjön át csak lelkemen Búm õszi fénye! Nem várok több tavaszt, Uram, De még az õsz rózsái nyílnak, És bár leáldozott napom, Van annyi csillag! `Magyar népem...` Learattál, édes magyar népem, Ott az áldás csûröd közepében, Osztrák finánc szemét veti rája, -- Szükség lesz még arra a kaszára! Meleg idõ jár most a magyarra, Vihar lesz, ha Isten úgy akarja, De belõle baja másnak támad, -- Tartsd csak készen, népem, a kaszádat! Bécs felõl jön a fekete felleg, Bécsi rongy lesz, mire innen elmegy; Aki küldi, mind halálra sárgul, Hogyha kard lesz a magyar kaszábul! `Kihallgatás` Felséges királyom, Magyar is, király is, Hogyha néped az már, Légy te is -- lojális! Hallgasd ki a népet, Hallgass a szivére, Mit akar, mit kíván, Minden cseppnyi vére! Magyar zászló alatt Magyar baka lépjen, Magyar mondhassa: "Ferenc Jóska éljen!" Éljen! S uralkodjék A budai várban, Diadalmas népén Nagy Magyarországban! `Enyém az alkony` Enyém az alkony. Kihunyó sugára, Téveteg, halovány árnya enyém. A rózsaszínû pirkadás világát Szegény elfáradt, meg nem értem én. Enyém az alkony. Reám veti leplét S nagy bánatommal egymagamra hagy. ...Úgy bánt a hajnalhasadás az égen, A bíboros, a királyi arany! Enyém az alkony! Hadd vesse világát A támadó nap arra, aki kél, Én álmodozzam csak elaluvóban A lehunyó nap gyér tüzeinél! `Meghalni...` Meghalni milyen szomorú lehet, Mikor mienk még mind a kikelet. Mikor a rózsák legszebb kora van: Meghalni, elmenni magányosan! Meghalni milyen szomorú lehet, Mikor a köd már küldi a telet, Mikor az õszirózsa oda van: Meghalni, elmenni magányosan! Mindegy! Ha nap ég, ha köd borong, Szomorúak voltunk vagy boldogok, Késõn, korán, -- keserû bárhogyan: Meghalni, elmenni magányosan! `Dér` Éveknek súlya nem mindig teher, Sok ember lassan mindent kihever. Deres hajával gyakran béke jár, Nincs szenvedélye, csak emléke már. A sír felé szép, nyugalmas az ut, Az élet úgyis szomorú s hazug. De vannak, ó de vannak ám sokan, Akikben még vágy, álom is fogan. A testük ifjú, ám lelkük beteg, Húsz kurta évvel immár öregek. S nem lakomáztak mámorok torán, Nem tékozoltak el mindent korán. Csak... Szívüket kora dér lepte meg, Tavasz van és a lelkük didereg. Szeretnének szeretni, élni hej! S valami súgja, hogy már menni kell! `Credo` A sors kevély. A sors goromba. Ó emberek, álljunk a sorba, S ha végzetünk vak és kegyetlen: Tegyünk mi a hatalma ellen. Ha sebet üt, adjunk írt rája. Ha zsarnok a világ királya, Koldusai, legyünk mi jobbak, Részvevõbbek, irgalmazóbbak. Legyen e földön szent szövetség, Melybõl a gazságot kivessék. Az ember, aki gyönge, téved, Legyen erõs! Jobb, mint a Végzet! `Áldás a fenyõkre` Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak, Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak, Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon, Ti állottatok csak árván a világon. De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van? Ti maradtatok csak örök virulóan. Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hû lelkek, Néma hirdetõi örök Szerelemnek. 1904 `Költõk` Vannak poéták, akik sohsem írnak, Csak a szívükben élnek költemények, Valami nagy búbánat érte õket, S azóta lettek költõkké szegények. Egy szebb világnak épp úgy álmodói, Rajongás õket éppen úgy hevíti, És éppen olyan szomorúk, lemondók, Mint azok, akik -- verset tudnak írni! `Elsõ szerelem` Egész szerelmem annyi volt csak: Hogy láttalak, szemedbe néztem, Egy mosolygásod volt csak minden, De nekem elég volt egészen. És én úgy õrzöm e mosolygást, Miként a napsugárt a tenger, Elrejtve mélyen, szomorúan És -- végtelen nagy szerelemmel. `(Rousseauként...)` Rousseauként a magány s természet ölébe heverve Üdvözlégy Gábor, vén szepesi remete! Mert gyönyörû nyelvünk antik mértékre legillõbb, Disztichonos versben írom e szép sorokat. Hogy vagy öreg, mint vagy, mit csinálsz, mily mûveket írsz ott, Bércek ormain és völgyek ölén egyedül? Én, hazai remeket s idegen lánglelket imádó, Nemzetem és a világ mestereit tanulom. Életem olyan most, amilyen ez a puszta nagy alföld: Egyhangú, néma, óh de azért gyönyörû! Mint itt tündérként palotát rak a déli verõfény, Lelkem vára aként épül a csend közepett. Hamlettel csak a port, a halált keresém szemeimmel. Most a magány s szeretet ifjui kedvre derít. Múltam kincsei mind: emlékek tûnt szerelembõl, És a barátságból, lengenek ím körülem. Barna leány s szõke, rózsás köd fényiben úszók, Sok derekas ifjú, kiknek a társa valék, Kik nevük egykor még hírnek anyakönyvibe írják S kikkel együtt én is álmodozom s hevülök. Ámde Phaetonként tört szárnyon hullok a napba, Óh de a láng fogad ott, isteni, mennyei tûz! S inkább fönn vesszek gyors röptû vágyak egében, Mint a vakond idelent túrjam a sárt meg a port. Félszegen és fecsegõn tûntem szemeidbe gyakorta, Ám hidd el Gábor: jobb vagyok, mint a hirem. Természet s lángész szemlélete érleli bennem Azt a magot, melybõl még aratand a hazám. Te pedig erdei tölgy, vagy a bérc bús méla fenyõje Nézz le reám végre, hegyrül a völgybe tekints. Vagy tán, vén pennás, szerelem nyila sajg a balodban, Tán a Futó Ella szép szeme vont oda fel? Jókai is öregen szerelem rózsáiba botlott, S Goethe Hades küszöbén Eros ölébe hevert. `Szüzek` A klastrom udvarán, gesztenyefák alatt, Melyek gyümölcsüket rég földre hullaták És lombjukon zizeg az õszi sárgaság, Halad sötéten a novicius csapat. Egyik sem érezi az élet illatát, Hogy itt szeretni szép és itt örülni jó. Borong az arcokon a meditáció, Égõ szemük távol, ködös világba lát. Leszáll a barna éj. Palástját ráveti Az udvarra, ahol elszáradt levelek Csöndes léptek nyomán halkulva csörgenek, Az udvarra, amely mély gyásszal van teli, Hol a sötét csapat utólszor áthalad A sápadt, dérütött, haldokló fák alatt. `Kovácsnóta!` Lelkem kovácsa: akarat, Verjed szablyává a vasat, Szikrázzon az acél, sziporkázzon a vas, Hulljon a salak, a selejtes, avas. Minden, ami érces, legyen új, más, Támadjon az éjben szikra, csillaghullás. Bár fájjon a munka, feltörjön a kar, Csak az él, aki akar! Lelkem kovácsa: akarat, Verjed szablyává a vasat! Isten kardjává legyen az acél S örök sarkcsillag elõtte a cél. Villogjon a vészben, világviharban, S ha csorbává lesz a világuralmam, Nem baj, acél az a kard: Meghalhat, ki akart! 1905 `Adagio` Úgy szálljon hozzád ez a dal, Mint csillag fénye alkonyórán, Szelíden,csöndesen mosolygván, Te szép, te kedves, fiatal: Úgy szálljon hozzád ez a dal. S úgy szálljon hozzád ez a dal, Mint hófehér galamb az estve, Fáradtan enyhelyet keresve, Míg csöndben zörren az avar: Úgy szálljon hozzád ez a dal. Ne legyen soha ez a dal Búgó siráma bánatomnak, Én hordozom csak, én tudom csak. Sugaras, rózsás, fiatal: Mint te, olyan épp ez a dal! `(A legnagyobb poéta...)` A legnagyobb poéta nem lehetnék, Hiába írnék minden verset én. Ki versenyez az Élet remekével? Egy szép leány a legszebb -- költemény! `Elsõ szerelem` 1 Pár ábrándos dalt mondtam el felõled Félig suttogva, félig elzokogva, De érzem, ott él minden szenvedésem És boldogságom ez apró dalokba'. S ha majd belõlem néma álmodó lesz, E dalt mind, mind a szívemre tegyétek, Hadd illatozza be a sírt szerelmed, Hadd legyen édesebb az örökélet! 2 Mondják!... Sok mindent mondanak Felõled, szépem, angyalom, Hogy tõled elszakítsanak S én mosolyogva hallgatom! Legyen bár tenger a hibád, Én soha észre nem veszem. Te mindörökké szép maradsz, Miként az elsõ szerelem! 3 Tudod-e, édes, hogy szeretlek, Tudod-e, mi a szerelem? Oh hallgasd meg a vallomásom És jöjj el, jöjj el énvelem! De nem! E vallomással, érzem, Örökké adós maradok És ti örökké búsak lesztek, Ti édes szerelmes dalok! 4 Az én szerelmem nagy titok, Megsúgni sem merem És mégis, mégis, mindenségem E titkos szerelem! A gyönyörûség, fájdalom Mind elszáll csöndesen, De bár titokban, rejtve, némán Megél a szerelem! `A legszebbnek` A legszebb dalt, mely bennem él, Elmondom néked egyszer, Nem ég majd benne szenvedély, Szívemben fáradt béke mély, Mint alvó sarki tenger. Emlékek északfénye még Gyúl majd fölötte búsan, Ó mert én annyit szenvedék Lángolva, könnyem hullt elég, Ormokra vitt az útam. A legszebb dalt ott zengem el, A csillagos magosban, Hol szívünk halkan ünnepel, Hol minden biztat és emel, Hol üdv van, diadal van. A legszebb dal strófáiból Bús lelkem száll az égbe, Lelkem a megtört, megtiport, Mely hasztalan lángolt, vivott S most azt dalolja: Béke! `Tündér Ilonának` Hintsen utadra mindenütt a végzet Fehér rózsákat, szép, fehér leány, S úgy szálljon csak bú szûzi homlokodra, Mint sugaras mezõre enyhe árny. Legyen könnyû tánc életednek útja, Melyet kisér üdvösség halk zenéje, S ha menni kell -- fehéren és mosolygón, Mint hulló csillag -- úgy suhanj az éjbe! Lelkednek fényes, hófehér palástját Ne illethesse soha céda vágy, Csak szent fohászok érintsék szelíden, Mint napsugár a szûz havas havát. E dal is ily szent. Szépséged bûbáját Titkon merengõ költõ szíve adja. Örök szerelmem hervatag virágát Tûzd mosolyogva hullámos hajadba! `Nietzsche` Magányos úton a magasba törve Köszöntelek, termékeny álmodó. Bohócsipkáját dobja rád a törpe S vakon ugráljon az örök gödörbe: Nekem Te vagy az utat mutató! Komor eszméid alpesorma szédít, De a magasból szebb ez a világ, S ki töretlenül törtet fel az égig, Felejti útja meddõ meredékit, Melyen vérébõl nyílhat csak virág! Ó szép voltál völgy, te szelíd szerelmes, Hová szívem még halkan visszavon, De a magasság egyre kedvesebb lesz, Oly jó közel a kéklõ végtelenhez, Nevetni a leküzdött tájakon. S ha fölzokognak a letûnt szerelmek S fölzokognak az elmúlt tavaszok: Mint tört játékán elméláz a gyermek, Felejtek balgán küzdést, gyõzedelmet, Csak azt tudom, hogy egyedül vagyok! `Ofélia` Míg Hamlet úr komor gyásszal vívódik És fölharsog a nagy tragédia, Sírjába süllyed szomorún dalolva A szép, fehér Ofélia. Ez Hamlet úr titkos tragédiája, Hogy amíg rátör egy ádáz világ, Nem látja meg a búsan rámosolygó, A szép, fehér Oféliát! `Gotterhalte` Imádtam mindig a mûvészetet S lelkem gyönyörrel hintázott örökké Hullámain a klasszikus zenének. Beethoven, bár Bécs adta, elragad, S Wagner, bár lelke német, elvarázsol. Hiszem, hogy a mûvészet tiszta vallás, Melynek nemes, hódító kultuszában Szövetséget köt minden érezõ szív. -- Csak egy zenét nem állhattam soha, Csak egy zenét, amelytõl lomha vérem Arcomba szökken s szégyen és harag Kettõs villáma cikázik szememben. Csak egy zenét, amelytõl szörnyû rémek Tolulnak égõ agyvelõmbe rögtön; Bitók, bitók és hóhérok s lakájok! Ó szép e zene, mondják. Ámde szebb A tört sóhaj a haldokló ajakról, Amely szabad hazáért száll az égbe! S bár klasszikusnak mondjad e zenét, Összhangját rontja a halálkiáltás, A puskadörgés, árvák, özvegyek Hangos keserve és -- `a síri csend is`, Amelybe egykoron beléveszett! `Elégiák` Az alkonyati órák az enyémek, A borongásos alkonyati órák, Mikor az esti szél elégiái Az altatót dudolják. A kedves õszi rózsák az enyémek, A szomorún mosolygó õszi rózsák, Mikor a nyárutó elégiái A hervadást susogják. Az elválás órái az enyémek, A sejtelmes, rejtelmes végsõ órák, Mikor az élet halk elégiái Szerelmek, álmok alkonyát dalolják. `Budapesti õsz` Sötét aszfalt. Õszi regg ólmos árja Az aprókockás térre leszakad; Hajnal fakul az esõs éjszakára, Már látom a komor, nagy tûzfalat. Ködtõl kopottan, ablakomra szállva, Két esett veréb álmosan fecseg, Lelkem kiréved a foszló homályba, -- Maradjatok itt, szürke verebek! Valamikor a pitymallat sugárát Ujjongva lestem iratos mezõn, Hûs szél borzolta nagy kalászok árját, A nap mosolygott és rá repesõn Mennybéli kórus zendíté imáját S a rét, az ég száz színben reszketett. Most? Búsan zizegnek a villanylámpák, -- Maradjatok itt, szürke verebek! Mintha minden gyász, amit általéltem, Csöndes titokban fojtogatna most, Mintha a ködök e magányos téren, Lelkembe hamvaznák a bánatot, Mely kihalt utcák során tovalézeng, Mely szitáló közönnyel csepereg, Magam vagyok ébren. Most ki se véd meg, -- Maradjatok itt, szürke verebek! Rekedt a hangom. Nincs pacsirtadal már, Csak álmodom mezõkrõl, éjszaka. És fényt lopok kihamvadt alkonyatnál, Oh én vagyok a szürkeség maga! Olyan, miként ti. Villamos rohan már, Fölbúg, sikongat! Lelkem átremeg, A nagy kórusból csak e hang maradt már, -- Ti is elszálltok, szürke verebek! `Vita nuova` Örök tavasz, Te sugároztad fényedet felém, Életem reggelén. Szabad jövõ, Hajnalod áradt mosolyogva rám, Gyermekkor alkonyán. Csöndes múlás, Mely eszmelángot hamuvá temet, Ez fojt most engemet. Lassú halál, Mely a nemlétbe csöndesen halad, Álmomból ez maradt! * Emeld fel homlokod, Kevély lélek, magasra törtetõ, Dús eszmeforrás, szökj elõ! Enyém a diadal! Bár minden vágyam semmiségbe hulljon S minden örömre végalkony boruljon. Örök tavasz, Szabad jövõ, Mely behavaz, Mely jõve jõ, Enyém, míg bennem egy parányi élet Szikráját rejti a végtelen égnek, Míg szebb világot tükrözik ragyogva, Míg nézhetek a hívó csillagokra! `Efemeridák` A nevetõ nap fényes melegében Tiszavirágok szürkülnek a szélben; Szõke víz árja szeretõn néz rájok. Tiszavirágok, hej, tiszavirágok! Övék a mának édes, röpke násza, A pillanatnak gyönyörujjongása. Szeretve hagyják itt e szép világot. Tiszavirágok, hej, tiszavirágok! Nekem is szólt a gerlekacagás már, Tavaszi mámor engem is megszállt már, De szívem gyáván, bambán félreállott, Tiszavirágok, hej, tiszavirágok! `Milói Venus` A legszebb asszony -- bús márványban élve, A földi szépség istennõ csodája, Derûs habokból fönséggel kiszállva, Dél napja csókolt egykor fényt fejére. A századok hozzá rajongva jõnek, Felé fog szállni vágya jövendõknek, Heine legszebb könnyét sírta rája, A Végzet is, kit megbûvölt a bája, Megengedte, hogy szép legyen örökre, Csak büntetésül -- karját összetörte! `Dal a rózsákról` Most siratom az én ifjúságom, Mikor minden virul a határon, Mikor nyílik boldogan mosolygva Nyári rózsa, piros nyári rózsa. Tizenhat év fényével szívemben A mosolygó õszrõl énekeltem, De akkor még nekem is nyílt volna Nyári rózsa, piros nyári rózsa. Beköszöntött már a lelkem õsze, A bú néki régi ismerõse, Ahol járok, mintha hervadozna Nyári rózsa, piros nyári rózsa. De azért csak megleszek én szépen, Rózsám is lesz nemsokára nékem, Hûen, némán borulsz majd síromra, Õszi rózsa, fehér õszi rózsa! `Kérdések` Mért van az, hogy aki mélységedbe láthat, Aki egész szívvel méltóan imádhat, Azt te vaskezeddel durván eltaszítod, Lángoló szerelmét gyûlöletre szítod. Mért van az, te zsarnok, te gyönyörû élet? Mért van az, hogy aki önlelkét tagadva, Cédán veti testét hiú forgatagba, Azt te lágy szelíden simogatod szépen, Örömek virágát kelted a szívében, Mért van az, te zsarnok, te gyönyörû élet? Mért van az, hogy én is tiporva, tagadva, Áhítatos ajkkal hallgatok szavadra, Hogy bár rámtapostál, csókolom a képed, Örvényekbe dobva álmodom a szépet, Szeretlek, imádlak, te gyönyörû élet? `Augusztus` Sötét szemem az éjbe réved, Köszöntelek, dús álmú élet! Ott künn a rózsák násza van ma: Az örök vágynak diadalma! Az éj szerelme szerteárad, Mámor ölébe hull a bánat, Halk dal száll, száll, erõre kapva És szilajan törtet az agyba. S a szentiváni boldog éjjel Szûz fátylát oldja, bontja széjjel, S én álmodom gyönyörût, mélyet, Felüled Élet, Élet, Élet! `Mûvészet` Kemény haraggal összeront a síkon Két ércbeöltözött, sötét lovag S míg csillagokat rúgnak a lovak, Megindul a tusa, döntõen, írtón. Két lélek minden hõsisége meggyül S mint villámos tûz, csattan jobbra, balra, Kigyúl szemükben a csaták haragja, De nem rezzennek sárga félelemtül. Ütemben cseng a kard, ám íme roppan Az egyik vért, megdõl a ló a porban, S a kard, hulló csillagként száll szökellve S az elbukó, míg ajka vérbe lábbad S szemére száll már szárnya a halálnak, Irígyen szól: "Mûvész vagy, Istenemre!" `Herakles` Mosolygó hérosz: irigyed s imádód, Borús örömmel nézek én reád. Nem ismeréd a meddõ, méla álmot, Szomjas szíved csak új merésre várt! Izmos tagokkal mérted ezt a földet, Viselte vállad a világot is S bár megkarmoltak ádáz, sanda szörnyek, Dicsõülés volt elmúlásod is! Gyõztél. S amint a csillagos hegy ormán Már elcsitult a vívódás, a kín S árnyad suhant szûz Niké szárnyain: Lelked utolszor szétnézett mosolygván A földön, melynek vércsíkkal szegett Porába dõlt száz dölyfös ellened... `Shakespeare` A kandallóban égnek a hasábok, Már itt az alkony. Isten véletek Napfényes erdõk, tavaszi szelek, Szép ifjúság, te rakoncátlan, álnok! Már itt az este. A szõlõlevél is Pirosra vált, az ég is rózsafényes, -- Az elmúlás ez, az emlékezés ez -- Már itt az este és már itt a tél is! Motoszkál még fejében egy-egy ének, Szelíd szonettek, mennydörgõ szavak, Melyekre taps reng és zeng száz ajak. A kandalló kiégett. Itt az éjjel. S a vak sötétben végsõnek világol Két szép szem napja múltak tavaszából. `Ábrányi Emilnek A Cézár ellen írt költeménye alkalmából` Horatius is Cézárról dalolt, Mûvészi hévvel, hittel, lelkesedve, De Cézár akkor népe sarja volt, Népével egy volt óhajtása, kedve! -- Nem Róma ez! Cézár dícséretére A vértanúkról mond itt dalt a bárd, Horatius, ha már kevés az óda, Philippinél hal, áldva a hazát! Ó nagyszerû kép Róma hõsisége, Egész világ lábánál haldokol, De nékem szebb vagy, vértelen szabadság, Mely nagy szívekben, ott uralkodol! Bitor hódítás nem tapadt reánk még, Csak egyet kért e nép: `az igazát!` A haladás lengette lobogónkat; Világot védtünk: védve e hazát! A haldokló Cézárok ünnepén `A lángoló költõnek gratulálok`, Eszmék után szomjúzó nép szivén A költõk lesznek mostan a királyok! Remegõ cárok a népnek rikoltják Az "Ave Caesar" búskomor dalát, A fenséges nép visszavívja végre A Cézároktól bitorolt hazát! `Nevenapján` Ma, mikor leszáll a nyárutói éjjel, Sírból is kiszálló szilaj szenvedéllyel, Álmodó gárdája kirobban a rögnek, A Kossuth sírjához õrt állani jönnek. Vértanúk, honvédek, a piros sipkások, Megszegik egy éjre örök álmodásuk, Mind elõrobognak, szárnyain a szélnek, Tisztelegni híven a nagy népvezérnek! És a síri gárda hadvezetõ lelke, Egy haloványarcú, fiatal levente. Csillagos dicsõség hinti fényét rája: A világszabadság költõ katonája. És ama szent sírnál, körülfonva büszkén, Föllobog a lelkük, a holt lelke üszkén, S mint tavaszi szélben dúdolgat a nyárfa, Rákezdenek hévvel arra a nótára. Mikor elhal a dal, az az ifjú ember Odalép a sírhoz boldog szerelemmel. És az áldott rögre szilaj gyásszal hullva, Bûvölõn zokog föl eltemetett búja. "Népvezér eljöttem! Én vagyok a költõ, Magyarság hírének örök szárnyat öltõ -- Nem tudok pihenni! Valami fáj, éget: A legszebb dalomat nem mondtam el néked!" Dalba fog. Hallgatja a föld is, az ég is, Üdvösségben reszket a nagy mindenség is. Lenn a nagy halottnak porló szive dobban, Fiatal gyönyörben, tavaszi mámorban. És a nagyszerû dal átszáll a világon, Zsarnokok szívébe mint lidérces álom. Igaz lelkek látják, büszkén mint dereng Õ, Az Ember új napja: a szabad jövendõ! `Egy régi nõnek` A múltak májusába Eljössz-e még velem? A múltak májusába, Mely csupa szerelem. Az én holt ifjúságom A legszebbik halott, Az én holt ifjúságom Vígan föltámad ott. Az én tûnt édenkertem Csupán neked terem. Az én tûnt édenkertem Az elsõ szerelem! `Haláltánc` Ki hallotta a temetõ dalát? Fojtva, sikongva szól, A föld mélyébe ásott árva vágy A horpadt hant alól. Ki hallotta a temetõ dalát, A szûzek énekét? Remegõn, meddõn föleseng a vád Termõ élet, feléd! Szívem: dalos, virágos temetõ Ringasd a holtakat, Ti árnyak, álmok, vágyak, átkok Csituljatok alant! `De profundis` A mélybõl jöttem. Vár rám a magas, A diadalmas, a tûzsugaras. A mélybõl jöttem, az égbe török, Vár rám az élet, a boldog, örök. A mélybõl jöttem. Ott minden sötét, Orr örököltem gyászok örökét. A mélybõl jöttem. Ott fojtó a lég, Mindig sötéten, egyedül valék. A mélybõl jöttem árván, szomorún, Hogy átvergõdjem az örök borún. Hogy születésem gyászán gyõzve én, Meghalni tudjak az élet hegyén! `Hajnal` A tegnapot most váltja föl a holnap. Sötéten silbakolnak még a fák. Az út köves, házszegte pusztaság. Utolsó fénye húny a csillagoknak. A karavánja jár e pusztaságnak. Némán söpörnek. Ködbe vész a por. Halk hamvazás dereng az ég alól. A nap, a nap! súgják a sanda árnyak. És gyors ütemben ébredez a forma, A szín, a hang -- dóm és gyár büszke orma Az égbe barnul és dalolni kezd. Harang és kürtõ szólal, a siket, Vak éjszakát riasztva hosszú jajjal. Az élet fölzeng: itt a drága hajnal! `Cézár halála` Meghalt a Cézár. Kongva-bongva búgott Nagy Róma tornyain a gyászharang, De a szorult bús szívek mégsem érték A ceremóniás és zagyva zajt. Gyászolt az udvar, ámde a szegény plebs Az õszfejû zsarnokért mégse sírt. S amíg örült a nép, õt eltemették Az õsi spanyol etikett szerint. Meghalt a Cézár. A nagy kripta-ajtó Zörögve zárta el hûlt tetemét És lelke fölsuhant a kék magasba, Ahol a mennybolt gyémántfényben ég. Két szolga tárta föl aranykapuját, De szíve vert remegve és vadul És arca elsápadt, hogy föltekintett -- A trónon ült a mennydörgõ Hadúr. Hadúr fehér szakállát símogatta, Szólt nyájasan: -- Jõjj csak fiam közel, Adj számot a sáfárkodásaidról! Téged küldöttelek népemhez el... Adtál-e balzsamírt égõ sebére, Mikor jogért emelt kevély szavat? Viselted-e gondját ama hazának, Mely megtörik, de akkor is szabad? Beszélj, fiam! Vaj' röpköd-e honodban Az égre vijjongó kevély turul? Szerettek-é az árvák és szegények, Míg tégedet ismertek ott urul? Kezedben, mondd, igaz volt-e a mérték, Segítettél-e Róma nagy sebén? -- Tisztelted-e a rómait, beszélj csak, Mert -- tudd meg -- ez a büszke nép enyém! Nem szívtad-e ki a vérét, velõjét, Mikor remegve haladásra tört? Álnok mosollyal, kétszínû kacajjal Nem enkezed emelte rá a tõrt? Hogy kért a római nép milliomja S egy szent imádság sírt az ajkakon, Nem mondtad-e önhitt, üres beszéddel: "Dõlj porba Róma, mert én akarom"? Beszélj, fiam! A héroszok hazáját, A büszke Rómát megbecsülted-e? Mi volt elõtted szentebb: a lakáj-nép Vagy a nagy millióknak élete? Hizlaltad-e a gyávák légióját, Megbüntetted-e a tányérnyalót, Szeretted-e a büszkét, a nemest, jót És nemcsak azt, ki gyáván meghajolt? Nem állt-e így elõtted Róma egykor, Ki büszke arccal kérte a jogát? Hallgattad-e fájó panaszszavuk, te Cézár valál, vagy aljas porkoláb? Törtél-e nemzetemnek életére, Féltél-e, hogyha rácsapott veszély? Nagy népbíró úr, nemzetek vezére, Mi jót tettél, míg úr valál? Beszélj! Várt, várt Hadúr, de Cézár szótalan volt, Remegve összekulcsolá kezét, Fehér színû ajkán ijedt zavarban Félelmesen vonaglott a beszéd. Hadúr dühödten toppantott a lépcsõn S csak a szemével mondá meg neki, Hogy hallgatása szótalan ítélet S ne védekezzék -- úgyis ismeri. S villámhajító ujjával sötéten Kimutatott a csarnokok felé, Hol rõt bíborban állt a tûzkemence, Amely az elkárhozott lelkeké; S teremrázó léptekkel elhagyá õt... S magába' volt a cézárok fia. Õ is körültekintett, majd elindult -- És véget ért az audiencia... `Az örök visszatérés` A hindu bölcsesség nyugodtan így beszélt: Nirvána szent köde örök ölébe zár, Nirvána szent köde, mely minden lényre vár, Mely álommá teszi az Idõt és a Tért! Álomnak árnyai bolygunk mi idelenn, Hol minden változó, örök csak a mulás, Árnyak, kiket a lét Álmokkal fölruház, S ez Álmok: a remény, emlék és szerelem. S a büszke tudomány, amely alázatos, Szomorún válaszol: Nirvána is mese, Vigasztalás neked, ember, nincs semmise, Sebedre örök írt az elmúlás se hoz. Örök minden atom és minden fájdalom, Volt minden idelenn, mi ezután leszen; A gyász és a vigasz, halál és szerelem; Mindig föltámadás van mindenik napon. Az örök haladás: dicsõ agyrém csupán, Örök forgás e lét; az állat visszatér, Vasketrecébe zár az Idõ és a Tér, Agyad meddõn eseng a Nirvána után! `Édesanyám` I Ha lesz dicsõség, mely fejemre fonja A martíromság büszke pálmaágát, Ha ünnepelnek s megszeret az élet, Míg a nem ismert mámor üdve jár át: Fölvillanó szemekkel én csupán csak Téged kereslek, szenvedõ madonna, Bús özvegységnek áldott hordozója, Anyám, fölnézek a te homlokodra, Hol a dicsõség koszorúja helyett Nehéz robotnak ráncait találom, És fölteszem rá büszke áhítattal Ujjongó dallal minden szál virágom! S ha káprázattá foszlik a dicsõség, S örök robottá, ami alkotás még, Ha mindhiába tenger küzködésem, Ha én is, én is szürke árnyra válnék, Bár fájna, hogy az álmaim kivesztek, Hogy nincs, ki rózsát bús utamra hintne, Megvígasztalna, hogy érted rajongtam, És érted lettem olyan árva, mint te! II A lelke: lelkem. Mélázó, borongó -- És benne sok dal él, titokba zsongó, El nem dalolja, rejtegeti mélyen, De én szemébõl valahogy kinézem. A lelke: bánat! Annyi minden érte. Nehéz özvegység rászakadt fejére, S míg én betegen, búsan tovább éltem, Õ imádkozott és szenvedett értem! A lelke lelkem! Õ mind nékem adta Mi benne szín, fény. Én áldom miatta És el nem sírt könnyûit dalba sírom És el nem mondott bánatát megírom! `Az élet hegyén` Mondotta Jézus: "Le a völgybe nézz, Ott vergõdik a fáradt szenvedés. Míg könny pereg, vér foly, míg ide téved Egy tétova sóhaj: én addig élek!" Így szólt Zaratusztra: "Fönn a hegyen Vívódik a Nagyság, bús idegen, Míg vágy fogan, mámor gyúl, ide téved Egy pogány ujjongás: én addig élek!" És monda Jézus: "Míg ide jutott, Miért borult el fényes homlokod?" Szólt Zaratusztra: "Titkos szenvedésben, Melyet meggyilkolt az én büszkeségem! De a te lelked szomorú miért lett, Szomorú mindhalálig?" És Jézus szól, míg szava könnyre válik: "Az öröm miatt, mit megölt hitem! És hogy nem ért bennünket senkisem..." `Egy fiatal öngyilkosnak` Boldog halott. Vád és virág takar. Eljátszottad az életet hamar. Álmodni tudtál, felébredni nem. Szíved -- a boldog -- íme már pihen. A kishitûség káromol s imáz, De téged már nem bánthat semmi láz. Nem hallod irigy bánatom szavát, Élõ szívemre visszahull a vád. Kontárja az életnek, én szegény, Mélázom a szerencse végzetén, Mely néked üdvöt és halált adott, Nekem csak meddõ, tengõ bánatot. Én bölcs bolond, ki holt eszméknek él S fölötte a teremtõ szenvedély Elszáll ijesztõ üstökös gyanánt: Tanulnék tõled életet, halált, De késõ már a boldogság nekem, E rózsaujjú, ifjú idegen, Ha megtalálna, elfordulna tán És megriadva nézne vissza rám. `Kiss Józsefnek` Öreg poétám, te kis szürke ember, Az októberi bús alkonyaton, Amint itt gubbasztunk égõ szemekkel, Életed titkán csügg gondolatom. Ó mennyi dallamtól zsongott a lelked, Hogy szórta szíved fényét, melegét. Örök tavasznak illata belengett, Örök hír szárnya csattogott feléd. Pogány mámortól hányszor ittasultál, E kurta élet hány tapsot adott És mennyi gyászt, kudarcot és lemondást, Meddõ borongást, tenger bánatot. Mégis szívedben bizton élt a sejtés, Hogy a te dalod nem halkul soha. Hogy benne fog ujjongani, zokogni A jövendõség gyásza, mámora. Fejedre hinté közöny és gyûlölség S a szálló idõ az örök telet, Ó de szívedben százszor színesebben Bontja rügyét a tündér kikelet! `Alkonyati órák` Alkonyati órák, ti vagytok enyémek, Mikor rózsafényben fölragyog a lélek S múltak tavaszából egy dal erre téved. Ti vagytok enyémek, alkonyati órák, Mikor enyhe bánat bársonya hajol ránk S pompázva kinyílnak a nagy álomrózsák. Így szeretnék egyszer e tájról elmenni, Színbõl, fénybõl oda, ahol szürkül a semmi, Madárként az ágon, dallal elpihenni! Ó, de addig várnak sötét õszi éjek, Lehervasztott vágyak, lekaszált remények, Míg örök borúval tart e kurta élet! `A hegyi beszéd` A Genezáret holdfényes vizén Mint néma hattyú, halkan ring a csónak, Fáradt halászok félhangon dúdolnak. A Mester arcán boldog égi fény. Ragyog a hegy ezüstös glóriában, A ciprus bûvös illatot lehel, A hold az ég tetõin vesztegel, Köröskörül tavaszi újulás van. Szöllõ virágzik dús lankásokon S a kékes árnyból, távol ormokon Nászdala búg az ittas gerlicéknek. A földre ráborul egy mély igézet, Jézus lehúnyja nagy, sötét szemét: Halkan fölcsendül a hegyi beszéd. `Nagyvárosok magánya` Ismeritek a bérházak magányát, Kongó szobák sötétes odvait? Minden oly álmos, bágyatag, avitt, Komor falon a járók árnya száll át. Ismeritek a bús vasárnapot, Mikor távol zenén álmodozva, Sötét óráknak nincsen vége, hossza S álmot szövünk, mint hálót szõ a pók? Ismeritek az õszi éjszakát? A nagy udvar mélyén platánfa gyérül, Álmodozva lustán fényrül, színrül, égrül. S míg elfog a derû nosztalgiája, Zokogni hallod halk esõ dalát S elalszol fáradt gyásszal, összefázva. `Pilátus` Pilátus mondá: Én téged szeretlek, Te nagyszemû, te szomorú eretnek, Beszéded formás, ékes és velõs. Oly idegen és mégis ösmerõs! Sokrates szólt így és Virgil dalolt. De igazságod mégis csak koholt! Az istened szép és eszményi tiszta, De a meséket majd ki adja vissza? Elmés, okos vagy. Mégse vagy te bölcs! Nincs olyan állás, amelyet betölts! Kissé nagyon merész a szárnycsapásod, Igen magasból nézed e világot! Az ítélet kész! Tenni mit lehet? Nagyon sajnállak. Nos hát, ég veled! -- Én Sokratest fölötte kedvelem, De mégis, Caesar az én emberem! `Ave` Üdvözlégy, Alkonyat! Árnyak processziója Mélységes némaság, mely kérdez és felel, Üdvözlégy, titkokat megoldó boldog óra, Melyben fáradt szívem pihenni réved el. Ó áldott pillanat, mely föllobbantja bennem Az elhunyt tüzeket, kiégett napokat, Máglyává lesz szívem, hol elhamvad szerelmem S fönixként ragyogón, fiatalon fogad. Szent perc, köszöntelek. Most félre a világtól, Mely zaklat és zajong; enyém az a világ, Hol minden béke, csönd. A szürke Mája-fátyol Egy percre fölszakad és közel ér a távol, Hol `élnek`, amik itt csupán -- melódiák! `Klytemnesztra` Klytemnesztra, te éjfélarcú asszony, Meggyógyulok a gyáva gyöngeségtõl, Ha csak bús fõm márványválladra hajtom, Klytemnesztra, te éjfélarcú asszony! Klytemnesztra, az árnyékok gyötörnek, Egy ölelésed megváltana engem, Bár érckaroddal bordámat betörjed: Klytemnesztra, az árnyékok gyötörnek! Klytemnesztra, te szépség szörnyûsége, Ha megfojtanád lelkemnek kígyóit, Rám szállna az a nagy halotti béke: Klytemnesztra, te szépség szörnyûsége! `Phaethon` Tajtékzó paripák szaladnak át az égen, Szikrázó szekerén harsogva száll a Nap, Ösvényén kétfelõl tûzrózsák hullanak, Ujjongó Phaethon gyeplõt ereszt merészen! De íme: zökkenés, de hallga: a kaosz Föltámadt szörnyei dörögnek zúgva, bõgve, Megroppan a szekér örök mélységbe dõlve, A horkant paripák kantárja szakadoz! És míg a szörnyû gömb vörös lángot dobálva Isteni ívet ír az égõ Óceánba, Fiatal Phaethon alakja tündökölve Örök fény közt suhan a sötét semmi-ölbe. `Óda Dionysoshoz` Hatalmas izmú hõs, víg isten, földre szálló, Mámor barátja te, az élet szeretõje, Kinek királyi bot a termõ szõlõtõke, Feléd cikáz e dal, elégiára váló. Az volt a szép világ, az élet és a mámor, Az öröm himnuszát ujjongni szilajon, Szent táncot lejteni a nevetõ napon, Nem félni bánatok sápasztó alkonyától! Pogány volt õsöm is, a barna tûzimádó, Pirosló hajnalon a nap felé kiáltó, Én is, a szomorú, én is pogány vagyok: És bár köd és ború szürkén szívembe szállong És bár minden napom egy evoét temet, E dalt elsírom és benne -- lelkemet! `Epitáfium` Mért nem maradtam szûz öledben, Szent semmiség, mér nem maradtam én még, Terülne rám jövendõk szemfedõje, A szivárványszínt foganó fehérség. Nem bántanának durva színek, Hazug igék és csontosöklû tettek, Nem érzeném száz titkos gyászú órán, Hogy most temetnek, engemet temetnek. Jövendõ asszonyoknak csókját Sóvárgom olykor, nagy pillanatokban Csillaghideg szerelmû asszonyoknak, Kiknek szíve szívemmel összedobban. Ha újra visszajön a lelkem, Beteg fogantatással jön világra, Bénává, bússá, borússá fakítja Múltamnak árnya, kísértetes árnya. `Fidiász a népnek...` Börtönbe dobtatok. Formátlan szürkeség Örökös árnya föd és testtelen magány. Lomhán szállong tova nagy, néma éjszakán, Míg künn szobraimon új nap szerelme ég. A népem elhagyott. Vésõm már nincs velem, Karom meddõn lendül a szürkeségbe föl, Rá a rozsdás bilincs vasnevetésbe tör. Oda márvány, élet, teremtés, szerelem! De az elefántcsont és arany remeke, Melyre ráragyogott az istenek ege, Az olimposzi fõ derûsen él tovább. S fenséges mása fenn a fényittas egen Rá visszamosolyog gyönyörûségesen S bámulja mûvemen kupolás homlokát! `Himnusz az emberhez` Az emberhez száll himnuszom ma, Hittel hadd harsogom dalom, Nagy ismeretlenek helyében, Dacos fejem meghajtva mélyen, Szelíden és örök reményben Ez ismerõst magasztalom. Tudjátok-e, hogy mi az ember? A por s a végtelen fia, Istent teremtõ földi szellem, Kemény pöröly vasvégzet ellen, Ezer fönséges küzdelemben Viaskodó harmónia! Nézzétek: izzad tar mezõkön, Sarcol a rögbõl életet, Nap égeti és tüske marja, Tépázza ég és föld viharja S a jövendõ útján haladva Csókolják fény és fellegek! Nézzétek: napba törtetõen Mint épít büszke kupolát, Egekbe lendül lelke, karja, Kõhomloka, ércakaratja Gyõzelmesen lendül magasba És mélységekbe száll tovább! Ember! Hittel hiszek tebenned, Ember! Forrón szeretlek én. Te nyomorúságos, hatalmas, Te végzetes, te forradalmas, Te halálban is diadalmas Utód az Isten örökén! `Megy a hajó` Kürtõhang búg a mély, fekete éjbe, Panaszos búgás, ködben elhaló, A titokterhes ismeretlenségbe Lomhán indul az utolsó hajó. Egy piros kendõ még lobog a szélben, Egy asszony a parton még integet, De búcsúszava elhal a vak éjben És zokogása, a szárnyaszegett! Egykedvûn áll a kapitány a hídon. Vén, viharverte, vaskezû legény, Nem csillan könnyû a szemébe' titkon, Nem rejtezik vád szíve rejtekén! Pedig alant, a szûk hajófenéken, Magába fojtva gubbaszt száz sirám, Míg fönn egy távol viharnak szelében Új csillagon csügg a vén kapitány. Mennek, sietnek. A bihari róna, Kúnság, Bánság pusztája elmaradt. Nem tart velük, csak egy rög és egy nóta, Mindent beföd a szürke alkonyat! Az égnek pásztortüzei lobognak, Aranymezõknek délibábja int S a fáradt, béna, néma magyaroknak Egy új világ harsogja dalait! A költõ is megy. Hisz viharmadár volt S jeges közönyben szárnya elfagyott. Õ is nézi a fedélzeten állva A hideg fényû, sarki csillagot. Könnyû az égen némán tündökölni, De dalos ajkkal lenn hallgatni fáj, És koldús Lázárként koncért pörölni, Mikor a lelkünk dús álmú király! Hát menjenek! Hagyják el ezt a tájat, A lusta ködöt, a meddõ avart, Ne hallják tar gally õszies sirámát, Ne lássák lassan tûnni a magyart, -- Mint gyérül egyre, vad vízként kicsapva Szûk Európa irígy szigetén... Mint borul rája enyészet homokja És siratatlan' mint vesz el, szegény! 1906 `(Minek szaladtok el...)` Minek szaladtok el, ti szépek? Te pillanat, te álom, te élet, Minek szaladtok el, ti? Minek oly szép a lány, az álom, Hogy félek tõle, ha megtalálom, Hogy nem merek szeretni? Minek fájt oly nagyon a lelkem, Mikor a legszebb lányra leltem S mért nem merek feledni? Mért von felé hiú, vad áram, Hogy megtaláljam, hogy megimádjam S ne merjem megszeretni? `Lángolni jöttem...` Lángolni jöttem én közétek, Ti fázós lelkû emberek. S míg öntüzem lassan eléget, Elérem az örök telet! Olvasztgatom a többieknek Kérges szívérõl a fagyot, De szürke lelkek szürkesége Megvesz és majdnem megfagyok! Szerelmem tûzhányó hevével Szórom a gyûlölet kövét, Ó mert vakító lánggal égtem, Azért vagyok most oly sötét! Mint fáradt meteor, csavargom, Termékenységet keresõn, Vad vággyal hullok a kopárra, Új életet esengve hõn! Hiába itt minden melegség, Kevés az örök tavasz itt, Hogy jégszívekbõl, kõszívekbõl Fakassza tündérálmait. Úgy járok én e zord tömegben, Mint napsugár a sarkokon, Pólusain tenger közönynek A fényt büszkén ragyogtatom: Balvégzetem vak éjjelébe Szívem ezer sugára száll; Lobogjon lelkem, ha kilobban, Legyen a vége: tûzhalál! `Õsöm` Valami igric volt az õsöm A nagy keleti pusztaságon, Valami kóbor, szabad igric, Ki élt nótázón, napimádón. Valami igric volt az õsöm. A nagy keleti pusztaságnak Mélázó lelke bennem él még, Messzeségbe csapongó lelke, Ragyogó dele bennem él még A nagy keleti pusztaságnak. Az én bús vándordaru lelkem Itthagyja gyakran gyásza õszét, Kószál betaposott síroknál És elsiratja szilaj õsét Az én bús vándordaru lelkem. Ha kondul majd ama nagy óra, Keletre néz turáni arcom S valami õsi melódiával, Pogány nótával csak elalszom, Ha kondul majd ama nagy óra! `Szokratesz A "Görög Szonettek"-bõl` Az apja szobrász volt. Márványtömegbõl Heroszt és istent formált könnyû kézzel, Heroszt, ki istentetteket merészel, Istent, ki emberként leszáll a mennybõl. Az apja szobrász volt. Õ maga gyönge, Az orra tömpe és a karja lankadt, Iromba kõn õ nem vesz diadalmat, Márvány helyett tán suta karja törne! De a szemében, ó de a szívében Az apja lángja ég szilajan, épen S a lelke lendül, bár lehull a karja, A heroszt s istent nem kõbõl faragja, De lelkekbõl. Dús igéjére lesz Kõ helyett: Plató s Arisztótelesz. `Magányos úton...` Magányos úton építek egy házat, Betérhet hozzám, aki erre fárad, Aki dalolva, virágot keresve, Eltéved a mély életrengetegbe. És õszi estén, míg az avar sír majd S utolsó szirma hull a rózsáimnak, Magányos vándor, múltakba révedve, Emlékezik majd egy tündérszigetre. És hírt hoz nékem élet tengerérõl, A csodaszéprõl, távoli tündérrõl, Kit idevárok és aki nem jõ el, Csak egyre szépül a szálló idõvel. `Gellért püspök` Pogányok közt töltött éjet, napot, A farkasok közt járt Gellért, a pásztor És kimerülve harctól, virrasztástól, Pihenni tért tornyos Csanádba most. A Megfeszített képén elborong És a zsolozsmát egyhangún mormolja. Az alkonyat gyászleple száll a dómra, Künn vakkantanak a komondorok. De ím a mélybõl hangos nóta szól, Egy szolgálólány malmot hajt s dalol. Valami pogány nóta, de mi szép! Gellért dobogni érzi nagy szivét: Tüzes varázzsal, bûvös áradattal Vérét pezsdíti a szilaj magyar dal! `Géza király` Tündöklõ víziók visszfénye ég szemében, E nagy árnyékvilág oly szomorú neki. Barátai: sápadt martírok lelkei, Akikkel társalog zimankós, barna éjben. Rá vár a korona, e gyémántterhes ékszer, Mely szédülõ fejét vaspánttal átszorítja. Mozdulatára vár a pártos, marcona szittya, Csataszomjas lován megvívni ellenével! ...A püspök hangja szól, a mély orgona búg És kondul a harag s õ érzi, mily hazug, Mily balga és hiú ez a világi lárma S amíg a korona érinti homlokát Kék tömjénfüstön és misztikus árnyon át Mosolygva hallgat a szeráfok kardalára! `Mátyás király` Nézd Donatello márvány vésetét, A karvaly orrt, a dactól görbe ajkat, Mely gúnyt nyilazva sújt, bár csukva hallgat, Nézd a szemét, mely fényes és setét! Ez õ! Rõt múltunk ércizmú magyarja, Királyi holló, mely nyugatra tart, Mely fölgyújtja a bús magyar avart, Mely a jövendõt lángolón akarja! Pusztára épül tündérpalotája, Plutárkot érti és Cézárt csodálja És elmereng olasz kéz remekén. De garaboncásként viskóba járva, Míg írt keres az árva pór bajára, Érezi, hogy mily magányos szegény! `A költõ szól` Hallottál a mesék királyfiáról, Ki három évig elbûvölten élt, Kitõl öröm, szerencse tovapártolt S vad rengetegbe ölte életét? Úttalan úton járt nagy messzeségben, Érdes darócban, árván, szomjan, étlen, Szomorúságos nótákat dalolt, De mégis -- mesék királyfia volt! Hallottál a titokzatos szigetrõl, Hol örök nyár él, örök szerelem, Halkhúrú hárfán szól a szél az erdõn S a csudáknak kék virága terem? A többi ember járhatja az élet Ezer ösvényét, arra sohse téved, De a királyfi egyetlen szaván Fölépül az a csudatartomány! Ha hittel csüggsz az én szívem meséjén, Jõjj! Vár reád a bûvös kikelet, Csak az élet mély erdõinek éjén Bizton hajlítsd szívemre szívedet! Meglásd, dalomra száz visszhang figyelmez, Sötétlõ erdõnk egyre fényesebb lesz S mire a rontó bûvölet lejár, Ránk a dicsõség diadémje vár! `Kérdés` Nagy ismeretlen, ó mondd meg nekem, Magányos-e a szörnyû végtelen, Egyedül állasz a világ fölött, Mint óriás rab, örök számüzött? Mikor teremtõ szent láz tüze éget, Nem kutatod-e át a mindenséget, Hogy valakire lelj, aki megért S veled csodálja lelked remekét? Nem dobban-e meg óriás szived, Mikor szavadra egy világ siket S csak tûnõ törpék néznek lábaidra, Egek egébe nézõ örök szikla? Talán szíved nincs. Közönyös szemed E mély világ titkára rámered S mint kevély jéghegy, csillogva úgy néz le Hervadt rózsára, eltiport vetésre? `Maris` Cselédünk volt. Olyan, mint a többi, Paraszti, dolgos. Nótákat dalolt. Vasárnap hosszan szokott fésülködni: Kimenõ napja volt. Egy katonát szeretett, aki hozzá Három nagy évig hûséges maradt S ki szép levelet küldött neki százat, Virágos, rímes szavakat. Vasárnap volt, kora tavasszal, Maris a konyhában fésülködött, Álmosan, lustán s álmodozva babrált Nagy, kenderfürtei között. Én, kisfiú, egy levelet betûztem, Becézõ szókat, szerelmes igéket S ahogy a nagy, beszédes csöndben ültem, Kezem mezítelen vállára tévedt! Megcsapott nehéz illata hajának, Rózsás színû lett tõle a világ És gyermekszívemben tüzesen, lágyan, Egy érintésre, egy cirógatásra Fölbúgtak az elsõ melódiák! `Csönd` Az aranyos mennyezet fele zsongva Az óriás, üres templomhajóba' Még ott suttog az elszálló ima. Piros sebeit némán viselvén, Mennyei búsan mosolyog keresztjén A boldogságos Miriám fia. S az áhítatot teregetõ csöndben, A tömjénterhes, lilás levegõben Szirmát bontja a rosa mystica! `Dal` Emlékezem bárányfelhõkre, Átsuhanókra lágy egen, Álmatagon, árván menõkre, Bárányfelhõkre, eltûnõkre Emlékezem, emlékezem. Emlékezem világos éjre Tavaszt lehellõ réteken, Csillagvirágra, csodakékre, Tavaszégre, álomvidékre Emlékezem, emlékezem. Bánkódva alkonyárnyas órán, Míg száz vád bánt, száz gyötrelem, S baljós, bajos bánat hajol rám Alkonyórán, aggón borongván Emlékezem, emlékezem. `Tristia` A szép gyerekség eltûnt édenében Vadrózsát szedtem napsütötte réten S elkóboroltam ismerõs vidéken. És hazatérve esti harangszóra, Már elfonnyadt a színes réti rózsa, Óh emlékszem az elsõ bánatokra; Hogy a rózsák is mulandóan szépek S hiába virítanak messze rétek, Az én rózsáim sorsa az enyészet. Késõbb a rózsát lányarcon csodáltam, Elsõ ifjúság viruló korában, Elsõ szerelmek múló mámorában. De nyitva már az élet méla titka, Hogy nem viszünk el semmit sem a sírba, Hogy elmúlás van csillagokba írva. De azért mégis, engedjétek nékem, Ti örök rózsák egy nagy, örök réten, Hogy ezt a múlást szomorúan nézzem, Hogy nem gondolva a felhõk fölöttre, Borongó szívvel boruljak a rögre, És boldogtalan legyek itt örökre! `Ovidius` Ti kóbor fecskék, Rómába menõk, Hozzátok hírül majd nekem, Ragyog-e még az örökkék azúr, Lobog-e még a szerelem? Hatalmas Cézár uralkodik-e, Hódol-e még a kincses száz sziget, Rubintos lányok, csókos asszonyok Cserélgetik még a szíveiket? * Ti kóbor darvak, Rómából jövõk, Ó, mondjátok csak, mi hír ott, Virul-e még az orgonás tavasz, Mely nékem virított? Gyõzelmes Cézárt istenítik-e Az aranyszavú költõ dalai És kinyílnak-e csillaghímes éjjel A szeretõk ablakai? Hej, amíg én itt rõt ködök között Tristiát költök aranyak hiján, Melyik poétát tanítgat dalolni S ölelni az én Júliám? `Új szonettek` I Nagy, szürke rajban, egyhangú morajjal Szállnak, csak szállnak tétova napok, Kopnak, kopnak az óramutatók, Szürkül az alkony és szürkül a hajnal. Ó rohanó napok nagy légiója! Elhantolt idõk, elhagyott terek! A homokóra lomhán csak pereg S örök homok vár lenn a rosszra, jóra! De néha... egy perc játéka csupán csak, Szivárványos lesz ege a múlásnak, Hallik a mindenség melódiája... S a szürke Én, száz gond betege, rabja, Belát egy üdvösséges pillanatra A végtelenség büszke távlatába. II Ismeritek az érckarmú lidércet? Agyunkba markol és mi futni tudnánk, De megkövült kín szörnyû árnya hull ránk S fölöttünk csattog keselyûd, vad Élet! Jön éjszaka, mikor lelkünk kigyúlad S villámos fénnyel a jövõbe lát S dermedt bánattal, sírva néz reád Ó éj, ki szemed rémülten lehunytad! S élünk tovább és vánszorgunk odább, Futunk. Megállunk. Várjuk a csodát, Hogy meggyógyít a Tavasz és az Élet, A Szerelem, a Boldogság, a Fantom! Ügetnénk egyre, por lep és nap éget S ama napon megállunk ama parton! `Simon Péter` I. `János 12, 10-11.` Szólott a hadnagy: Célozz! Jézus állott S aki megváltja majd e rongy világot, Sápadtan, nyugodtan elõre lép, Fölveti szép, szõke, szelíd fejét És szól: "Le a fegyverrel! Én megyek!" És indul. Utána a hadsereg. Csak Péter, akiben kis szittya vér volt, Gondolta: "Hát az egész csak ezért volt?" S Malkust, a szolgát úgy csapta fülön, Hogy a szegény fül elrepült külön. "Megváltás ide, megváltás oda! Nekem elég volt. Nem oda Buda!" Jól mondta Ahazvér, a csizmadia: Szegény ember dolga csupa komédia! Nyakunkon a római imperátor, A papi fejedelmek, a kurátor, A tizedes, a százados, legátus, Irástudó és Pontius Pilátus. Barabás ordít s szabadon bocsátják! És elveszejtik az isten bárányát! Nyolc boldogság jut itt csak a szegénynek, Meg a menyország! Az úré az élet! Jézus Péterre néz. Jézus nem válaszol. Eszébe jut egy koldus ács valahol. II `Máté 26, 69.` Tavaszi éj volt. Hûs szél szállt nyugatról. Simon Péter az ugaron barangolt. Názáretit a hadnagy elvezette, Talán ítéltek is már õ felette! A papi fejedelmek udvarán Tûz pattogott, szikrázott szaporán. S a tûz körül, vöröses fénybe mártva, Katona, szolga lebzselt, a hajnalt várva! Jött Simon Péter és közébük állott, Megkérdezett egy vihogó szolgálót: " -- Hány óra? Hol lehet mostan a Mester?" A szolgáló rábámult nagy szemekkel: " -- Uram, nem vagy-e tanítványa tán?" Péternek ránc gyûrûzik homlokán, De nyugodalmas hangon feleli: " -- Nem voltam soha senkije neki, 'sz õ alvajáró. Aszondják: bolond." ...És megpiszkálva a zsarátnokot, Mellé simul, gubbasztva, melegedve, Megoldódik a nyelve és a kedve. ...Kakas kukorékol. Már itt a hajnal. Az ajtó döng. Sápadtas, fényes arccal A názáreti vörös ingben lép ki: Katona, szolga mind riadva nézi. Õ könnyei közt mosolyogva lépdel, Péterre néz. És nem néz vissza Péter! `Anakreoni dal` A színes éjszakában Robognak a batárok És bennük buta bárók A színes éjszakában. Nekem is volna jussom Batárok mélyin ülni, Csókolni és örülni Nekem is volna jussom. Illatos kis szalonban Folyik a bor, a tréfa, Csók csattan néha-néha, Illatos kis szalonban. Nekem is volna jussom Az Életet ölelni! Az Életet ölelni Nekem is volna jussom! Ti néma, béna nóták, Miért, kiért dalolni, Epitáfiumok ti, Ti néma, béna nóták! Nekem ne volna jussom, Az Élet igricének, Ti jámborok, ti vének, Hogy éljek, éljek, éljek, Nekem ne volna jussom? `Haza...` Már dalolnak az út mentén a nyárfák, Már száll a szélben a futóhomok, Már szürkülnek a méla tanyaházak, A vonat füstje a földön borong. Már integet magányos némasággal Az a tájék, mely mindig visszavon, Az a tájék, mely elértette mindég Az én rokontalan, nagy bánatom'! Magányos puszták fiának születtem, Delelõn lomhán mélázgatni, én, Végigterülni jegenye árnyékán S álmodozni az alvó föld szivén. Elborulások fiának születtem, Kit nem ismert bánatok árnya nyom S hervadt levéllel takarózva hervad Õszök ködében a rõt avaron Kivert egy átok zsivajba, kacajba, Most hazatértem, most köszöntelek, Mint elszáradt kóró, ha visszaszállong, Bánatos rónák, bús testvéretek. `Borulásos órán` Az üdvösségbõl mindig kitagadva, Fáradtan léptem csüggesztõ utakra. Pusztaság pacsirtájának születtem És viharok vándormadara lettem. Másoknak nyitja kertjeit az élet, Enyém csupán egy hervadó vidék lett: Emlékek avarában járok egyre, Felejteni tanulva s nem felejtve. Ó gyér emlékek, elomló bokréta, Szívem csaló igézet vonja néha: Az Élet nagy, szabad útjára lépni, Nyíló rózsáit nyíltukban letépni! Mámoros lenni új üdv mámorától S nem hamvadozó emlékek torától. Ó, de szívemben valami megsajog, Kudarcok árnya, múltak árnya borong, Tilos üdvösség és tûnõ igézet! Fölöttem szédítõn átrobog az élet! `Álmok vége...` Tiszaháti fûzfák erdejében járok. Alkonyati árnyak, alkonyati álmok Kísértenek engem. Némaság a tájon, dalok a szívemben. Letûnt napnak csókja ég az erdõ fölött, Ritkás füzesekben violaszín ködök, Alkonyi kísértet. Álom itt a küzdés, álom itt az élet! De a rekettyésbõl valaki rámkiált: "Forduljon kend vissza! Nem mehet itt tovább!" Sebtiben fölnézek: Megszakadt az álom! Oda az igézet! Megyek vissza innen. És a szívem mélyén Csitítgatok egy nagy, bánatos érzést én: Ez az álmok vége! Goromba szavával fölriaszt az élet S csudás ösvény, többé nem találunk téged. `Egy régi novicius` Kolostor mélyén voltam gyermek én, Szívem fehér volt, mint ama virágok, Melyek az oltár fülkéjében álltak És fényre vágytak délnek idején. Kolostor mélyén nyílt szívembe ki Az elsõ szerelem csodavirága. Emlékezem e szép, bús ifjuságra, Tömjénes illatát érzem neki. Tavasszal elméláztam az imákon És úgy sejtettem: él még a világon Valaki, aki engem még szerethet. S fölnézve karcsú, bús Madonnaképre Új áhítat szállt a szívem mélyére S tömjénüket küldték a messzi kertek. `Nietzsche Naumburgban` Egy árny kószál a parkban õszi estén, Szánd meg s imádkozz érte jó keresztény, Az égbe tört és pórul járt szegény. Most vánszorog, jár körbe-körbe némán, Nagy homlokán és kiégett szemén árny, Nincs nála nyomorúbb e földtekén. Mégis ti, kiknek a menny megigérve, Ti jámborok, reám figyeljetek, Hõs és nemes e szánandó beteg! A gondolatcsaták közt folyt ki vére S bár mennyetekre nem váltott jogot, E földre onnan egy kis fényt lopott. `Az áloévirág` A kert ölén sötétlik, mint a bánat Az áloé, a száz évben nyitó. Rejtelmesen csobog a kerti tó, Tükrén az elsõ csillag fénye bágyad. Sötét, magas apáca árnya lebben, Az angelusztól megcsendül a táj, A jázminoknak dús illata fáj, Porladó álmok nyílnak ki a kertben. S a bús klarissza, ráboruló éjben Elmélázgat az áloélevélen, Melynek virágát látta még a gyermek. S mely egykor -- ó de néki soha, soha! -- Szirmát is bontja, illatát is ontja Jövendõ ifjúságnak, szerelemnek. `Shakespeare estéje` Az esti ködben, õszi esti ködben Hazabotorkál, véle a homály, A dérütötte hold lassan kelõben: Már itt az õsz és itt az este már. Az országúton kósza álmok járnak, Danol a szél, halódik a határ, Járnak az árnyak, vége van a nyárnak, Már itt az õsz és itt az este már. A kandallóban sírnak már a gallyak, Künn a tarlókon kárognak a varjak, Nyárnak halála: árnyak élete. Violás alkony, opálos színekkel, Nézi a néma, nagy, magányos Ember: Szívében kong, bong a Téli rege! `Csönd` Mély csönd vizén Evezek lassan. Arany nap ég A kék magasban. Múltak borúja Már távol, távol, Csak messzi köd már, Halotti fátyol Múltak borúja. Enyém az üdv, A csöndnek üdve, Fekszem némán Álomba merülve. A régi átok Elhallgat lassan, Elnémul búsan Mint távol dallam A régi átok. Mély csönd vizén Vitorla nélkül Némán megyek. Ég, tenger kékül. Te múlt, te múlt Fekete felleg, Ó, csak maradj, Csak rád ne leljek Te múlt, te múlt. `Verseim elébe` Mélységes tengerfenéken Fölbúgnak a harangok, Tompa, tétova hangok Mélységes tengerfenéken. Lelkemnek árva mélyén Fölbúgnak a harangok, Múltamból tétova hangok Lelkemnek árva mélyén. Viharos óceánnak Nagy lelke harsog a mélyben, Nagy lelke búg a nagy éjben Viharos óceánnak. Csak kongjatok harangok. Panaszod szálljon a szélbe Múltak hajótörése! Csak kongjatok harangok! Lesz egyszer ünnepem itt fenn, Megnyílnak a mélységek, Garmada kincse vak mélynek Vakítani fog itt fenn. Hallgatja a jövendõ Múltam harangkongását, Lelkemnek zokogását Hallgatja a jövendõ! `Új melódiák` Az alkonyat volt mindig a világom. Nem rõt tüzével a tetõkön égve, Csak ha nagy árnya jár az árva tájon. Az alkonyat: a csönd, a bú, a béke. Az alkonyat: a vigasz és a balzsam. Az enyhe árny kegyetlen naptûzésre. Rózsás szegélyû felhõk a magasban És itt lenn nagy, kitárt kelyhû virágok. S szellõ és béke száll suhanva, halkan. ...És én a végsõ alkonyatra várok, Mikor az `én` napom száll már a mélybe S lelkem tárul ki, mint ama virágok! S az én szívemre száll majd esti béke, Az én tüzem huny, én színem fakul, És csillagom suhan a semmiségbe. Csönd lesz. Az örök, végtelen azúr Onnan tekint e szürkülõ vidékre, Hol én leszek már. Hol nem alkonyul! `Õk` Az ifjúságból, múltak májusából Ragyognak szõke, barna lányfejek. Tavaszi mámor, rózsaszínû mámor Száll szívemre, mely szürke és beteg. Múltak arany ködében épen, szépen Mosolyognak az édes lányfejek, Szerettem õket, megdaloltam õket És -- nem csókoltam egyiket se meg! `Építõmester éneke` Aranypalotát építeni légbe És elefántcsonttornyokat emelni: Ez volt a lelkem minden gyönyörûsége. Nem bántott a nagy élet zaja, semmi. Bár mélyben, éjben elmerülve jártam, De mindig tudtam palotákat emelni. Az éji ködben és a földi sárban Felém integettek a messzi tájak Szivárványszínben és arany sugárban. Hiába jöttök életemre, árnyak, Míg a lelkem fényét ki nem lobogta, Nagy, örök éj, én addig ragyogva várlak. Oh jaj, ha a lelkemnek alkonyulna, Ha ködökbe dõlnétek, aranyvárak, Elefántcsonttornyom, ha mélybe hullna! S én mennék, elébe az éjszakának, Mint földnélküli király, a számûzetésbe, Tudván, hogy túlnan halott álmok várnak: Légi várak gyászpompás testõrsége. `Fehér Anna` "Fehér Anna lelkem, Fehér õszirózsa, Szeress engem: a virágnak Virulás a sorsa!" Hadnagy uram, kérem, Megkövetem szépen, Van már nekem jó jegyesem, Elég is az nékem. "Fehér László feje A kezem közt van már, Elengedném -- Isten neki, Ha te -- meghallgatnál!" Haldoklik a kertben Fehér õszirózsa. "Szeress engem: a virágnak Hervadás a sorsa!" Mi lobog az éjben? A halottas fáklya! "Húnyd le szemed, szép csillagom, Gyönyörû Diána!" Mi zokog az éjben? Fehér László hangja! "Húnyd le szemed, szép csillagom, Csak egy pillanatra!" Mit hallottam, jaj, jaj! Puskaszót hallottam. Édes bátyám, Fehér László, Fiatal halottam! Átkozott a csókod, Hadnagy uram, nem kell! Tégy síromra õszirózsát, Azután -- felejts el! `Madách` Ódon kastély mély magánya rejti Világ elõl méla bánatát, Komor õsök árnyéka belengi, Innen csak az õszi parkba lát. Kísértetek járnak a szívében, Õszi éjben a nagy égre néz S a magányban és a csöndességben Mint a tömjén, ég a szenvedés. A világa régen összeomlott, A szerelme följáró halott, A mûvészet lombikjába hordott Minden üdvöt, minden bánatot. Örök formát ölt itt a mulandó, Muzsika lesz minden fájdalom, Mély magányban, ami maradandó, Föltámad a harmadik napon. Elpusztulhat gyönyörû világa, Úr lehet az õszi hervadás, Gondolatok örök lombikjában Örök embert alkotott Madách. `Emlék` Szentiváni éjjel Künn a pusztán jártunk, Fönn a magas égen Csillagrózsák égtek És benn a szívünkben Nagy fiatalságunk! Kéz a kézben jártunk, -- Emlékszel-e rája? -- Szelíden borult ránk Tiszaháti pusztán Szentiván havának Tündér éjszakája. Emlékszel-e rája? -- Tanúnk a jó Isten! -- Hogy csudavirágos, Hogy csillagvilágos, Álomország nyílott Gyermekszíveinkben! Elsodort az élet, Nem lelünk egymásra! Mivé lett szívedben, Fiatal szívedben, Szentiván havának Tündér éjszakája? `Dalok vége` Dalolni, dalolni! Lobogó vágy éget; Dalok büszke szárnyán Mámorosan szállni Át a mindenséget. Dalolni, dalolni! Hatalmas vágy ragad, Álmok országában Révedezve járni Tündéri tájakat! Dalolni, dalolni! S szíved késõn érzi, Hogy a lobogásban, Az álomlátásban, Elfelejtett -- élni! `Katonák` Mennek a naptól égve, Útszélen száz virág, Delelõ messzeségbe Fényes, forró világ. A folyó nagy ezüstje Csalogat, integet, Hogy szomjukat lehütse S nem szabad, nem lehet. Hiába a virágok, Hiába szól a dal, Elõttük bokrok, árkok És vár a viadal. Boldog, ki tompa aggyal Útfélen összedül, Nem megy tovább a marssal, Csak fekszik -- egyedül. Ó élet, a te képed, E roham, e menet, Emberek, ellenségek, Megyünk, amíg lehet. Az élet napja éget, Az élet szomja bánt, Ûzzük a messzeséget És várjuk a halált. Boldog, ki tompa aggyal Útfélen összedül, Nem megy tovább e marssal, Csak alszik -- egyedül. `Beatus ille...` Beteg rózsák utolsó illatától Mámoros ez a nyárutói éjjel, Mosolygva virraszt a nagy csillagtábor, Fényét a hold pazarul hinti széjjel. Szent éjszaka. Egy dalt neked, amellyel A beteg rózsák haljanak meg szépen, Eltelve bágyadt csillagszerelemmel, A csillaghullás áldott idejében. Kirévedek a kéklõ éjszakába. Kelet felõl szelíden, szépen, halkkal A napnak elsõ mosolyára várva, Menyasszonyként pirulni kezd a hajnal. ...Öreg karosszék, ez fiúk, a vágyam, Hol egykoron majd csöndes nóta mellett Felejtem nyárutói éjszakákon A letört szárnyat, a megölt szerelmet! Beteg rózsák utolsó illatával Ha megtelik majd szívem csöndes éje, Mint az a csillag ottan, úgy enyésszem A rózsaszínû virradati fénybe! `Pusztaszer felé` A pusztáról szabad szél száll felém, Nyugalmas rónák nyugtalan szele, Úgy ostorozza zsibbadt testemet És búbánatos lelkemet vele. Szabad szél, szilaj paripáknak anyja Adj szárnyat nékem, el, kelet fele, Hagyj leroskadnom ott a szeri pusztán, A legszebb nótát elzokogom aztán! Ó szeri puszta: szabad és örök, Gõgös fajomnak a jelképe te, Itt ontott vért a hét vezéri kar, Termékeny lõn az áldott rög vele, Azóta szomjas és hiába szórt itt Véres magot száz nemzetség bele, Ez a föld még szomjúhozik nagyon És ing alattad, árva magyarom! De azért igric, ha te erre jársz, Fúdd meg a kürtöt, hadd zengjen a táj, Hadd visszhangozzék amaz ezer év, Ami ujjong és ami fájva fáj. És bár melletted senki se figyelmez És bár visszhangos szívre se találj: Ezer év hallgat és ezer év harsog S föltámadásra várnak mind a hantok! `Tibiscus partján` Ez a Tisza! A boszorkánysziget Árva nyárfája felém integet: A régi tájék, régi emlék. Elszáll a lelkem nyugtalan, tova, Eltûnik számos századok moha, Mintha -- Tibiscus táján lennék. Római prétor jár az avaron, Szívében új, magányos fájdalom, Idegen tájnak fáj a lelke, A lusta víz, az álmatag ladik, Szomorúfûz, el, messze nyugatig És daru, árván énekelve. S a parton járnak barna emberek, Mind hallgatag. Tán átok verte meg? S ha nóta szól, még szomorúbb tán... Valaha rég itt tengervész dalolt, Valaha rég itt mély, sós puszta volt S elült vészek sírtak a pusztán. ...Ez a Tisza! A boszorkánysziget Árva nyárfája felém integet, Felelek néki a szívemmel. És mintha bús nyugalmat hintene És mintha hûs fuvalmat küldene Egy régi dal, egy régi tenger! `Sámson dala` Lenyírva hajam, Erõm leteperve. Örökös homály Száll a szememre. Gyáva bakók Kacagnak rajtam, Oda szerelmem, Oda hatalmam! Filiszteusok, Hej, be örültök, Buta mámorok Ölébe dûltök. Ócska dal dadog Kopott élc hallik, De keleten már Új nap hajnallik. Recseg az oszlop, Ropog a tetõ, Meghalok én, de Él a jövendõ! `Találkozás` Amire vártam hosszú éveken: Találkoztál velem. Kezem fehér kezedben reszketett: Ó mit mondjak neked? Künn nyári alkony bíbora ragyog És én -- veled vagyok. A mély homályban rám villant szemed, Szívem emlékezett! E percet százszor hiába lestem én, És most enyém, enyém! Kicsordult szívem, e kristálykehely. Élet, most ünnepelj! Pár kurta bók, egykedvû felelet, Mit is mondjak neked! Mosoly, míg lelkem csöndesen zokog, Ó perc, szent, átkozott! Éreztem, hogy hazug minden dalom, Nem ismersz angyalom! Éreztem, hogy egy álom cserbe hagy: Az üdvöm nem te vagy! Szívemnek hozzád nem lehet joga Soha, soha, soha! `Távolok zenéje` Mulassatok! Tiétek mind a rózsa, Amit letéphet az ifjonti kéz. Mulassatok! Minden gyönyör tiétek, Miket szívem csak álmokban idéz. Ó álmok árnya, álmok vágya, násza, Tûz, amelyen szívemet égetem S minden elég oda, Mit el nem értem: élet, szerelem. Nem voltam fiatal soha! Daloljatok! Tiétek mind a nóta, Mely szerelem, bor mellett megterem. Daloljatok! A legszebb dal tiétek, Melyért eladnám hazug életem: Az élet dala, melyben diadalmas Erõvel zeng az izmos ifjuság S a jövõ mámora... Ó meddõ életem, hiú tusák, Nem voltam fiatal soha! Beteg vagyok. Úgy száll e dal felém most, Mint életemben mindíg a zene: Nagy messzeségbõl, boldog messzeségbõl Sötét magányba tévedt izenet. Beteg vagyok. Én más zenére vártam, Mely diadalt fog harsogni nekem, Mely ritmusával égbe fölragadja A föld rögébe süppedt életem! Perc és év száll tova... És minden, minden, minden azt dalolja: Nem voltál fiatal soha! `A kis Tisza hídján` A kis Tiszán át karcsú híd vezet, Borongva állok a zöld víz felett, Mely szilaj ifjúsággal, boldogan, A mármarosi bércrõl most rohan. Elõtte az út hosszú és szabad, Új tájon várja az új pillanat, Kitárul elõtte a végtelen, Öleli büszkén és szerelmesen! A hídon bús, kaftános raj mozog, Ünnepi estén itt imádkozók, Monoton dallam zsong a víz felett, Kopottan, fázón ünnepel Kelet! Ifjú Tisza, vad vággyal törtetõ, Te fiatalság, szépség és erõ, Elnézem elmélázva a habot, Mely tiszta zöld, acélos és ragyog. S a másik Tisza jut eszembe már, Mely Szeged táján oly merengve jár, Iszapos, álmos, csöndes ott szegény És rozsdás emlékek a fenekén. És ahogy állok e zöld víz felett, Valami nagy nyugalmat érezek: Tisza! Vár ránk a tenger, a halál, De ifjúságunk itten újra vár! `Magyar elégia` Egy ezeréves dal sír lelkemben. Elénekeljem? Félek, hogy szívem szakad meg a dalban. Örökségem e búbánatos dallam. Ott búg benne az ezeréves átok, Hiszen tudjátok: A magyar, aki hívatott a nagyra És büszke útját mindig félbehagyja. Ott ég benne az ezeréves bánat, Mely égre támad, Miért kell nékünk, napimádó rajnak, Elébe vágni örök zivatarnak? Egy ezeréves dallam zsong szívemben, S érezi lelkem, Hogy e nótára megy az én életem, Hogy ez az ének a végzetem nekem! S ha pályám, bár szép, ó de töredék lesz, Nékem elég ez. Legalább népem nagy tragédiája Az én sorsomban is magát példázza! `Alleluja!` Pogány Gábor most, ó hozzád suhan e vers, fogadd, Lelkem naponta száll feléd, ha jõ az alkonyat. Pogány Isten vagyok igaz, de még nem összetört, Dalok szent légiója ád lelkemnek lágy erõt. S ha unalom szürkén borong a rõt ugar felett, Annál ragyogóbban ragyog Napom, a képzelet! Gábor, Béla, Simon, Dezsõ jöttök fürgén elém És nem vagyok már egyedül kis Iza Szigetén. S a búsuló füzes között egy nagy árny tart velem, A debreceni histrió, ki itt járt Keleten. S ha e kopár Szigetrõl õ Margitszigetre ért, Elérem én is tán -- Párizst, nagy álmok szigetét! `Budapest` A pirosszemû szörny vad törtetéssel Az óriás homályba berobog, Most készülõdik a májusi éjjel, De éjtõl nem félnek a városok! Íme e homály is az üvegtetõkön Villámos fénnyel gyúl ki hirtelen, A pirosszemû szörny is visszahõköl És gõzpárát piheg félelmesen. Megindul a nagy törtetés, roham, Mindenki ugrál és némán rohan, A paloták hívólag integetnek: Száz földi fénye ég a pesti estnek. S minden utat halvány rózsásra fest A nagy, gyönyörû dáma: Budapest! `Öngyilkosok` Az élet nagy harcában vesztesek. Belátják, hogy az õ ügyük bukott S a sápadt arcú, fáradt Brutusok Kardjukba dõlnek és lefekszenek. Méltók reá, hogy megsirassuk õket, Mi boldogok, kik élni még tudunk, Bár százszor vesztünk és százszor bukunk, Míg sorsunk lassan varrja szemfedõnket. De azokat siratni nem szabad, Akik emelt homlokkal halni mennek, Merész hajósai a végtelennek, Kik látva a tolongást itt alant: Közönnyel félreállnak s mosolyogva Elindulnak szebb fényû csillagokba. `Átutazóban` Emlékek éje, szállj le most reám! A város alszik. A szívem virraszt, Emlékek sírja, nyílj meg ó Szezám, Emlékek éje, ó szállj ma le rám! Elõször itt éreztem a magányt! Mély udvar, fázón hányszor néztelek, Míg távol tûzhely zsarátnoka várt, Elõször itt éreztem a magányt! Elõször itt éheztem. Ó igen, Oly szép lett volna akkor a világ, Oly fiatal volt akkor a szivem, Elõször itt éheztem. Ó igen! ...Itt találkoztam utolszor Vele. Az utcasor most elhagyott, sötét, Arcomba vág a közel õsz szele, Itt találkoztam utolszor Vele! `Idegen erdõben` Az õszi avart rovom untalan, Árva szívemnek mély bánata van, Ez az erdõ csak a gyászomat látja És én csak õsszel értem el e tájra! Valamikor, nem is rég, érezem, Ide járt ki sok titkos szerelem És üdvösségét elrejtette némán Ez erdõbe, mely hervadozva néz rám. Bocsásd meg erdõm, hogy egyedül jöttem, Hogy köd utánam és hogy köd elõttem, Hogy csókok tanyáján, dalok helyén: Tûnt álmaimat temetgetem én. `Táncdal` Barátaim, az élet Arany borát kínálja, Bolond, ki inni nem mer És boldog, aki részeg! A mámor aszújától Gondhíjas táncra kelni Egyetlen bölcsességünk! Tudósnak lenni szép, de Tudósnak lenni nem jó: Papír a tudománya, Az élete nem élet! Mûvész vagyok, barátim, Mûvészetem: az élet, Az elmúló üdvösség, A dalban örökített! Dalos, virágos gályán Evezzünk evoézva, Karján a kósza üdvnek, Hadesz sötét lakába, Mert ez a vég, hiába! `Majtény` Majtény határán jár már a vonat, A hanyatló nap rõt üszkében égve Magányos máglyaként tûz a vidékre, Melyet behamvazgat az alkonyat. Majtény! Fölötted száll tekintetem, Mint éjszínû holló tetem fölött, Most hulljatok, hamvazzatok ködök, Ne lássam a rögöt, mely dicstelen. Ha erre járna az a szent vonat, Mely visszahozza a Nagyságosat, Vészféke elszakadna tán neki: Szemfedõs dobbal, tört tárogatóval S azzal a szent s besározott zászlóval Köszöntenék elárult hívei! `Jön a vonat...` Nagy idegenbõl, honi földre vágtat Fekete éjszakában a vonat, Mely hozza büszke, fölujjongó gyásszal A fejedelmet, a nagyságosat. Jön a vonat. Nagy, vörös szeme lángol, Mint forradalom szent üszke, lobog, Hosszan, gyönyörrel fölsír a határon, Köszöntik a virrasztó városok! Jön a vonat. Az új hajnalra várva Egy láthatatlan szellem vezeti, Fölötte hõsi árnyak seregi És õszi éjjel csillagos palástja. Így hozza hozzánk gyászpompás vonatját Ujjongva, sírva a -- magyar Szabadság! `Idegen ágyon` Idegen ágyon fekszem, Megrontó lázban égve. Idegen kép mered rám, Primitív, ócska, barna. Porlepte zöld dívánon Hever néhány írott lap: Mind töredék. Már vár, rám vár az este, Mikor idegen árnyak Borítják be az ágyat. Feketén, feketén, Mint halotti terítõ. Ha most, most jön a vég! ...Csak egyszer, ó csak egyszer Feküdném selymes ágyban S nyugalmas, kékszínû fal Ragyogna rám és rajta Tájképek, alkonyokkal. S a szomszédos szobából Lágyan suhanna hozzám Valami bús szonáta, Holdfénnyel, enyhe vággyal, Édes szomorúsággal... S meghalnék csöndesen. `Az õ szerelmük` Mélázva meséli Édesanyám, Szomorú élete Alkonyán, Hogyan szerették Egymást õk ketten Szerelmük tavaszán, Mikor én születtem... Lobogó kandalló Hasábja bug: Múló az üdvösség, A tavasz hazug, De azt is tudom jól, Megérezem, Hogy szent volt, hogy nagy volt Az a szerelem! Hiszen a hajtása Én vagyok, Nagy szemeim lángja Tõle ragyog! Kivettem a részem Télbõl, fagyból, árnyból, De bennem örökké E letûnt üdvösség Szent tavasza lángol! `Nosztalgia` Párizs, hol az élet Forró szíve ver, Hol pogány üdvösség Új napja delel: Ó Párizs, ó Párizs, Nagy köd eltakar, Ó Párizs, ó Párizs Tiéd ez a dal! Életem pusztáján Már roskadozom, Pedig vár rám, vár rám Napfényes orom. Ó Párizs, ó Párizs, Te messze, te szép, Ó Párizs, ó Párizs Meglátlak-e még? Szép a magyar bánat, Mely erre borong, Szeretem e tájat, E hervadozót; Ó de azért Párizs -- Akit imádok -- Rám vár és várnak rám Az új zsoltárok! 1907 `Florica` Tiszafejéregyháza. Kis falu. Oláhok fészke. És a közepén Zsupfödte házban egy szép lány, szegény, Meghalt az éjjel. Minden szomoru. Megyek a házak szûk sikátorán, Kocák hevernek minden útfelen. Szokatlan vagyok én, az idegen. A sok gyerek ámulva néz reám. Szép szál legény áll künn a ház elõtt, Hol Florica, szép Florica halott. Nem láttam én még íly mély bánatot, Ily hangtalant, egykedvût és merõt. Rám néz fáradt szemével a legény, Félõs részvéttel visszanézek én. Nem szólhatok. A nyelvünk idegen, De ez a mély bánat rokon velem. Egy könnye tör rõt szempilláira, De én megértem mit mond: Florica! `Hamlet` Meddõ vagyok. Enyém egy szó, színes parázs, Ó, de nem enyémek a nagy lángolások. Enyém a sejtelmes alkonyodás, De napom delelõre sohse hágott. Meddõ vagyok. Álmok üteme ringat, Mint tiszavirágot a tavasz árja S ha elvetem szûz álmaimat, Lelkemet kétségek szürkesége várja. Itt tétovázom ez üres golyón, Ahol a golyhók nászutakra járnak És tort ülök a halott álmokon S dalokkal ûzöm el az éjszakámat. Majd csak kivirrad! Harsány kakas dalol És én római daccal a sírba térek S csak éjjel járok föl -- valahol, valahol -- Mint kósza dal, mint bús álomkisértet! `Pogány örömök` A görög szobrokon Hellas szûz napja ég, Párosz, Pentelikosz márványa mosolyog, Bár rég megdermedtek az antik mosolyok S leáldozott Hellas isteni napja rég. Az én lelkemben is, hiába bánt a sors, Hiába tör reám a ború és a vád, Hiába zár körül magány és némaság, Az én lelkemben is az antik nap ragyog. És bár gyûrt arcomon száz redõ kesereg És bár behavazták utamat a telek S keresztény kétségek de profundis-a bánt, Bár gyötör az élet és félem a halált: Lelkembe zárva, mint tengerszem a hegyen, Antik pogány öröm mosolyog csendesen. `Salome` Illatos füstöt ont a thujafa És balzsamát árasztja Gileád, Zokog az üstdob s tuba panasza, Lágy fény kúszik a mennyezeten át. Nagy négere vállán pihen feje -- Künn hozsannát kiált a csõcselék -- A bíborkárpit megremeg bele S õ álmatagon lehajtja fejét! -- "Új gyönyör tûzcsóvája kell nekem, Vesszenek a régi mámorok! János feje kell! A szép idegen! Érette dalolok és táncolok. Arany tálon, úgy hozzátok nekem!" Jön a fej. S vér és vér a szõnyegen! `Kalazanti Szt. József emlékezete` Árváknak atyja, ifjúság vezére, Hozzád siet a hû emlékezet, Ki fenn ragyogsz már csillagként az égbe', Mert igazságra vittél ezreket. Mint oltárról a zsoltár és a tömjén, Úgy száll dalunk ma Hozzád, égbe törvén. Nemes õsöknek méltó sarja voltál, Nemes volt `lelked`: jóság, szeretet, Nem kard kellett neked, de tiszta oltár, Hol áldozatul hoztad szívedet És ez a nagy szív tele égi tûzzel Világosít és száz kétséget ûz el. Szent hivatásod csillagára néztél, Ez vezetett s el nem hagyott soha. Ott ragyogott ez tenger szenvedésnél S mindig gyõztél: tudás Apostola! Hódító voltál, de nem ütközetben, Gyõzelmi zászlód ott leng hû szivekben! Árváknak atyja, ifjúság vezére Feléd száll most is az emlékezet, Ki fenn ragyogsz már csillagként az égbe', Mennyei rózsák nyílnak már Neked! A hitnek és tudásnak tiszta hõsét Bearanyozza az örök dicsõség!... `A nagy temetõ` Bús hómezõkön visz végig az út, Ó, ez a nagy fehérség oly sötét, Az ég tátongó, szürke alagút, Mely fojtón ontja rõt, dohos ködét. Fekete erdõk rémlenek felénk, Visszhangos jajtól hangos a vadon, Tán farkasok keserve tör elénk, Tán bolygó árnyaké e siralom? Bús hómezõkön szikrák hullanak, A dermedt éjbe lángol a salak És az örök fehérség nõve nõ. Érzem, mi szûk e szomorú világ, Érzem, mint borul, domborul miránk E temetõ, ez óriás temetõ. `Anyóka` Hideg, rideg a nagy váróterem, Meg az a lusta lámpa égne jobban! A vonat messze vágtat még a hóban, Szorong és vár, vár a sok idegen. A végzet õket percig összehozta, Nyugatra tart ez, az keletre tér, Vár mindegyikre egy táj, egy fedél. Vagy egy sírdomb, kinek mit szán a sorsa. Egyik sarokban feketében áll Egy bús anyóka -- ugyan mire vár? -- A könnye barázdáin leszivárog S míg lassan betakarja a homály, Az ablakon -- tán könnyei nyomán? -- Kinyílnak a nagy, csodás jégvirágok. `Vita somnium breve` Próbáltam néha-néha a halált, De gyáva szívem mindig visszafájt, Hiába siralomvölgy ez a tájék, Úgy érzem néha, hogy valaki vár még. Talán találkoztam is már vele, Talán más csillagról jõ ide le; Talán utolsó álmom, végsõ vágyam, Talán reátalálok a halálban. Mindegy. Rovom tovább a földi útat, Bár sara bánt és bár a pora untat, Egy álom él szívemben. Csak egy álom És ez az életem És ettõl szép lesz magányos halálom. `Költõk` Lassan, búsan leszáll reánk a köd. A vén világnak gyászterhes golyója Útját a semmiben rokkanva rója: Aludni vágyik már e lusta föld! Mi már fáradt inakkal, lázas aggyal Jöttünk ide, hol sorsunk árnya vár ránk, Már letarolva a lombok s a pálmák S lángkarddal int a szomorú arkangyal. S e gyászodú lakói összebúnak, Minden tüzét felfûtik ez odúnak S melegszenek, a titkos égre nézve. Néhány elszánt szív énekelni próbál S ez aranyhangú, olvatag daloknál Fölenged sorsunk nagy kõszívûsége. `Tavaszvárás` Elzárják a tavaszt elõlem E szürke, vén hegyek. Örök felhõben, örök ködben Az égre rémlenek. -- Elzárják a tavaszt elõlem -- E szürke, vén hegyek. Valahol arra napnyugatra Száz szín gyújt lángokat: Tavaszi blúzokon ragyog ma Aranyos alkonyat. Táncol a vágyak száz csapatja, -- Valahol arra napnyugatra -- Száz szín gyújt lángokat. Valamikor tavasz se kellett, Arany kor, szép világ, Bennünk a vágy új bora pezsgett, Nyílt az álomvirág. Most keserû könnyek peregnek, -- Valamikor tavasz se kellett, -- Arany kor, szép világ! `Meunier` Mester, szíved, mely mély volt, mint a tárnák, Melyek arany- s szén-kincsüket kitárják, Mester, szíved, mely õs tüzekben égett S aranyba vonta e tarolt vidéket, Mit érezett, mikor az égi lázban, -- Amelyben annyi gyönyör s annyi gyász van -- Egy-egy titáni, bús munkást kiformált És minden vergõdésbõl egy szobor vált? Nem fájt-e széppé tenni annyi rútat, -- Mert rút a munka, bármit is hazudnak! -- Mester, nem fájt-e, hogy ez alkotás mind, Amely a mûvész bús díszére válik, Hogy ennyi fény, csönd, ennyi forma, álom, Csak meddõ gyõzelem kínon, homályon, Hogy amíg lelked fényt vet annyi árnyra: Sötét marad a bánat és a bánya! `Egy ing a szárítón` Tavaszi széltõl ostorozva állnak A még tar ágú, vasútmenti fák, A kikeleti langyos újulásnak Leheletétõl reszket a világ. Az elsõ számú õrház elõtt állok, Elõttem jönnek, tûnnek vonatok, Vonatra, új utakra most nem várok, Elég nekem, hogy újult nap ragyog. Az elsõ számú õrház ablakában Muskátli nyit, zöld verbéna hajt És a szárítón, színes egymagában Egy rózsaszín ing jelzi a tavaszt! Egy rózsaszín ing. Mit tudom, kié, de Egy dalt belõlem mégis csak kicsalt, Hisz volt tavasz, amikor, -- már egy éve -- Épp ily hiába írtam ennyi dalt! `Dal` Ha violáink hervadoznak, Ha tavaszaink fagyot hoznak, Ha nyaraink perzselve égnek, Ha tûnnek üdvök, telnek évek, Ha dalainknak szárnya bágyad, Ha látjuk már a síri ágyat, Vígaszt késõn mi adhat nékünk? -- Rózsák, amiket el nem értünk. `A vonat ablakára` Nyers zöldje tavalyi tavasznak, Mit vonat szürke füstje árnyaz, Kései fénye téli napnak, -- Ó nem, nem a régi sugár az, -- Mért borítod be lelkemet? Kattog a vonat lassan, lassan, Letûnnek kedves, régi tájak, Nincs zug, hol lelkem zokoghasson, Ezek a tájak ó be fájnak; Eljön-e még -- emléketek? `A hulló csillagokhoz` Nem szeretem a lomha fényeket, A csillagot, mely álmosan ragyog, Ti vagytok az én örömöm látványa, Meteorok a fehér éjszakába: Suhanjatok csak és zuhanjatok, Ti züllött csillagok! Az égi rónán csöndes nyáj legel, Eónok óta hallgatag ragyog, -- Ó hulljatok hát, új utat mutatva, A szent mélységbe fényeket juttatva, Suhanjatok csak és zuhanjatok, Ti hulló csillagok! Békét hazudik a csillagvilág, A lusta álmok éjjelén ragyog, -- Csak rajta, rajta hát kivert, bukott raj, Az éjbe, mélybe termõ fénycsókokkal Lobogjatok csak és robogjatok, Ti bátor csillagok! `Ódon ballada` A kocsma pállott, kék ködében Lócán ül Villon és dalol, Veszett láng villog a szemében S visszás hang kél a húr alól: "Múlandó minden e vidéken, Elrothad mind, ki szép, ki jó. Szeme agát volt, haja ében, Most alszik az Úr békéjében, Fehér sír fekete éjében. De hol van a tavalyi hó?" Asztalnak dõl a sok borissza, Az egyik horkol ágy alatt, Villon a hegy levét kiissza, Az óra jár, a pillanat szalad. "Voltam nemes, gavallér, tiszta, Nem látott éj, se dáridó, De jaj, az marja, aki birja, Oda a jószág, nem tér vissza, Folt hátán folt a mente, csizma. De hol van a tavalyi hó?... A varjú várja már a koncot És áll a szégyen fája már. Oda a csókok, oda a hordók: Mors Imperator csókja vár. Voltam gyerek, szomorú, boldog, Volt kikelet és annyi jó. Roptam a táncot, a bolondot, Csókoltam Bertát meg Izoldot, Most várnak a vörös koboldok, De hol van a -- De hol van a tavalyi hó?" `A csavargó dala` Az apámat én sohase láttam, Lenn pihent már a nagy, nyirkos ágyban, Mikor engem penészes odúban Édesanyám ringatott a búban. Napsugarat én sohase láttam, Füstös az ég abban az utcában, Ahol én, mint lápvirág fakadtam Kora nászban, kései bánatban. Nem hallottam én altató nótát, Nekem a dalt a gyárak dúdolták. Egy pajtásom volt csupán, az álom, De már ezt is csak a végsõt várom! Az apámtól nem kell szégyenelnem, Hogy csavargó, semmiházi lettem. Szegény, õ is ágról szakadt, mint én, Õ is olyan szomorú volt szintén! Most próbálom a dalt és a mámor Elvisz néha e rongyos világból S szívembõl majd, ha befed az árok, Nyílnak a nagy, sápadt lápvirágok! `Földanyánk` Ha majd az égi mezõkre megyek, A nagy pusztára, hol a tejút vár rám; A tejút, az örök szittya sereg, Kései, tépett igricére várván, Ha majd az égi mezõkre megyek, Megdobban-e a vén rög, a magyar, A tiszai táj fog-e sírni értem? Mert megdöfött sok átkozott agyar, Mert rónáitól olyan távol éltem, Megdobban-e a szent rög, a magyar? Hisz pogány gyula módjára szerettem És sírva csókoltam fehér porát S bár napnyugoti álmokba temettem, Tõle a testem és majd õ fog át, Hisz pogány gyula módjára szerettem. És testvérem a búsuló paraszt, A méla és szilaj, a vére vérem, A lusta magyar televény maraszt, Hisz lelkem suttog a nagy jegenyékben, Hisz testvérem a búsuló paraszt. `Muzsika` A házban, ahol az olcsó mámor vár, A zongorához ült le valaki És fölsírtak sóvárgón, lágyan, tompán A nagy Chopin holdfényes dalai. Egymásra néztek a szegény leányok, Tág karikára nyílt mindnek szeme, Az idegen ujjongva zongorázott És mint egy álom, úgy fájt e zene. A tánc megállott, a kacaj elállott; Némán, fehéren állottak a párok És kipirult a sápadt idegen. S a kopott szalon úgy érezte mostan, Hogy valami bús, óriás szív dobban A sántalábú, ócska hangszeren. `Humus` A barna rögnek megcsapott szaga. Tavaszmámortól ittasult fejemmel Ölére omlok párás, kora reggel És álom nélkül lel az éjszaka. A pattogó rügyek víg ritmusára Lelkem szokatlan dallal válaszol S míg csírák bújnak ki a föld alól, Új vágyakat hajt szívem is, az árva. Ó lusta, barna humus, te szabad! Az ember rab csak a magyar ég alatt, Bús rabja rögnek, rabja bús homálynak S ha testünk árnytól, gyásztól holtrafárad, Beléd búvunk, mint jövendõ csirái, Az égnek, rögnek új nászára várni! `Flagellánsok éneke` Hitvány hús, mely bûnre vittél, Elporladó, elrothadó, Az ostorok csapása ímé Gyönyör fejében bús adó. Pattogjatok, csattogjatok Szilaj csapások, szeges kínok, Szenvedd, hitvány hús, mit szenvedtek A szomorú, a szent martírok! Az álmainkat bûnre váltja Az asszony teste, a fehér, Izzó, gonosz, szép látomások Gyúlnak, ha forr a kerge vér. Pattogjatok, csattogjatok Kemény csapások, drága kínok, Szeresd, hitvány vér, mit szerettek A szomorú, a szent martírok! A Sátán jár körül e tájon, Keresve, hogy kit nyeljen el, Vigyázzatok, virrasszatok mind, Mert jaj, ha az Úr jönne el! Pattogjatok, csattogjatok Boldog csapások, édes kínok, Halj meg, kevély test, mint meghaltak A szomorú, a szent martírok! `Szép csöndesen` Zaratusztra ormok, Nem kelletek már, Ólmos gondot hordok, Mindig velem jár. Nem von már a tetõ, Jobb lenne pihenni, Gyûlik ráncra redõ, Jobb volna a semmi! Csak egy kis oázis, Oda hajt a vágy, Ha szûk, ha parányi Egy kis rózsaágy. Semmit se kérdezni, Mert nincs felelet, Gond nélkül evezni Mélységek felett! `Pán sípján` Tûnt ifjúság arany ködében, A régi réten, Felém csapongó pillangókra vártam, Karomat, lelkemet kitártam! Ma már nem nézek én felétek, Ti régi rétek, Már többé engem meg nem babonáztok, Ti tavaszi, tavalyi nászok! Az én Szerelmem már az Élet, Mely egyre mélyebb És minden asszony, minden, minden ember, A fény, a szín, az ég, a tenger! Az én Szerelmem e világon Minden álom, Bennem sajog a múlt és a jövendõ, Az én életfám: az örökre termõ! `Verecke táján` Bízó hadi néppel Itt tanyázott Árpád. Nagy hegyeknek ormán Titkait kitárta Elõttük a Kárpát. Sátoruk ponyváját Remény dagasztotta. Nem is volt ilyen szép Magyar fiatalság, Ezer évek óta. Ezer évek óta Itt csak átok fakadt, Csak villám cikkázott, Csak felhõ borongott A Kárpátok alatt! Nagy magyar magányban Én is gyászban élek, Diadalmas útját Keresem -- hiába! -- Régi Vereckének! `Primitiva` `Egy Gauguin-kép alá` Már jártam e rõt avaron, Oly ismerõs e buja vadon, Álmosan, szabadon. És rokonom e barna csapat, Mely álmatagon tovahalad A lesült fák alatt. És testvérem e nagy feledés, Elpihenés, elheverés, Elcsöndesedés. Ó táj, Tahiti, Citere, Álmatlan álmom szigete, Ó vágyam ligete: Szent televény, velem rokon, Be jó volna, túl gondokon Heverni e homokon! `Fátum` Apámmal együtt ültem a padon. Õ fáradt, nagy szemével, révedezve A nap utolsó csókjait kereste Az alkonyattól rõtes nyugaton. Szemébe néztem, a szemembe nézett, Hûs esti szél kezdett már lengeni És hirtelen egy delejes igézet Fogott el s könnybe vesztek szemeim. Mi volt ez? Sejtés, árnyék? Nem tudom már, De megéreztem, hogy fia vagyok És éreztem, bennem mint támadoznak Az örökölt, a szunnyadt bánatok. Éreztem, láttam, hogy nem is sokára Magamban ülök már a zöld padon És itt kísért majd az a régi bánat, Az én új fátumom! `Meghalni szépen...` Beteg hattyú fürdik fekete tóban, A szürke fûzfán õszi szél dalol, A kormos, ólmos ég alkonyodóban, A tél rebbenti szárnyát valahol. A kisírt szemû nap lenyugodóban, A szürke fûzfán õszi szél dalol, Beteg hattyú fürdik fekete tóban, Alkony és este búcsúcsókba forr. Beteg hattyú most készül elpihenni, A fáradt tájon vár az árva csend, A szemhatáron tar fûz árnya leng. Beteg hattyú most próbál énekelni, A táj halott. Megborzong szép nyaka És átöleli mély, mély éjszaka! `Pogány leány...` Pogány leány, én már fáradt vagyok, Elbágyasztott az út, míg ide értem; Rekedtté tettek a szilaj dalok! Nagy út volt. Ismeretlen pusztán által, A dalok bujapompás erdejébe, Ujjongó daccal, dacos ujjongással! Nagy út volt. Mennyi kósza nyíl süvöltött, Szívemnek jött mind! Meztelen szívemnek! De megvédett az ifjúság, az ördög! Be elfáradtam! A nagy álmodó már Aludni menne, álmodozni térne. Csituljon el a vád, a dal, a zsoltár! Be elfáradtam! Szürke, kis szemekbõl, Ó mennyi gyanú, ármány villogott rám. Be féltem én, be féltem én ezektõl! Mert látod ó pogány leány, nekem A szemeimben tilos tüzek égnek: Az élethez nagy, bûnös szerelem És semmi macskaláng vagy kutyaérdek. Hiába, áruló az én szemem, De, gondoltam, tûzrózsás mámorokban, Nagy látásokban majd elégetem! `Fekete misék` Szeretlek téged, te szép, bús, Te szõke, te jó, te Jézus, Szívemben emlékül élnek Holdfényes hegyi beszédek, Genezáreti álmok, Patyolat szûzi virágok! De jaj, fekete miséken Fonnyadt el kikeleti ékem És vágyak torán virrasztva, Fáradt vagyok a vigaszra. Szívemben árván, sántán Gyászindulót hegedül a Sátán! `A verseim után` Hírért, dicsõségért Én nem tülekedtem, Magam jóvoltából Lettem, aki lettem; Az új dalosok közt Régi Arany fia, Vívódó világban Görög harmónia. Áldatlan magyar sors Engemet is bántott, De azért szívemnek Ez a föld az áldott! S bár nekem belõle Nem adatott semmi, Mégis van egy jussom: Rajongva szeretni! Hiszen a nótámban Lelke él e tájnak, A nagy, ezeréves Magyar búsulásnak! `Kossuth-nóta...` A lóca végén, óbor mellett, Nagy, barna legény énekelget, Egy szál cigány ugyan cifrázza, Ujjong, zokog az õ nótája. Az õ nótája az a nóta, Mely egyre járja még azóta, Hogy magyar álmok visszaszállnak Tavaszába egy szebb világnak. A gyertya fogy, tüzel az óbor, Elég is volna már a jóból, De a legény büszkén, merengve Bámul egy álomregimentre! Más nóták jöttek, hej, azóta, Hogy megszületett az a nóta, De rendületlenül, kevélyen, Nem tudsz felõlük, jó legényem. ...Mint hogyha magyar fajtám lelke, Ujjongna, sírna, énekelne. Árva legény, szép, konok bánat, Ó be szeretlek, be sajnállak! `A varázsfuvolás` Ismeritek õt, az égõszemû, A lengõhajú, rubinajkú embert? Bársonypalástja a szélbe repül És odatart, hová még senki sem mert! Ismeritek õt? Van egy fuvolája, A hangja ezüst, a dala csoda És mennek, törtetnek utána, utána, És megy a bûbájos s nem áll meg soha! Ifjú legények, övék az élet És övék a lány, kinek arca rózsa, A fuvolásnak útjára térnek, Felednek lányt és kacagnak a sorsra. Mert csalja õket a fuvolanóta És vonja õket a zengõ csoda, Csak mennek, törtetnek összefonódva És megy a bûbájos s nem áll meg soha! Merre sietsz? Ó nem kérdezik õk, A csodanótát aki meghallotta, Földi dal már nem bûvölheti õt, Ó nincs e tájon sehol olyan nóta! Csak mennek, törtetnek a hangra lesve És egyszer a dal, a bûbájos, oda. Fekete hínárra leszállott az este, Daluk és napjuk nem lesz több soha! `A váradi püspök lánya` `Igricnóta` A váradi püspök lánya! Rózsaszál a szöghajába. Tisza mentén, Bihar táján Nem akad több olyan szál lány. Patyolat a teste, lelke, A legények veszedelme, Szava bûbáj, tánca örvény, Mért is nincsen rája törvény? Cserhalomnál csata van ma, Pogány kunság riadalma, Hull a tar fej, mint az alma, Magyaroknak diadalma. László vezér lova táltos, Vezeti a Boldogságos, László vezér bárdja talál És ha talál, az a halál! Ott fut egy kun. A nyergében Drága teher hever szépen. A nyergében -- csípje kánya! -- A váradi püspök lánya! Nosza rajta, rajta, rajta! László lova rárófajta, Széltõl vemhes anya lánya, Utoléri nemsokára! Rövid a harc. Kun legénynek Búcsút int a drága élet, De a karját esdve tárja A váradi püspök lánya! "Ne bántsd, lovag, ezt a legényt, Szeretem én szívem szerént, Vagy ha bántod, magad bánod, Letörsz akkor egy virágot!" László vezér karja lankad, -- Soha még ily diadalmat! -- Karja lankad, szíve bágyad, A pusztának nekivágtat. Igric ajkán új nóta szól A bihari sátrak alól. László vezér sír a dalon: "Hej Cserhalom, haj Cserhalom!" László hõsnek neve támad, Visszazengi minden század! Csak a szíve maradt árva, ...Hej, váradi püspök lánya! `Én is meghaltam` Idegen város, új szoba, Matt, barna bútorok, Szívemben álmok új tora, E táj új gyászt hozott! Idegen székbe roskadok, Mi fáj ma úgy nekem, A régi, régi bánatok Vagy ez az idegen? Az ágyra nézek. Álmodom. Nagyon fáradt vagyok. Ki fekszik ott, az ágyamon? Egy nyíltszemû halott! Mit akar? Vére még tüzel És szeme még ragyog, Láztól piros még homloka! Most látom: én vagyok! `Örvény` Félek. Nem a kísértetektõl, Mert kísértetek nincsenek! Félek. A jövendõ rémektõl Lelkem beteg! Fázom. Egy örvény szája rémít, Irtózatos. Ott van szívemben, Baljósan szédít, egyre szédít És ismeretlen! Magamtól kell remegnem egyre, Futnék, de merre, hova térjek? Az örvény zúg minden eremben, Tõlem ki véd meg? `Képzelt utazások` Most, hogy száll az alkonyóra És kitágul a szoba S ködbe vész a falu tornya S jön az árnyak nagy sora; Csak a kandúr szeme csillog, Két ijesztõ, nagy szeme, És a vén kályhába' villog A kiégett fák szene, Most indulj, álmok vonatja, Jelzõlámpám, gyúlj ki most, Most siessünk el nyugatra, Most kell világlátni, most, Míg nem jõ a szürke hajnal, Régi gonddal új napok, A szárnyas álomvonattal Új világba rohanok! Itt hideg van? El keletre, Hol a pálmák intenek. Most sötétül? Délre, lelkem, Hol arany fövény remeg! Öreg este. A parázs húny. Ma elég is már az út. Messze, távol tájon jártunk, Ma elég is... Ágyazunk! S ha az álom, ez a balzsam Leragasztja a szemet, Álomhajók kürtje harsan, Vár az új táj, új egek! `Új Faeton` A csillagok közé suhanva -- Bús árnyam száll e tájon át -- Az élet egyre hidegebb lesz És nem lelem tûnt örömök nyomát. Szállok a kékes Szíriuszba -- Hideg fény, ó de úgy ragyog -- S a magasságban sorra gyúlnak Dalaim, az új, hulló csillagok. Csak néha szédül a fejem még, -- Ó régi, édes, bús mesék -- Mikor a mélybõl feltör egy hang, Mely egykor szerelmes szívemben élt! Mely egykor úgy csendült remélve, -- Letört szerelmek, csönd legyen! -- Mint orgonaszó lágy zenéje A májusvégi, régi ünnepen! ...De ekkor a Nap kocsijának Gyeplõit ércesen fogom, Ne szédülj, dalok Faetonja, Törj csillagokba, sápadt homlokom! `A Hymnus` E bús imádságot dalolta ajkam, Mikor nem is tudtam még, mit dalol, Csak éreztem, hogy orgonás szavakban, Ezer év búja búg a hant alól. A Végeken, hol mély magányban éltem S Rodostó gyásza szállt lelkem felett, A néma dacban, büszke szenvedésben Fajtám keserve, megértettelek! E dalt dúdoltam ott fáradt ajakkal, Az éghez oly közel járt e magyar dal, Kárpátok ormán ültem egyedül És gondolkoztam Kölcsey felül, Ki félszemével a jövõbe látott, Szent táltosunk, teljék be látomásod! `A halotti beszéd` Egy méla szláv pap mondta a beszédet. A vén anyókák sírtak csöndesen. Szomorú daccal álltak a legények: Harcból került meg a véres tetem! Nyár volt. A termékenység ölelése: Tüzes nap égett a dalos mezõn, Áldást kínált a duzzadt rög vetése, Csak a pap állt komoran és merõn. Rögöt, virágot dobtak mind a sírra, Magyar rögöt, hisz érte halt a boldog, Magyar virágot, hiszen érte bomlott. S míg fönn trillába kezdett egy pacsírta, A torra gondoltak, hol inni fognak S pogány, virágos nótákat dalolnak! `Anch'io` Mûvész vagyok. Kifáradt, keskeny ujjam Egy lant idegén álmodozva babrál, Úgy simogatom a szép és új igéket, Mint perzsaszõnyegét a kalmár. Szerelmes vagyok rejtelmes szavakba, Melyek nagy órák lázában fogantak És pirosan és égõn és ragyogva Új színeket lopnak az alkonyatnak. Nem látom én az utcák szürkeségét S a közönyös arcok nekem nem élnek. Testvéreim a csillagokba nézõ Nagy álmodók, a szomorú merészek. Mûvész vagyok. Mélységek és magasság Gyopáros ösvényén kúszom magamban. Keresek egy virágot, új virágot, Hogy érte életemet adjam! `Gályarabok` A tenger a hazánk S kezünk bilincsbe verve. Üdvözlégy álmodás És vágyak végtelenje! A tenger hatalom És mi rabok a mélyben, Üdvözlégy irgalom, Mely nem hagysz veszni mégsem! A tenger gyönyörû, Bár a szemünk vak itt lenn, Üdvözlégy fény, derû, Te bujdosó Napisten! Éjen, homályon át Megy, megy velünk a gálya, De veri oldalát Habok dühös dagálya! Vihar a riadónk, Reményeink a fecskék, Álmodók, lázadók Üdvözlünk végtelenség! `A földgolyó dala` A végtelen ûrben Szállok tova én, Az égi derûben Én, a koravén. Aeonokon át száll Nagy, néma golyóm És szótalan átvág Tört csillagokon. A végtelen égen Robog szekerem És vélem az élet, Álom, szerelem. És örömök és gyász És gaz és igaz És temetõ és nász És vád és vigasz. S ha elfog a szörnyû Világunalom, Örökös egyröptû Görbe utamon S a káosz ölébe Vágyom; valami Megcsendül a mélybe, Párkák dalai: "Ki tudja, e vén föld, E bús utazó, Világra miért jött, Mi célra való? Néha csodafényt ad, Mely égre ragyog S zengnek benne néha Örök dallamok! Csak szálljon remélve, Aeonokon át És szülje meg méhe Mind, mind a csodát!" `Aranykor` Hegy oldalán feküdni Ha május napja jár át S szívedbe hegedülni Hallod tavasz varázsát, Ifjú szemekbe nézni S kékségre a magasban; A percet megigézni, Hogy szárnya mozdulatlan Ragyogjon még a fényben S valami régi dalban Haljon meg észrevétlen, Ez a boldogság, szépem! --- 1908 `A csataló` A nagykörút során dörög a társzekér, Elébe fogva két öreg, iromba állat, Két szürke paripa, két szomorú egér, Míg jobbra, balra, új batárok zaja vágtat. Egyik ló idegen: Meklenburg a hona, A másik csatamén, rokkant és sántikáló; Ó harcok tavasza, mely nem tér meg soha! Örökre itt maradt, igába törve Ráró. A büszke paloták, a szürke nagykörút Olyan rideg vidék, õk más tájakra vágynak, Az egyik csöndesen áhítja a falut, A másik a tüzes, a vad, szabad csatákat! S amíg a villamos riadva csöngeti Az únt melódiát, mely mindig visszajár itt, Harcok harsány zaja fülébe cseng neki És hallja letiport rétek rõt trombitáit! S ha néha szembe jõ egy század, egy csapat S megzendül a zene s a nagydob fölujjongat, Irigyen nézi a kis katonalovat, Mely délcegen topog, hallván a cifra szókat. Ráró fáradt fejét búsan csüggeszti le És hosszasan nyerít, hogy fölriad a párja S míg a hadizenét beissza nagy füle, Rágondol komoran halott tábornokára! `G-dur` Eltört hegedûnek Nehéz szavát venni, Eltûnt reményünket De nehéz feledni. Nem is a remény tart E letarlott tájon, Csak a múltak kékjén Mélázó sok álmom! Tûnt szava bûbája Játszik tört szivemmel, -- Árvaságom párja, Tavalyi tavasznak Asszonya, ne menj el! Szépséged emléke Úgy száll a szivemben, Mint dómok tömjéne Az alkonyi csendben! Ó gyönyörû asszony Tört madonnaképe, Tömjén, hegedûszó, Mely elvész az éjbe... `A föltámadott` Negyven napig még a földön maradt. Járt-kelt a zöldben, megfürdött a fényben, Szívében érezé a szent tavaszt. A gyermekek közt játszott és mesélt, Virágát derûs homlokára fonta, Ujjongva mondta: Ó élet, te szép! Negyven napig még a földön maradt. Ragyogó lelke távol ködbe látta A koponyák hegyét, az árnyakat. Egy orgonavirágos hajnaltájon Oly könnyû lõn a teste, mint a fény S elszállt némán a mennybe, mint egy álom. `Turris eburnea` Elefántcsonttorony, Mûvészet, Én is boldog rabod vagyok. Ha kitagad, kiver az élet, Fehér tetõd felém ragyog Elefántcsonttorony, Mûvészet. Örök hajlék, be jó tebenned, Örök szökõkutad csobog. Lemossuk ott a földi szennyet, Mi álmodók, mi alkotók. Örök hajlék, be jó tebenned! S be fáj leszállani közétek Gondok, napok, élet, halál, Rossz emberek, bús hangyavár, Hol sár a hó, a szépség vétek, Rossz emberek, bús hangyavár, Be fáj leszállani közétek! `Regény` A kis Tiszához ment a falu népe, Árván borongott a kis Tisza képe, Hó behavazta, jég megállította, Vén pópa rajta imáját mondotta. És a színes szegénység köntösében Orosz és oláh vacogott a jégen, A füstölõ lilás tömjéne szállt, szállt S kósza szél tépte szét a pópa imáját. A kis Tiszát szentelte meg az ének, Mely ólmos szárnyán kóválygott az égnek, A kis Tiszára hulltak az áldások, Hogy szûnjenek a szilaj áradások! Hogy ezután a vize csöndes szépen Csak kanyarogjon a maga medrében, Ágya ne lenne embereknek ágya És a Dunába lassan vigye vágya! De tavasz táján a tavalyi módra, Nem hallgatott a prédikációra És õsz elején -- ó, az istenadta -- Görög pópa lányát ágyába ringatta! `Petõfi-kép` Az én lelkemben így él a te képed: Nagy garaboncás, a széllel dacolva Ûzöd a jövõt és a messzeséget, Belésírván a lelked a dalodba. Bús õszi éjen törtetsz ázva, fázva És hivatásod csillagára nézve. Vár rád a távolban egy ódon csárda És álmaidnak késõ dicsõsége. Te kócos üstökkel, tüzes szemekkel Pihenni térsz, gubbasztva egy sarokba, Míg beszürkül tört ablakon a reggel. Közönyösen ketyeg a falióra, Te ráborulsz a zöld asztalra némán, Mint valami nagy, magányos, sötét árny. `A tékozló fiú` A fiú: Véres a lábam. Tüske marta. Hajam zilált. Künn járt viharba. Szemem vörös. Villámba nézett. Szívem törött. Megvert az élet. Az ajkamat száz csók égette. A lelkemet száz pók mérgezte. Atyám, te jó, öreg, te áldott, Fiad vagyok, a visszapártolt. A testvér: Én mindig a te fiad voltam Atyám, én soha nem ujjongtam. Én nem daloltam, nem öleltem, Én ittmaradtam a közelben. Õ bûnös, õ koldús, õ gyönge, Õ elbukott, vesszen örökre! Az atya: Öreg volnék, de érzem én még A régi lángok égetését, A boromat kiittam én is, Volt vágyam és ujjongtam én is. Ez a fiú a vérem vére, A szomorúság lõn a bére, Az átok fogta, vihar verte, Az életet `sírván` szerette. Kelj föl, ez a nap áldott szombat, Fonnyadt karommal átkarollak. Ne sírj, a sorsnak lelke nincsen, Balcsillag ég a szíveinkben! Szárnynak ólom, dér a virágnak És a gyönyörnek bére bánat! Egy itt a vétek: élni merni És egy a vígasz itt: a semmi! `Az utolsó vacsora` János a Mester nagy szívén pihen, E tiszta szíven, e csöndes sziven Pihen, de lelke a holnapra gondol S fiatal arca felhõs lesz a gondtól. Mély hallgatás virraszt az asztalon. Az olajfák felõl a fuvalom Hûsen, szomorún a szobába téved, Be fáj ma a szél, az éj és az élet! Tamás révedve néz a mécsvilágra, Péter zokog és árvább, mint az árva, Judás se szól, csak apró szeme villan, Remegve érzi: az õ órája itt van! Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében Mély tengerek derûs békéje él benn. Az ajka asztali áldást rebeg S megszegi az utolsó kenyeret! `Órák zenéje` Bús, alabástrom oszlopfejeken Méláz az óra, antik ébenóra. Üvegharang alatt halkan lebeg Monoton, ódon, fáradt mutatója. Virrasztok egy kopott, rõt szõnyegen, Lelkemben mélabúnak hangfogója, Aranyport szitál rám ma a jelen S nótába fog az ódon ébenóra. A dallam megtörik az üvegen. Ó ez üveg a múlt bús hangfogója! Ott virraszt benn napokon, éjeken... Hunyt álmaink elnémult indulója: Ó, komor óra, rokonom nekem, Percegõ percek beteg siratója, Üveglelkem kong komor csöndesen, Fáradtan száll a múltba mutatója... `Válasz Ady Endrének` A Pimodán hotelben Koccintsunk, cimbora, Hadd részegítse lelkem Dalaid színbora A Pimodán hotelben. Fáradt utas vagyok A Pimodán hotelben, Vágyak, lángok, dalok Öleljenek ma engem, Fáradt utas vagyok! Hej, azt a ragyogóját, De fáj ma itt az élet, Átkozza fogadóját, Ki balul idetévedt, Hej, azt a ragyogóját! Csapláros, száz szál gyertyát A Pimodán hotelbe! A magyar siralomház Ragyogjon messze, messze, Hej, azt a ragyogóját! `Testamentom` Mesék és álmok erdejébe Ne tévedjetek, emberek, Vigyázzatok, kemény a végzet És odavesz a lelketek! Ne hallgassatok muzsikára, Mely a szív mélyén hegedül, Jobb a siket, vásári lárma, Ó ne járjatok egyedül! Mesék és álmok erdejében, Lássátok, én is ott vagyok És érzem, rám les már a végem, Meghalnak a hazug dalok. Nem hallgattam a többiekre, Kik járt utakon lejtenek, Szerelmes voltam a szivembe', Mely dalos, kósza és beteg. És lássátok, én, bûnös vándor Nem bánom, meg se siratom, Hogy elpártoltam a világtól, Másé a lelkem, a dalom. Csak az fáj, ha majd üt az óra, Ha jõ az a nagy pillanat, Hogy félbeszakad majd egy nóta Az álomszemfedõ alatt. `Pán` Öreg vagyok én. Sok, sok ezeréves, Áldás és átok szállt tova felettem. Öreg vagyok én. Már minden idõket Átvergõdött és átujjongott a lelkem! Aranykor édeni, boldog derûje És középkori bágyadt, lila árnyak, Múltak kesergõ, tépett hegedûje S jövõ zenéje, mind szívembe szálltak! Taja királynõ talányos szemén S a jövõ homlokán piros csókom égett, Ó, én vagyok az örök võlegény, Aki eljegyzem az isteni szépséget. Öreg vagyok én. De pihenni még Korán lesz, korán! Még dalomra várnak A titkos, az áldott, a boldog semmiség Ölében repesõ új álmok, új vágyak! `Félúton` Ti lelkek, akik fehér fényben égtek, Ti erõtõl, ti szépségtõl kevélyek, Jöjjön el már a ti országotok! Ne kelljen egyre gyáván vágyni, várni, A szürke szerdák hamujába' járni, És lesni, ami titkon háborog! Vasárnap lenne minden nap e tájon, Miénk az élet és az élet álom, Miénk, akik ma `keresõk` vagyunk! ...De így, szomorú lápok lángja pislog És temetõknek süppedt árka biztat, Haláltánc a mi legszebbik dalunk! `Nászdal` Ma Velencébe szállok gondolámon, Melynek bordája gyász, vitorlája álom. Ma Velencébe szállok gondolámon. Keresek egy zugot, hol nász volt régen, Az én arámé, ó de nem énvélem, Keresek egy zugot, hol nász volt régen. Eltörött hegedûk nászdala, halljad csak, Elhantolt hangok, ó be ujjonganak. Eltörött hegedûk nászdala, halljad csak! Csók csattant el, a bús múltakba, távol. Ez a csók, ez a csók be szomorú mámor, Csók csattant el a bús múltakba, távol. Ez a csók az én szívemet csókolja. Más kapta, de én érzem ujjongva, Ez a csók örökkön szívemet csókolja! `Szögedi intérieur` Pirosló abrosz, friss szalonna, Búbos kemence, jó meleg, Pár kurta rõf a szoba hossza, Megférnek a jó emberek. Nagy ágy fölött a házi áldás, Arany rámában a király, Künn kora tavasz szele lármáz, Benn enyhe, renyhe félhomály. Fölenged itten kósza szívem S kakukkos óraként ketyeg, Be jó a csönd, az óbor itt benn, Be jók e józan emberek! Ha itt maradtam volna szépen És fogtam volna a gyalut, Utód apáim örökében. Az óra szól: kakukk, kakukk! `Öregek altatója` Aludjatok, vágyak, Ne zokogjatok, Csicsíjja, ti bágyadt, Rekedt sóhajok! Szállni a magasba Minek már, minek már, Te szív, árva, balga, Pihenj már, pihenj már! Aludjatok, vágyak, Vár az alkonyat, Fáradtak a szárnyak, A nagy árny fogad, Szállni a sötétbe, Minek már, minek már, A nótának vége, Pihenj már, pihenj már! `Pilátus` "Azt mondja, isten. Boldog istenek Derûs mosollyal nézhettek le rája, Míg bíboros gúnyában didereg S igazságot vár a zsidók királya. Azt mondja, isten. Herkules maga Elbánna véle buzogánya nélkül S szemében a rajongás csillaga S szemében a lemondás könnye kékül. Azt mondja, isten és alázatos, Azt mondja, isten és zsidó az anyja És Názáretrõl hol jósolt a jós? És tanítványa maga megtagadja? Azt mondja, isten! És nem látta még Az örök várost és a büszke császárt S szemében más világok lángja ég S szelíd szavával föltámasztja Lázárt!" `Õsz` Opálos színei bágyadt ködében Leszáll reám a kora alkonyat, Kései tûzrózsák nyílnak a réten S az égen a mély csöndesség fogad. Nagy topolyafák gallya hullong gyéren És sötétben hallgat a tó S a kolomp úgy méláz a lomha légben, Mint altató. Hûs szele húz át az õsznek a réten, Fázik a lelkem, érzi a deret, Keresnék valamit a messzeségben, Kihunyt fényt, elnémult üzenetet... Oly hirtelen borult az est fölébem S az õsz oly gyorsan rámtalált, Úgy állok itt a hervadó vidéken, Mint a topolyafák. `Himnusz egy csonka Vénuszhoz` Szobor, csodállak és remegõ kezem Lágyan simítja vállaid vonalát, Fehér karodra forr ma csókom. -- Evoe, Vénusz Anadyomene! Szobor, te gõgös és tört, miként e szív, Mely tûnt aranykor álmaitól beteg És lemondásoktól vonaglik, -- Evoe, Vénusz Anadyomene! Szobor, álmodtam rólad egy életen És dallamokba törtem a vágyakat, Csókod nekem csak dalba termett. -- Evoe, Vénusz Anadyomene! Szobor, kerestem mindig az arcodat, Egy mosolyodra vártam, ó Szerelem, Te márvány voltál, tört maradtál. -- Evoe, Vénusz Anadyomene! `A Tábor hegyén` Ez volt hegye az elragadtatásnak. Nagy, napsütéses, tömjénes vasárnap, Ünnepe az életnek, a csodának. Aranyos arccal fölnézett a Mester, Ruhája hónál tündöklõbb ezerszer, Ó, ily fehér még nem volt eddig ember! Jött Mózes, aki eltûnt, mint egy álom, Illés, ki elszállt lángoló batáron S három tanítvány, boldog halaványon. És monda egy: Mi szép, mi szép az élet, Mi mély, mi nagy, mi gyönyörû ma Véled, Építsünk hármas hajlékot tinéktek! Nem szólt a Mester. A fény és a mámor Elrebbent mirhaillatként arcáról S lenézett a hegy napos magosából... És lenn, ahol a Golgota vet árnyat, Látta a méla, néma olajfákat, Hol nemsokára lelke holtrabágyad! `Botond apánk Bizancban` Botond apánk zömök, konok magyar volt, Turáni vére még lobogva lángolt, Országokon által vígan barangolt. Szerette a színes, hímes világot, Bár napkelet volt ringató bölcsõje, De lelke dús és bús Nyugatra pártolt. A németet rajongva vágta, ölte S a Rajna nektárját buzgón kiitta. Temérdek szolgát küldözött elõre. Nótásszavú volt s barna arcú szittya, Kemény kaland volt néki ez az élet És lángborát mély áhítattal itta. Megtette, amit egyszer eltökéllett, Asszonyt ölelni és ellent levágni: Így jó a világ és így szép az élet! Szeretett õ nagy messze földre járni, A Dómok drága kincsét megcsodálta (És nem röstelte az iszákba vágni.) De vérét sem kímélte vad csatákba. Az unalom: csak ez volt öldösõje, Az unalom a halál nyirkos ágya. Darumadár nem vár a kora õszre, Botond apánk is fényes Délre tartott, A harc turulja szállongott fölötte. Meglátogatta a pompás Bizancot, Hol isten a császár, a népe szolga, Vágyott kalandot, tornát, harci sarcot. De zárva volt az aranyszárnyú porta S a kurjantását nem hallotta senki, De bárdcsapását minden meghallotta! Bement bosszús Botond, nem félt bemenni, Szemét az új, szûz csudákon feledte, Bizanc a minden és a többi semmi! Itt selymesebb a színes szoknya selyme, Aranyosabb a glória a képen, Itt szebb a nõtest és a férfielme. Hej, ez a Bizanc az elveszett éden, Botond apánkat a hideg kirázta Csodát csodáló gyermek gyönyörében. Mit vinne el a büszke, dús Bizancból? Nem aranyat, az Nyugaton is sárga, Nem boritalt, az Keleten is lángol. Egy sugarat egy asszony mosolyából. `Glória` Viharnak szánt hajók felett, Mikor tombol a végtelen elem, Sant Elmo szomorú, lila tüze Kigyúl rejtelmesen. A hajónak utasai Sírnak, dalolnak jajveszékelõn S a tûz, Sant Elmo rejtelmes tüze Lobog a rõt árboctetõn. Viharnak szánt hajó vagyok, Bordám ezer bórában remegett, Sebaj, -- Sant Elmo glóriás tüze Ott ég örökké már tört árbocom felett. `Lázár föltámadása` Sötét gödör, mély, szûk koporsó Feltörtem gyönge záradat, Fonaladat, ó életorsó, Tovább szövi e virradat. Szívem, mely holt vizét a vérnek Hiába várta, lám dobog, Feszítik álmok és remények, Igazságok és mámorok! Lábam, mely megrogyott a harcban, A holt sziklából ím kilép, Szemem, amely lezárult lassan, Köszönti e világ szinét. Ó míly csodákra bukkanok ma, Ujjam tapint, ajkam beszél, Míly szédítõ sorsomnak sodra, Az élet ó be nagy, be mély! Világtenger színén hajósok Vagyunk mi, boldog emberek, Miénk a holnap, mit a sors hoz, Mindennap új remény dereng! Csodák elõtt ti vakon álltok, Nem ráz meg boldog félelem, Hogy láttok, éltek egy világot, Mely újra pirkad most nekem! Ittas szemekkel nézzetek föl S csókoljátok meg a rögöt! Íme: ez itt csak földi börtön S az élet végtelen, örök! `Ó szent gyerekség...` Ó szent gyerekség, hányszor elkereslek, Már merre vagytok, boldog szomorúság, Ti régi sétányok, ti régi kertek? És merre vagytok, elsõ réti rózsák, Melyek gyors hervadását elsirattam, Hol vagy, te aranyfürtös, bús mennyország? S a régi játékokat merre hagytam? Mivé lettem? Fakó tükörbe nézek És nem lelem már magamat magamban! Elraboltak engem a gonosz évek És ami drága, ami halhatatlan, Azok tûnt tájak, fájó töredékek És amik bennem élnek, már nem élnek! `Távolok üzennek...` Az életünkben vannak olyan órák, Mikor balsorsunk vészharangja kong, Mikor fekete arcú gyász hajol reánk És messze, messze süllyedõ hajók, Amelyeken reményünk kincse süllyed, Szemek, miket ajkunk csókolni vágy S melyek örök álomba szenderülnek. Oly kurta az üdv, oly tág a világ! -- S valaha majd aranyos naptüzésben Megyünk egy tájon boldogan tova, Egünk biztatva mosolyog le kéken, Érezzük, szép perc, nem térsz meg soha És váratlan szívünkbe tör egy álom, Ólmos, kormos, kegyetlen, kusza gond: Valaki végsõt sóhajtott e tájon És ránk gondolhatott! `Az Iza partján` Az Iza partján Kószáltam sokat, Idézgettem nagy, Régi álmokat. A legnagyobb, kit Magyar rög adott, Kinek a legszebb Dallam adatott, Arany járt árván E tájon szegény, Bús magyar sorsa Zord kikeletén. S ahogy méláztam Nyomát kutatón, Ímé fölbukkant Egy vízimalom. Vízimalomról Õ is énekelt A tölgyek alatt, Mikor este lett... Suhan az idõ, Vár ránk egy halom, Forog-e még Iza partján A vízimalom? `Maillard kisasszony` Hol Watteau tája ring a kerti tóban S Watteau-idilltõl hangos a pagony, A nyájas, álmos, bájos rokokóban, Az illedelmes fête galantokon Arany topánban és fehér selyemben, Míg enyhe mélázás ült minden arcon, Versailles-ben járta a lágy menüettet A sáppatag csillag, Maillard kisasszony. Fekete parkban százszínû rakéták Álomderûs fényfoltokat vetettek, Az égerfák alatt folytak a tréfák, A piros borok és fehér szonettek. A szõke márki hidegen mosolygott, Mint hold világa az éjféli parkon És egyre mélázóbb lett s elfogódott A sáppatag csillag, Maillard kisasszony. Ó fête galant, ó táncütemû órák, Ó szomorúságok boldog évada. Ti lopott csókok és ti lopott rózsák, Oda a táncok, az álmok oda! Marseille felõl új nóta kél, új hajnal. Versailles fölött oly vérvörös az alkony, Nem táncol már többé csöndes fête galantban A sáppatag csillag, Maillard kisasszony! Föl honfiak, polgárok talpra, Ez a dicsõség reggele, Fehér lesz szõke márkik arca, Piros nyakuk hull földre le! A danse macabre járja a Grève téren S a szankülott kérges tenyere tapsol, A Carmagnole veszett ütemére Mámorosan táncol Maillard kisasszony. A Kék Macskában tort ül a vigasság, Maillard kisasszony iszik és dalol: Éljen a nép, a jólét, a szabadság, Éljen a... éljen a forradalom! Mit kívánsz a táncért kisasszony polgártárs? -- Õ lágyan és vágyón lehunyja a szemét, Mint Salomé a nagy Luininak vásznán S szól: A szõke márki szép, hideg fejét! `Paulus` Meghalt a chansonok királya A gloire nótás embere, Már hervatag a pálmaága, Most együtt porlad el vele. Bohó, de merész álmok hõse Volt ez a dalos proletár, Père de la Victoire! Boulanger harci indulóját Õ énekelte valaha, Revanche véres lázában égve, Tralala, tralala, tralala! De megbukott csúnyán Boulanger S a revanchenak is vége már, Père de la Victoire! Szép álmait még nem feledte, Sõt szõtte, szõtte õ tovább, Padlásszobába bekacagtak A gyõztes álomtrombiták! De jött a tél, a nyomor, éhség, Dicsõség, álom oda már, Père de la Victoire! Piros sipkát tett õsz fejére És új nótákat énekelt. Szomorú, nyomorú nótákat Csak énekelt, míg berekedt! Új taps és új arany fogadta, Most minden, minden oda már, Père de la Victoire! A Père Lachaise-i temetõben Egy ingyen sírhely jut neki, Nagy álmok és bolond merészek Egykedvûn jönnek ide ki. Egy rossz szobor, vagy jó szobor vár, Az álmodónak mindegy már, Père de la Victoire! `Szomorú Friss István` `Egy Rippl-Rónai-kép alá` Öreg szemek. Magyar tájra néznek, Melyen némán szállanak az évek, Melyen õsz van, magyar bánat õsze, Szívem néki régi ösmerõse. Jól ösmerem kendet is, vén szittyám, Szomorú Friss István. Makrapipa, benne szûzdohány ég. Füstje száll, mint múltakból az árnyék. Régi árnyak árván gomolyognak, Öreg estvék, fiatal halottak. Hej, valaki a sötétbe kinn vár, Szomorú Friss István. Régi nóták kezdenek halkulni, Régi álmok csöndesen fakulni, Régi szemek tûnt napokba néznek: Álom, álom, rossz álom az élet. Mostan ébred tûnt élete sírján Szomorú Friss István. `Epilógus` A vágyak bágyadt hegedûjén Gyászindulót húzok neked. Fáradt ujjakkal, tört vonóval Belesírom mély lelkemet. Elhantolt álmaim zokognak A horpadt öblû hegedûn És könnyeim, az eltitkoltak Hullnak a húrra keserûn. Fejem a hegedûre hajtom És szívem belétemetem, Most olvad, mint a gyöngy a borban, Egy dallamba az életem. A vágyak bágyadt hegedûjén Elhal a legszebb nóta ma, Örvénylõ mély tenger-szemedbe Szédül utolsó dallama! `Mercutio dala` Ezüst Diána most búvik pirulva És Romeo most csókol, most szeret. Nyájas Diána, szerelem barátja, Szomorú szûz, vígan köszöntelek! Mi a tavaszi éjszakába járunk, Társunk a szél, a bánat és a felleg, Míg a fehér, a boldog nyoszolyában A Romeók szeretnek! Mi testvérei a bús éjszakának Várjuk a hajnalt, mely reánk nevet És kótyagosak vagyunk a gyönyörtõl, Hogy valaki most csókol, most szeret. Mi mások boldog csókjától pirulva Elbúvunk szerényen, mint kósza gyermek. Sebaj, a fehér, boldog nyoszolyában A Romeók szeretnek! Montagu háza és Capulet háza Feketén, komoran reánk mered, Csak gyászoljatok ti fekete házak, Az éjszaka szép s Romeo szeret; Ó szûz Diána, örökké virrasztó, Neked a szíved sohasem reped meg, De az enyém titokban úgy sajog, míg A Romeók szeretnek! `Éjszakák` Mikor a kéklõ éjszakába nézek És álmodik a vergõdõ világ, Úgy érzem én, hogy minden könny és lélek, Az éj, az asszony, álom és virág. És régi táncok ütemére dobban Fájó szívem és eltûnt arcokon Méláz a lelkem és érzem titokban, Hogy csillag, sors és lélek egy rokon. Most valahol párizsi palotában Anatole France virraszt együtt velem S egy nõ égõ rózsával a hajában Szívemet csókolja szerelmesen... `Szabad hajók` Szabad hajók a távol óceánon, Köszöntelek, boldog, szabad hajók. A ti világotok az én világom, De én most rab vagyok, most rab vagyok. Tisza vizének egyhangú magányán A révben ringom, bordám oly beteg, Ti a titokzatos távolba jártok És én nem mehetek! Szabad hajók, mi büszke gyönyörûség Szelni a gyöngyös, tajtékos habot, Ó tenger: végtelen, boldog mezõség, Vágyak, kalandok, gályák, viharok! Piros vitorlát tárni új szeleknek, Táncolni hullámok toronyhegyén És én e csöndben, révben vesztegeljek, Árván révedjek én? Szabad hajók a vihar éjszakáján, Mikor Szent Elmo lilás tüze ég A tenger és ég harsogó határán, Mikor villámok ujjongnak: elég! Be irigyellek, szép halált haltok ti, Engem hazám bús réve ittmaraszt, Hínár és jég között örök közönyben Várok egy új tavaszt! `Dionysos borából` A szõlõhegynek ormát Újhold sarlója vágja S a fanyarzöld borostyán Bús homlokomra kúszik... Távol kékes ködébõl Vonatok integetnek Mámorpiros szemekkel, Óbor dalol szívemben És új igékre várok. Nunc est bibendum! Itt van Az ihlet drága perce, A röppenõ, örök perc. Napoleont ilyenkor Csókolja homlokán a Nikészárnyú szerencse, Goethét a múzsa és lány, Ilyenkor forr a vér és Fogan az áldott csíra, A jövendõ. A kalmár Aranya most gurul és Én most kezdek dalolni! `Tristia` Úr volnék én álmoknak tartományán, Utolsó cézárok közül való, Halkan ver a szívem és várva vár rám, Az elmúlás, e korhadó hajó. Álmoknak vánkosán, mely süppedezve Ringatja fõmet, elhágy mind a gond, Lábujjhegyen eljár az ihlet perce, Mikor egész szívvel dalolhatok. Magányos cézár, szétnézek borúsan Megvert csatáimon s elrévedek A színes múltban, a besüppedt múltban, Mikor még Isten voltam és gyerek. Ujjongó trombitáim régi hangja Lelkembe száll távolból, remegõn És ünnepeim elnémult harangja Szívembe cseng, ha szürkül a közöny. Az árulók a pusztuló hajóról Ellopnak mindent, ami lopható, De te enyém vagy emlék, ragyogó kor, Ha süllyed is a süppedõ hajó. Szegény cézár a líra húrjain még Kiver egy nem múló melódiát, Bár testét a meddõ tengerbe vessék, Övé volt mégis, mégis egy világ! `Új délibáb` Tiszaháton, faluvégen járok. Déli csöndben Ringatnak a falusi ábrándok. Be jó volna jegenyefa lenni, Déli csöndben Faluvégen álmosan pihenni! Gondolkozom elveszett nótákon. Déli csöndben Magam vagyok talán a világon? De a végén e halott világnak Déli csöndben Délibáb rak tornyokat, csodákat. Boldog béke! Béke veled máris, Déli csöndben Délibáb hí, Csodaváros, talán maga Párizs? `Filológia` Budapest, ez a nagyvilági dáma, Engem nem ölelt, nem csókolt soha, Szegény diáknak nézett, aki árva, Kihez a pénz és öröm mostoha. Egy palotája szeretett csak engem, A könyvek dohos, ódon csarnoka, Melynek porától ittasult a lelkem, Tavaszt nem láttam akkor én soha! Míg zöldes és lilás pompában ébredt A nagy körútak ujjongó sora, Engem rabul ejtett a félsötétes, Mély titkokat zsongó könyvtárszoba! Horatiust Scaliger jegyzetével Bújtam s az óra lassan járt tova És Lídia, Cloé fehér nevével Betelt a könyvek nagy, komoly sora. S mint õsöm, a Korvinák bús diákja, A múlt ködén átködlõ cimbora, Margóra róttam: Ihatnám! Hiába! Életszomjam nem oltom el soha! `Hauser Gáspár` Ne nézzetek e folt hátán folt köpenyre, Valamikor rég bársonyruha volt. Fényes, finom. Az édesanyám vette, Ki arany hárfán altatót dalolt. Édesanyám hercegnõ volt szegény És alkonyatkor sírva csókolt engem, Arany haj és glória volt fején. És én elvesztettem. Ne nézzetek e koravén ábrázatra, Valamikor olyan volt, mint a hó, Szelíd, finom. Az édesapám arca, Ki herceg volt, csodaszép, csodajó. Úr és beteg. Fehér kendõ fején. Búcsúzó csókkal csókolt mindig engem. Úgy csókolt, mint a haldokló remény. És én elvesztettem! Most keresem a régi palotánkat És a hercegi édenkertemet. Az álmokat az arany nyoszolyában, Tört játékomat, tûnt reményemet. És dalolom az édesanyám dalát És apám csókját csókolom. Felettem Szállnak az évek s én várom tovább, Amit elvesztettem! `Elssler Fanny cipellõje` A múzeumnak egy kis szögletében, Száz tisztes régiség kiséretében Kissé fakón és kissé összetörve, Pihen szépen, csöndesen Elssler Fanny selyem cipellõje. Vén múzeumban elmélázva járok, Künn nyílnak még az orgonavirágok, Orgonavirág, mivé leszel õszre? Pihen búsan, porosan Elssler Fanny selyem cipellõje. Egy dalt idéz a lelkem mámorosan, Szívem egy tûnt tánc ütemére dobban; Hej, az a tánc, még részeg vagyok tõle... Pihen szépen, csöndesen Elssler Fanny selyem cipellõje. `A nótás kapitánynak` `Fráter Lóránd menyegzõjére` Nyugati csudákon felejtkezem néha, De a szívem magyar, szilaj az és méla És anyám a csöndes, rögös magyar róna És a vérem mindig ütemedre dobban Édes magyar nóta! Idegen írások titkain merengek, De azért testvére te vagy én lelkemnek Sírvavigadó kedv, te magyar, te bátor S mámoros leszek, ha könnyem harmata hull Bús magyar nótáktól! Szeptemberi éjjel hegedû szól váltig, Fekete városban fehér torony látszik, Magyar álmodások büszke fehér tornya. Ó hegedõn, új hegedõn szóljon mindhalálig, Szóljon csak a nóta!... `A 13-as ágy` Egy tûnt november vörhenyes ködében Bús útvesztõ lett Budapest nekem, Eltévedtem az Élet sûrüjében És elhagyott a pénz és szerelem. Mikor oly árva lettem, mint a sarkon A bús anyó, ki újságot kinál -- Vagy a víg lány, aki szerelmet árul, Mikor nem volt elõttem semmi már. A nagy kórházba vittek engemet be, Hol a fehér csönd altató, szelid, Hol Ágoták, Beáták és Clarissák, Kötözgetik az Élet sebeit. A nagy kórházban végre béke hullt rám Sok vereség és vergõdés után: Nem bántott barna bánat, szürke kétség, Egy gonosz emlék jött velem csupán. De õ is szépen elcsitult a csöndben, Mely bársonyos és mint a párna, lágy, Tán legboldogabb pihenõm te voltál, Ingyen vaságy, te tizenhármas ágy! `A mi balladánk` Tizenkét kõmíves magas Déva várát Mikor építette, A legszebb asszonynak patyolatos testét Beléje temette, A legszebb asszonynak szomorú vérébõl, Gyönyörû testébõl, Épült Déva vára, A magos, az árva, S lenézett a csillagos, nagy égrõl! Merész álmodások magas Déva várát Mikor építettem, A legszebb vágyamat megöltem, megöltem, Beléje temettem, A legszebb vágyamnak kiontott vérébõl, Szomorú vérébõl Épül a Mûvészet magas Déva vára, A gyönyörû, árva, S néz rátok a csillagos, nagy égrõl! `A császár Lipcse elõtt` Ma rézpacsirták dala száll A szõke levegõbe, Ma sas repül, gyõztes madár, De véres lesz a csõre! Ma takarodót ver a dob És nem az alkonyat festi pirosra Napnyugatot! Õ ébred elsõnek. Siet. Még sok mezõ vár rája, Hogy vert csaták bíbor nyomán Ragyogjon glóriája! Waterloo tája közeleg. A fekete posztós, repedt dob Pereg, pereg... Lipcse... Waterloo... Ilona... A sors kereke fordul. Ananké bronzszárnya süvít És véresen csikordul. Robognak rontó csapatok. Szürke sereg, fehér tábornokokkal, Sötét éjbe, robogjatok! `Régi szerelmes vers` Egy szõke lány szép õzszemébe néztem És régi hegedûk sírása fájt, -- Ó kékszalagos majális-emlékem -- Megint elkezdjük az örök talányt? "Szeret -- nem szeret" bús boldog talánya, Epedések zárt ablakok elõtt, Ó erkélyeknek hervatag virága, Séták, sírások, meglátom-e õt? Arany fiatalságom balgasága, Te boldogság, mely siratod magad, Tán érezed, hogy ez az élet álma, Melyrõl álmodsz majd egy élet alatt? Ó szõke lány, ó kék szalag és kék szem, Egy kis szomorúságot adj nekem, Majális mámorát s a kéklõ égen Csillagot, mely csak nekem ég, nekem! `Atalanta búcsúja` Isten veled, gyönyörû éjjel, Isten veletek, csillagok, Emlékek, vágyak és remények, Virágok, éjszakák, napok. Nem látom többé rózsafényben A hajnalodó kék eget, Nem látom többé csendes éjjel A boldog csillagsereget. Isten veled, gyönyörû város, Isten veletek, paloták, Szerelmek, játékok, virágok, Ujjongó nászi-lakomák. Nem látom többé már a tengert, Amint gályáktól háborog, Nem látok többé boldog embert, Ha nótázik és tántorog! `Õszi verõfényben` Õszi verõfényben pirosak a lombok, Egy kis dicsõségtõl nem leszek én boldog, Messze tarlót róttam, hideg volt az éjjel, Takarózni kellett egy kis dicsõséggel. Ha irigyelnétek, odaadom ingyen, Fanyar borostyánnál egyebem úgy sincsen, Amit én elértem, nincsen áldás azon, Csak az én magányos útamat siratom... Pihenõre térni: örök vágyam nékem, Jó szó, jó bor, egy csók: lenne dicsõségem; Adjatok, adjatok, õszi rózsát õsznek, Puha derekaljat fáradt hegedõsnek! `Mindig...` Mindig reménytelen volt a szerelmem, Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek, Mindig csillaghonvágy égett szívemben, Mindig hûtlen voltam, mindig beteg, Mindig kellettek eléretlen rózsák, Örök talányok, édes szomorúság. Mindig nevettek, akiket szerettem, Mindig nevettem, aki szeretett, Mindig csak vágytam és sohase mertem, Mindig csak vártam én az életet, Az élet elment, én is tovább mentem, Mindig daloltam és mindig feledtem. `Noa Noa` Fáradt, fantasztikus és beteg zene árad, Idegen illatok és idegen zene. Látok égõ talaj ölén nagy, szomjú fákat, Melyeknek bús vihar áldása kellene! Látok a végtelen meddõ méhébe veszve Fehér madarakat lebegni nesztelen, Óriás, bíboros virágok néma kelyhe Ujjong a nap felé, mely áll a rõt egen! Táncolj Noa Noa, beteg vágyak virága, Táncolj Noa Noa, asszonyok asszonya, Hajad, mint Tahiti égõ fövenye sárga És gyilkosan forró szád véres mosolya! Táncolj Noa Noa, táncolj be bús szívembe, Tiporj közönyösen, táncolj Noa Noa, Ó részeg feledés, ó gyilkoló szerencse, Táncolj Noa Noa, asszonyok asszonya! `Petõfi` Csöndes falu, bús õszi este, Már alszanak a barna asztagok, Most ébred a kaszálók méla lelke, A kémény füstje szõkén kanyarog. Halk hegedûszó sír a faluvégen, Valaki a babáját temeti, Tenger csillag ragyog a magas égen, Szép, büszke, sok fény, könnyû ott neki. De valaki ma búcsút mond a háznak, Kakukkos óra elválást dalol, Lehull szirma az õszirózsafának, Fekete árnyak várnak valahol. Az ifjú megy. Kalapján árvalánynak Bús szõkesége, szíve oly nehéz, Ezüstöt szõ rá fénye holdvilágnak, Vár rá a nagyság és a szenvedés. `Haláltánc ének` Halálba ringató dalt Hallottatok-e már ti? Feketén nyugtató dalt, Csillagba suhanó sóhajt, Halálba ringató dalt? Novemberét szívemnek Ki látta már, ki látta, Ha sír bennem a gyermek, A megvert, játékavesztett, -- Novemberét szívemnek? Halálba ringató dal Ha újra zeng e szívben, Megyek, nem csókolt csókkal, Visz, nem hallott taktusokkal Halálba ringató dal! `Athéne Partenosz` Bagolyszemû, bronzvértû istenasszony, Tekinteted, mint attikai ég, Lelked derûs, mint, ha leszáll az alkony, Tavaszi fényben a jón partvidék. Te vagy a bölcsek és bolygók barátja, Ki Mentor nyájas arcát öltve fel Nyugalmasan jársz s a tengerbarázda, Mint édes terhét, dalolón emel. Mikor az ifjú Telemakhosz árva, Te bölcs igéket súgsz titkon neki S hajóját kedvezõ szél lengeti. S mikor agg Nesztor öblös szózatára Mély csönd felel, te mosolyogva látod Az új idõket és az új világot! `Maja` A szürke semmit láttam egyszer én már, A szürke semmit, mely mindennek atyja, Azóta nincs szememben büszke fény már És nincs szívemben a remény malasztja! Ó szürke semmi szürke tengere, Melyen világunk bús gályája horpad, Ó tekintetünk üveges ege, Melyen kiégõ bolygók haldokolnak! Merev mindenség és meddõ mennyország Ringasd csak süppedõ lelkek hajóját, A vitorlát, az ágyút, a harangot: Nincs itt megállás, szakadók a partok, Csak tenger, sós, keserves és unalmas, Csak ember, kinek az örvény irgalmas! `Valami nagy...` Valami nagy, mély szerelem hiányzik, Valami sírás, valami öröm, Valami harc, valami csönd, Valami nagy, mély szerelem hiányzik! És így marad ez mindig, mindhalálig? Mindig bús, csipkerózsa szívvel A várás várában sejtem a sorsot És így marad ez mindig, mindhalálig? Szõke csodák, barna csodák, Meddig csodálkozom csak rajtatok? Ó, adjatok valami szépet, Valami életet, halált, Szõke csodák, barna csodák! `Kurucosan` Piros tüzek mellett Öreg idõ eltelt, Szürke parázs mosolyog, Nagy, véres csatákban Elfáradt a lábam, Most csak éppen ballagok! Eszterház, Rákóczi Bús tárogatói Szép csöndesen alszanak, Visszhangjuk se sír már, Csak a néma sír vár A kizöldült hant alatt! Hitért és hazáért, Öreg poltúráért Küzdöttem én eleget, Kehes lett a dolmány, Sebhelyes az orcám, Rajta gondok, fellegek! Eb ura fakóból, Kevély halihóból Nem maradt meg semmisem, Csak a rongyos mente, Véres naplemente, Meg az én öreg szivem! `Valakinek` Szép, büszke, fárasztó, kevély Jéghegyein a gondolatnak Jártunk kettesben, egyedül S a kacagó völgyben maradtak Az öröm, mámor, üdvösség, remény, Csak lelkedet csókoltam én borúsan, Mert lelked az enyém! Szép, büszke, fárasztó, kevély Jéghegyek alatt él az élet, Ott táncol, nótáz az öröm, Miért vagyunk mi oly kevélyek, Mért nem borulsz a szívemre már? Szemed a nagy, a szép, az égbenézõ Mire vár? 1909 `Öreg hotel...` Öreg hotel, vén, sárga ház A kurta utca sarkán, Száz emlékem benned tanyáz, Rozoga ház, nagy sárga ház És minden emlék halvány. És minden emlék szomorú, Didergõs õszi esték, Kenyértelen, bús lomha dél, Fáradt inak, vánnyadt kedély, -- Szürkéllõ ódon emlék. Sárgálló õszi délután, Nagy tûzfalak magánya, Utolsó vers, végsõ garas, Elérhetetlen, bús, magas, Letört, nagyálmú pálya. Revolver, õszi borulás, Kifáradt, barna árnyak, Egy asszony, aki nem szeret, Egy éj, mikor már nem leszek, Tûnt arcok sírva várnak! Öreg hotel, vén sárga ház, Te vádas, árnyas emlék, Lelkem ma újra babonás, Öreg hotel, nagy sárga ház, Rám vár tûnt õszi estéd! `Halotti beszéd` Nyár vala, arany napsütés, Piros pipacsok. Magyar határban véres aratások És sok szép halott. Valami méla pap beszélt, Szláv, tömjénes, õsz. Õ mondta ezt a hervatag beszédet, Mely vén s ösmerõs. Látjátok feleim! S a nép Hallgatá csöndesen. Serény csaták sebét büszkén mutatta A hõs tetem. És a legények eleje Már a toron mereng, Hol áldomások esnek, dús ivások, Tilos nóták, virágénekek! `Tonuzóba sírja felett` Abádi rév táján ha jártok Tarajos felhõrom alatt, Mondjatok valami fohászt ott, Hogy lenn nyugodjanak! Ez a fohász oly mélybõl jöjjön, Mint ezer esztendõ maga, Lélekbõl, mely borong örökkön, Mert leszállt csillaga! Lélekbõl, amely egy velük, Kik párosan ott alszanak, Tonuzóba, a gõgös ük S felesége alant. Mert õsi hitükért vesztek õk, Mely öreg, mint e kehes világ, Vén, mint õserdõk, legelõk És az örök csirák. Abádi rév táján ha jártok, Mondjátok el az õsi fohászt, A fohászt, amely nem búg homályban, Mint ódon orgonák. A fohászt, amely lélekbõl buggyan, Mely süvölt, harsog és dadog, Melyre Kelet taníta hajdan, Néhai magyarok! `Tömörkény Istvánnak` Napos tájak...csöndes, öreg tanyák, Bús szikesek, szürkéllõ füzesek, Ó elhagyott, magányos földanyánk Be napos vagy s én oly borús, beteg. Be jó is volna rádborulni némán, Mint nyári csöndben fölleges, sötét árny S pihenni rajtad, termõ televény, Napos tájak... tõletek jöttem én. Jó magyarok a földön és vizen, Parasztok csöndesen, magányosan, Kik éltek csak s nem érti senki sem E dús anya oly búsan mért fogan? Be jó is volna tihozzátok állni, Valami nagy, új aratásra várni, Míg ápol a föld s altat feketén... Bús magyarok! Tõletek jöttem én! `Watteau` Hol Párizs ujjongó szimfóniája Zöldes fák árnyán halkká finomul, Hol szökõkút csacsogja vidorul, Mily szép a nyírt park alkonyati bája: Ott áll a szobra fehér csöndesen, Watteau, a törpe ember ott mereng el Kacér Párizs egén nagy nyílt szemekkel, Mosolygón, némán és negédesen. Alant egy asszony, tán maga a Szépség, Ajkán rajongás márványmosolya, Fehér rózsákat nyújt felé fehéren. Watteau! A szerelem szomorú kéjét Nem élvezé e törpe gnóm soha S most csókokat hall minden csöndes éjen! `Színházi szonett` Ma este én is köztetek leszek, Fiatalon, szép és merész igékkel, Szemem ragyog és ajkam nem remeg, Fiatal herceg leszek én ma éjjel. Ma este újra lázzal hirdetem, Hogy halhatatlan a derûs pogányság, Hogy istenség az édes szerelem, Hogy csók és bor kell, mert az õsi párkák Az élet piros és víg fonalát Hamar szövik és oly sietve vágják S mogorva Cerberus vár odaát, Hol hirtelen kialszanak a fáklyák, Melyek itt nászra gyúlnak -- veletek Ma este újra víg pogány leszek! `Szimfónia domesztika` A csönd halkan dalol. December bús szele Alszik ma valahol. Az ég fénnyel tele, Szívem enyhén dobog, Hol vagy most sors szele? A házak álmodók, Fehérek, csöndesek. Csak a torony borong. Szívem ma nem beteg. Verése halk ütem, Mint óra úgy ketyeg. Nem bánt ma semmisem, Se vágyak, sem dalok, Ne is dobogj szivem. Pihenj, piros halott. `Visszatérés` Itaka partján, az arany fövényben, Hol bölcsejét ringatták valaha, Hol gyermeksége csöndes idejében Fölverte távol tülkök bús dala, Megállott, tíz esztendõ viharától És kalandjától fáradtan a vén Odysseus, a ravasz és a bátor S végignézett szomorú szigetén. Héliosz az óceán sós tavába Lassan leszállt. A kondás ment haza, A bíborfényben úszó palotába S altatót dalolt a kolomp szava. Itaka partján, az arany fövényben Odysseus még egyszer visszanéz A terméketlen tenger rõt színére, Hol fáradtan pihen el ma a vész. S amíg eszébe jut szõkés hajával Kalipso, a tündéri cimbora, A lótuszevõk álmatlan világa, Circé zöld szeme, feákok bora, A szirének bódító muzsikája És boldog és bátor kalandja mind, Szemébe tör sós könnyek tengerárja És elsirat titokba, valamit... `Áldott végzetem` Magyarnak szült a bús végzetszerûség, Mert általam legszebben így dalol, Meddõ kelethez köt a puszta hûség S termõ jövendõt várok e föld alól. Megölt pogány hitem napos malasztja Még vágyamat hevíti boldogan És új hitek, új kétségek salakja Bennem száz színben új lángot fogan. Bennem a hinduk bölcsessége szunnyad, Bennem a hellén aranykor ragyog, Bennem Párizs beteg tüzei gyúlnak S pirulnak eljövendõ holnapok! Tavasszal jöttem, köröttem borús õsz, De én Apollónak érzem magam S lelkemben Dionizoszt költ e dús õsz És a jövõ vagyok: jós és magyar! `Bujdosó Balassi` Bort ide, korcsmáros, tokajit, pirosat! Csatlósom, apródom, itasd meg a lovat, Habos a zablája, zilált a sörénye, Patkója csillagot rúgott három éjbe, -- Magam is, magam is halottfáradt vagyok, Bort a vitéznek és a lónak abrakot! Temesi bánságtól szaladtam idáig, Nagy az út Temestõl Dancka városáig, Nagy az út, nincs is út, tartson örökkétig, Az én bús szívemnek a rózsám szívéig. Mostan három éjjel, mostan három napon Tengernagy bánatom borral itatgatom, Piros borral, mert a bánatom fekete, Korcsmárosné lánya, ülj mellém, ülj ide! Ki vagyok, mi vagyok, a nagy Isten tudja, Szaladó csillagnak veszendõ az útja, Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok, Szerelmes rabságból talán kitalálok! Virágos igéket szomorún daloltam, Virágos mezõket vérrel harmatoztam, De minden csatáknak nincsen oly kudarca, Mint fene szerelem reménytelen harca. Bort ide, korcsmáros, tokajit, pirosat! Csatlósom, apródom, itasd meg a lovat, Azután nem bánom, hadd vesszen a világ, Meghalok én, Anna, szép violavirág! `Solveiget hallgatom` Ma szõke álmok szûzi fénye, Tengerszemek derûje, mélye, Virágmezõk világos éje, Nagy tengerek szabad zenéje Száll szívembe mélyen. Ma nem pereg a homokóra, Gondot, hamut szívembe szórva, Ma szürke szerda szordinója Agyamat fájón át nem fogja, -- Virág nyit az éjben. Ma mély üvegharang a lelkem, Ma csend a szívben, dal a csendben, Ma jó a sors, nem vádol engem Eredõ bûn: ma újra lettem S gyermekségem érzem. `A nagy üvegház...` A nagy üvegház az én palotám. Ha vihar jár az életem felett, A nagy üvegház szomorú csöndjébe Odaviszem én beteg szívemet. A nagy üvegház dús virágai Fehérek mind: liljomok, íriszek És õszirózsák, nagy, sápadt virágok, Fehérek, mint a szép, megölt szivek! Valamikor künn nyíltak a szabadban, Hol a nagy élet forró szele jár, Napot imádtak és holdat csodáltak, De a tavasznak régen vége már! Bevittem õket a nagy üvegházba, Mert kora dértõl ezüstösek õk, Mert késõ könnyek harmatában áztak S meghaltak volna idõnap elõtt. Most élnek, árván, betegen, de élnek, Üvegház áldott csöndjében nyitók, Fehér virágok, halódó virágok: Magányos álmok, bús illúziók! `Hõsök` Az élet mámorában Jönnek keserû órák, Nagy kijózanulások, Szerdai szürkeségek, Szörnyû hiábavalóság. Opálos színû tájak Egyszerre ködbe vesznek, Elmúlnak délibábok S az utcán és a szívben Parádé nélkül temetnek. Ilyenkor várni, hinni, Megállani keményen, Egy dalt dúdolni büszkén, Be római vitézség, Ó be gyönyörû érdem! Ekkor leszünk mi hõsök, Méltók az új dalokra, Méltók az új idõkre, A boldog, a gyõztes, a békés Jövendõ megváltó csókra! `Március idusára` Vannak napok, melyek nem szállnak el, De az idõk végéig megmaradnak, Mint csillagok ragyognak boldogan S fényt szórnak minden születõ tavasznak. Valamikor szép tüzes napok voltak, Most enyhe és derûs fénnyel ragyognak. Ilyen nap volt az, melynek fordulója Ibolyáit ma a szívünkbe szórja. Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai És lángoló Petõfi szava zengett, Kokárda lengett és zászló lobogott; A költõ kérdett és felelt a nemzet. Ma nem tördel bilincset s börtönajtót Lelkes tömeg, de munka dala harsog, Szépség, igazság lassan megy elõre, Egy szebb, igazabb, boldogabb jövõbe. De azért lelkünk búsan visszanéz, És emlékezve mámoros lesz tõled, Tûnt március nagy napja, szép tavasz, Mely fölráztad a szunnyadó erõket, Mely új tavaszok napját égre hoztad, Mely új remények ibolyáját fontad. Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott, Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot! `Könyvtár` Lenn színes és kacér köntösbe bújva Gáláns regények és pikáns novellák, Ledér kaland, szívek szerelmi búja, Boccaccio és Schnitzler némán nevet ránk. A másik polcon verseskönyvek élnek, Arany szegéllyel és fehér selyemben, Bánatos álmok és édes remények, Álmok, remények, mik megcsaltak engem! Fönn barna, szürke, fekete kötetben Kant, Spencer, Bergson vár hiába engem. Igazság? Csak az élet az igaz. Nincs itten bölcsesség és nincs vigasz. A kályhában a szén gyönyörrel ég S én olvasom Hamlet történetét. `Görög elégia` Állok sírva, dalolva, árván, Az Akropolis romjai alatt, A Partenon törött tövében, Míg élet és idõ száll és szalad. Ó Akropolis, dicsõ jón ég, Ó Partenon, szép szûz öröm, Most mérges már nyila Erosznak S utánunk egy jöhet: a vízözön! Most törött torzó már Apolló És Afrodité teste csonka már -- Párkák kezében gyors az olló És seprû Dionizosz bora már. Hideg a márvány és merev a forma S a szél nagypéntek siralmát dalolja! `Gemmák és hermák` Néha ódon gemmák és aranymívû hermák Dekadens cézárának érzem magam s fejem A borostyánt kívánja, mely drága ünnepen Mámort csitít, míg zöldje álmatagon pereg ránk. Ódon gemmákon én magamra rátalálok. A fáradt, nagy szemek, a keskeny szájak éle Vágyak nélkül merednek a hádeszi sötétre. Ó régi rokonok, ó utolsó cézárok! Ki voltam én? Talán a legutolsó voltam, Ki Numa birtokán pár évig haldokoltam, Virgilius versét olvasva holdas éjen S Plátó utópiáján gondolkoztam borongva Lonckoronás hegyek hûs, harmatos tövében S reménytelen szemekkel néztem szûz csillagokra. `Könyvek és könnyek` A könyvek boldog városában éltem, Hol gót eszmék, görög romok, Reneszánsz kupolák, rokokó csarnokok Rejtettek el biztatva és kevélyen. Nagy voltam én és törpe e világban, Enyém volt minden korok vigasza, A nagy világ, a kis haza, Enyém volt asztalon és ágyban. De egyszer útam innen kifelé vitt, Az élet szele örökre elszédit, Azóta véres és rózsás nyomon járok, Enyémek az új arcok és új álmok, Enyém a könny, láz, gond és szerelem S könyvek igazát seholsem lelem! `Egy Duse fej alá...` Szerelmem asszony lesz. Nem fog szeretni, Becézni fog, mint fáradt gyermeket, Grieget, Chopint fog halkan énekelni És vágyamon szép csöndesen nevet. Mikor az alkonyat, az én idõm Eljön: én álmaim kínját beszélem S õ mosolyog, mint csüggedõ hivõn Valami nyugodt, szép isten az égben. A könyveimet mind fölégetem, Hisz lelke nyílt könyv száz örök titokkal, Gyönyörû mélység, fájó értelem, A végtelenségbõl ideszakadó dal... `Még egy bátor kiáltás!` Minden nap új bánatokat hoz, Új fátyolokat új sebekre, Nagyon megbénult már a harcos S kevés csillagot hoz az este. Asszonyi csókok elmaradtak, Férfi bátorság elinalt már, Égetõ fénye már a napnak S nincs pihenõ az alkonyatnál. Már himnuszt kezdeni bátorság, Már ódát dalolni merészség, Másé a hatalom, az ország, Az indulás, a vágy, a készség. De azért mégis, csak azért is, Egy utolsó lángot bocsátok -- Egyszer még próbáljunk remélni, Harsanjon még egy dal, egy átok. Egy köszöntés kék zubbonyoknak, Egy kézszorítás bús ökölnek, Egy éljen a jövõ harcoknak, Egy csók az életszeretõknek! Szürke hídján az elmúlásnak Az élet mély vizébe nézek És beledobok még egy rózsát Azoknak, akik tovább élnek! Beledobok még egy köszöntést Azoknak, akik élni mernek, Élni, akarni és letörni S ó élet, végig hinni benned! Ó élet, légy elnézõbb és jobb Azokhoz, kik utánam jönnek, Kiknek az izma még acélos És rendet vágnak a jövõnek! És rendet vágnak a jövõnek, Mely alszik szürke takaróban, A rám váró tavaszi rögben, Az új csírákat akaróban! `Ady Endrének` Most vagy te nékem legnagyobb, Mikor az õsz harmatja megesett, Mikor véres és aranyos színével Leng venyigéje homlokod felett. Most vagy te nékem legnagyobb, Mikor az alkonyatban nõ az árnyad S az élet és halál mély titkai Szívedben könnyre és mosolyra válnak. Most vagy te legnagyobb nekem, Most vagy te nékem igazán a Mester, Fehér köntösben és piros sebekkel. Mester, kit lelkem legszebben szeret, Mert nem követ, nem kisér, nem tagad, Mert maga tud maradni, mint magad! `Egy régi hajnal` Emlékezem: a hold sarlója bágyadt, Már harmat sírt a szürkülõ mezõn, Az éjszakára hideg bánat áradt S én mentem, országúton, könnyezõn. Már harmat sírt a szürkülõ mezõn S az éjszakai mámor tovalengett, Nem ujjongott már gyantás hegedû, Hogy vágyakat hazudjon még szivemnek. Az éjszakai mámor tovalengett S az országút a végtelenbe tûnt -- S én nem találtam könnyezõ szivemben A mindig odarejtett hegedût. Az országút már végtelenbe tünt, Mint múltam és reményem és a mámor, A végtelen szürke köd feküdt S én mentem, mentem ki a vén világból. A múltam és reményem és a mámor Mind elhagyott. Beteg, kábult fejem Gondolkozott asszonyhaj illatáról S elbíbelõdött holmi verseken. Gondolkozott beteg, kábult fejem, Valami szépet próbált még akarni, Szétnézni még a tûnõ életen -- Oly rút a fûbe íly árván harapni. Valami szépet próbált még akarni, Egy emléknek kendõvel inteni, Egy bolondságra még halkan kacagni, Egy csók ízét ajkamra küldeni! Egy emléknek kendõvel inteni, A pisztoly csövét búsan simogatni, -- Ó összes májusok emlékei, -- Be furcsa így, hajnalban sírva halni. De még furcsább az életben maradni, Az országútról más utakra térve S városokon át és könnyeken át, Sírokon át és reményeken át Csak botorkálni új napok elébe. `Vigasztalásul` Vigasztalásul könyvet olvasok. Mit mondasz nékem, gõgös Zaratusztra? -- "A nõ felszínes, színes és hímes, Ha nõhöz indulsz, ne feledd az ostort!" De a haja szõke, de a bõre bársony, De egy hajaszála mindörökre átfon, De tegnap este láttam a bokáját. Mit mondasz nékem Evangyéliom? -- "Az asszony átok és az asszony aspis, Az asszony a pokol és kéj edénye." De te mondád Jézus: szeressetek S talán -- te is szeretted Magdalénát. Elolvastam a bús frankfurti bölcset, Elolvastam a bécsi nagy bolondot, Olvastam Sils Maria remetéjét És elolvastam könyvedet is, Élet. -- És megcsókoltam Anna szép kezét S szeretném megcsókolni Anna száját. `Giorgione` A képeiden arany s bíbor álmok, Szõke hajak és világos selyem, Ragyogó dél és boldog délutánok, Szent napsütés a szívben s szigeten. Velence minden gazdag büszkesége Színekben él ott és örömben él, A szemek kékje és az egek kékje Hellasz új ébredésérõl beszél. Tudom, tudom! Te addig sírva vártad Távol gyönyörben égõ Barbarádat, Véred a bíbor és vágyad a kék! Giorgione, én is ily mûvész vagyok, Az én szonettem is arany nyakék, Melyet vágyak könnyével áztatok! `Beato Angelico...` Szûz rokonom, ki néma boltívek közt Fehéren éltél, mint Jordán hava, Ki nem kímélted testedtõl a vesszõt, Beato... voltál boldog valaha? Mikor az Apenninek lanka táján Rügyezni kezde a koratavasz, Nem érezéd a mély magány homályán, Hogy a te lelked rügybontása az? Hogy a te vágyad hajtja künn virágát, Hogy a te véred ujjong a mezõn? Nem álltál-e ablaknál, könnyezõn? Én nem tudom. De bús falak homályát Derûs lelked álma ragyogja át S megértem szüzeid bús mosolyát! `Örök Beatricénk` Firenzében volt, május és vasárnap, Mikor az ifjú hölgy templomba ment, A gyermek nézte, arca méla, bágyadt, Szikár, mint kápolnák falán a szent. A lánynak haja szõke, neve Bice, Nem látta meg õt, szépen ment tova, Szívében kis, kacér örömök kincse, A gyermek szólt: "Nem feledem soha!" Sok május és vasárnap szállt azóta. -- Ó örök szépség és te tûnõ óra! -- Hol van az a nap és hol az a lány? Hol van Bicének szõkesége, hol van? Keressük õt egy mosolya nyomán A boldog égben és borús pokolban! `A régi udvaron...` A régi udvaron a régi léptek Halk kopogását hallgatja szívem, Míg az alkony, mint apám idejében Leszáll fáradt fejemre szelíden. Itt járt õ egyre lassúbb lépkedéssel S nézte a néma, fénytelen eget, Kihúnyó tüzek méláztak szemében, Neki oly korán csönd és este lett. Most én rovom a régi kövek útját És régi léptek neszét hallgatom És rámragad a régi szomorúság És visszazeng egy régi bús dalom. És körülvesz a magányos gyerekség S árva szegénység minden árnya ma S szívemben fölsír minden régi estém Vígasztalan zsongású dallama. `Nyáréji éberség` Benn gyertyafény, künn csillagfényes éjjel, Kapunk tövén elfojtott szenvedéllyel Csókok dalolnak szépen, csöndesen. Én hideg párnán ringatom fejem És olvasok. A szavak összevesznek, Szavakból vágyak lesznek S vágyaktól oly nehéz az ágyam. Ki olvas most a nyári éjszakában? Ki gondol most rég elszállott igékre, Latin bölcsességre? Mikor kinézhet az égi mezõre, Hol a szerelmes csillagpárok járnak, Mikor kileshet a remegõ zöldre, Melynek árnyán a csókok muzsikálnak? Csak én legyek az olvasó, a bölcs, én, Csak engem érdekeljen régi törvény, Mikor örök törvénye szól a vérnek S csók és csillag beszélnek? De engem már megcsaltak tavaszok És megvettek már korai fagyok. És olvasok, olvasok, olvasok. Künn csillag ég és benn a könny ragyog, Csak olvasok. `Imitatio Christi...` Mint magányos veréb a szürke porban, Szürke betûkben élek én magam, A napot nem nézem, csak áldozóban, Áldozó napnak szép bánata van. Mint Terézia szerelmed nyilától Tested sebét viselte boldogan, A vágy nyilát úgy hordom én s a távol Honvágya fáj örökké, ó Uram! S az ó írások és az új sírások Fölött álmom színes tömjéne ég, Ez élet minden bája veszve rég. Már várnak a nem ismert tartományok, Az új egek, az új dimenziók, Hol e holt szív ismét vérezni fog! `Szentségtörés` Mint elsõ áldozásra aki készül, Fehér ingében sápadtan virrasztva, Remegve, hogy nem méltó ily malasztra, Imát rebegve boldog menedékül: Úgy készülõdtem én az életemre S mint az oltári ostya égi ízét Sóváran vártam elsõ csókja mézét Annak, ki vár rám messze, messze, messze: Ó szent magány, szép csönd, ó szûz nemesség, Szívem adventje, hófehér roráte, Ó áldott angelusz, ó tiszta áve! Ó arany, mirrha, tömjén, szép gyerekség. Jöttek sokan... de õ soha, soha! Ó elsõ áldozás bûnös bora! `Haldokló gallus` Trebia táján, idegen határon Piros sebekkel meg kell halnia, Túl ködökön, túl hegyen és homályon Árván virraszt réztülkös Gallia. Õ folyó vérrel és fogyó sóhajjal Fekszik a fûnek fázós szõnyegén, Bíbor sebére bíbort szõ a hajnal. Oly hûs a hajnal, oly bántó e fény! Reá az Orkusz bús portái várnak, Homályos, csöndes, alvó csarnokok, Pádusz vize rejtelmesen zokog. Már nyílt szemére szállnak örök árnyak S õ búcsuzón keresi még a rétet, Hol primula veris virága ébred! `Robinson szigetén...` Robinson szigetén, magányom szigetén Az alkonyatba nézek. A tenger csöndes és örök, mint a remény, Nincsenek most ködök s hajótörések. Magányom szigetén, vágyaim szigetén Mindig hajóra várok, Fehér kendõt terít lelkemre a remény, Be bánatosak a tengeri csalódások! Vágyaim szigetén, árvaság szigetén Papírhajót csinálok. Menj, vigyen a vágy, az éjszaka, a remény És oltalmazzanak a szomorú, nagy Plejádok! Árvaság szigetén, halálom szigetén Ez a hajó a minden; Talán hozzátalál, talán mégis elér, Talán mégis szeret engem egy régi isten! `Annára gondolok` Szatír, ki bennem élsz, a hellén tavaszokból Lelkembe szállt szatír, pogány, vidám dalos, Mért vagy ma bánatos? Mert oda már az ókor S a mosolygós borág bús dértõl harmatos? Talán azért borús nyílt homlokod nagy íve, Mert görög nap derût nem csókol rá soha S azért olyan beteg a szemed égi színe, Mert benne nem ragyog thalassza mosolya? Kit víg majálisok szõke tüzei híttak, Ki annabálokon nézted a táncokat, Míg dalra nógatott a lámpion s a csillag, Szatír, ki bennem élsz, hol hagytad el magad? Hisz vannak még tanyák és jegenyék a szélben, Vannak szõke habok és víg majálisok És annabáli csók is csattan még az éjben És vannak ó borok és vannak víg ivók! Szatír, ki bennem élsz, talán szemébe néztél, Tán szõke fürtein feledted nagy szemed, Talán te is, te is Anna hajához értél, Mikor a dal Vénusz bájához érkezett? S azóta nincs, ugye, se pogányság, se vígság. A körtánc a mezõn s az evoé oda, A kacagó szatír hiába fújja sípját, Oly mélán sír a síp, mint fájó oboa! `Anna` Én öreg bánataimról beszéltem, A szobában az alkony vert tanyát. Õ ott hordozta csodamély szemében A fáradt Mának minden bánatát. Klavírok sírnak néha úgy a csöndben, Muskátlis, rácsos ablakok mögött, Mint az én árva panaszom, amelybe Most szerelem és részvét költözött. És ekkor Anna szemeit lecsukta És ekkor szép lett minden, ami fáj S finom, fehér lett a sors durva ujja S mint várvavárt és derûs déli táj: Az üdvösség tûnt föl az esti csendben, De én partjára lépni elfeledtem! `Az utolsó vacsorán` Már vártak rá halottas ciprusok, Már hívogatták golgotai árnyak, Ó ciprus! dalod álmokat susog, Ó árny! be jó vagy annak, aki fáradt. Még egy pohár bor, egy szelet kenyér És azután indulni fel a hegynek, Be szomorú az utolsó fenyér, Hol ácsolják az utolsó keresztet! ...De ez az óra még halkan dalol, De ez az este még lágyan susog, Oly szép lehet az élet valahol, Mézes az álom és édes a csók. -- János, hajad bús szõkesége fáj És lelked ifjúsága szent nekem, Oly tavaszi lesz tõle ez a táj És hegedül a hold ama hegyen. János, daloló szívemen pihensz És kék szemed a mély szemembe néz, Álmodó tenger szomorú szemed És bánatom e kék tengerbe vész. Ne sírj, tiéd az élet titka még, Ne félj, ha holnap a kárpit hasad, Az ajkadon az élet csókja ég És ifjúságtól szõke még hajad! `A csönd felé` Lakásom lesz a hetedik magány, A halál felé nyílik ablaka. Kertjében csak emlékek teremnek S lakója csak a lelkem lesz maga. Kertjében örök emlékek teremnek, Nem érnek mérges vágyak már oda, Csak remény nélkül tüskétlen az élet, Ne várj csodát, az élet a csoda! Csak vágyak nélkül tüskétlen az élet, Csak népek nélkül népes a magány. A csönd elfojtott igéktõl beszédes, A föld csak ölelõ ölén anyám... A csönd csak megölt igéktõl beszédes, Ne mondd ki a szót és ím megleled. Hagyd magára e látszatos világot És maga a világ lesz majd veled! `Szimpozion` Olvad a gyöngy a borban, (Így veszni gyönyörûség) Az alkonyat bíborban! Nehézszagú a jázmin, (Múlásotok legyen szép) Ó édes éjszakáim! Temess csak a hajadba, Ó szõke, szép koporsó, Bezárulsz büszke dalba! Királlyá kent a szépség, (Peregj, bús életorsó!) Bár sorsomat kimérték, Nem fáj a mély koporsó! `Öreg költõnek` Mint sudár fa, mely a tarka réten Majd eleped az egyedülségben, Egyre vár, vár valami más fára, Te is olyan bús vagy, olyan árva. Új világnak új nótája támadt, Más manapság a gyönyör, a bánat, Valamikor a haza volt minden, De manapság osztoznak a kincsen, Önös érdek egymást taszigálja, Megtépve az élet bokrétája. Ó de azért ne tedd le a lantot, Megcsendül még azon egy-két akkord, Énekelj csak egyszerûn, merengõn, Mint a madár éjszaka az erdõn. Lesz idõ még, mikor újra éled, Ami rég volt, ami semmivé lett. Tavasz csókja átszáll a világon, Rügy patakzik a letarlott ágon, Régi nótád lángragyújtja bennünk Azt az érzést, amit elfeledtünk! `Gyõzelmi elégia` Repülni kezd az ember, Ikarusz! És nem zuhan tengerbe néha már És hétfátyolos jövendõ ködében Rá Ikária, új hazája vár! Repülni kezd az ember, Ikarusz S ujjonganak egy új kor hegedûi S borús gyönyörrel gondolunk ma rád, Ki elõször próbáltál repülni! Ó végtelenség, téged keresett Odysseáján mindig is az ember, Szálló szavak és áradó zenék mind Feléd törtettek: végtelenség, tenger! És végre ma elkopni kezdenek A szûkös törvény érckarmú betûi S az ember Ikaruszt sajnálja már, Ki elõször próbált fölrepülni! Mily szép lesz új hazánk: a mély magas, Nem szédülünk, ha tûnõ rögre nézünk, Hol emberárkok és embertúrások Lesznek nevetségünk és kedvtelésünk! Mily új csodák: a rög barnul felénk És rajta szürkülnek a rög tetûi S hálásan gondolunk rád, Ikarusz, Ki elõször akartál repülni! Ó lesz még sok zuhanás, sok viasz, Mely törött szárnyát a tengerbe ejti, De példák vannak és mi fölmegyünk már, Ha int hazánk, az ég s a végtelen hí! Ó lesz még sok zuhanás, sok viasz És vár a rög, az örök, temetõi És a te sírod mindig visszavon Ó Ikarusz, ki viaszszárnyadon Merészeltél szárnyalón letörni! `Io Peán!` 1 Az esti szürkületben Fehérlik még az abrosz S opálos szõke bor vár. Anakreon, poétám, Hadd olvasok ma tõled! Valaha rég sok õszöm És nyaram tovaszállott S vén bibliotekában Olvastalak -- tanulván. Hej ezer éves, édes Mámor borát nem érzém, Csak a görög igéknek Nemes szépsége vonzott! Most forr a drága újbor, Most csókra vár az élet, Szemem ma nem betûkön, Formákon fog legelni! Ma szám nem holt igéket, De meleg szájat érez! Anakreon, poétám, Megkésve, megcsalódva, Keresztény búsulással, De régi, régi tûzzel, Mely verseidben ég még, Sietek egyszer élni, Mert megkéstem nagyon! 2 Bár nincs görög derû már S a magyar ég is álmos És fátyolos az alkony És fázékony az estve, Azért mi, cimboráim A borban és a búban, Próbáljuk áldomással Köszönni az életet! A habár vinkó a bor ma S a nóta egyre gyérül, Gondoljunk most az õszre, Mely biztos elmúlását Bíbor pompába vonja! És nézzünk áhítattal A sárgás napsütésre, A nászra, mely az õsszel A nyarat összehozza. Múlóban szép az élet, Szürettel szép a mámor S ha egyre nõ az árnyék S a lomb is egyre hervad, Legyen a dal harsogóbb, Legyen a bor tüzesebb! `Október` Szüret tüzei égnek, Szólnak szüreti nóták S a szõlõhegyek hátán Venyige lombja pirkad És megszépül csöndesen Az egész mulandóság. Szüret tüzei mellett Próbáljunk melegedni, Szüret nótái mellett, Míg venyigelomb pirkad, Próbáljuk meg csöndesen A tavaszt elfeledni! Enyém e dalos õsz most, Enyém az õszi pompa, Enyém e bús mosolygás. Venyige lombja pirkad És megszépülsz csöndesen Bánat, nagy õszirózsa! `Anna után` Ez szomorú õsz lesz. Hol vagy Anna? Milyen volt a csókod? Bánatórák, ó az én idõm ez, Bágyadt rózsák, ez szomorú õsz lesz! Csókolom a lelked. Hol vagy Anna? Milyen volt a könnyed? Régi könnyek, te már elfeledted, De én értük csókolom a lelked! Látni szeretnélek. Hol vagy Anna, vezet-e út hozzád? Visszatérjek? Ó be nagyon félek, Megölnétek, százszorszép emlékek! `Episztola Dutka Ákosnak` Hallgatsz, mivelhogy zajt vertek körötted Öreg szívûek és idétlenek, Kik nem látták az embert és a költõt (És benned ember és költõ oly egy) A dalokat, amelyek finomak, A sebeket, amelyek nem beszélnek. Hallgatsz, mert a világ olyan zajos S mert legszentebb melódiánk a Csend, A szûzi Csend, amely mienk csupán, Akiknek a szívében dalok élnek... Be irigyellek, te nagy hallgató, Be szép lehet a csended és magányod, Melyet új világ álmát álmodó Szép gyermeked boldog sírása ver föl S a szerelem szent némasága tölt el. Ez a magány és ez a csönd az áldott, Ebbõl fakad az új harc és az új dal. Mert lesz -- ugye mi tudjuk? -- lesz idõ, Mikor a magyar bánat és magyar dal Erõre kap és marseillaise-be csap. És gyermeked -- akit csókoltatok -- Nem kénytelen hallgatni csak s szeretni, De élni, merni fog! Addig szeressünk És hallgassunk! Téged pedig ölellek, Jó bort kívánok és robotok árán Derûs vasárnapot... Már itt az õsz S az õszi bánat a mi évadunk, -- Oly rokon az õsz és a magyar bánat -- S te is dalolni fogsz! (Oly szép az élet, Még sok bús alkony vár, sok új öröm, Oly szép az élet!) Ó dalolj nekünk! `Megölt szerelem sírkövére` Anna meghalt és Annát eltemettem... Szép volt, nemes volt, tiszta, mint a hó. Ott él õ már csak a nagy emlékekben, Minden elomló és elsuhanó. Nincs könnyem és nem járok én gyászmezben, De Anna meghalt, Annát eltemettem! Vannak ösvények, amelyekre többé Nem lép a lelkünk, bár útunk örök, Vannak csodafák, nyílhatnak örökké, De nekünk egy viráguk letörött, Csak sírva járhatnánk egy tündérkertben... Ó, Anna meghalt, Annát eltemettem! Ne hozzatok hírt róla, õszi felhõk, Ne hozzon hírt felõle a tavasz, Üdvöt adhatnak néki nyári erdõk, Engem emléke halkan behavaz. Szép volt, nemes volt, szûz volt a szivemben, De Anna meghalt, Annát eltemettem! `Anna minden` Anna, te vagy utam És életem és sorsom. Anna, örökre te vagy, Akibe botlom! Fehér volt még a lelkem S nyári éjek ha jöttek, Álmodtam túl könyveken Anna, felõled! Valakirõl, örömrõl, Bánatról: szerelemrõl, Álmodtam túl könnyeken Anna, szemedrõl! Anna, te gonosz voltál, Anna, te megaláztál. Anna, te voltál minden, Reám te vártál! Jöhetnek már sereggel Szerelmek, szûzek, szépek, Anna, én rád gondolok És tõled félek! Te vagy nekem a sorsom, Te vagy nekem a minden, Te ragyogsz, túl sírokon A bûneimben! `A pannóniai légió dala` Különös itt az Iszter, Hajókat nem emel, Megy a pontusi révbe És nem visz minket el. Trajánus oszlopánál Csodálkozik nagyon: Mit akarsz, gõgös emlék E csöndes avaron? Tibiscus szomorú víz, Oly álmos és szegény, De néha szûz virágzás Pattan ki a szinén. Egy éjszaka s színes lesz, Egy hajnal s vége már. Álmodik és nagyon vár Valakit ez a táj! Germániában tölgyek És tölgydárdák soka, Britannia gályát visz, Vár rá Thulé foka, Gallia tornyokat rak, Dalos minden fia, De szörnyû mélyen hallgatsz, Baljós Pannónia! Rómából száll a sas még, De napunk vörhenyes, Ilyen az áldozó nap, Ha temetõt keres. A kardunk éle csorba És éles -- szatiránk, A Sas nagyon kifáradt S nagyon nagy a világ! Pannónia vidékén Hûvös az õsz dere S idegenül ragyog ránk A Göncöl szekere. Tejút szabad mezõin Még hadak útja lesz, Tibiscus szõke fodra Hódítók ágya lesz! Tibiscus szõke fodra Hajókat még emel, Pannónia vidékén Még valaki énekel! Germániában lesz még Tölgyekben nagy hiány S valaki gyõzve, bátran Új nép zivatarában Robog át Gallián! `Vándordal` Mienk a veszély és Mienk a világ. Mienk a madár és Mienk a virág. Mienk az országút És mienk a kocsma. A távolba nézünk Meg a csillagokba, Meg a csillagokba! Tiétek a boldog Családi szoba, Tiétek a börtön Meg a palota. Tiétek a harc és Tiétek a béke, Mi megyünk dalolva A végtelenségbe, A végtelenségbe. `Jönnek-e még?` Nagyon sok szép csodát, nagyon sok mély csodát Bámultak szemeim, e nagyok és e mélyek S az élet, e csoda, elõttem oly sekély lett, Mint agyontaposott, megúnt, fakó brokát. Mozgófényképeit rövidlátó szemekkel Könnyezve nézem én és zaja fáj nagyon. Melódiáit vén verkliktõl hallgatom És fázós ébredést hoz nékem mind a reggel. Jönnek-e még napok, melyek üdítve jönnek, Tavaszok viharát hozván a szenvedõnek, Kacagó kék eget, aranyos hajakat, Pán édes fuvoláját, szüzek víg énekét? Jönnek-e még napok, melyek a nap alatt Új csodát hoznak és új örömök egét? `A régi hónapos szoba` Ó mit csinálhat ma az esti csendben Az ódon, bánatos, kopott szoba, Hol Makart csokra virult szürkületben S magányban szállt el óráim soka? Talán utódom számlálgatja õket S unottan jár a vedlett szõnyegen, Tán versek ütemére tûnt idõket Idéz ma fel a rokon idegen? Vagy, én öreg és bús szobám, ki tudja, Valaki benned életét megunta, Mint egykor én és indul már szegény? Vagy surranó örömre víg legény Egy hervatag lányt ölel át s a csendben Makart ó csokra megcsörren ijedten? `Szemek` Én néha nem tudok szemekbe nézni. Vannak galád, kicsinyes, zöld szemek, Melyekben nem loboghat semmi égi, Melyekben hínár él és szenny remeg. Szemek, melyektõl kisgyerek koromban Nehéz volt álmom s félõs éjszakám, Szemek, melyek e földi szép pokolban Vígan ragyognak és bajt hozva rám. Szemek, melyekben üzletek világa Sárgásan ég és zöldesen lobog, Melyektõl fölriadnak álmodók. Ó idegen szemek hideg parázsa, Hadd nézzek napba, holdba részegen, Melyek szûzek, tiszták, mint mély szemem. `Az égi istenek` Míg vígan folyt a harc, melyet szépsége árán Heléna indított, az édes spártai S míg égbe törtek a Skamandros árjai, Az istenek hada csak messze nézte, várván. Mikor Patrokloson már nem volt vért, paizs, Mikor Hektort a por s a vér sötétre mosta S a gyorslábú Pelid nagy homlokát taposta, Végül megindula az Ég haragja is S a gyilkoló Ares, a nyilazó Apolló, A fenndörgõ Zeus, a sántító kovács Mérlegbe dobta mind a háború sorát S hogy számos földi törzs lõn véres, puszta torzó, Az égi istenek -- míg torra szólt az ének, Szerelmek és csaták nyilával visszatértek. `Múzsám, kiben hiszek...` Múzsám, kiben hiszek, mint gyermek a mesében S hindu a semmiben: oly ritkán jársz felém. Igaz, hogy nem vagyok szilaj, erõs legény, Igaz, napom robot s álmatlan álom éjem. Múzsám, igaz, neked nem adhatok erõt, Csak ami megmarad a forgácsolt napokból, Borok és pihenõk találnak téged olykor S meghatva dadogok dicsõ színed elõtt. Belém a nagy titánok szerelme hálni jár csak, Én bolygok utain félélet, félhalálnak, A vers ünnepi est, mint munkásnak a szombat. S ilyenkor vágyaim s emlékeim zokognak, Mint kocsma asztalán a munkás, hogyha végre Szivarra gyújt szegény s ringatja füstje kékje. `Alvás elõtt` Esténkint -- régi keresztény szokás volt -- Számot vetek a lelkiismerettel: Mit tettél ember, mit vétettél ember? És mit nem tettél ember, most felelj? Csordultig mindig a szív, e nagy kehely. Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman És álmosan, mert minden áldott reggel A régi vágy von: kelni napkelettel. Azután mentél, mert az élet: menni, Egy célhoz menni, célnál sohse lenni. És mit vétettél ember? Ember voltál S embernek lenni: siralmas való már És dicsõséges. Mint a csillag csillag S a rög csak rög, az ember is csak ember. Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel, Amíg az élet mégis tûrhetõ, Míg ébredésre kedv van és erõ. S ha csókokat nem is csókolhat ajkad, De új igét még mondhat és ha lankadt Szegény karod az ölelésre, lelked Ölelni tud jövõt, világot, embert. `Megállani...` Megállani bátran -- nem egész világgal, -- Önmagunkkal szemben egy szoba zugában Néha gyönge lelkünk ó be igen átall. Megállani bátran és felelni büszkén: Még valaki volnék, még nem akarok, nem, Tüzeket orozni más valakik üszkén! Megállani bátran és a kis szobában Megtalálni mindent, magunkba merülve, Mindent, ami a nagy, mély világra rávall! Megállani bátran, vagy leülni gyáván, Vagy átkot sziszegni, vagy csak befordulni Könny és remény nélkül bús, idegen párnán. 1910 `A kávéházi bánat` Nem érzitek a kávéházi bút, Mikor az ívlámpák izzása bágyad És szürkén ülnek a szegény fiúk És nem találnak már szapulni tárgyat? Mikor a fényes selymû asszonyok Unott arcán a festék hervatag már S az édes, arany pezsgõ elfogyott S valahol messze már az arany nap jár? A zene hirtelenül fölsajog És elhal, mint a fáradt szív verése És künn a szürkület, a szürke vércse Már verdesi az izzadt ablakot S a szivar vége álmosan kihúnyt, -- Nem érzitek a kávéházi bút? `Gioconda` Hol szürke gótívek pállott homálya Szomorkodik a hosszú folyosón És délben a nap tétova világa Csak haldokolva és fázón oson, A siralomvölgyének e vidékén Élt, hogyha élet ez: virrasztani S imádkozni a magány menedékén, Élt Fra Filippo. Voltak álmai, Mert álmok híján holt leány a lélek. -- Ó álmok, jól ismerlek titeket, Vigíliákon szálltok mint kísértet A szívbe, mely szûz, árva és beteg. -- Fra Filippo színek költõje volt S a zárda árnyán a sok szürke folt, Mely gótívek közt nyúlt az éjszakába Keze nyomán lassan virulni kezdett. A szürke falra szállt száz méla álma, Az Úr, az angyalok, a Szûz, a szentek. Halovány színek, mint klastromi kertben A liliomok sápadt színei, Ó de színek s a tompa szürkületben Virultak s titkot súgtak mind neki. Az Úr a mennyezet kéklõ mezõin Örömmel nézte: íme a világ, Hozzá esengtek az ívek redõin A mély kórusból a litániák. Mária, a titkos értelmû rózsa, Szõkén, szikáran nézte gyermekét S a vértanúk és szûzek légiója Epedve látta az Úr szent egét. Fra Filipponak ez vala világa, Melyet saját képére alkotott, A föld csak cella és igaz hazája Az arany menny, hol élnek boldogok! De egy napon -- ó jönnek napok néha -- Mikor szívünk, a nyugodt és a méla, Úgy ver, akár a riadó dobok S mint egy világnak szíve, úgy dobog: Egy napon idegen jött messze tájról, Talán Rómából, talán Umbriából, Gioconda jött, miként ha keretébõl Kilépne, Lionardo remekébõl. A homlokán rubintos aranyék, Szemében a titok. Az ajka ég S rejtelmes mosolyával szólni kezd: Bánatos álmok, ó ki festi ezt? Fra Filippo remegve meghajol S a távoli hercegnõ ajka szól: -- Mûvész, ki élsz az éjben és a mélyben S nem álmodtál még asszonyról, babérról, Mily nagy lehetnél, ha komor sötéten Nem hullna rád a szomorú középkor! Lásd, túl e klastrom és e völgy homályán Rég reggel ég és boldog nap nevet, Paloták törnek égbe és szivárvány Színével új mûvészek festenek. Az élet édes és dús lakomáján Terülnek ékes és új asztalok, Örömet hirdet a kép és a márvány S a vén nap új csodákon andalog. Ó nézz szemembe: szép és új öröm Ragyog belõle, mert öröm az élet, Minek a halvány égi fényözön, Míg szemünk földi vágy tüzében éghet? Ó nézz ajkamra: talány és titok, De egy csók minden értelmét megadja. Csóktalanok a szegény martirok, Ó nézz reám és nézz a szent tavaszra! Fra Filippo csak rámeredt sötéten, Jövõ tüzei égtek nagy szemében, Jövõ igék remegtek ajakán: Ó élet, szépség, tavasz és talány! Lassan elindult és elõtte lejtett A távoli hercegnõ, lépte tánc, Fra Filippo ment. Hívta, hitegette Az aranyos és selymes Reneszánsz! `Szürkület` A régi gyermek néha fölzokog még, A régi gyermek néha fölnevet, Rám derül néha egy alkonyodó ég, Mely soha már meg nem véd engemet! A régi gyermek játékai törve, A régi gyermek kertjei oda, Régi szüretnek nem jõ vissza õsze, Régi majális, hol van már bora? A régi utcák nem várnak esténkint, A régi fák már nem köszöntenek, A régi vágy már hervatag, beteg. Ó hol lehetnek tûnt téli estéink, Sárkányok, derûs nyári égbe, fenn, Tiszavirágok a holt vizeken? `A táltos, egy faló` Kertünk paradicsom volt, Virága csupa csoda, Eperfánk mesemódon Az égbe szökött, oda. Nagy levele vígan esõzött Fejemre, mennyei áldás, S ha jöttek a bánatos õszök, Sírás volt tõle a válás. Kertünk paradicsom volt S védett a büszke palánk S palánkon túl az ódon Csodálatos mesefák. Kishúgom innen az égbe Szálla szegény, egyenest. S én nem is vettem észre, Hogy õt nem lelte egy est. Volt nekem egy paripám is, Táltos, mesebeli ló, Aranyos rajta a hám is És rajta repülni jó. Kishúgom róla az égbe Szállott -- mondták -- egyenest S én vártam, engem is végre Fölvesz egébe egy est. Táltos, meseló, paripám, haj, Repült azóta sok év, Mint száll szélben árvalányhaj, Száll éjbe sok evoé. S te is, paripám, aki fából, Mégis repültél csodamód, Kiszálltál, hej, e világból S nem láttam régi valód. Táltos, meseló, paripám, haj, Jó volna repülni tova, Nincs kertje már a csodáknak S nem lesz csoda erre soha? ...Nyár volt, unottan epedve, Padlásra felszöktem én. Táltos paripám, mi szerencse, Egy zugban leltelek én. Pókháló szõtte be hátad S törött volt lábad, a pej, Ó nem volt szomorúbb nálad, Gazdád csak, hej... Paripa, Be kicsi, különös állat, Be szomorú ez a nap, Be törpék lettek a szárnyak S mehet már messze a vonat, Berregõ vaskarika, Nincs sehol oly csodaország Keleten és nyugaton, Hol ez a régi valóság Valóra válna, tudom! `Régi opálos alkonyat` Mentünk az estbe, kispapok... A dómnak tornya égbe vágott, Aranyos volt a bús torony, Melyet derûs fény koronázott. Néztük, mi boldog hallgatók, Mi fehér oltári virágok. A kereszt fénylett, hallgatott. Mentünk az estbe, kispapok... Azóta sokszor mentem én Az estbe, éjbe, árnyba, gyászba S nem fénylett már rám az a fény, Dóm tornya sárgás ragyogása. De jaj, nem is lesz soha már Ama boldog sugárnak mása S nem lesz ama csönd, üdv, remény, Azóta messze mentem én! Ó most is int a múlt ködében Aranypárásan a torony, Járván élet nagy erdejében, Mint Dante jára egykoron. Ó régi tornyom, régi fényem, Be megfogyott fény és torony S járunk bús alvajáróképen Idegenül, múltak ködében. `Virginitas` Szûzebb szivet e sáros élet Nem dobogtatott még soha, Mint az én szép, szomorú szívem, Mely él vérezve és szelíden, Melynek e tájék Golgota. Fehér szépségek tisztasága Ragyog szívemben csendesen. Megyek a sápadt olajfáknak Nemes, nagy árnyán s e világra Alig vetem tekintetem. Csak a bús csillagokra nézek És boldog nem leszek soha, Csak más, jobb táján e világnak. Ó engem oda sírva várnak S hogy itt maradtam még, csoda! `A bús Máramaros` A régi, bánatos, ködös hegyek, A régi, magányos, rögös utak, A bús Máramaros Már elfeledte a dalos utast? Nekem szívemben él e méla táj, Nekem lelkemben sír ez õszi szél, A bús Máramaros, A múlt, a bánatos, Régi borúja síromig kisér. `Anonymus` Szürke kámzsa, mely alól sötéten Ismeretlen arc mély szeme ég, Mint láng, melyet idõ, messzeség Nem olt el középkor éjjelében. Szikár kéz, mely sárga pergamenre Gõggel, mintha szekercét ragadna És csatát vezetne vérviharba, A foglalás tetteit jegyezte. S gót betûk közt, gót ívek sorában Érezte, hogy erõ, támadás van, Magyar erõ és jövõ zenéje! S hiába szállt fölé gót ív éje, Századok mély trombitája harsan Gyõztesen a vén deák szavakban. `Ovid levele Júliához` Tomiban õsz van. Barbárok a népek És idegenek némely csillagok. A borostyánom zöldje dérbe téved És örömektõl oly özvegy vagyok. Júlia, szeretnélek látni téged És Rómát, ahol tavaszég ragyog. Tomiban õsz van és a lelkemben tél, Júliám, Rómám, ó be messze estél! Mi hír Rómában? Ki mostan a cézár És ki a költõ és mirõl dalol? Ki hordja most Ovidius babérját, Kacér Fortuna most kihez hajol? Tomiban õsz van. Hervad a babérág, Ó boldog az, ki él titokba jól. Rómában minden fürdik szent tavaszban, Tomiban õsz van és én itt maradtam. Szépek-e most is Rómában a szépek, Az élet most is oly édes, vidám? Melyik poétát tanít verselésre S szeretkezésre az én Júliám? Ne fájjon ez a kérdés! Hisz az élet: Szeretni s veszni szerelem hiján! Tomiban õsz van és nincs szerelem. Több tavaszom már nem is lesz nekem! `Egy csók egy állomáson` Öt perc. Mehet. A sárga napsütésben, Mely õszünk minden fényét nekem adta, Egy nõnek csókja reszketett a légben. Idegen nõ. Neve Innominata. Már nem emlékszik szemem a hajára És nem emlékszik félig hunyt szemére, De csókja édes volt, mint mustnak árja És lángot szított bennem ifjú vére! Öt perc. Mehet. A távolok már hívtak, Szobák, melyekben álmos, ólmos õsz lesz, Napok, mikor már arcom száz redõ lesz. Öt perc. Mehet. S mint holmi távol csillag, Oly messze tûnt már csókos nõ, verõfény. Megyek, mint nem várt torra megy a võfély! `Betegszoba` Az óra áll és én hallgatva fekszem. Künn néha fény van, néha mély homály. Nagy szekerek vágtatnak át a csenden. Ijedten rezzen össze vén szobám És néha gyertyát gyújt valaki halkan És nem tudom, hogy késõn vagy korán? Csak érzem, szörnyen egyedül maradtam, Meghalt a hír és elhagyott a párom... De íme, könyvektõl nehéz a paplan! Könyvek, elsõ szerelmem e világon, Könyvek, ti hoztatok mindent nekem, Felejtést és vigasztalást e tájon! Most is, hogy tûnt kéjektõl ég szemem És csalódásoktól tépett a lelkem: Gileád írját adjátok nekem! Anatole France, ó mosolyogj helyettem! `A nagy maszk...` Süket, vak, fáradt és halott. Fölöttem függ. Dalol. Bús, földöntúli ütemek, Lélekzene, örök zene Konganak némán a nagy maszk alól. Csókolom e nagy homlokot, Ez ajkat, e szemet, Valahogy apám ez a szép fej, Valahogy a fia vagyok én, Mert dalolok és mert szenvedek! Egy glória sápasztja õt És az én élõ homlokomat; Minden emberi egy s örök, Ha megszépít a szenvedés, Az álmodás és a gondolat! Süket, vak, fáradt és halott És néma ajka zeng: A legmélyebb szimfónia, A legörökebb zene szól E halott ajkon most s mindég: a csend! `Buddha` Mosolygó hindu bálvány, Ki végtelenbe révedsz, Taníts egy kis mosolygást E nagy szenvedéshez. Taníts egy kis mosolygást, Te nagy, örök mosolygó, Oly kurta ez az élet, Oly furcsa ez a bolygó. Mosolygó hindu bálvány, Én annyit sírtam itt lenn, Olvastam bibliákat, Várva, vívódva hittem. Mosolygó hindu bálvány, Hitemen mosolygó, Mily jó lehet a semmi, A végtelen koporsó. Hol nem nyílnak virágok, A hervadásra szántak, Szerelmek, álmodások: Virági a halálnak. Mosolygó hindu bálvány, Az élet láza oly jó És oly gonosz az élet És én rád sírva nézek, Te nagy, örök mosolygó. `Ezek enyémek...` Ha dübörögve, hirtelen bezárul Mögöttem rozsdás aranykapud, élet, Mi fáj nekem e keserû világbul, Mi lesz az, amit akkor sírva érzek? Mi vonja vissza még egy pillanatra Bús lelkemet, amely halottra fázott, Minek az íze, emléke, zamatja, Mért áldom én ez átkozott világot? A szerelem? Hisz én csak sírva vártam És hideg küszöbén, mint a kivert eb Szûköltem hûs tavaszi éjszakában S még mindig ég a régi, a beteg seb! A gyönyörök? Ó fösvény, dölyfös élet, Hisz asztalaid morzsáit ha kaptam! Mi fáj nekem, ha valahára végre Mögöttem portád örökre becsaptam? Egy zene tán. Mozart. Víg nyári éjen Aranyos gyertyafényben zongorázták És benne csengett arany-gyermekségem. Egy zene fáj. Egy tûnõ, örök ábránd. Egy kép. A Segantini esti tája, A fáradt vándor, ki fölnéz az égre, Hol húnyó nap van és a ködök vára S lelkében örök vágyak messzesége! Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek. Ez voltam én. Valaki, aki készül, Valaki, aki árván erre tévedt S akinek útja végtelenbe mélyül... `A többi néma csend` Szeptember volt. Az ég üvegharangja Derûsen kéklett, mint a jó remény S a nyárutói kert pompája tarka S arany volt a kert skárlátköpenyén. Szeptember volt, évadja szép múlásnak. A férfi, aki költõ, állt merõn, Karját keresztbe fonta, mint a bánat S végignézett a szõlõs hegytetõn. Elment egy asszony. Tegnap még szerette, Múzsája volt és hite volt neki, Ma tudja már: a nõ nem szereti. Elment egy asszony. És a férfi lelke A távozó után könnyezve száll S úgy érzi: nem lesz többé verse már. `Az élet bája...` Vannak nõk, akik egy életen által Kísérnek minket szomorú varázzsal, Mint hidegfényû, messze csillagok Örvények közt a gazdátlan hajót. Nõk, akik mindig, mindig velünk vannak, Fanyarbús illatát az új tavasznak Õk küldik és az õszirózsa gyászát, Gyötörnek mély emlékek távolán át. És vannak nõk -- ó legyenek áldottak! -- Akik nekünk az élet bája voltak. Pillangói a gyászövezte kertnek, Virágai az eltûnt édeneknek. Akik bársony szemükkel simogattak, Vagy selymét adták ránk finom szavaknak S emlékük úgy él, mint Mozart-szonáta, Vagy márciusi reggel ragyogása! `Sasfiók` Mint aranyos és ében ampíróra Halk és finom zenéje szõnyegen, Mely haloványkék és merõ selyem, Olyan e versek fáradt indulója. S mint dús cirádás vert aranykeretben Velence szivárványos üvegén Egy szõke fõ, szemében büszke fény, Olyan vagy herceg, én sápadt szerelmem. A Gloire fon fürtödre szõke rózsát, Lépted nyomán a szürkülõ valóság Besüpped, mint virágos szõnyegek. És ajkadon a szép szó úgy lebeg, Mint bíbor sebbel hófehér sirály: Halovány herceg, római király! `Misztikus órák` Ó azok a hosszú, fáradt délutánok, Mikor bágyadt szívünk vágyakért sóvárog, Mint a szikkadt földek esõért epednek. Ó üres órák és élettelen percek, Mikor lelkünk, mint a züllött, beteg herceg, Régi rokokóágy álmaira gondol S életünk, mint rothadt faggyú, fájva serceg. Ó azok a barna, borús, hideg esték, Mikor õszi esõt esõzik az emlék, Mikor ázott lelkünk fázón összeborzad S vacogó bánattal nézzük a holt holdat, Melynek híves fénye könnyeinken olvad! S egyedül, egyedül, egyedül a csöndben Rátok gondolok szép, régi, hû halottak. Ó azok a hosszú délutánok, esték, Ó te beteg élet, ó te fanyar emlék, Ó te szomorú föld, te nyomorú világ, Valaki be sirat, régi litániák, Kolostori mélység, oltári szép virág... Valahol elmaradt egy kis novicius, Valahol elveszett egy nagyálmú diák. `Annára gondolok` A csillagokra gondolok És Annára, ki elszállt búcsú nélkül, A boldog, néma csillagokra, Melyek lenéznek mosolyogva Reám a babonás, bús téli égrül. A csillagokra gondolok, Melyeknek lángja régesrég kiégett, Csupán fényük ragyog S Annára gondolok, Ki rám ujjongva nézett S egy csillagos õsz éjén elhagyott. A csillagokra gondolok, Kiégett, elsuhant, tört csillagokra, Annára gondolok S a könnyem úgy ragyog, Mint elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa! `Magamhoz` Fiam, ne félj, ha néha szûkös utcák Elõled elveszik a kék eget S üres, kopott szobák nagy mélabúját, Mint zubbonyát a munkás, fölveszed. Fiam, ne félj, ha bús esõk kimosnak Szívedbõl mindent, ami fény, derû, Ha verkli szól, borús napján a gondnak S lelkedben eltört minden hegedû. Fiam, ne félj! Mély óráid malasztja Legyen veled! Emléke annyi napnak, Mikor belõled csók és vers fakadtak. Fiam, ne félj. A nagy égboltozatra Fölírva minden, mi szép idelenn És benned, mint rab él a Végtelen! `Az élet szonettje` ...És minden alkony opálosan éled És minden hajnal szõkén rámkacag És mindig forrnak vágyak és nyarak, Be csodás vagy, csókok szülötte, élet! És mindig küldesz új bánatokat És új reményt is, ami dalra méltó És szemeket, amelyek, mint a mély tó, Balzsamot adnak nékem s titkokat. És nem fáradok el téged szeretni S téged gyûlölni, lázas csoda, élet, Naponta vággyal járulok elébed S bár mindig közelebb a szürke semmi, Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény, Úgy érzem, gazdag voltam benned én. `Színház` Remegõ vállak tündöklõ havából Diadémek mély fénye fölragyog. Sötét bíborban ég a büszke páholy S én lázadó láz betege vagyok. A kikelet künn már hangolja húrját S ujjongni fog az erdei zene, De engem mély tavaszi szomorúság Színházba ûz, bár napfény kellene... Már cseng a kard, már csendül a motívum, Acélos lesz a lég s a kikelet Betör süvöltve s mindent eltemet. A vad zenét beteg szívembe szívom S míg a tavasz száll, száll s zenél ujjongón, Egy váll haván pihen forrón a csókom. `Fehér éjszakák` Ismered-e az álomtalan éjet, Mikor a szívünk még szûz és beteg, Mikor fehérek még a remények, Mikor bárányok még a fellegek? Ismered-e a könyvek közt virrasztást S a könnyek közt virrasztást ismered? Mikor a csönd elringat puha karján És várnak ránk nagy ismeretlenek? Az éj körülfoly, mint valami tenger, Ó tengerek, álmok, könnyek, betûk, Ó élet, merre szívünk szállni nem mer, Ó távol partok, távol hegedûk! Valaki már ránk vár s dalolni késztet, De még csalódni korán lesz, korán, Melyik csillag az, melyben vágya éghet: Az a szõkés, vagy az a halovány? Ó szomorú szép, álomtalan éjek, Engem ti nem ringattok már soha. És nem borít el a fehér remények S fehér virágok csöndes zápora. Szelíd igába nem fognak a könyvek S a könnyek áldását nem ismerem S nem nézem a rámragyogó jövõnek Kék csillagát a fehér éjeken... `Áldott e bánat...` Áldott e bánat, megszépíti lelkem, Mely únt napoknak holt vizén pihent. Áldott e bánat, enged énekelnem S éreznem, mily mély az élet s mi szent! Áldott vagy Anna! Messze, messze mentél, Hogy megmutasd, mily mélyen bennem élsz, Hogy egy hatalmas és bús szerelemnél Érezzem, hogy az életem egész! Hogy én is a tavaszi újulások Fia vagyok, ki síron is kihajt, Hogy engem is egy végtelen világnak Mély titka ringat, hol nincs semmi part. `Piros remény` Már jön a május. Én szegény szívem, Ki mindig múltak májusába szálltál Emlékezõn, borúsan és híven, Hidd el: nincs szebb jövendõk májusánál! Ha neked nem volt soha tavaszod, Mely bíbor vágyak lángjától piroslott, Nézd: jön egy május, mely nem tûnt, halott, Melyben a milliók nagy szíve boldog! Már jön a május. Minden szenvedõk, Minden szegények és minden szerelmek A tavasz tág, szabad fényére jertek! S a termõ nagy föld szent színe elõtt Érezzétek, hogy nincsen itt enyészet, Holt álmaink szabad jövõben élnek! `A hallgatás tornyában` Elmennek mind oda... A csönd várában nincs többé csoda. Portáján az élet riadva vár. Csönd. Csönd. Tornyával égbe ér a vár. Megyünk mind, mind oda... Nem gyúl piros láng a bástyák felett, Vak hallgatás az örök izenet. Szomorú-e vagy közönyös e vár? Csönd. Csönd. Az élet künn kérdezve jár. Megyünk mi is oda... Vannak, kiket úgy von a csönd hona, Hogy itthagyják e zajt, szép boldogan, Sokan vannak s mégis magányosan. Kopogtatok tán holnap én is ott. Csönd, csönd, nyílj meg Szezám! S a hallgatás nagy tornya nyílni fog! `Pillangó kisasszony` Karcsú, kecses, mint halvány porcelánok, A szeme mandula és ajka csók, Csak Keleten teremnek ily virágok, Ily különösek és ily bóditók. Ott ül piros és sárgás kimonóban Oly némán, mint egy nagy, beteg madár. A kertben halk szél a cseresznyefákat Hintázza lágyan s száll az este már. Lassan kigyúlnak a nagy lampiónok, Piros, zöld fények s szürkén, mereven, Mint magányos öreg, szétnéz az ódon Fusijáma a sárga tengeren. S a sárga vizek lassú, mély zenéje Ringat valahol egy fehér hajót, Mely napnyugatnak tér sóvár ölébe, Hol nem teremnek gyilkos viharok! A kapitány egy édes nõre gondol, Ki rá bús Bábel mélyén félve vár. Ó arany szabadosság, kikapós kor, Keleti mámor, az idõd lejár! S amint a távol, puha, kék ködébe Mélázva, lágyan átolvad Japán, Feledve már nagy mandulaszemével A kimonós, a bús és néma lány. Õ csöndben virraszt. Ül a szõnyegen, Mely virágokkal hímes, tarka, dús, Csodavirágok, miket nem terem Távol Nyugat, a fáradt és borús. Csodavirágok és nagy madarak, Melyek beteg virágok ajkain Szedik a mézet, édes aranyat, Boldog Kelet, hol kéj és vágy a kín! Hol szõnyegeknek százszínû mezõin Piros és zöldes lampion alatt Virrasztanak kis, halvány szenvedõi A távol vágynak: árva madarak! Karcsú, kecses nõk, méla porcelánok, Szomorú vázák szép Napkeleten. Taifun süvölt a sárga tengerágyon S bennük mély csönd virraszt: a szerelem! `Formát keresni...` Formát keresni minden gondolatnak És elvérezni egy fonák igén, A parfümét érezni a szavaknak És tudni: minden szó gonosz szirén, Mely holt szépségek barlangjába csábít S az élettõl, amely vár, eltakar S megunni a szép formák orgiáit S érezni: meddõn vergõdtünk tavaly! És hogy az élet derûs, tág mezõin Csak hervadások illata fogad S hogy élni, élni nekünk már merõ kín S siratni szép, megölt halottakat, Kik bennünk szunnyadoznak már örökre, Bús és beteg szavaktól elgyötörve... Versek, rím és remény nélkül I. Halott mellé... Halott mellé temetnek holmikat, Emlékeit, mik édesek neki. Keresztet, amit hordozott nyakában (Ó a lelkében is hordozta titkon!) Arcképet, mely ódon és hibás (Ó a szívében élt ragyogva Õ!) És egyebet, tán egy beteg virágot: Bús violát, vagy rózsát, amely õszi! Halott mellé temetnek holmikat... Melléd is, én halottam, aki élsz, (Ki tudja, hol kísértesz s mit akarsz még, Hiszen gyilkoltál és szerettelek!) Melléd is, arcod halvány mása mellé Odateszek csöndben, könnyezve, lágyan, Egy életet, egy sorsot, egy szivet, -- Ó életem, ó sorsom és szivem! -- Tört holmik õk s neked értéktelen mind! II. Sok méreg által... Sok méreg által pusztulunk mi el! Jöttenek ólmos, szürkítõ betûk, Könyvek fölött gubbasztó éjjelek, (Künn május álmodik, vár és szeret:) Jöttek nehéz magányok, mély talányok, Mikor bús gyertyák fényénél ijedten Találkozott magammal önmagam Tükörben és lelkem mély tükörében... Sok méreg által pusztulunk mi el! És jöttél végre késõn és mohón, Szép, szabad élet és májusi éjjel... Virrasztott szívem az ablak alatt, Szép szeretõje ablaka alatt, Rossz szeretõje ablaka alatt, Más szeretõje ablaka alatt... És jöttél utoljára rút november, Magány, mely emlékektõl kong szegény, Magány, amely vádaktól kong szegény. És jött a bor, a bánat, a felejtés. És régi nyomorok új bélyege... Sok méreg által pusztulunk mi el! `Májusi áhítat` Bizony ma újra megtérek tehozzád Hajnali csillag, szép Szûz Mária. Bizony ma neked fonok földi rózsát Én, földi bûnök, bánatok fia. Bizony ma újra szép a nagy mennyország, Az aranyfüstös, áldott és szelíd, Tiéd a dal, a tömjén és az ország, Mária, hívnak csillagszemeid. Ó tavaly én is messze, messze jártam S egy földi nõben láttam csillagot, Hol az a nõ s a csillag hol ragyog? Ma érces és bízó litániában Elzengem újra minden nevedet, Én, mindig bánatos, rossz gyermeked. `A színész halála` Alszik. A maszkja már halotti maszk, Mely némán a nagy semmiségbe dermed, Nem fog jelezni már vágyat, vigaszt, Töprenkedést és tomboló szerelmet. Száz arca volt. Mindig más, mindig uj, Övé volt minden mosolygás, kesergés, Most minden arc szelíden elsimul S az arcon nem marad többé jelentés. Ez az igaz. Most õ maradt maga. A deszkák fénye mind elhamvadott. Négy deszka közt az örök fény ragyog. Ez az igaz. Õ eltalált haza, Hol nincs zaj, taps, szín, álgyász, álvigasz, Ahol örökké minden egy s igaz. `Csöndes panaszok` Nagy tengerek mély csöndje van velem. Pihennek a szerelmi sóhajok. A tenger azért tenger és ragyog! Némult a harcok harsogása is, Alusznak mind a rontó csapatok, De kardjuk azért acél és ragyog! És hervatag hajamban a babér És virágaim is elhervadók, De volt babérom, rózsám s még vagyok! Szerelem, harc és élet csöndje ez! Valaki néma lesz, hideg, halott, De egyszer harcos volt és hárfa volt! `Lady Godiva` Halott a város. Minden szem lezárva És minden ablak árva és sötét. Csupán a telehold néz a világra. Godiva mostan oldja meg övét. Az alvó utcák kongó pusztaságán Megindul halkan hófehér lován. Mezítelen szép teste méla márvány, Csak lábán villog bíborló topán. Godiva lovagol. Dús szõkesége Ragyog a kékes fényben, mint arany. A pogány hold ma mámorral tele. A gót torony éjén holdkórosan A kandi bakter kitekint a térre S a szûz látványtól kiapad szeme... `Boccaccio énekel` ...Korhadt kor, bíbor máglyafénnyel, Fekete gyásszal, már elég, Ember, virrasztó szûz, nagy éber, Lásd újra az öröm delét! Égjen arany napja Homérnek S Virgil szerelmes holdja már, Istenei a derûs égnek, Flórenc virágos völgye vár! Ó szálljatok le égi körben Lebegve zengõ gráciák, Antik örömben, új erõben Szülessen újra e világ! A fekete halál nem élet, A füstös máglya nem tüzünk, Tenger ölén szûz szobrok élnek S az öröm a mi szép szüzünk! Ó kelj ki patyolat habokból Szép Afroditénk újra már, Ó forrj gyönyör, te édes újbor, Virágos Flórenc halma vár! Jövel te is, bár új alakban, Pallas, Mentor, víg bölcseség, Ki búsultál borús Bizancban, Boccaccio mond ma új mesét! `Csöndes csillagok alatt` Égig emelnek ormós palotákat És gépeket és soha el nem fárad A romboló kéz és az építõ kedv. Be irigylem e boldog építõket, Nekem nem készül soha palotám, Nekem csak egy házam, egy szentegyházam: A mély magány! S emelnek véres barikádokat És harcolnak gyõzelmes harcokat, A tusázó vágy s lárma el nem fárad. Be irigylem a gyõzõ harsonákat, Nekem nincs harcom, az én torlaszom Csupán a csöndes, árnyas, csillagos, Nagy nyugalom! Nekem nincs házam, váram, vágyam nincsen, Magammal vívok sötét perceimben, Engem nem vesznek pajzsaikra mások, Csak nagy bánatok és nagy látomások, Magam leszek én, ha gyõzök, ha vesztek, Reám nem várnak, csak hûs koszorúk, Csak bús keresztek! `Nyár` A távol csillagok oly szõke fénnyel égnek. (Annára gondolok, ki szõke s messze rég.) Kaszálók illatát üzenik esti rétek. (Annára gondolok, emléke enyhe, szép!) A nyár ragyog, lobog. Pipacsosok a rétek. (Annára gondolok, ó én letûnt nyaram.) Õszünk be közeleg, falevél földre téved. (Annára gondolok és siratom magam!) `Szép volt` Lopott fények: én tõletek tanultam Szeretni a nagy, örök fényeket, Hazug napok ragyogták be az útam, De mégis fénytõl voltam részeg És beteg. Lopott fény, áldott légy, ó szerelem, Mely egy hazug nõ szõke haján égett, Mely sok sírást és dalt hozott nekem S tragédiát, melyen kacag, aki Nem ért meg. Lopott fény, áldott légy, dicsõség, Mely ifjúságom távol havasán Csillogtál néha, mint hideg meddõség, Hiú fény, elvesztél és itt maradt A magány. Lopott fények, ó mégis áldva áldom A színpadi lámpák tört sugarát És melegszem sok izzó, régi lángon. Ó Anna, ó Hír, én két csalfa párom, Hadd gondolok mégis dalolva és Sírva rád! `Megyünk a völgybe...` Lassan megyünk a völgybe lefele, Hull ránk a nyári áldás levele, Ma nyári zöld, holnap õszi arany, A csúcsokon már tél barnája van. Lassan megyünk a völgybe lefele. Ó csak menjünk a völgybe lefele, Jöjjön -- hisz õ jön -- álmaink tele. Ott lenn virágtalan bár a határ, De mégis, házak hû ablaka vár, Ó menjünk csak a völgybe lefele. S amíg megyünk a völgybe lefele, Ne fájjon az, hogy eltûnünk bele S a magas csúcsok ormain talán Más vándorokat ragyog be a láng, Amíg megyünk a völgybe lefele. `Egy antik márvány torzójára` Mosoly, mely ezer évrõl néz reám, Szépség, mely ezer éven túl is él még, Törötten is derûsen büszke szépség. Könnyezve néz e szem: Ió Paeán! Nekem hány szép elgondolásom holt már És hány nagy vágyódásom szárnya tört, Hány szépemet elhantolá a föld, Hány gyönyörûségem bús koporsó már. Ó téged is, bár szépség vagy s remek, Nem tûrtek el az írígy istenek És csonka testtel hagytak rám csupán. S míg sírok száz tûnt üdvösség után, Szívem megérzi, nincs is benne kétség, Hogy legfõbb bûn itt mégis csak a Szépség! `Színházi szonett` Szeretlek színház! Pompázó hazugság, Te fényes, tarka, bár sorsunk setét, Szeretem Romeo szerelmi búját És szeretem az Offenbach-zenét. És szeretem a deszkák furcsa népét, A talmi mámor sok bús emberét S szerettem egykor egyik cifra szépét. Ó Pulcinella, hazug szõkeség! Szeretlek színház! És nagyon gyûlöllek, Olcsó morállal álcázott mesék, Hazug hazugság, mázolt szürkeség! Ti prédikáló társadalmi drámák, Miken tanulni szoktak úri dámák, Hû tisztelõi Bernstein- és Brieuxnek! `Öregek az éjben` Öreg urak hûs holdvilágban Ballagnak bús nyárfák alatt, Beszélnek csöndesen halálról És életrõl, amely nekik már A halál mezsgyéjén halad. S hûs holdvilágban, bús füzek közt Ballagnak õk halkan, tovább, A kegyelmes, dúslelkû élet Halál ösvényén viszi õket S mutat nekik még pár csodát. Nézem e ballagó nyugalmat, A szép, nagy évek csapatát S nézem az örök, néma holdat, Mely egyaránt ragyog fölöttünk S marad, mikor mi már valánk! Szép öregek, jó ittmaradni, S érezni fáj, jó öregek, Hogy én már a ti évetekben Megfutva minden, minden ösvényt, Ott alszom régen köztetek! `És lassan mindent...` És lassan mindent elhagy a szívem És lassan minden elhagy engemet És búcsúzó lesz mindenegy napom S a társak tõlem mind messzire válnak S az én utam magányba tér örökre. S akikkel múló volt találkozásom, Azok örökre a lelkemben élnek S az örömök és bánatok zamatja Mind ajkamon van, mint örök virágméz És lassan mindent elhagy a szívem És a magányom teljesteli lesz Hervadt dicsõség koszorúival S virágaival hervadt szerelemnek. És lassan minden, minden e magány lesz És e magányban mindent föllelek már. S világgá tágul az örök magány! `Most szépül meg...` Most szépül meg e szomorú élet, Mikor a nyár elfárad ragyogni, Engem várnak: õszi egek fénye S õszi mezõk késõn virulói. Hozzám akkor jön fájó vigasszal, Ha már mindent elhagy a szerencse, Ragyogjatok, õszi egek fénye, Õszi öröm bánatos gerezdje! Sátorom az átlátszó mennyország Kéklõ selyme csillagtakaróval, Nászi fáklyám õszi egek fénye S indulóm a mély erdei sóhaj. Engem nem bánt a világi múlás, Szép szerelmem a szelíd szeptember, A bánatom õszi egek fénye, Violán túl ragyogó színekkel! `A nagy élethárfás...` A nagy élethárfás Belevág lelkembe, Borzong az ideghúr S különös, gyönyörû Bánatokat ver ki Óriás kezével A nagy élethárfás. Ti hangtalan lelkek Miért nem daloltok? Nem bánt, soha nem bánt Mámoros erõvel, Isteni ujjakkal A nagy élethárfás? Be szomorú lehet Hallgatni, hallgatni, De még szomorúbb tán Hangtalanul állva Vihartalan szürkén, Szegény örömök közt Hallani irígyen A sok élethárfát! `Tiszai csönd` Hálót fon az est, a nagy, barna pók, Nem mozdulnak a tiszai hajók. Egyiken távol harmonika szól, Tücsök felel rá csöndben valahol. Az égi rónán ballag már a hold: Ezüstösek a tiszai hajók. Tüzeket raknak az égi tanyák, Hallgatják halkan a harmonikát. Magam a parton egymagam vagyok, Tiszai hajók, néma társatok! Ma nem üzennek hívó távolok, Ma kikötöttünk itthon, álmodók! `A korán elmenõk` Szelíd Vergilius, ki Marcellust sirattad, Mert rózsás hajnalán ment árnyai közé S ezer liliomot szórtál rá ama dalban, Sírját száz verssorod könnyezve öntözé: Mikor föltûnt feje a másvilági tájon És jámbor Aeneas elõtt is láttatád Mint késõ unokát, babértalan, ki fájón S rózsásan várja a fehérkarú halált: Ó hát nem láttad-e a szürkülõ csapatban Derengõ árnyaid elízi mezején Szelíd magadat is, utánad messze fény, Szépen, fiatalon, száz verssel halhatatlan' S mögötted a nagy és mély századokon át Borús utódaid koránhaló sorát? `Vigília` Künn a világ van. Künn van az idõ, Künn van a tér. Itt örökkévalóság, A mi életünk örök, rémitõ, A mi rózsáink a mennyei rózsák, A mi szívünkön az Isten szeme, A mi életünk az Isten kezében, A mi zenénk a mennyei zene, A mi országunk fönn az örök égben! Künn a világ van. A világ szabad, A világ tûnõ, a világ az élet. Mi vagyunk, ó jaj, a bús madarak, Kik az örök ég eresze alatt Várjuk, mikor zeng és mikor szakad Szegény, szegény szívünkre ama nagy, Amaz utolsó és örök itélet! Ne nézzetek a múló asszonyokra! Örökké ég az Úrnak csipkebokra És Dávid elefántcsonttornya vár ránk, Ha majd hideg lesz könnyes, földi párnánk. Az égi rózsa nyílik számotokra: Ne nézzetek a földi asszonyokra. Titkos értelmû rózsa a mi rózsánk És hervadó kert mind, ami valóság És a világ minden virága elfagy És a vígság minden világa elhagy És egy virág örök virág: a jóság. Titkos értelmû rózsa a mi rózsánk! `A szerzetes hóráiból` Örvény az Isten! Szörnyû, mély, örök. Szédülnek tõle mind A gyöngék, gyávák, bûnösök! Örvény az Isten! Minden éjjelen S minden gyötrelmen át Ez örvény vár és végtelen! Szeressétek a mély örvényeket, Szerelmet és halált S ama nagy, örök életet! Minden örvényen át híd a remény, A lélek odatör, Hol magasság, mélység zenél! Rózsáitokat vessétek bele, A nagy örvénybe mind, Hogy vígan várjon éjjele! `A híd` Fekete bástyán, a végzeten túl, Trónol az Úr. Hozzá nem út a végtelen világ, Vívódás, álmok és litániák. Az erõssége meg nem vívható S nem látható S a bástya fokán vigyázni kiáll Rettentõ gyémántpajzsul Szent Mihály. Az Úrral szemben minden semmiség, Jóság, misék, De fia irgalmas, Ember Fia, És anyja földi asszony, Mária! Fekete bástyán a végzeten túl Rózsa virul És által a végtelen tengeren Vigyáz reánk az örök szerelem! `Anya` Fia kiszállt a távol tengerekre És ott veszett, annak pár éve már, De a nagy ég száz csillagán merengve, A jó anya reá remélve vár. Mindenki tudja, hogy a messzeségek Szomorú hõse csöndes már nagyon, Hogy túl jár már tenger baján a létnek S pihen talán egy távol csillagon... De az anya, ki méhe bús gyümölcsét Úgy látta mindig, mint a nagy jövõt, Nem sejti, hogy mily messze költözött! S míg óceánok ágyán alszik õ rég, Az anya vár, vár valami hajót S ragyognak rá rég elmúlt csillagok! `Fehér asztal...` Ki már rég csöndes békét akarok, Akaratlan vitéze annyi harcnak, Boldog révem a fehér asztalok, Hol piros bort és derûs kedvet adnak. Horatiusi arany örömök S tiburi villa nékem nem jutottak, Nem osztályom a nagyság, az örök, Része az isteneknek s boldogoknak. De alkonyati fények idején Vígan maraszt a békés kocsmaasztal És boldog, esti bánattal vigasztal. Áldott legyen! Nagy útról jöttem én, Dalolva és csalódva visszatérek, Vár rám egy asztal, hol még szép az élet. `Õszi altató` A bánatos és barna asztagok Az õszi csönd ölén kallódva áznak, Jegenye gunnyaszt a vén ég alatt, Tükre alatt az elmulásnak. Ó bánatos és barna asztagok, Hol van a nyár, a tûznyilas, a táncos? Jegenye gunnyaszt a vén ég alatt S az õszi könny szivárog. A bánatos és barna asztagok Az õszi csönd ölén kallódva áznak. Megint magánosabb lett a világ S a szív megint halálrafáradt. `Tanár úr volnék...` Tanár úr volnék magam is, Nyomorúságos és helyettes, Gyûlöltek a nagy istenek S e pályát adták a végzetemhez. Magyar Homérra gondolok, Ki költõ és tanár volt, mint én S "a hivatalnak packázásit" Viselte béketûrõn szintén! Ó nagy elõdöm, szép apám, Te Atlasa a nyugalomnak, De engem új kor új fiát Villámos vágyak ostromolnak! Rohan a szárnyas autó, Repül a légi leviáthán, E forró és rengõ világ Új csodáit hordozza hátán. És én, helyettes Tantalus, Iszom a lõrét gúzsbakötve, Ó mennyi szárny és mennyi vágy Törik le bennem mindörökre! Te gyõzõ, boldog nemzedék, Kit tõlem kér el majd a holnap, Ne gúnyolj, hogyha roskadón, Törött zászlóval eltipornak! Ha majd pihenni térhetek Fáradtan, közanyánk ölében, Sirass el híven engemet, Temess el végül engemet Virágosan, ujjongva, szépen! `Áldott az este` Ha fáj a nap zaja, mikor a gyári kémény Fekete bánatot felhõz a fényes égre És szürke szekerek poros robaja révén Halálrafárad a finom vágyak reménye, Ha vásáros napok üstdobverése reszket S a múló küzködés piheg az utcasarkon S a napvert ablakok tûnõ láztól remegnek S roskadva bandukol távol a néma alkony: Gondolj az estre, mely méltóságos-dicsõen, Mint õsi istenek gyûlése, vár a csöndben S a szûz gyémántokat az égkárpitra szórja S a végtelen világ alélt, örök valója A bús nyárfák fölött fölébred és a lényeg Égi vizén virraszt a csillag és a lélek. `Egy régi nyárból` Ezek szép, csöndes, egyszerû napok, A Tisza nyári éjjel kanyarog Ily unalmasan, nagy esõk után Füzek közt, ha a hold nézi csupán. Ezek szép, csöndes, egyszerû napok, A boldogságos esték olyanok, Mint elnyújtózó nyárfák árnyai, Mint jó emberek szelíd álmai. Ezek szép, csöndes, egyszerû napok, Ilyenkor félénken kopogtatok A holnapok homályos ablakán, Ott benn milyen sors árnya les ma rám? Ó mert szép, csöndes, egyszerû napok, Én nagyon fázós és fáradt vagyok. S szívem kiállt kínoktól úgy dobog, Mint rémlátók, ha messze szél kopog. `Ó asszonyok...` Ó asszonyok, ti forró italok, Ragyogó mérgek, szép bûnök, ti balgák, Az életút hozzátok kanyarog S a vágy felétek tárja vézna karját, Ti vagytok a szívekben a dalok, Ti vagytok a megváltás és vigasság, Ó asszonyok, ti selymes takarók, Szép szõnyegek, ti szõkék és ti barnák, Ti soha, soha el nem fáradók, Ó asszonyok, ti mindenféle fajták, Szentek, vadak, viharzók, álmodók, Kerestem rajtatok a lelkem arcát S e keresésben lelkem elhagyott, Ti hoztátok az életem kudarcát, Én tõletek már oly távol vagyok, Mint a halál, õrültség és igazság! `Orgonaszó` Ó asszonyok, ti úgy tûntök nekem már, Mint régi szobrok, antik költemények, Örök ütemre jár az én szivem már És gobelinképek csak a remények! Ó asszonyok, az élet gyorsan eljár, De örökünk a férfias mûvészet És az elízium kék vize elvár, Hol feledés él s babéros enyészet S ahol az asszony és a szerelem már Nem bántanak, csupán mint messze fények, Miket csak sejtenek a holt szemek már És nekem már itt álmom az a lényeg És nékem már a vágyak kínja nem fáj, A vágy nekem csak hegedûszó, ének. Az én szerelmem szõke fellegen száll, Hol játszanak az angyalok, a fények, Hol nincsen Anna, senki, semmi nem fáj, Ó asszonyok, játékok, semmiségek! `Mégis...` E bánatot magammal hurcolom, Ez ódon poggyász õsi útitársam, Tartalma: szerelem és unalom És nem fáradok el az utazásban És rohan róna, rét, város, vadon És jönnek tájak, miket sohse láttam És emberek, új kéj, új borzalom És minden egy marad a változásban És poggyászomat el nem dobhatom És hurcolom gyönyörben és a gyászban. A szerelem jön és az unalom És mindenütt egy álmot küld az ágyam S hiába járnék villámszárnyamon A messze északon vagy indiákban, Valaki megvert egy gonosz napon, Valaki elment, hogy örökre várjam S hiába vár a ciprus és halom S az éktelen sötét az éjszakában, E bánatot magammal hurcolom Az életen s a végtelen halálban! `Gyászköntös` A szürke unalom barátcsuháját Fölvenni és letenni mindenik nap, Az elgyötört vágy egyhangú imáját Hadarni mindig, míg ajkunk kiszikkad. A régi szerelem foszló ruháját Csókolni mindig és víg álmainkat Temetni mindig, mint hervadt apácák, És látni fát, hol új virágot ingat Új tavasz és érezni a vidámság, A szépség és erõ gõgös világát, Mely meg se látja a jó, bamba árvát És eltapossa rongy játékainkat! `A torzóm` Mûvész keze és lelke kõbe formált. Egy fej: örökös néma, bánatos. S míg sorsunk útján életem botorkál, Õ vár reám s nem bántja õt a sors. Homályos, elhagyott mûhelyében él õ, Hol a nagy munka régen elpihent És pókhálós és összetört a vésõ S az alkotó, az árván messzi ment. S a távoli, magányos, néma másom A messzeségbõl néha rámmered: Milyen lehet most, ó milyen lehet? A mûvész nem fejezte be s ha látom, Hogy életmûvem tengõ szenvedés, Érzem, hogy az a torzó mily egész! `Karácsonyi óda` Csöndes az éj és csöndes a világ is, Caesar Augustus aranyos mosollyal Zárta be Janust, Mars fegyvere rozsdás: Béke a földön. Hallgat a germán és hallgat a pártus, Néma az indus és néma a hellén, Herkules távol oszlopa se rendül, Thule se mozdul. Már az aranykor új eljövetének Hírnökeit, a szomorú szibillát S a szûzi Virgilt födi földi sír és Hír koszorúja. S messzi mezõkön nyájaikat õrzõ Pásztori népek nézik a derengõ Új csillagot, mely aranyát elönti Jászoli almon, Hol mosolyogva és fázva az éjben, Szõkehajú és szelíd anya keblén, Most mutatod meg magad a világnak, Isteni gyermek! 1911 `Nyárai` Mások szeressék benned a bolyongó, Örök bohémet, a derûs legényt S a nagyszerû és mélységes bohócot, A mókák és nóták emberét. Szeressék benned azt, ki e vidéken Igaz mûvészet kincsét hinti szét, Szeressék benned a saját tüzében Ezer színével szikrázó szinészt! Nekem te több vagy! Én az emberekben Mindíg a lelket s lényeget kerestem S a maszkon és a gesztuson keresztül Megláttam én az embert a szereptül. Te nékem több vagy, mint szinész, aki Test az igének... Te vagy Nyárai! `Örök visszhang` Most tûnnek már elém e régi utcák, Hogy bontogatják a vén házakat. Most érzem én vén házak mélabúját, Hogy rám merednek a vak, tört falak. Ó most tudom, mi volt nekem e tájék, Hogy romban, porban, holtan itt hever. Elmúlik már a tûzfal és az árnyék, Melyet borongós álmomra vetett. Most érzem, mily szép volt az esti óra, Mikor kiskocsmák kékes ablakán Kiszûrõdött a lámpafény, a nóta S lassan kihúnyt a téli táj haván. Az elmúlásban hirtelen kicsendül A dolgok mélyén alvó dallam is S szívünkben tovább zeng minden, mi eltünt, Ha lemondón, fájón és halkan is! `Úgy szeretem...` Úgy szeretem én mind e verseket, Úgy ápolom, hisz gyermekeim õk, Mind e nagy vágy ágyában született, Mély vágyban, amely nem lelt földi nõt. Ó verseim, ti elfáradt, beteg, Szép gyermekek, apátok fiai, Lemondón járok én közöttetek, Oly édes kín e sok bút hallani. Az egyik szõke s álmodón remeg, Mint valami tavaszi, lázas est, Szegény szonettem, akkor született, Mikor egy nagy szerelmem odalett. A másik víg, boros, hangos gyerek, De én tudom, a szíve mily beteg. Felejteni akart akkor fejem Valakit, akit sohse feledek... Zengõ szonettek, árva gyerekek! `Mert késõn jöttem...` ...Mert késõn jöttem én. Tudom már sorsom átkát, A titkos bánatot és hogy mért nincs remény, Hogy végzetem egén mért bágyad a szivárvány S mért jõ korai éj. Mert késõn jöttem én. Gyõzelmes trombitákat ezért nem fúvatok már, Új tájak öröme ezért nem az enyém, Ezért nem ad nekem új igét semmi szótár S új vágyakat az éj. Mert késõn jöttem én. Ezért nem láttam én a szûzek seregében Hozzám hajló szivet s tavaszom édenén Ezért volt oly fagyos minden virág az éjben És magányos az éj. Mert késõn jöttem én. Ezért rajong szivem halódó birodalmak Beteg álmaiért s a földnek kerekén Ezért nincs tartomány, hol vágyam elmaradna. Mert hontalan e vágy. Mert késõn jöttem én. `Alvó erdõ` Alvó erdõ szépe, Szívem, aludni jó, A hold virraszt az éjben És csillag ég az égen, Millió. Alvó erdõ szépe, Szívem, el ne feledd, Hogy várni kell az éjben, Fehéren és kevélyen Herceget. Alvó erdõ szépe, Szívem, maradj magad. Azért neked ragyognak A csillagok s dalolnak Madarak! Alvó erdõ szépe, Szívem, ne menj tova, A magány a te kerted, Ha évek is a percek S ha nem is jõ a herceg Tán soha! `Születésnapom` Mint nyárfák hárfázása nyári éjen, Olyan magányos és olyan talányos Elzengõ ifjúságom, vert reményem. Ma fájón int felém sok régi város És távol táj, hol fiatal fehéren Az élet kacagó volt és világos. S egy húr ezüstje sír, a fája ében, A hold ma sírokon jár s hervadásos Az éjszaka. Huszonhat éve éppen... `Ovid tavaszdala` `Ex ponto, elveszett` Újra kinyílt a virág, halk zefirek dala száll, Messze arany nyugaton újra kinyílt a virág! Újra virulnak a nõk, könnyû köpenyke lebeg, Víg szivük újra lobog, száll nyilad, õs szerelem! Újra gyönyör e világ, élni kikél a beteg, Balzsamok árja csorog, vágyakat érez a vén! Róma egén sugarak, római földön öröm. Minden arany s fiatal, mert a tavasz hatalom, Mert a tavasz örök úr, zsoldosa mind, ki szeret S zászlaja merre lobog, földobog arra a föld! Óh, de ahol a tavasz köd, borulás, szakadás, Hol vegyen ottan a szív és dal új örömöt? Pontusi bús szigeten, gétai táj közönyén, Római számkiüzött, átkozom én a tavaszt! Jöjjön a tél, az örök, jöjjön az éj, a sötét, Jöjjön a sír, a hideg s a fekete feledés, Jöjjön a néma halál és a világtalan árny, Hádeszi partokon és létei holt vizeken Szebb nekem, jobb nekem ott, mint tavaszok idején Élni tavasztalanúl s vélni: ma Róma örül! `Ha lehullanak a levelek` Moziban. Zaj és zene, Félhomály, léha beszéd, Elringat száz üteme. Lelkem már nyitja szemét S távolba, álomba lát, Mint delejes betegek. Elsõ szám. (Színes, szomorú.) "Ha lehullanak a levelek." Jancsi és Juliska a kertben, Két pöttön, árva gyerek. A vászon riadva ellebben, Juliska, szegényke, beteg. Levél jõ a lepedõre, Meghal Juliska õszre, Ha lehullanak (bús zene, Rossz zene, új zene, divatos) Az elsõ levelek. A vászon bánatosan száll. Új kép. Nyárvégi alkony. A levél hullásra készen vár, Falevél múlásra készen már, Piros, mint láz beteg arcon, Juliskát elfödi az alkony. Jancsi félve, osonva Ki az erdõbe ered, Hol bíborosan hervadozva Hullani készülnek a porba Az elsõ levelek. Zene; bánatos, régi, merengõ. Mintha egy régi, régi tájról... Most sóhajt elsõt az erdõ, Mi lesz most Juliskából! Jancsi kötényét veszi kezébe S az elsõ esett levél Belehull az ölébe. És hull a másik és hullnak váltig S megtelik már a köténye. És Jancsi szépen Kötözi õket a fákra, Nem hull le levél a tájra. (Új zene. Ujjongó, vígan zsibongó.) Jancsi és Juliska ketten. A halál tovaszáll, élni oly jó S újulni új kikeletben! Vége. Kipirult arcok a csendben. Ó drága szerelmem, szentem, Dobogó szívedre jó lenne ma tennem Apadó szívemet. (Álom!) Juliskám, édes és örök szerelmem, Hervad a vágy e világon, Hervad e földi és gyönyörû kertben Az örömöd, hervad az arcod. De én, a meséknek gyermeke, tettem Egy csodát, drága, mely harsog, Csodát, mely örökkön megõrzi neked Mindazt, mi szép volt és ép volt teveled, Tovább élsz zengõn és megilleted A jövendõ, veszendõ, új sziveket, Ha lehullanak is (zene, örök zene), Ha lehullanak is a levelek! `Elégia` Szívem, e nagy és bánatos gyerek Játékait elúnja néhanap, A bábuk és rímek nem kellenek S kemény neki a régi vaskalap És untató a sok öreg remek És semmi új az ódon nap alatt... Szívem, a nagy és bánatos gyerek Gügyögve szól magához, ideges, Minek e sok, idegen emberek, Az alkony és a hajnal mit keres? És minek a világos, víg delek És minek a magányos éjszakák? És minek minden, ó minden minek, A bús napok, ez elhagyott tanyák? És tûnnek társak, tavaszok, telek S tünõdve sír szívem: emlékszel-e, Hogy Anna is volt és játszott veled? Hogy Anna is volt s játszottál vele? Emlékszel-e, hogy Anna szõke volt, Emlékszel-e, hogy Anna teste rózsa, Emlékszel-e, hogy mint szerette volt, Ha sírtál és ha verset írtál róla? Szívem, a nagy és bánatos gyerek Zokogva kérdez és nem felelek. `Dicsõség` A régi szent királyok A Szûz Anya fiának Aranyat, mirrhát, ámbrát Áldozának. Neked mit adjak, Anna, A messze múltba menve, Szûz vágyak távolába, Napkeletre. Adtam egy ifjúságot, Egy életet, egy lelket, S e három szent királyok Énekelnek: Dicsõség néked, Anna, Szent tavaszunk virága, Te sírba hervadt évek Aranyága! `Ma jött az elsõ...` Ma jött az elsõ csöndes férfibánat És lágyan érintette szívemet, Mint nyárutó esõje néma fákat, Melytõl az elsõ holt levél pereg. Ma jött az elsõ, csöndes férfibánat, Ma már múltakba nézek én utánad. Holnap nyugodtan megy tovább a férfi, Mert menni kell, mert végtelen mi útunk, Az égig kell még kupolánknak érni, Ha nincs nõ, kinek mély ölébe hulljunk. Holnap nyugodtan megy tovább a férfi, Magányba megy, asszonyvágy el nem éri. `Kései ragyogás` Néha áttetszõ és fényes selyembe Borítva minden, minden, ami fáj S az élet mintha boldog ünnep lenne, Ragyogó, mint víg giorgionei táj. Az asszonyaim emléke lebegve Mint arkangyal száll, száll a táj felett S a tûnt élet reménytelen szerelme Mint delelõ Nap, fényes és meleg. Ilyenkor himnuszt írnék énekelve Az Örömhöz, de percem tovaszáll S a giorgionei táj mélyén ügetve Kibukkan már a páncélos Halál. `Önarckép` Fejemen a formák hiába vívtak, Rút lett az arcom, nyúlt a koponyám S e bánatos kaosz között a csillag, Két nagy sötét szem ragyog fényt reám, Hogy lángjánál a kín és kor redõi Annál mélyebb árnyékot vessenek, Ó arcom, gúnyos és bús és ti õsi, Emésztõ tüzek síró ismerõsi, Harcok húnyó világa: szép szemek! `Lassan búcsúzom...` Lassan búcsúzom minden földi széptõl És földi jótól. Kedves ez nekem. Legyen legalább hosszú s szép a búcsúm, Ha kurta és kopár az életem. Isten veled, egykor egyetlen üdvöm: Babér, magasság, boldog lendület, Ó versek, mily dicsõ volt énekelni, Mikor még messze, nagy jövõm üzent! Adieu Asszony, szerelem, bolondság, Nemrég az élet s mûvészet maga, Ma, bánatos magányom alkonyatján Közelgõ éjem esti csillaga! Szívem szerént köszöntök minden embert, Ki napjaimnak fényt és színt adott, Téged is köztük, ifjú, sugaras nõ, Ki nem hoztál rám semmi bánatot. `Hitvallás` Szerelmem, mint a maniákus Keleten: szent és isteni, Te vagy nekem, bölcsnek, az Amor Intellectualis Dei. Te vagy nekem, a remetének, Az örök oszlop és magány, Nekem, borúslelkû mûvésznek Az alkotóra várt talány. Te vagy nekem, veszett hajósnak A Jóremény távol foka, Nekem, hívõnek és tudósnak, A dolgok legvégsõ oka! `Liszt Ferenc emlékezete` Emlékezés, te halvány szõke nemtõ, Sírok fölött borongó géniusz, Kinek tanyája csöndes cipruserdõ, Hisz élni szép és emlékezni bús! Ó légy ma vídám, ujjongó, szökellõ, És ajkad zengjen, mint a zongora, Rapszódiát dalolj ma égi nemtõ, Mely visszhangot ver s nem szûnik soha: Mert bár sok század száll és tûnik ezred, El nem viszi hírével Liszt Ferencet! Ó nagy világnak hírhedett zenésze, Kinek csodás és gazdag húrokon A legnagyobb költõ hódolt szerényen, Lélekben és zenében oly rokon; A kései kor bánatos mûvésze, Hogy emlékezzék méltón vissza rád, Ki egykor lázban és gyönyörben égve, Világot járva hódítál hazát S míg arany és taps váltakozva csengett, Magyarnak tudták ott künn Liszt Ferencet! S ha bús hazád sorsán könnyítni kellett, Könnyet törülni, vigaszt önteni, Te jöttél s mély zenéd összhangja mellett, Uj Amphion, épültek kövei, Tanúk rá Pest, Pozsony, Szeged, amelynek Vészét túlzengte büszke zongorád, Mely szabadságot hirdetett s szerelmet S bánat nyomán mûvészet mámorát. És a magyar, mint hálás, árva gyermek, Rajongva hódolt a hû Liszt Ferencnek! Mûvész hazája széles e világon Minden táj, hol megértés fénye ég, Ó téged is tárt karral várt a távol S ölelt a szabad, dús emberiség S te tékozoltál lelked aranyából, De messze nép hítt bár s idegen ég: Magyar rapszódiák költõje, bátor Hittel hirdetted a magyar zenét S távol világban te el nem feledted, Hol ringatták bölcsõjét Liszt Ferencnek! Áldott mûvész, ki bennünket szerettél, Dicsõségedbõl ó tekints ma ránk, Melyet világhír karján nem feledtél, Nézd: büszkén épül, szépül kis hazánk. Magyar mûvészet: lelkünk boldog éke, Ragyogni kezd, erõs, szép, fiatal, A népek nagyszerû hangversenyében Új indulót próbál ma a magyar! S hódító és örök zenéje mellett Ünnepli elsõ hõsét: Liszt Ferencet! `Isten kardja...` Mint Artus, a ködös kelták királya, Szerelmet és csatát vesztvén, szegény, Kiment az árva, siket, síri tájra, Hol hervad a virág meg a remény S kardját, melyet az ég adott kezébe, Tündöklõ és villámló ékszerét Bedobta a mély óceán vizébe S meztelenül révedt az éjbe szét: Én is, szerelmek s harcok alkonyatján, Fonnyadt lovag, a végtelenbe vágtam Acélomat s a síri, vak homályban Szikrázni kezd szûz északfényben égve S míg ajkam némult s arcom egyre halvány, Õ zeng s ragyog idõtlen messzeségbe. `Az életemet...` Az életemet kérném tõled, ó Sors, Mert elraboltad szép életemet, Nem követelhetem, mert nagy robottól Aléltan, szolgád vagyok már neked. Ó egykoron, fönséges májusában Nagy indulásnak: szabad voltam én, De akkor, remetéje mély magánynak, Az életrõl csak mesét tudtam én! Tömjénes és könyvtáras ifjúságom Tûnt idejére úgy néz tört szemem, Mint hervatag kertekre vézna várrom, Az ifjúság legenda csak nekem! Az életemet kérném tõled, ó Sors, A szürke hórák mély, holt tengerén Egy piros alkonyt, mely tûnõ, de csókos, E tájról így, ó hogy menjek el én? Az üdv, a rózsa, a boldog majális Mind, mind ígéret, mely nem teljesül, Könnyezve vár a korai halál is: A sírok ormán késõ a derû! `Tavaszi táj` Mély esti csendben Úgy ég a csillag, Miként emléked Életemben. Bús kerti zöldben Úgy fáj az árnyék, Mint a szívem majd Temetõben. Hûs fuvalomtól A kerti lámpa Lobog, mint vérem Régi csóktól. Fekete árnyon Áttör a csillag, Mint a jövõdön Ifjúságom! `Múzsa` A színfalak közé vígan betáncolt S megállt egy tarka spanyolfal megett. S míg viharzott a vídám operett, Beszéltem néki vágyról és halálról. Ó, lámpaláztól ragyogó szemek, Ó, fiatal mámor, ó arany évek, Ó, színfalak, ó festett semmiségek, Közétek többé már nem tévedek! Zengõ finálé. Bíbor s lila ködben, Míg végsõt vonaglott a vad zene, Táncolt, mosolygott szõkén és merõen. Én néztem õt remegve és remélve, Ujjongott karja, válla és feje, Ó életem gyászos Melpomenéje! `A távozó` ...És másnap halkan a szívébe célzott És elesett. -- Hogy elkísértem õt, A hold delelt az égen s holtfehér volt, Õ némán állt meg a halál elõtt. A holdba nézett és a hûs fenyõkre, Melyek õrt álltak bús kövek felett! Nem szólt. Oly csöndes volt, mint kertek õsze, Ha december jõ és minden beteg. A holdba nézett. Én nedves szemébõl Kiolvastam a titkot, a nagyot: A holdba néz és nem lát több napot. Kezet fogott velem. Az éj, a késõi, Úgy hallgatott, mint õsmély kriptabolt. Becsöngetett. Halálharangja szólt. `A munkásnak` Szelíd szonettek szende tejüvegén keresztül Meglátod-e, ó testvér, feléd nyújtott kezem, Ha ünnepnapomon rímek csellója csendül, Tudod-e, hogy milyen dal ütemét keresem? Tudod-e, hogy e selymek, ezüstök, mind e pompa, Mind csak mûvészkezekkel emelt ravatalok, Mind sorsomat takarja, mind sorsunkat zokogja S egy elveszett éden, mely betûin ragyog. Éden, amelynek én is, te is, búsan faragva Vagy vígan fütyürészve, polgárai vagyunk, De írígy istenek és hódítók haragja Kizárt belõle minket... Míg fölpirkad napunk, Szelíd szonettek szende tejüvegén keresztül Egy új éden kinyíló, távol kertjét lesem S ha jobbom, mely feléd nyúl, meglátod e rímektül: Testvér, e tájon még ma együtt leszel velem! `A búcsúzás szonettje` Búcsút veszek ma fájón tõletek, Nyugodt, ó formák, zárt gyûrûk, szonettek, Mik rejtve rejtik a szép mérgeket, Keserveit megölt, megtört szivemnek. Búcsút veszek ma fájón tõletek, Szonettek, ötvözöttek és kizengõk, Nékem ez ékes forma elveszett, Én eltévedve járok már nagy erdõt, Hol immár végtelen dallam lebeg, Mely csillagok felé tör s mélybe zendül S míg egy talányos és új félelemtül Szívem remeg, a végtelen egek Szelíden és örökre rámhajolnak S én társa lettem a holt csillagoknak. `Nincs halál...` Múló világ felett Örök csillagok élnek, Hiába hullanak Hervadt lombok, remények, Mindig akar, szeret, dalol az élet! Görögség napja, te, Krisztusnak boldog álma, Hiába roskadoz Bús tegnap szürke mába, Örökkön élsz az ég mély templomába. Múló világ felett, Tûnõ nap temetõjén Örökké fölragyog Az isteni verõfény És él a bennünk élõ égi törvény. `Nyári magányban` 1 `Hûvös, holdas...` Hûvös, holdas, csöndes éjjel -- Valahol egy sellõ dalol -- A Tiszán ring elpihenve Öreg szívem, régi kéjjel. Boldog, békés csillagok -- Valahol egy sellõ dalol -- Aranyozzák e szivet be. Tört szivem, ragyogj, ragyogj! Messze, messze, tüzek égnek, -- Valahol egy sellõ dalol -- Ó, viharok szép szünetje, Mikor hull le árva fényed? 2 `Utánam...` ...De akkor minden késõ már. Jöhetnek Megértõi az elfáradt ütemnek, Mely végtelenbe s éjbe lehanyatlott. Jövendõ arcok Mit bámultok már? Kései kudarcot! Ó, akkor minden késõ már. Hiába A szerelem rózsája. Rög porába Hervad csupán és sírnak éjjelébe, Ó, szépek szépe, Siess rózsákkal új élõk elébe! Akkor már minden késõ. Bús dicsõség, Zászló, mely beteríti béna hõsét, Ki elesett az áldatlan kudarcban. Miért rohantam? Egy hulló csillagért borús magasban! `Nincs búcsúzás` Nem búcsúzom, mert nincsen búcsúzás. Életfolyóim mind tengerre szállnak S az örök égbe tér minden múlás S végtelen minden partja a halálnak. Nem búcsúzom, mert nincsen búcsúzás És mindenhol csak múltam tája várhat. Nem búcsúzom, mert múltak tája vár. A régi én talál rám szomorúan, A régi én, kinek õsbúja fáj S új bánatommal osztozik csitultan. Nem búcsúzom, mert múltam tája vár, Hol új tájakra vágyva, elvirultam. A régi én talál rám szomorúan És kérdezi: hol voltál, jó fiú? S én felelem: a múltakon búsúltam S beláttam, hogy minden távozás hiú S nincsen bolyongás, csupán körbe-körbe S megtérünk minden vándorok, örökre! `Stanza a Tiszánál` Elnézem õt, a régesrégi társat, Ki mindig szótlan és lomhán halad, Ó, láttam véle együtt annyi tájat A fakó, bágyadt honi ég alatt És elmaradtak õk, a messze tájak, Sok régi szép és kedves elmaradt, De õ velem van s vén tükrébe fáradt Közönnyel nézem árva magamat S egy idegen arc néz rám vissza onnan, Mint bús halott orcája hûs habokban. `Köszönet a nõknek` Köszönet a nõknek, Hulló csillagoknak, múló gyönyöröknek! Köszönet a lánynak, Egy estére nyíló, hervadó virágnak! Köszönet a szépnek, Alkalom és mámor tûnõ jegyesének! Köszönet a jóknak, Futó pillanatra örömet adóknak! Köszönet a nõknek, Aranyért, ezüstért mégis szeretõknek! Életem szerelme, Csak neked nincs jussod semmi köszönetre! `Kilenc óra` Kilenc óra. Nyugovóra takarodót fúnak, Én is fúvok mai gondnak, mindennapi búnak. Kilenc óra. Öreg este. Feketék a nyárfák, Mostan szövik ifjú szívek holdas este álmát. Kilenc óra. Valamikor én fiatal voltam, De a szépek messze jártak, távol lugasokban. Kilenc óra. Régi esték, vissza mikor tértek? Soha, soha. Ifjúságot elvéteni vétek. Kilenc óra. Takarodó. Térj meg árva lelkem Megtagadott ifjúságból. Mégis öreg lettem! `Beszéd régi valómmal` Miért voltál oly szótalan gyerek A régi évek csöndes avarában, Mint összefázott õszi levelek A néma éjben, halott haloványan? -- Mert gyászoltalak árván tégedet, Magányos férfi, nõtelen, apátlan! Miért kegyelted úgy a könyveket, Melyek sorsunk mély titkain merengnek, Mint elhagyott és égverõ hegyek Tanyái a magánynak és szeleknek? -- Mert tudni vágytam, hogy vágyad felett A baljós csillag mért oly félve reszket? Miért kerülted a víg hölgyeket, Táncos, dalos erõit a tavasznak, Kik beragyogták mind a völgyeket, Hol csókok és virágok záporoznak? -- Mert láttam õt, ki néked küldetett, Az egyetlent, a kegyetlent, a rosszat, Ki lelkedet eladta a gonosznak! `Egy öreg költõ írja ezt:` Irodalom. Õk még ujjongva mondják És életüket ráteszik szegények. Irodalom. Ó szomorú bolondság Rímekbe törni mind a drága szépet. Mely a szivárványos, márványos élet Nagy sugárútján pompázik, tetézve Virágait, az egyszer kinyitókat. Irodalom. Ó ifjak bús merése, Ó mohó, bohó, balgán rohanó had. Én jól tudom már s bölcsen nézem õket, Vén bölcsesség, mely szürke szemfedõ lett! Ó régen én is, én is érte éltem, Örök mûvészet, váram és erényem! Örök mûvészet, versek, újra versek És mindig versek, míg mások szerettek, Szereztek, vettek, éltek és akartak! Irodalom. Ó keskeny börtönablak, Melyen keresztül a szép völgybe néztem, Hol sírva várt rám özvegy, árva éltem. Irodalom. Megöltek és nem éltem. `Új verseim elébe` Menj nélkülem hát a Városba, ó könyv, Menj nélkülem a szürkülõ vidékrõl, Ha itt maradnál, mint új borban ó gyöngy, Eltöredeznél mély keserûségtõl. Menj nélkülem, mint egykoron Ovídnak Szomorúsága, menj zokogni, ó könyv, Menj diadalnak, bosszulásnak, írnak, Legyen kék tenger végre ez a sok könny, Mely a kék ég alatt dalolva renget Dicsõségcsillagot s csillagszerelmet. `A régi Anna...` A terek és idõk mély fátyolán át A régi Anna úgy tûnik nekem, Mint gyermekségem aranyos és ámbrás Mennyországa, a bús és idegen. Úgy gondolok rá, mint a régi álmok Szövetére, mely fénylõ volt s remek. S azóta jött az ébredés, az álnok És jöttek szürke órák és terek. Ó régi Anna, emléked malasztja, Neved harangja zeng mély éjeken S e lankadó szív elfogyó patakja Beléd omol, szelíden révbehalva, Ó szerelem, halál, ó végtelen! `A rohateci Máriánál` Morva határ és szeptemberi táj, Oly kékek a hegyek. Szívemben orgonál ma, ami fáj: Máriához megyek. Ó idegeni, boldog Szûzanya, Te fekete-fehér, A születésed napja ez a nap S szívem már nem remél. Idegen tájak gyermeke vagyok, De hozzád jöttem én, A glória, mely fejeden ragyog, Ragyogjon ma felém. Elhoztam íme, szûz Virág, neked E táj virágait, Kései, õszi mind, színükveszett, De szívem is avitt. S nem kérek én, költõ és idegen, Tõled már földi jót, Csak engedd, hogy törött tekintetem, Mely fényeket ivott, Rajtad legeljen, mint híves patak Vizén a szarvasok S lehessek egykor én, fáradt gyerek, Vidám és bölcs halott. `Magyar sorompó` A morva hegyek oly idegenül És közönyösen várnak És úgy fáj némasága az öreg, Fáradt honi határnak. A nap morva hegyek vállán pihen, Nyugatra mosolyog már A hold, magyar hold, halavány szine Tarlott határon kószál. A sorompónál meg kell állani És sóhajtani mélyen: Magyarország! Ó régi tájaim, Ó elhagyott vidékem! Fakó fáját hazámnak csöndesen Megölelem szorongva S úgy érzem, hogy magányos szivemen Az életem zokog ma. S míg a sorompón átzeng üteme E szent, delejes árnak, A morva hegyek oly közönyösen És idegenül várnak... `Babona` Különös éjszaka, Az ablakot kitártam. A hold halvány virág, Kutya vonít az árnyban. Hûvös, mély éjszaka, Halottaim üzennek, A hold halvány virág, Kinyíltak mind a kertek. Talányos éjszaka A tavasz nyárba téved, A hold halvány virág, A temetõk fehérek. Halálos éjszaka, Oly hosszú, rémes árnyam, A hold most hervad el: Annát álmomba láttam. `Üzenet Szegednek` Nemes szülõm, te boldog és te büszke, Megérzed-e, ha lángod gyúlni kezd, Hogy egy szülötted, fényed árva üszke, A távol tájon most feléd siet S a vágyó álmok táltosán dalolva, A tiszamenti fák között halad, Ó érzed-e, hogy várja õt a róna, A te borús és bolygó fiadat? Ó érzed-e, mint gyúl ki messze vágya, Feléd, hozzád a lomha ködön által És mint üzen az õszi holdsugárral, Mint fogy reménye, mint a hold világa S idegen rögre fázón mint borul, Míg egyszer az föléje domborul? `Idegen lugas árnyán` Feketeszõlõs, messze lugasban Bánatos, boldog pihenõ, Ma minden vágyam abbahagytam, Ilyen lehet, ilyen csöndes A közeledõ temetõ. Feketeszõlõs, kicsi lugasban, Idegeni, boldog helyen Elpihenek ma én magamban, Ilyen lehet, ilyen néma Az ismeretlen sírverem. Feketeszõlõs, árva lugasban, Rátok tekintek, szép napok, Nyári napok, rég áldozottak, Ilyen boldog, ilyen messze Nem leszek, csak ha meghalok! `Mégis oly szép...` Mégis, oly szép az élet. Tört kehellyel, Melybõl minden öröm s erõ kiömlött, Tört karddal, mely csúfos kudarcba tört el És ellened fordult, ó bús legyõzött, Mégis, oly szép az élet. Tört virággal, Mely néked nyílt s elhervadt, mint a lelked És tört zászlóval, melyre írva: Bánat S mellyel vert életed eseng kegyelmet, Mégis, oly szép az élet. Mégis oly szép, Fölötte kék sátor a csillogó ég, Alatta tarka szõnyeg az örök föld. Oly szép az élet! És oly bõ kegyelme, Enged, hogy élj, szegény, szomorú ördög, Ég és pokol reményétõl elesve. `Amor` Anna, szépséged hív oltározója, Anna, szived reménytelen hívõje, Ma újra áldozom, ó édes ostya, Kiben keservek mérge él beszõve. Oltáraid elõtt áll ifjúságom És végzetem: tekints ez áldozatra, Ó Anna, vértanúk végére vágyom És üdvözít a vergõdés malasztja. Minden versemnek ünneplõ palástját Magamra öltvén, aranyos selyemben Tört szemeim az üdvöt nyílni látják S könnyek áldott borát áhítja lelkem, Szép istennõm, ki híved nem szeretted. S én bús papod, ki nem hisz már tebenned. `Térzene` Felgyöngyözik a kisváros ködébõl Honvágyóan az alkonyi zene, Majd szikrázón a szürke ég felé tör, Mintha a tûnt nap lelke zengene. A fáradt földön elhal a dübörgés, Minden zenébe halkul s mese lesz És minden fölszáll, minden ablak fölnéz, Az ég, mint egy nagy és zengõ eresz. Ó lelkem, ki egész nap messze vágytál, Egekbe, melyekbõl számûzve élsz, Miért roskadsz meg, szárnyad porba vágván, Minden zenél most ég és föld határán, Minden zenél már és te nem zenélsz? `A bakter` A kis végváros õszi éjszakáján -- Ó július víg tája, kék ege! -- Egykedvû lágyan végigzendül árván Az álmos õr virrasztó éneke. Féléberen, tûnt õszök bánatával Míg hallgatom az ószláv dallamot, Eszembe jut a nyári róna tája És fénye, mely bennem végsõt ragyog. Eszembe jut minden, mi tündököl, ég, Sok régi vers, sok régi csók, öröm, Eszembe jut a boldog végtelenség, A távol élet, a virágözön. S úgy fáj az éj virrasztó, álmos õre S a szomorú szláv dallam fáj nekem, Rokon velem, bánatra és közönyre És idegen és örök idegen. `Feledés` Ha volna selymes, karcsú paripám, A neve Feledés, a vére sárkány, Ki úgy rohanna, mint tûnt üdv után A gondolat a balvégzet magányán: Fölülnék rá s az õszi völgyeken Széllel rohannék az avart kavarva S úgy futna tõlem e silány jelen, Mint porzó láncosfû a zivatarba' S ahol legõszibb, legfájóbb a táj, Hol a világ egy szép schönbrunni park, Szivem, e lázas, torpanó, riadt, Átugraná a végsõ akadályt És Feledés megállna, megigézve És égre nézne boldog, holt vitéze. `Végtelenség` Falu csöndjében zengenek Idegeim, e hárfahúrok, Valami nagy kín közeleg, Az életem ma úgy sír, úgy zsong. Ó szívem, fájó zeneszer, Miért csendült meg árva mélyed, Mért zenged át a végtelen Idõk ölét s az égi kéket? Miért oly boldog ma az õsz, Mint áldozás után apáca S a fájdalom mért oly erõs, Mint nagy szerelmek a halálba? És miért húz ma mint delej Az õszi hold a temetõbe, Miért néz sírva a szemem Az égi és örök mezõkre? `A végeken, északon` E bús erdõk fölött -- Ma köd van és enyészet -- Egy õsi óriásnak Mérföldes lába döngve lépett. Egy õsi óriás -- Még él a vén regében -- Árnyéka feketéllik Ma is e letarolt vidéken. S ez árny ma rámborul -- Most õsz van s lesz-e nyár még? -- És járok holt határon Árnyak sorában, én is árnyék! --- 1912 `Milyen volt...` Milyen volt szõkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szõkék a mezõk, Ha dús kalásszal jõ a sárguló nyár S e szõkeségben újra érzem õt. Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, De ha kinyílnak õsszel az egek, A szeptemberi bágyadt búcsuzónál Szeme színére visszarévedek. Milyen volt hangja selyme, sem tudom már, De tavaszodván, ha sóhajt a rét, Úgy érzem, Anna meleg szava szól át Egy tavaszból, mely messze, mint az ég. `Bánk bán` A tündöklõ színeken komor varázzsal Ragyog, villámlik a tragédia, Mely zord költõje végzetére rávall S hallgatja mind a víg ma száz fia. Ledér vállak hava csillogva reszket, Kacér tekintet égve, gyújtva száll, Szövõdnek flörtök, pletykák és szerelmek, Az élet ünnep s játék a halál. A bíbor kárpiton túl messze, messze, Távol táj havas hantjai alatt Pihen a költõ s érzi a havat, Mely egyhangún leng és nõ felette, Mint egykor sorsa éjjelén a gyász S nem érzi, hogy már volt föltámadás. `Halálhimnusz` `Egy ódon misekönyvbe` Õt dalolom: hozzája mennek Minden fejedelmek. Õt akarom: neki adóznak A jók és a rosszak. Õt keresem: hozzá sietnek, Akik eltévednek. Õt szeretem: ott rám akadna És meglátna Anna És látná: mélyén az idõnek Múlt és jövendõnek És túl az életen, halálon Életem õ s -- halálom! `Coronatio` Annának víg bukását, könnyû vesztét Jelentik gyászos pósták néha nékem, Hogy elsodorták tõlem ködös esték S rózsák között botorkál víg vidéken. Annának víg bukását nem sirattam, Mert Annát nékem nem lehet siratni, Annának én örök száz kincset adtam, Min nem gyõzhetnek a pokol hatalmi. Szépség, szûzesség, ifjúság virága, Mint tépett párta, hullhat föld porába, Örökkön él én édes, büszke, drága, Mennyei mély szerelmem ciprusága. Annának már a koronája készül Aranyból és gyémántból szûz egekben, Õ nem szédülhet már le semmi égbül, Anna örök, mert Annát én szerettem! `Télutó` Még benn ülünk. A kandalló varázsa Melengeti a fázós bánatot, Bovarynét olvassuk egyre-másra, Künn zajlanak a víg vadászatok. Valahol Pesten, messze, operába Puccini zeng ma s éber vonatok Robognak át a gyémánt éjszakába. Én itt vagyok és én itt maradok. Emlékek szõnyegén rajzolgatok S mint levendula, meghitt, régi bánat Belengi csöndes, idegen szobámat S míg künn a köd száll és végsõt havaz, Szívemben Anna fénye fölragyog S vígan kinyit a tavalyi tavasz. `Rontás` Mióta õ nincs, nincs már nõ nekem, Pedig be szépek vagytok, büszke szépek, Mint hattyú, kócsag, úgy lebegtek el, Ti gyönyörû és múló jelenések. De tõlem fél mind, tõlem messze jár, Mert szemeimbõl távolok üzennek És öreg bánatok boronganak, Mint oltárkép mélyén a régi szentek. Mi lehet a tekintetemben, ó mi? És mért nem tudok más asszonyt szeretni? Úgy akarok feledni, élni még S õ minden és a minden semmi, semmi! `Falusi állomás` Kis állomás az álmos õszben. Várok, de nem tudom, mire? Ködvár elõttem és mögöttem, A szép napokból rég kijöttem, Mindegy: közel vagy messzire! Ha itt maradnék bánatommal, Mi haszna és ha elviszem, Véle ébred a szürke holnap S a messzezengõ távoloknak Csak gyászt zeng vissza vert szivem. Kis állomás az álmos õszben, Valaki ott fenn zongoráz, Az életemet veri csöndben, Egyhangú lassan ott fölöttem, Ilyen lehet kis temetõben Sírok fölött, ha a szél dudorász. `Profán litánia` Tûnt Anna, aranyház, Te drága csoda, Elefántcsontmívû Boldog palota. Tûnt Anna, te tünde, Te édeni kert, Ahonnan örökre Sors kardja kivert. Tûnt Anna, mennyország, Thulén túli táj, Kire messze, mélyben Gondolni be fáj! Mindent, ami kincses, Úgy hordok eléd, Úrnõje elé mint Rabszolga cseléd. S te fönn, szoborárván Trónolsz, te örök, Mint dór templomok ormán Merev, isteni nõk! `A reménytelen` Virágot, szerelmet, Pénzt és dicsõséget, Örömet és erõt, Fiatalos, büszke hitet Másnak adtál, élet. Jussomat, az õsit, Melyhez jogom tartom, Odadobtad másnak, Szép szerencse kegyesének, Éljen és akarjon! Senkinek és cenknek Adtál minden szépet, Pedig méltó dallal, Mélyenzengõ diadallal Én díszítlek téged! Most utolsó gõggel, Mit el nem vehetnek, Koszorút, keresztet, Tûnõ, fájó ifjúságot, Éneket és kedvet Odadobom mind, mind, Nesze semmi, fogjad S hagyj békét örökre A távoli számûzöttnek, A kitagadottnak. `Idegen sírok közt` Megyek a dombon, míg elér az estve, Valami régi, holt nevet keresve. Áldott legyen, Ki szeretett s most álmodik feledve. A sírokon túl barnuló barázda, Tavaszi álom, vén paraszt kapálja. Áldott legyen S legyen szegénynek boldog aratása! S még mielõtt az estve rámrohanna, Egy név mered rám régi hanton: Anna. Áldott legyen! Most cseng az esti vágy lélekharangja! `Marie Antoinette` Királyi és vallásos szõkesége Úgy tündökölt a tûnõ táj felett, Mely zúgta már a rút feszítsdmeget, Mint hold a barna fellegbõl kilépve. Ausztriából jött. Az égbe tartott, Elefántcsontkezében kis kereszt. Nõvére várta, a bús, szende est És a tömeg piroslott és viharzott. Elõtte állt a száz kékvérben ázott Kivillanó gillotin síma éle, Mögötte a Marseillaise rõt zenéje. Õ elbotolt s a hóhérlábra hágott -- Ó végsõ perc, te vérzõ, rémítõ -- Õ szólt remegve: Pardon, monsieur! `Szerelem volt` Oly messze, messze, messze már, Hol az öröm s madár se jár, Hová a vágy is elhervadva ér el, Oly messze, messze, messze vár. Szerelem volt a neve régen, Tavaszban, éjben vagy mesében, Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves, Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz. `Minden...` Minden reggel Búcsúszavak jönnek sereggel. Minden délben Úgy érzem, éltem és már holtra értem. Minden este Reménynek, vágynak mindörökre veszte. Minden éjjel Ölelkezem a fojtó semmiséggel. S reggel, reggel Új búcsút járok tûnõ életemmel. `Menni...` Hotelszobának mélyén elfeküdni S érezni: minden messze s veszve rég, A hideg párnák kriptájába dûlni S látni: bennünk van mind e messzeség, A tört tükörbe nézni s tûrve tûrni, Hogy arcunk idegen s holt, mint a jég, Ó kínok kínja, poklok pokla: élni És másnap újra élni s útra kélni. `Már azt hiszi...` Már azt hiszi a vén szív: túl a jón És túl a rosszon hindú bölcsességgel Úszik mély vízen és örök hajón És egy az õsi röggel, õsi éggel. Már azt hiszi a vén ajk: némaság A legbölcsebb szó e zajos világon, Hogy nincs igénk, mely az örök magány Ködén át zengne és hírt vinne fájón. És íme: barnul már a téli rög És íme: zöldell már az õszi parlag És íme: csak a változás örök. És íme: mély vizen, mely parttalan tart, Még kora úszni, míg folyói folynak És áradó és fájó tavaszoknak. `Bethániában` A régi dolgok híven visszatérnek S hiába megy az életem tova, Övék a vágyam és övék az élet. A régi emlékek piros bora Ma mámorít s ma ringat vissza engem S ma száll a régi rossz és rút tova. Emlékeim, utolsó vacsora, Ma magamat adom tinéktek által, Ily élõk még nem voltatok soha. Az éjben halkan zeng a csalogánydal S én érzem, érzem, hogy búcsúzni kell S szeretnék eggyé lenni mind e tájjal, Mely sorsom útján égbe úgy ívell, Mint égbe lejt a halkuló madárdal, Ma megbékéltem már a semmivel S boldog frigyet kötöttem a halállal. `Szakolcai emlék` Pösze cseléd, kis tót leányzó -- Mint ódon morva oltárképeken -- Loholva ment ki a végállomáshoz, Hogy estvére otthon legyen. De a vonat -- ó sorsunk gyorsasága -- Már vígan füttyent és eloldalog, Ancsa tótul kérdezte: Moravába Lekéstem már a vonatot? Belenéztem nedves kökényszemébe, Mely tágranyílt és kérõn rámmeredt És láttam benne nagy, bús messzeséget, Magát a mély, kék végtelent! `Béke` És minden dolgok mélyén béke él És minden tájak éjén csend lakik S a végtelenség összhangot zenél S örök valók csupán mély álmaink. És minden bánat lassan béke lesz És mindenik gyötrõdés gyõzelem S a kínok kínja, mely vérig sebez, Segít túllátni a szûk életen. Testvéreim: a boldogság örök S e tájon mind elmúló, ami jó S az élet, a szép, nagy processzió, Mely indul örvény és sírok fölött, Az égi táj felé tart csendesen S egy stációja van: a végtelen. `Harmóniák` Szenvedni tudj és tûrni merj És várni, sírni, érni, A szirtek párnáján pihenj S ne félj a végtelen jövõvel szembenézni! És minden veszne, törne bár S ha semmit el nem érne, A lelked él még s vár reád Titokkal teljes és vigasszal teljes éje. `Gyászpompa` A képzelt utazás villámröptû vonatján, Mely légen s égen át új álmokat keres, Nem érdekel a táj, se tiroli, se talján, London se, Moszkva se, mert én, vén szekeres Nagyon is jól tudom, hogy minden földi tájon Egy nagy szerelem él és egy nagy fájdalom, És minden romokon csak magamat találom, Merengõ Máriust kartágói romon: Hellas azúr egén az istenekre vágyom, A Szajna partjain Musset sírhalma fáj, Itáliában én az Infernót találom, Mely Dantéban lobog és minden drága táj És minden régi rom nekem csak furcsa álom, Melynek színes ködén a bús való cikáz, Tört vágyam íve von szivárványt mind e tájon, És minden táj halott, hasonló és hibás, Ha vérzõn égetõ lelkünk mélyébe nézünk, Mely vak örvényeit kitárja szüntelen S melytõl, ha ránkmered, nincsen menekülésünk Sem tûnõ tájakon, sem tündöklõ egen. `Arany tavasza...` Arany tavasza te a nagy emberiségnek, Nemes hellén világ, mikor nyílsz újra ki, Mikor lesz gyönyörû összhang e zûrös élet, Mikor lesznek megint tükrök a szent mûvészet Arany és elefántcsont, magasztos szobrai? Tükrök, miket ha szemlél, önön képére téved A fiatal szûzek s ifjak tekintete, Mikor lesz az ajak formás igéje ének, Mikor csitul zaja nyomornak, zendülésnek S mikor lesz életünk üteme mély zene? A költõ addig is, a szûkös mát feledve Eljár arany hajón révedbe, óh görög, Eljár a távoli és boldog szigetekre S megtérve gazdagon, hirdeti énekelve, Hogy múló életünk s mûvészetünk örök. `Tavasz-esti dal` Sötétkék selymét Az égi sátor Kitárja -- s csönd lesz A végtelenség. A messze élet Itt zeng szívemben S e zene békén Az égre réved... Ti régi esték, Ti messzi vágyak: Ma minden álom És minden emlék. Ma csillagokra Néz már a vándor Nyugodt, örök, bús, Tenger rokonra... Zenélj szelíden Szent tavasz este S mint a virágok, Mély végtelenbe Nyílj ki ma szívem! `Tíz év után` `(Szinger Kornélnak)` Tíz év után a hû tanítvány Mit hozzon, Mesterünk, neked? Sorsunk fukar, szerencsénk hitvány S te nem bánod a kincseket. Ifjú hajunkat s tavaszunkat Behavazza a szenvedés, Bánat vegyíti ó borunkat S tekintetünk hûs éjbe vész. Tíz év után ezer csalódás Nehéz terhével gazdagon, Mit hozzon a szegény tanítvány Jó mesterem, hû oktatóm? Hozok neked töretlen épen Örök virágot sír felett, Mi ott virul költõk szivében S a jók szívében: hitemet. Hitemet az örök világban, Melynek zenéjét hallgatom S amelynek két rokon futárja A te igéd, az én dalom! `Atyámhoz megyek...` Nézem õt a régi, régi képen, Új szobának idegen falán S lelkem lángol mély, sötét szemében. Régen, régen elment már apám S egyre jobban közelebb jõ hozzám S minden útam feléje vezet, Hozzá szépít mindegyik csalódás S amint foszlik az emlékezet, Úgy érzem én egyre rokonabbnak S érzem egyre, hogy én õ vagyok, Éltem útján fáradt nyoma ballag S utolérem, ahol elhagyott. S ha fölöttem gyöngyvirágok nõnek És tavaszba ér a temetõ, Partjain a tájak és idõknek, Egy bölcsõben alszik velem õ. `Új szövetség` Mint Izaiás prófétádnak Ajkát tüzes szénnel jelölted, Égõ szened lett vágy és bánat, Uram, így állok már elõtted! Jó volt Uram, az égetõ szén, Amelytõl ajkam és a lelkem Hirdette, mily acél a törvény A szívben és a végtelenben. Most új az ajkam és a lelkem S így állok én vígan elõtted S téged dalollak a jelenben És benned látom a jövõket. A múlt tüzébõl már kiforrott A múlhatatlan érc: a lélek S látom: bús vágyam angyalod volt S szerelmem áldás és dicséret. `Isteni líra` Ó zengj, isteni líra! Zaján a földi ködnek, Zengj túl te égi gõggel a testvér csillagokra, Vágyaktól hangjaid a végtelenbe nõnek S lobogva ég a szív, mint Hóreb csipkebokra! Szegény, szegény vagyok! De zengj, isteni líra S a távoli egek fényével homlokomra Tüzelj, ihlet tüze s elomló napjaimra Örök fényt csalj rímek és ütemek kohója! E dalt magában egy magános szív dalolja, Magának zengi õ, de a daloknak sírja, A zengõ temetõ, a föld az égi boltra Veri a dallamot. Ó zengj, isteni líra! `Minden rohan...` Minden rohan. Szegény magányos, Hiába nézed a kék csillagot, Az élet nem bús, nem talányos, Az élet harcol: züllik és ragyog. Minden rohan. S a nagy talányok Meddõn virulnak fönn a kék ürön S míg lelkeden ül méla átok, Mások gyönyörbe hullnak szédülõn. Minden rohan. S rohan az élet S reád mi vár, te kérdõ s álmodó? Mély óceánja semmiségnek S az alvilági, hallgatag folyó. Minden rohan. Rohanj te is már, Hisz úgyis késõn indulsz, balgatag, Leszüreteltek mindent itt már, Tiéd tûnt õszök holt pompája csak! `Emlék` A szálló évekkel Sok minden megy el, De a szív, a koldus, Tovább énekel. Mi remény volt régen, Emlék ma csupán, De legalább sírhatsz Tûnt szépek után! Ami emlék, szebb is, Mint az, ami él, Romok is ragyognak Hûs hold fényinél! `Dal` Már ezután játszom Virággal és éjjel. Játszom az utolsó Csókkal, reménységgel. Játszom a jövõvel És a szerelemmel, Az én eltört, árva, Furcsa életemmel. Játszom szép szavakkal, Leányszívvel, bállal, Fehér szemfedõvel, Fekete halállal. `A kísértõ` -- És mutatá a távol Indiákat, Hol elefántcsont és gyémánt terem És mutatá Ophirt, hol kincseken Tipor a láb s a föveny is opált ad. És mutatá a hiperboreákat, A boldogoknak messze szigetét, Hol élnek még a nimfák és regék S partját a titkos Oceániának. És ezt mind, mind ígérte a kisértõ, Mindent, mit e világon csak lehet, Ébent, bíbort, gyönyört és kincseket. Ó a világ oly tág, oly dús igérõ S õ elhárítá halkan, könnyedén! -- Mind e világon túl lesz az Enyém! `Annabál` Lelkemben áll a boldog Annabál, Örvénylõ vágyak táncoló csapatja. Ma nincs enyészet, mélabú, halál, Ma zászlaját a mámor fölragadja S a szív, vert életem haló patakja Ma megdagad száz zsongó látomással S a szerelem mély tengerébe áthal. Ma újra koszorút fon az öröm És nászi fáklyát lenget a dicsõség, S a jövendõség kapuját töröm S látom magam, gyõzelmek ifjú hõsét És vár a nagy, a holdasan zengõ rét, Hogy sírva a gyönyörtõl ráfeküdjem Alélva boldog nyáréji derûben. Ó szerelemnek holdja, szûz arany, Ó fiatalság éje, végtelenség! Hiába sírok s áltatom magam, A nyár és vágy elvesztek már nekem rég S orgonahangján a sok büszke emlék Ott zsong a távol, mély látóhatáron, Hol a sötétbe húnyt szép ifjúságom. `Tanítónõ a végeken` Egy szürke és hervadt faluba láttam, A tót hegyek közt árván, csendesen, Verbéna fonnyadt kicsi ablakában, Szívében egy távoli szerelem. A büszke Pestrõl jött a bús határra, Egy zongora volt minden vágya itt, Egy álmodozó hangszer a szobába, Hogy játssza rajta Schumann dalait. Hogy játssza rajta eljátszott szerelmét És a szegény, kicsúfolt életét S hogy játsszon véle sok, bús, boldog emlék... Elvitt idõ és elvitt messzeség, De sokszor gondolok rád, karcsú, szõke, Reménytelen, kedves Hamupipõke! `Mint régesrégen...` A régi óra úgy ketyeg fölöttem, Mint elfáradt szív a halálos ágyon S a végtelenbe nõ e zaj a csöndben S egy életet jelez verése fájón, Egy életet zeng most és visszazengi Száz bánatát neki a csöndes élet S búcsúzni kell ma és mindent feledni, Szerelmet és bort, verset, büszkeséget, Halott apám megálló szívverését, És születõ öcsém elsõ sírását És egyre nõ a csönd és a sötétség S a lelkemet nagy számadásra várják És én lefekszem s mint a régi gyermek, Fáradt kezekkel, úgy vetek keresztet. `Tiszai tájak` Tiszai tájak, végtelen vidékek, Olyan testvér sorsommal a tiétek. Én is magány és csönd gyermeke lettem S fekszem szelíd árván a végtelenben. És hallgatom a füvek halk növését, Az esti csöndek mély és bús zenéjét. És nézem, nézem, hogy az esti felleg Hogy indul el a hallgatag hegyeknek. S a fáradt csónak vajjon hova ballag És töredéke honnan jõ a dalnak? S túl hangokon és gyászos jegenyéken Bús csillagom hol jár a néma égen? `Ködök várában` Halott, süket Beethoven a falon. Esõszagú, õszesti unalom. Lármák és fények távol, délre járnak, Búcsúja tompán zeng a messze nyárnak. Köd vára nékem az egész világ, Hervad a vágy, mint õszvégi virág, Mely síri kertben halkan halni vágyik S elteng talán a mai éjszakáig. Ma kellenek a régi levelek, A régi versek, szép kisértetek, A régi csókok, zengõ távolokba, Míg fáradt lábam ágyba vánszorog ma. Míg árva vágyam lassan éjbe lankad, Mint az utolsó alkonyi fuvallat, Jó éjszakát! Virraszt némán, vakon Halott, süket Beethoven a falon. `Hálaadás` Nem adtak semmit õk, Az ígérõ remények, Csak sok szép bánatot, De így is jó nekünk az élet. Nem lettem férfia A nõnek, kit szerettem, Csak borús árnya én, De azért csillag õ felettem. Akartam valamit, Mely tett legyen és élet S bénán csüggedt karom, De édes álom a mûvészet, Oly messze az örök, A csillag és az Isten, A boldogság, az ég, De mégis jó volt várni itt lenn. `Magamhoz, nyárvégi estén` Nem születtél, látom: lenni legelsõnek, Csillagot mutatni a borús idõnek, Vágy piros virágát büszkén szívre tûzni, Titkait jövõnek bátran kibetûzni. Apád is beteg volt, kifáradt keresztény, Aki sírt a csillag és a féreg vesztén, Akiben fölös volt a kímélõ jóság S örökül rád hagyta fájó szive sorsát. De azért, én lelkem, még nincsen veszve semmi, Ennyi gyöngeségbõl kell erõre kelni, Ennyi szomorúság, ami tégedet vert, Ötvözi ezüstté a költõt, az embert! Csak zenélj, ahogy tudsz, méla hangfogóval, Csak beszélj a csönddel, árnnyal, csillagokkal És ha másra hallgat mind a többi ember, Te beszélj tovább a zengõ végtelennel. `Fátum` A távol violás ködében, Mint tarka délibáb lebeg A magyar õsz a méla Végen, Mely mindent eltemet. A tarka õsz a bús határon, Hol oly közel a temetõ S a vég ott vár az állomáson S a vég oly könnyezõ S a templom orgonája reszket Végig a meghalt városon S oly távol fény ég a szemekben, A holt éggel rokon És rokon az én holt szívemmel, Ki, ha leszáll az éj, a csönd, Hiába zendül sorsa ellen, Mely ráhull, mint a köd. `Melankólia` A kicsiny élet mégis szép nagyon És akad néha egy kis jó napom. Egy szivar, melynek szõke füstje fölszáll Az õszi égbe, mint a bús ökörnyál. Egy csésze tea, melynek mámorában Úgy nézek szét az álmos kis szobában, Mint a nagy császár a kis szigeten, Õszirózsával árvult szívemen. Egy szép levél, melyet a távol élet Ideküld vígan. Benne egy idézet. (Ezerkilencszáznyolc! Oly ifjú voltam S Annának új rímekben udvaroltam!) Egy régi arckép. Rajta szép ajánlás Egy színésznõtõl. Meddõ éjszakázás És vágy és bánat könnye, csókja rajta. Becézgetem, mint bús babát a dajka. `Várad` Várad: a kicsi magyar élet Nagy és új küzdõit te adtad, Költõk és más ifjú merészek Benned ébredtek és akartak, Áldott a te száz esti fényed És áldott nyugtalan vigalmad. Pogány örömre emlékezvén, Megáldalak én, bús keresztény! Hisz benned lettem én is újjá S gyászom palástját porba vetve Indultam el újult ifjúság Babéros útján szerelemre. És áldott legyen ama utcád, Hol õ lakott, a vágyam lelke S áldottak a színházi esték, Melyek Annát felém vezették. Várad: szõlõkoszorús õszöd Mily tarka pompa tört szememben S a Kispipában kék ködök közt, Hány szürke bánatot feledtem, Mikor az élet öklelõzött S az évek szálltak már felettem S én csak daloltam s késve késtem Aratni jégvert kis vetésem. Várad: hol Ady Endre arca Ragyogott éjszakák homályán S új versek csengõ, könnyû harca Vágott rendet a régi gárdán S a kávéházi zûrbe, zajba Tárogatónk zendült, kiáltván: Hogy akik itt sírnak, loholnak, Mind váteszeid, tarka Holnap! Fogadd e dalt, mint vallomását Magányos, messzi szeretõdnek, Város, kinek nem látni mását, Ily újat, vígat és erõset S bár poromat -- hisz visszavárják, -- Adom a szent szülötte földnek, Borús vágyam derûs magasban Várad felé száll nyughatatlan! `Magyar táj, magyar ecsettel` Kis sömlyék szélin tehenek legelnek, Fakó sárgák a lompos alkonyatban, A szürke fûzfák egyre komorabban Guggolnak a bús víz holt ága mellett. Távolba néznek és a puszta távol Egy gramofon zenéjét hozza nékik, Rikácsolón, rekedten iderémlik, A pocsétában egy vén kácsa gázol. Az alkonyat, a merengõ festõ fest: Violára a lemenõ felhõket S a szürke fákra vérzõ aranyat ken, Majd minden színét a Tiszának adja, Ragyog, ragyog a búbánat iszapja. (Magyar táj: így lát mélán egy magyar szem.) `Pozsony` Nyugodt erõben viruló királynõ, Koronás város a bús végeken, Míg arany tallért hint a gyászpompás õsz, Én ligetednek árnyát keresem. A ritka lombok közt, gyér napsütésben Petõfi és Reviczky árnya int, Ó elsõ szerelem, tûnt ifjú éden, Mely nem ismétli többé dalait. Ó elsõ szenvedés, gyönyörû bánat, Mily kedves és mily fájó vagy te már. Már itt az õsz és rám az este vár. Én bámulom a büszke palotákat, De ligetedben, néma utakon Pompázva int két örök fájdalom. `Nyári sanzon` Nyáron daloltam, õszre félretettem S most tûnt nyár tüzénél melegszem... Arany hold úszik türkisz égen, Fekete fák az ében éjben, Dalol a nyár szõke réten. Ma a smaragd füvekre fekszem, Az õszi bánattól menekszem, Téli rontás vedli lelkem. Ó õszi álom, téli álom, Kis életem, hosszú halálom, Vigasztalj, nyáréji álmom. Arany hold úszik türkisz égen, Fekete fák az ében éjben, Vágyam arany, sorsom ében. Így daloltam vígan régesrégen. `Halottaim` Halottaim találkoznak velem És mondják halkan: Testvér, türelem. És mondják némán: Gyermekem, vigyázat, Elmúlnak lassan minden földi lázak. És súgják: tûnõ minden cifra pompa S vígan mutatnak békés csillagokba. És rámhajolnak és siratnak õk itt: Elfogynak boraid és szeretõid, Nézz ránk, ölelj át mosolyogva minket, Szeresd, keresd elrejtett kincseinket, Reád is vár a nagy, csodás örökség, Töröld le vígan földünk balga könnyét. `Örök zene` Gondolj el nem múló zenékre lelkem, Szûz csillagokon fönn az égi kertben. És éjszakára, melynek tükörében Elsápad minden árnyék földön, égen. Ember Fiára, ki lenn járt e tájon, Hogy minden szív eztán remélve fájjon, Az õ hajára, mely szõkébb a holdnál És a halálra, mely békébe pólyál. (E verset írtam messze költözõben, Fekete márvány alján, temetõben.) `Napoleon` 1 Rágondolok az óriás elõdre Szûk életem magányos szigetén, Körben kerengve és kétségbe dõlve, A szép örömnek számûzöttje, én. Szerettél-e sakkozni téli estvén, Mikor nem zörren már a holt haraszt És nézni az ostábla ütközetjén, -- Mint dõl ki egy ütéssel a paraszt? És rágondolni a koldus reményre, Mely a nagy játék közben elveszett És gondolni királynõnk termetére, Mely karcsú, mint e bús játékszerek? És gondolni a sírra, hol halomban Hevernek mind a sárgák, feketék, Gyõzõk, bukottak angyali nyugodtan S a gesztusra, mely nekünk int: Elég! 2 Szerettél ugye a távolba nézni És várni némán, mélán egy hajót, Mappák fölé hajolva fölidézni, Ez Korzika, ez Párizs, Elba volt? Ez Moszkva volt, ez Gyõzelem, ez Álom, Ez Barátság, ez Gyász, ez Szerelem! S elrévedezve a közel halálon, Meghatva nézni szét az életen? Az életen, mely nem köt már ki többé És nem visz el Párizsba soha már. Csak nézni sorsunk komor kikötõjét, Hol félárbocra vonva a halál. `Messzeségek` Messze, messze tõletek Szép városok és szép színésznõk, Egy költõ él, fásult, beteg És nincs, nincs, aki szeretné õt, Ki mondaná: bús, nagy szemed Nekem drágább, mint indus ében, Költõm, én megértettelek S egy versed zeng szívembe épen. Messze, messze tõletek, Asszonyok, fényesség, vidámság, Egy költõ él, fásult, beteg S unottan lejti már halotti táncát És alig érzi már az életet. `Veni!` Öröm, te régi szó, te múlt napok faunja, Örökre eltünél és nem jársz vissza újra? Hiába várom én, hogy egy napon beállít Kacajod s zengenek elnémult fuvoláid? Hiába ülök én vezekelõn a porban, Siratva életem, ifjan megölt halottam? Hiába nézek én a ködlõ távolokba, Örökre elmaradsz, öröm, szép déli pompa? Nem volt elég a könny, a hervatag panasz, jaj, Nem volt elég a dal, mely szenvedést magasztal? Öröm, kit Schiller és Beethoven áldva zengett, Jõjj el, jõjj el, te szép, te kedves, égi gyermek! Csak egy mosolyodat akarnám látni még én S elmennék gondtalan, áldón, megáldva, békén. A végeken I Vörös függöny mögött a ködös éjben Csak isznak õk s a mély pohárba néznek, Melyben vörös bor csillog tompa fényben, Bora búnak, vigasznak és veszélynek. Ez a határ és itt kell elterülni A sáros hóban szárnynak és reménynek, Ez a határ, az élet hegedûi Itt gyanta híján fásultan zenélnek. Itt inni kell, itt borban az igazság És a vigasság, hit, szerencse, álom; Mind a pohár felé lendíti karját, Mely telten csillog az üres határon. Vörös függöny mögött a ködös éjben, Dagadt szemekkel a pohárba néznek. Ez a határ s a csöndben és a télben Sorompóját lecsapja itt az élet. II Ma hull a hó és álom hull a hóban, Bólint a láng az üres kaszinóban. Az öreg doktor német lapba süllyed, Mint vén kámzsás, nézi a gót betûket. A szolga fát tesz a beteg parázsra, Horácius, hol mezeid varázsa? Itt ólomlábon jár a gond a hóban És Amerika rémlik a viskóban. Amerika, az aranyhímû távol, Szõve remény és kétség fonalából. Ma hull a hó és álom hull a hóban, Befüggönyözve a világ valóban S a függönyön túl zene szûri hangját, Egy operában ma Puccinit adják. Nagy operában, bordó és aranyban... És hull a hó és hull, hull szakadatlan. `Nénia` Könyvekre hajtom le fejem, Mint fáradt vándor sírhalomra; Könyvek, ti bölcs és végtelen Sírok, nem adtok már nekem Vigasztalást a végtelen napokra. Élet mély szomja égeti Pusztába lankadt szívemet És messzetûnõ évei, Mint bús echók, úgy zengetik Feléje a hiú reményeket. S míg sorsom altatót susog S hagyom éjét leszállani, A ködben rátok gondolok, Tündöklõ jóni oszlopok És Annának tündöklõ vállai! `Pihenni tért` `Márkus Géza emlékének` Pihenni tért és ágynak dõlt szegény, A búsképû és naplelkû lovag S az élet, e nagy, távoli csatatér, Mely vesztõt, gyõzõt egyaránt fogad S a csöndes, boldog föld alá kisér, Már messze tõle, mint bús gondolat, Övé a szûk ágy s keskeny ablakon Halkan rügyezve hozzá behajló méla lomb. És most kinyitja fájó, nagy szemét, Amely ámulva látott sok csodát, A tág világ dús földjét, mély egét S mit ég és föld közt álmok szeme lát És most elõtte minden oly setét, Minden homályos s nincsenek csodák, Kihûlt, kihalt a nagy, dús végtelen S nincs gõgös szélmalom és kegyetlen szerelem! És hol vannak a régi lovagok És hol vannak a régi asszonyok És hol a Grál, mely éjeken ragyog, Dulcinea szeme, amely lobog? Amely lobog, mint távoli napok, Amely ragyog, mint messzi fároszok. Hol van ma lovag, hölgy és ama Grál, Ó élet, messze táj, be szép és rég valál! Pihenni jött és ágynak dõlt szegény És fekszik csüggeteg és hallgatag Az elmúlt arany álmok szigetén S a kincsbõl, hírbõl ami megmaradt: Ó biblia, mint elkopott remény S lovagregény, szúette és szakadt S ránéz szelíden Isten egy Fia S halotti ingét varrja a hû Dulcinea. `Jó pásztor` Engedjétek hozzám a kisdedet mind, A gyermeket, az ifjút, aki jõ, Kinek szemébõl még a jó remény int S kit vár a jobb, az eljövõ idõ. Kinek szívében még virágos éden Friss harmata és dús illata van, Ki járva füstös és ködös vidéken, Még aranyos derûs és vágytalan. Hadd lássam kék s bársony tekintetükben A víg napot, a távoli tavaszt, Mely ott kereng még az azúros ûrben, Ó vártam és hiába vártam azt. S hadd fogjam én szelíd körtáncba lépve A kezüket, mely ég felé repes -- S majd síromon dalolva és zenélve Üzennek, ha örökre este lesz. `Mily idegenek...` Mily idegenek szép emlékeink, Mily ismeretlenek. Holt fényük olyan távol s félve int -- Hervadt rózsánk, halott reményeink -- Kialvó gyertyánk hamva oly rémesen remeg. Ki hozza hozzánk õket közelebb, Ó lesz-e csillag valaha, Ahol érezzük újra a gyerek Mennyországát s az arany kikelet Rokonságát, mely tegnap még a miénk vala? ...Ó sírjátok vakká szegény szemek E bánatot, mely eltakar Mindent s gyászfátyolt húz fölöttetek. Öröm, virág, vágy és kísértetek Földjévé tesz, világ, te temetõavar. `Képek` Az életem országút, néma út, Mely messze, messze szakadékba fut És rajta sár és rajta téli fák És távol, távol egy csillagvilág. Az életem mély kút s én nézem õt S szédülve állok a holt víz elõtt És távol, távol csillag csillog ott, Egyetlen fény, a mélységbe lopott. Az életem, magányos életem Nem is enyém tán s mégis szép nekem, Mélázva nézem s mint kitett gyerek A messze csillagfényre figyelek. `A harangozó` Pókok között él lenn egy szürke zugban, Fönn a harang a mély ûrben lebeg. Nem nézi õ, szédül, lehúzza búja, Õ nem lát mást, csak a köteleket. Mikor a hajnal aranycsíkja reszket Ezüst folyón s ragyog a szõke dél, Mikor az alkony csókjai tüzelnek: Õ kötelet ránt s a magas zenél. És ekkor arcán régi vágyak égnek S eszébe jutnak tágas régi rétek, Száz kicsi szépség és a végtelen... Egy fáradt kar vergõdik a kötéllel, De szállva fénnyel, árnnyal és zenével Egy lélek leng az ujjongó egen. `A bûnös barát` A szöges örveket hiába hordom, A vér zajog a szöges örv alatt. Parázs a párnám, égõ szén a combom, Remegve vár egy távoli tavaszt. Hiába olvasom Kempist könyörgõn, Öl a betû. Szemem sorvadva lát Fiatal némbert templomi könyöklõn, Ki víg és büszke, finom és galád. Mikor hamut szórt a prior fejemre S a rekviemet rekedten rebegte, Sírtam, de én az életet sirattam S érzem, fölöttünk a vak, láthatatlan Erõk kara kereng kegyetlenül S az örök múlás szele hegedül. `Sonnet consolant` Ha suhog is már selyme a nagy estnek, Ne haljon ki a dal az ereszalján: Röppenjenek föl a szilaj, a harsány Rapszódiák helyett ma halk szonettek. Hideg szonettek, hófehér szonettek, Mind halkszavú, mind tépett szárnyú, halvány, De vígasz annak -- álmok alkonyatján -- Aki szeretett s akit nem szerettek. S megindul árván, esti áve-szóra, A hervadt vágyak halk processziója, Új, ismeretlen szentséget keresve, -- A barna lombok õszi ködben áznak, Mint tömjén száll a nehéz hervadás-szag S halk szonett-kórus cseng belé az estbe. 1913 `Emõd Tamásnak` Hallgatsz s e csönd oly beszédes nekem, Elhallgatom magányos éjeken. Robot jaját hallom belõle szólni, Arany szívvel ólomba kell omolni. Vagy hogy egészebb vers nélkül az élet S csak élni szépen az igaz mûvészet? Hisz ifjú vagy és kedves ifjú nõknek Hallgatsz s virágaid szívedbe nõnek. Hallgatsz s csönded oly beszédes nekem, Elhallgatom magányos éjeken. `Így szólt Michel Angelo:` Színnel, vonallal a nagy Sixtinát Benépesítém, mély kínok szülõje S a Mediciek sírján a halált Életre hívtam és a bamba kõbe Lelket csiholtam s ama kupolát Emeltem, bizton nézni az idõkre. De mindez láz és dac volt s koronám Halottas ékszer, mely a néma fõre Úgy hull, miként Atlaszra a világ S szemem kiégett és orrom betörve. A nyirkos bolt ölén nem nyit virág S hiába hulltam sóvárgón a kõre S hiába hívtam én Vittoriát, Már nincs, kivel haragvó szám pörölne. Firenze rab s az ormótlan világ Csak szunnyadó márványok temetõje. `Idegen sírok közt` Idegen sírok közt botorkál a lábam, Idegen õsz fázós, öreg avarában. Idegen táj néz rám, hûvös õszi szántás, Idegenül kong egy távoli kiáltás. Nézem a sok kis sírt, egyszerû kis lelkek, Itt aludják át az õszt, a gyászt, a csendet. Minden második hant keresztje tudatja, Hogy alatta alszik egy idegen Anna. Milyenek lehettek? Szelíd, szláv leányok, Szívükben viseltek egy bús mennyországot, Csönddel, áhítattal jártak a mezõben, Amíg elpihentek a kis temetõben. Hol egy idegen és halálos bús szív vár Távoli Annára, ki messzebb a sírnál. `Búcsú` Ez az én vérem, ó vegyétek, Vegyétek tûnõ életem. A tûnõ élet örökélet, Ha vérét és szavát veszem. Nem a mulandó, tarka szókat, Mik zengnek utcán és teren, De a magányba elbúvókat, Miket láz és örvény terem. A csodálatos, tiszta szókat, Mik fél zene, fél rejtelem S mik mélyebbek, mint végsõ sóhaj Az elröppenõ életen. `Himnusz a holdhoz` Halvány, rejtelmes asszony az egen, Te delejes nézésû idegen, Téged dalol ma fájó idegem. Astarte, ezüst íj az ég ivén, Felhõk fátylán át csillogó szirén, Nem ér föl hozzád szomorú igém! Te bujdosál Genezáret felett És nézed a szentjános-tüzeket, Miket a fáradt föld csóvál neked. Szerelmek és halálok éjjelén, Te egykedvûn ragyogsz az ég mezén, Hiába sír hozzád harmat, remény. Te csak ballagsz az azúr réteken, Hûvösen égsz a tört tekinteten S csillogsz a sírokon és vérteken. Feléd sikolt az ujjongó gyerek, Feléd dagadnak zengõ tengerek, Ezüst boglár fekete gyász felett. `Üdvözlet Tömörkénynek` Emlékek holdvilágos ablakán át Nézem a messzi, áldott Tisza táját. Az égi nyájak lassan elterülnek S a holdban Dávid halkan hegedülget. A jegenyék õrt állnak a világon És a világ szép, csöndes magyar álom. Mit, napi gondja közt eltörõdvén, Most álmodik bús szelíden Tömörkény. ...Még itt ülök én idegen telekben, De a magyar nyár napja ég szememben S nagy jegenyék zenéjét zúgja vérem A törpe fenyvek görbe erdejében. `Visszatértem` Ma visszatértem. Régen vártak õk már, A tél ágyában álmodó mezõk, A koszorús hegyek, a szõke felhõk, Mint tékozló fiút, kerestek õk. Én ázó õszben és keserû télben Az alacsony falak közt, éberen Rájuk gondoltam fázva és remélve, Míg sírva égett hamvadó szenem. Ma visszatértem. Szívemet kitártam És késõ vággyal átöleltem õt, Az õszök és telek számûzetésén Esdõn idézett gyönyörû mezõt. Ólmos napok ónsúlya mind lepergett, Feküdtem ágyán s õ egy lett velem. S a napra gondoltam, ha majd fölöttem Halkan rügyezve gyöngyvirág terem. `Odysseus búcsúzik` Ez Ithaka, a szürkülõ sziget, Borús olajfák árnya rámborul ma S egy tûnt gyerekség fonnyadt koszorúja Övezi át ez elhantolt szivet. Ez Ithaka. A nyáj lágyan kolompol, Vén kondás ballag gödölyék után, Álom porába hull a délután S a tenger mormol, mint fáradt komondor. De én e tájon túl emlékezem Calipsóra virágos éveken S eszembe jutsz: Circének édes éje S a szemfödõ alatt is fölzokog A drága múlt és sírván gondolok Aranyhajú szirének énekére. `Falusi éjszaka` A hideg, szûzi csillagok alatt Az ember és a ház mind alszanak. És alszanak a harsány kakasok És álmodoznak az üres kasok. És alszanak a méla tehenek És elpihent a köhögõs gyerek. És alszanak a tehervonatok, A kocsma is álomba szunnyadott. És alszik oszlopán Szûz Mária S ölén csillagmosollyal egy Fia. Csak az örökmécs vörös fénye leng S a bakter zeng százéves éneket. Aludj te is, te forró, kába agy, A hideg, szûzi csillagok alatt. `A költõ szól:` Itt nincs megállás és nincs koszorú, Én keresem magam s nem gyõztem én még, Kevés remény int és szörnyû ború S itt nem segít, csak álom és vitézség. Vívok, vívódom és e harc örök És el nem érem magamat soha S a mélybõl mind mélyebb után török S versem sora a végtelen sora. Talán egyhangú és reménytelen, De nékem életem és végzetem. `Sírvers` Utolsó állomás, közömbös, árva község, Hol fonnyad az öröm és elhervad a vágy, Hol lassan omladoz az avatag örökség S vak Béla lelke sír mohos torony falán, Ha egyszer erre jõ egy távoli, finom nõ, Kinek szivében a könny harmata remeg És lelke bánatos, mint nárcisz, mely síron nõ, (Ó távoli öröm, ó messzi szép szemek!) Majd fogja mondani öreg tetõkre nézve, Melyek alatt lomhán pereg a holt idõ: -- E fásult zugban élt fájó vágyak zenésze, Szívében szent tavasz dalait õrizõ, Itt élt, sötét szemét e sötét gyászra vetve, Derût, Itáliát keresve hasztalan, Míg elpártolt barát, ifjúság, jószerencse És messze élt a nõ, ki dalaiba van. Itt élt, itt álmodott, itt várta kora végét S nem látta a világ, mily szörnyû élet ez, Mert gyásza férfibú s az örök égi szépség, A mûvészet sebet s örvényt mind béfedez. `Kalózhajó` Fekete zászló és piros vitorla: Így indulunk az éjbe, a tilosba. Párolg az ég és balzsamos a tenger: Megyünk, megyünk, mámorral és sebekkel. Szirtek, szirének jönnek, tûnnek egyre, Mi vígan nézünk a sötét egekre. És hirtelen a bátor utat állja Egy szürke szirten holtak karneválja. Fekete zászló és piros vitorla Félõn tekint a megtért utasokra. Az ég szeles lesz és vemhes a tenger, Kalózhajó, a szíved hevesen ver, Fekete zászlód csöndesen lehajtod, Piros vitorlád kémli a túlpartot. `Mindenkinek` Ó emberek, szeretni kell a földet S szeretni kell borút és bánatot, Örülni kell derûnek és esõnek S dalolni kell, ha minden elhagyott. Örülni kell a gazdag hervadásnak, Dalolni kell a téli sírokon, Szeretni kell a csillagot s az árnyat És tudni kell, hogy gyöngy és könny rokon! Ezt hirdeti ma nektek egy magányos, Bánatos ember, aki messze ment, Ki mosolyogni tud már bánatához S vágynak, reménynek rég békét izent. `Mári néném` Mikor meghalt, megállt az óra, Az örök mécses kialudt. Fehér ruháját rája adták, -- Szolgálólánya volt az Úrnak -- S tudta, hogy e világ hazug. "Etelka" volt legszebb regénye, A legszebb képe ó fametszet, Melyen a sarlós holdon állott -- S az õs kígyó farkát tapodta -- Mária, anyja kegyelemnek. És titkos, távol férfihõse A kapitány, martír Sebestyén, Fához kötözve, égre nézve, Míg az arany nyilak piros rést Hasítnak boldog, ifjú testén. `Egyetlen és kegyetlen...` A napon, a verõfényes napon Mennek a nõk vígan és álmatagon. Lebeg a kócsag és virág virit A tavasz, a tavasz bontja szineit. Mily szép e világ, gyönyörû tünemény, Bús életem, rád tûz e büszke fény. A napvilág, a boldog nagy világ Ezer ékét dúsan tündökli rád. Miért, miért, én még ifjú szivem, Hogy néked mégis ma nem kell senkisem? Az élet selymén hímezett csodák, Nem kellenek ez újult violák. Csak Anna kell, csak Anna, aki nincs. Egyetlen és kegyetlen drága kincs. Szegény sorsom nagy diadémje Õ, Imádandó és énekelendõ! Ki tudja hol van, hogy ma kit szeret? Borulj rá mámorral, fiatal kikelet! `Glória` Ott fekszik õ a lágy, meleg alomba rejtve És nézi vidoran, hogy az öreg tehén Párát fú csöndesen a néma, téli estbe S szõke szénán topog szelíden, feketén. A boldog bambino, a názáreti gyermek, December gyermeke hallgatja vidoran, A csordapásztorok milyen dalt énekelnek Az éji delelõ nyugodt óráiban. Az isteni gyermek szétnéz e vak világon, Mely földnek hívatik, bús csillag, ó de szép S ahogy leszáll reá ég harmata, az álom, Tovább hallgatja a szférák víg énekét. Nem messze tõle már a szomorú olajfák -- A hold a táj felett ma is épp úgy lebeg -- Mint azon az éjszakán, hogy hitványul eladják S kiissza egymagán a szörnyû serleget. És mégis menni fog és harminchárom évet Bolyong, míg az egek kárpitja meghasad. ...Most boldog csillagok biztos tüzei égnek S a béke éve szánt a csillagok alatt! `Hegedû` Ha meghalok -- a csönd oly nagyszerû, -- Elhallgat e világi tájakon Egy fájó hegedû. Egy hegedû, mely -- boldog emberek -- A végtelen, reménytelen borút Zengette meg. A bánatot, hogy nincs igaz öröm És nincs igazi vágy, mely teljesül E vérkönnyes rögön. A bánatot, mely legszebb mégis itt, Mely borban, kéjben bíbor, isteni Virágként kivirít. Ha meghalok -- a csönd az én hazám, -- Akkor fogok én élni, gyõzni majd Igazán. `Gyászinduló` Vigyétek õt zenével és babérral, Esett hõs, ó de harcban elesett. Küzdött magánnyal, kórral és magával, De ködön át kereste az eget. S bár önmagát és éltét nem találta, Kereste mégis és keresni szép. Temessétek mellé kora halála Borús okát: derékon tört hitét. Talán kihajt az áldott anyasírból, Jövõbe nõ, piros lesz és meleg S kijönnek hozzá az új emberek S szívükre tûzve vígan, bízva bízón Indulnak új harcokra, ifjú hévvel. Vigyétek õt babérral és zenével! `Azért szeretlek Anna...` Azért szeretlek Anna, mert nagy emlék, A tünde múlt örök hárfája vagy, Mert fölzokog egy szép, bús végtelenség, Ha visszazendül távozó szavad. Azért szeretlek Anna, mert veled kerestem A májuséj kárpitján csillagot, Mely õszök õszén és dermedt telekben Fiatal lánggal ott tovább ragyog. És tündököl egy messzi szerelemre, Mely gyõztesen zeng sors és sír felett S elmúlt kezek búcsúzásán merengve A szûz magasban fénye megremeg! `Magamról, messzirõl` Az életet Imádta õ Reménytelen S dalolva ment, Hódolva ment Keresztül téreken és réteken. Piros szíve Bús titkosan Vérzett szegény S azt hitte mind, Hogy õ szelíd, Hogy õ csöndes, fásult, fáradt legény. De egymagán Virrasztva mély, Vak éjeken, Föltört kevély Nagy zokszava S belédöngött az ájult végtelen! S a csillagok, Sápadt szivek Nézték merõn, Mi láng lobog Oly vészesen, Lidércesen e földi temetõn? `Annáról, messzirõl` Kis falvakon és nagy pusztákon át A város küld felém víg harsonát. Víg harsonát és vad nászindulót, Ma még, szívem, ma még, elindulok! Ragyogva várnak messze körutak, Kongó terek, zengõ szökõkutak. Ott tündököl száz arany kirakat Egekbe nézõ erkélyek alatt. S a kirakatok elõtt Anna jár, Ó, boldog, fényes, selymes annabál. Fiatal arcán új tavasz ragyog, Mely engemet örökre elhagyott. Fiatal teste vígan megfeszül, Akit imádtam reménytelenül, Fiatal ajkán új mosoly nevet: Felétek új, boldog sihederek! `Bölcsen és derûsen` Bölcsen és derûsen be szép volna élni, Élni, nem remélni, Haláltól se félni, véle megbékélni. Temetõbe járni, vígan elsétálni, Koszorukat látni S mosolyogni: utunk oda mily parányi. Nézni az egekre, tavaszi mezõkre, Téli örökzöldre, Altatóra várva heverni a földre. Bölcsen és derûsen be szép volna élni, Élni, mit se félni, Rövid földi lázat könnyûnek itélni! `Végtelenség verse` Kis életemmel szemben, kék szemével Nyugodtan néz a mély, nagy végtelenség, Ragyog, ragyog és mosolyogva néz le Elcsukló sírást, elfutó szerencsét. Én itt ülök és írok a magányban, A gyertya fogy, az örök fény közelget, Mint siralomház árnyán ül az árva, Szegény rab s örvény párkányán a gyermek, Ó végtelenség, szép, mély végtelenség, Szemedbe néznék s lehunyok szemem. S alélva, mint álmában gügyögõ fény, Neved szólítom bús szerelmesen. `Altató` Fordulj be csöndesen s feledd el, ami bántott, A kaján arcokat, a keserû világot! Fordulj be csöndesen s gondolj egy nyári éjre, Mely tisztán ott ragyog lelked mély tükörébe. Fordulj be csöndesen és légy tizenhat éves És légy szép, fiatal, halálos vággyal ékes! És ártatlan, szabad, ki azt hiszi, merengvén, Hogy ifjú elmúlás vár rá egy boldog estvén. Fordulj be csöndesen és tudd feledni szépen A rút, unt életet a halál tükörében. `Vidám tudomány` Képektõl és szobroktól messze menve, Lassan föléledsz végre, életem És elcsitulsz, távol szépség szerelme S a tudás fáját vígan ízlelem. Az enyhe csöndet a nyugodt szobában, Az asztalnál, hol orgona virul, A boldog ágyat a holdfényes árnyban, Mikor a lámpa és a gond kihuny. S a múlt oly élõ, meghitten meleg lesz, Váradi utcák és szegedi táj, Korán kelõ szememben tarka reggel, Hõ délutánon álmatag diván. És viruló nõk, kacaj és igéret És ciprusok az áldozó napon, Míg karjaink kitárjuk: édes élet, Te egyetlen eltûnõ alkalom. Az élet nem nagy, ó de szép az élet S a szálló percek balzsama örök S a boldog órák késõbb is zenélnek, Csak lelked légyen fiatal s görög! Egy harmincéves férfi így dalol ma S bár sok fanyar bú forr borába még, Már ujjongani meri: heuréka, Múló az élet, de múlóba szép! `Robogva jön...` Robogva jön, mint gyorsvonat az éjben, Harmincadik évem. Hoz-e hitet, dalt, aranyat vagy asszonyt, Aki itt marasszon? Hoz-e gyõzelmet, hoz-e végre békét, Csöndes õszök ékét? Lehet-e egyszer boldogan szétnézni, Tûnt tavaszt idézni? Pipázni vígan, bátran verekedni, Vagy vár már a semmi? Elvisz-e délre, vagy elvisz örökre A fekete rögbe? Robogva jön, mint gyorsvonat az éjben, Harmincadik évem... `Falusi hold` Tar ágak közt a falusi egen Napeste jöttén a hold megjelen. Újult karéja tündökölni kezd S megszépül a szegény falusi est. Alacsony homlokú házak fölött Virraszt varázsa, a bús és örök. S hogy nõ az árny és húga a magány, Mindig dúsabbá nõ az éj falán. Vékony karéja folyton fényesebb, Már glória lesz holt tetõk felett. Õ a szerelmem, vágyam csillaga, Az életem, az álmom õ maga. Szép tünde csillag tar ágak között, Ott tündökölsz már kedvesem fölött: Ki dús haját, mely fényeddel rokon, Most bontja ki a messzi balkonon. `Bujdosó Balassi` Mily messzi, messzi vagy már Hazám, Annám, víg ifjúságom, Reményem, életem. Messzebb, mint az égi hold S éji álom! Mily szörnyû, szörnyû erre Hazám határát sírva nézni. Örömöt és életet, Mint hantolt kísértetet Fölidézni! Be könnyû, könnyû lesz majd Fehér zászlóval visszatérni. Piros sebbel, jaj, mi szép Zöld fûre hullni, mint halott És férfi. `Késõ vallomás` Egy képét láttam arany medaillonban, Tizenhat évvel szõkén rámmosolygott. Hol voltam akkor én, ó hol bolyongtam, Hol vártam a nõt, a veszélyt, a sorsot? Milyen sikátor rejtett tõle féltõn, Féltékenyen milyen könyv volt elõttem, Milyen nyomor és milyen bánat õrzött, Hogy nem kerestem s hozzá nem vetõdtem? És e mosoly, e szûz, tizenhat éves Kit üdvözölt elõször és sóváran, Ki állt ujjongva és gyõzõn elébem, Míg én csillagra vártam a homályban? Ha vissza tudnék menni e tavaszba S tizenhat éve küszöbére állni És mondani: "Üdvözlégy, ifjú angyal, E nap az élet és e perc királyi! Megállj, hadd nézzek fiatal szemedbe És tiszta ajkad bíborát köszöntsem. Ezért indultam a nagy tengerekre Életgályámmal az örök idõben. E percet és e szent tizenhat évet Most elviszem. Gyõzõvé tett az élet." De én oly késõn láttam ifjú képed... `Homonnai` Én láttam õt ifjú halála révén, amint mosolygott sorson, életen, amint gúnyolta a meddõ keservet és nyilaidat, szörnyû szerelem! És láttam õt, amint a léha, balga üres tömegtõl szépen elvonult s a csillagok felé nézett szelíden s derûsen nézte az örök borút. De szeme mélyén és a lelke mélyén tudom, mily honvágy élt az Életért, mily szomjuság, mily tantalusi mámor, szegény fiú, csak harminc évet élt. Barátaim, e sorsfeletti élet így tûnjön el, némán, emléktelen, és a jövõ ne adjon éltet annak, kitõl ezt megtagadta a jelen? Barátaim, valamit tenni kéne, ajkam dalolni s kérni tud csak itt, Várad, ki városa vagy a jövõnek, ó ne feledd szegény Homonnait. `A bárka révbe indul` Az élet egyre mélyebb És egyre csöndesebb És kincsesek a mélyek Nyugodt roncsok felett. A csillagok szelídek, A bánat is pihen S a nyugalom von ívet Az égen és sziven. Sok zene, zaj elalszik, Sok vihar is elül, Megyünk örök virradtig Vígan, de -- egyedül. Fölöttünk a béke Galambja repül. `A nyári Tiszánál` Az öreg Tisza szörnyen zavaros. Keserves kedvvel ostromolja partját. Szilaj bánatát küldi benne A nyugtalan Maros S a távoli, koldus Máramaros. Én hallgatom e hosszú zokogást, Én értem e messze üzenetet, Máramaros zagyva, fájó zenéjét, Hol bujdokoltam S a Marosét, hová majd most megyek. Öreg Tiszám, te régi, jó rokon, Be egy a kedvünk, sorsunk és dalunk. Találkozunk, búcsúzunk százszor És végre végtelen Idegen ágy ölén csak elhalunk! `Ancsa szolgáló` A kis végváros vendéglõje mélyén A söntés rejtekén élt Ancsa lelkem S csodálkozott boros, bús éjek éjén, Ha az urak mulattak ott a csendben. A fásult jegyzõ s zordon szolgabíró Szilaj nótákra zendített keményen És Ancsa hallgatott Szelíd szláv dallamokkal a szivében. Oly kender volt a kócos haja néki És oly kökény félõs kék szemepárja, Lelkében messze fenyvesek meséi, Alacsony viskók rontó babonája. Egy-két vad vendég megölelte néha S idegen szókat suttogott fülébe És Ancsa hallgatott És megriadva zajlott lomha vére. És egyszer eltûnt áldott szégyenével. Tavaszodott, a Morva zúgva áradt. A Morva jó ágy, falujába ér el, Hol most pattognak a fiatal ágak. Mert õsi sors ez: hogy duzzad tavasszal A Morva és rügyez az ifjú plánta... És akkor este lett S a söntés Ancsát többé nem találta. `Falusi harang verse` A hangom egyszer régen meghasadt. A nagy, szent Dómból selyem ég alatt Idekerültem. Szegény, repedt falusi harang. Most hirdetem a paraszt-születést És kongatom a koldus-temetést. Giling-galang S a jég ellen védem a vetést. Ködös, kopott táj, fázós, idegen S én zengetem halottas énekem. Bim-bam, bim-bam, Fölöttem megmaradt a végtelen. Távol harangok idekonganak: Giling-galang, bim-bam, giling-galang. Temet, sirat. Engem sirat, temet száz büszke hang. Száz boldogan zengõ és távoli harang. `Szép csöndesen` Mindig hangfogóval, lassan muzsikáltam. Kevély kurjantással Jobban gyõzték kicsinyebbek nálam. Én mindig a csöndes, holdas égre néztem S talán egy-két szelíd Búslakodót így is megigéztem. Mások csárdást húztak hangos életbálban, Én egy-két szegénynek A végeken vígaszt muzsikáltam. Egyszer úgyis vége a zenének, táncnak S a kevély kurjantók Velem együtt sírba botorkálnak. `Petõfi Zoltán` A kis szobában, hol e verset írom, Lakott Zoltánka, a szép, bús gyerek S merengett egy korai, messze síron, Hol apja alszik. Ó, hol is lehet? S borongott S. M. kisasszony szerelmén S eszébe jutott Júlia anya És fájt neki a titkos végtelenség Felé sugárzó örök csillaga. Borok és lányok mindhiába csalták Rövid mámorba; nyomta valami: Egy szent örökség roppant álmai. Ez ablakból kitárta vézna karját Felétek: élet, szabadság, halál S már vitte gyorsan az Illés-batár! `Betegszoba` Ez ágyon ring most életem tova, Ringatja láz, ringatja rejtelem, Évek, remények, kétségek soka Mind szállanak velem... A bús világ, a dús kalmár világ Oly messze megy, mint part a tengeren, Föl a vitorlát, búgjatok, imák, Harsog a végtelen. S a lélek, aki meddõn keresett Irányt és partot, örömet, eget, Most érzi, hogy az Isten közeleg S feléje integet. `Glória` A hangod selyme egyszer elfakul, Hajad aranya koporsóba hull. Gyönyörû tested, e meleg szobor, Hûvös rögök ölébe szétomol. Jöhet idõ, hogy élsz még és szeretsz S az én szívemben tél és este lesz. Magányos este, fázós és beteg, Már nem akarlak és nem értelek. Mi voltál? Játék. Eltörtél szegény. A harc is elmúlt és már nincs remény. És mégis, mégis. Rímek, ritmusok Szent tengerén elsüllyedt májusok Gyönyöre zeng és kínja ring tova, A dalom él és vége nincs soha! `Shakespeare halála` Az Arany Szarvas zöldes udvarában, Hová a gond, bú senkit sem kisér, Az esti órák víg kompániája Nézi: hogy száll az áprilisi éj. Elõttük az Avon szürke vize ballag S a parton bókol szürke fûzfasor, De színeket lop a szemükbe lassan S tündéri tájat bûvölget a bor. S a kora tavasz és a késõ mámor Olyan, miként, ha hárfa pengene És elfeket elrejtõ lenge fátyol A távol Ardenn erdeje. Kilenc az óra. Õ lép most be éppen, Tar homlokán lámpák derûje leng S egy végtelenség mosolyog szemében, Kék ibolyák, kék ég, kék tengerek. Nyugodt gesztussal, mint aki leinti A vágyakat már és a gondokat, Leül szelíden s vígan emelinti A serleget, mely kedvet s álmot ad. Beszélni kezd. Hogy mily békés az este És mily szelíd ez április hava. Hamlet fiáról szól, kit nem felejthet S fölsír mély gordonkaszava. A tiszteletes elteszi a kártyát, Az öreg bíró fapipára gyújt. Mind Vilmos mester ajkait csodálják És cseng a szó és visszacseng a múlt. S a mester egyszer csak a földre réved És hirtelen szívéhez kap keze És szemei, ez áldott, drága fények, Mint a kilobbant fáklyaláng szene. "Mi az barátom?" -- kérdezi a csaplár És hangja, mint hordók szádája zeng. Õ asztalára hajtja sárga arcát És szól: "A többi néma csend." `Trecento` Vörös fáklyák lobogtak, Mint üstökösfarok S fényes máglyák omoltak S harsogtak harcdalok S véres karddal robogtak Vészes arkangyalok S konok daccal zokogtak Eretnek kardalok S vetéseken tiportak Kegyetlenül s balog Az ércpáncélba horpadt Érclelkû lovagok. De jött Ferenc szelíden, Szemében kék virág, Lelkében boldog Isten, Szívében új világ És énekelt imígyen Profán litániát: "Szép húgaim, galambok, Nõvéreim, ti fák, Testvéreim, ti barmok, Legyetek jók ti hát!" `Annának, utolszor` Te messzeségek asszonya, te emlék, Isten veled, most elküld már szívem. Mennék utánad, ó de merre mennék? A végtelenbe tán? Te csillag vagy ma már az égíven. Isten veled! Te vagy a fiatalság, Az édes múlt, az elveszett tavasz, Magamtól búcsúzom, ha küldöm Annát. Az ifjúságomat, Amely egyetlen, messze és igaz! Isten veled! Ma oly dal kél szívemben, Mint boldog visszhang bús szõlõhegyen, Mely várni fog fagyos, fehér telekben. A szõke napra vár. Isten veled napom, egyetlenem. `Prológus Eötvös József ünnepére` Egy igaz, nagy ember ünnepére jöttünk Aki nem kevély érc, magosan fölöttünk, Nem a csaták hõse, De szelíd, finom fej, komoly és nyílt homlok, Kit a szenvedõkért felhõztek a gondok S ki vigyázva nézett a magyar jövõbe. Ki született báró, mert lelke nemesség, Kinek az elõjog dicsõ kötelesség Áldozni a népért. Aki a kastélyból a kunyhóba szállott, Hozva a jobbágynak az örökváltságot, Ezeréves szörnyû szolgarobot bérét. És megünnepeljük a költõt, ki ember, Aki forró szívvel, ragyogó lélekkel Harcol, mikor alkot S költeménye tetté, álma lesz valóvá, Fölsíró regénye új forradalommá, Melyben a jog gyõz és nincsenek sírhantok! Mint a hû tanítvány, úgy állunk elõtte, Hiszen õ e nemzet nagy, bölcs nevelõje, Szelíd és jó mester. Élete tanulság, emléke örökség, Úgy daloljuk õt, mint új idõk új hõsét, Ki új díszt adott e nagy, szent szónak: Ember! `Isten háta mögött` Oly unt ma a kisváros, oly szûk ma a világ, Úgy vonnak, úgy üzennek a távol Indiák. Oly bús a kaszinó s Gvadányi képe fáj, Úgy hí, úgy int keletrõl egy naphímezte táj. Talán Japánba kéne elmenni csendesen, Ott könnyû a halál és az élet nesztelen. Talán az új világban, õs erdõk szigetén, Feledném, hogy milyen nyûtt az idegem, szegény. Talán a büszke Berlin zuhatag élete Lenne e kósza érzés zenekísérete. Talán az Óceánnak egy pontján él a táj, Hol kifáradt sirályként némán lehull a vágy. Vagy a komor középkor tömjéne kell neked Szívem s az égi ostya aranykehely felett? Vagy nincs a nap alatt már sehol tenyérnyi hely, Hol végtelenbe indult vágyam te, elpihenj? Talán az éjbe omlott tájékok lelke hí S a kedves cimboráknak elporlott szívei? `Innominata` Egy ismeretlen, névtelen leány Azt írta nékem: látott és szeret. De találkoznunk nékünk nem lehet. Sokszor tûnõdöm rajta: milyen õ, A mosolya, a szava, a szeme S beszélgetek a távolból vele. Fiatal lány, szerettem én nagyon, Adtam szívet, hitet, vágyat sokat S hiába volt száz égõ áldozat. Miért szeretsz? A bánatért talán, Mely férfilelkembõl lelkedbe tör S miért szaladsz meg bánatom elõl? Jó tudnom azt, hogy valaki szeret S keresem szemek mélyén szerteszét Szerelmed angyali üdvözletét... 1914 `Sebesült munkás a Rókusban` Fekszik. Süketebb, mint Beethoven És szétroncsolt, mint egy titán. Hörgése zord, halálos ómen, Lelke túl óperencián. Mint omlott tárna éjjelébõl Távol robaj, száll sóhaja. (Holnapután kétölnyi mély föld Ölén virul tovább haja.) Testvérem õ, könnyezve nézem És fogom forró pulzusát. -- Még reggel hetykén fütyörészett S tõled volt lázas: ifjuság! `Föltámadás után` Negyven napig még a földön maradt És nézte az elmúló tájakat. És mondta: Ez Jordán, ez Golgota. Itt verejték volt és emitt csoda. És nézte, hogy a játszó gyermekek Homokba írnak nagy kereszteket. És nézte, hogy a sírján csöndesen Megnõ a fû és borostyán terem. Aztán megállt a Tábor tetején. Oly könnyû volt a szíve, mint a fény. Mint pelyhet, érezte az életet És derûsen és némán mennybe ment. `Várom õket` Akik elmentek búcsú nélkül S csukott ajakkal fekszenek, Oly különös, hogy nem üzennek A kedvesek. Oly érthetetlen, hogy szemükkel Intettek: holnap s lám, soha! Rájukfagyott némán az élet Mosolya. Várom, hogy egyszer szembejönnek S tovább ballagnak majd velem, De köztünk, hallom, mély az árok: A végtelen! Csak egyszer ülnének le vélem A lét tavaszi teraszán S néznénk a holdat, mely, mint arcuk, Halavány. `Egy halott költõnek` Harminckétéves volnál. Szomorú, Fáradt szemekkel néznél e világba. Szobád falán egy fonnyadt koszorú És a szívedben vágyak hervadása. Azt mondanád: Nem ezt reméltem én, Keskeny kezed szép homlokodra tennéd És melegednél szivarod tüzén, Mely hamvadoz, mint az öröm s az emlék. Bús költõ volnál, keserû magyar És a halált idéznéd csöndes este. Most a szívedbõl dús rezeda hajt És sírodon legszebb a naplemente. Ó bár élnél! Oly jó szenvedni erre! `Júlia` Fekete hídján a halálnak Fehér szûz jött az életembe. Júlia Békéje, láza és szerelme. Már vártak a sötét göröngyök, Komoly thuják s a barna sírkert. Júlia Fölém hajolt s életre intett. Örök álom helyett valóság, Köszönöm, hogy kezed nem enged S visszaad Életnek, vágynak, gyötrelemnek! `Szemek beszéde` Sokáig némán, némán nézik egymást, Mint tenger és ég, mint bús messzeségek És szól az egyik: Ó most semmi sem bánt! És mond a másik: Ó most újra élek! Az egyik mélyén vak reménytelenség, A másik mélyén mennyek üdve szunnyad, Az egyik szól: Ó elveszett gyerekség, A másik mond: Bennem ring drága múltad. Az egyik, mint az áldozati bárány, Szelíden, gyáván és riadva rebben, Az élettõl gyötörten és ijedten, A másik szûzi bátran, büszke árván Szól: Élni fogsz! A másik: Messzi szentség! És érezik, hogy zúg a végtelenség. `Vallomás az életnek` Mikor borulásos szemekkel Kutattam a mélységeket, Karcsú hidak szélén merengve Én tégedet kerestelek. Mikor öreg könyvekbe bujtam A beteg gyertyaláng alatt, Kábultan és félig vakultan Én tégedet akartalak. Mikor a falnak dõlve némán Mákonyt kerestem és halált S nem láttam sorsom semmi célját, Lelkem a te szavadra várt! Minden álomban és halálban És gyûlöletben, végtelen, Örök vágy fájó mámorával Szeretlek, hûtlen életem. `Lobogó` Mint jó harcos az utolsó rohamban, Meglengetem még egyszer lobogódat Tûnt ifjúság, ez alkonyati dalban. Lobogj, lobogj és csókold meg a napfényt, Mely a tetõket mostan aranyozza, Mint öreg harcos vén mellét a tallér. Lobogj, lobogj, nemrég még harcok éke, Tépett lobogó, vesztes ifjúságom És lengj be vígan majd a barna éjbe. Reád hímezte boldog, büszke lelkem Arany fonallal az örök dicsõség Fantomjait s ha alszik elesetten, Takard el az ifjaktól balga hõsét. `Szeretem az életet...` Mint szomorú barát a feszülethez, Úgy imádkoztam hozzád, messze élet, Mint áhítatos, szûzies szerelmes, Kinek a vágy fáj s a csók íze vétek. És káromoltalak sebzett ajakkal, Mint elkergetett szeretõd, ki fájón, Borával és vérével, a szilajjal, Itatja búját a tûnt ifjuságon. Most is szeretlek, ó de úgy szeretlek, Mint anyja meleg, hû ölét a gyermek És mint a hûs tejet a szenvedõ. Szeretlek, mint a csöndes temetõkert Lágy dombjait, hol vágyaink ledõlnek S a ciprus és a csönd az égbe nõ. `Az ópiumszívó` A lámpa sárga lángja sápad, A szürke füst lassan lebeg S már látok boldog déli tájat, Fantasztikus, új szigetet. Az unt jelen spanyolfalán túl Kitárul egy zengõ világ, Mely új vigaszt ujjongva árul S mutat száz álom-Indiát. Mily gyönyörûség így lebegve Örvény, való, bánat felett, Mint óceáni fellegek És szállani arany egekbe S egy résen át csak nézni õt: Gonosz, silány, szép földi nõt. `Ütközet` Mint csöndes, szürke ágyúk a lomha béke évén Némán, mélán megülnek a félszerek homályán, Zápor paskolja hátuk, állnak álmodva, árván. Így élnek lelkek, tûrve a bánat renyhe csendjét, Gubbasztva és alélva a lomha úti porban, Közönytõl és a gondtól kopottan és tiportan. Míg egyszer jõ a nagy nap, a vész, a harc, a végzet, És elfojtott keservük tûzmagja lánggal égve Süvölt sorsként, halálként és száll pokolba, égbe. `Távoli kisváros` I Szelíd az este, mint a lányok Vasrácsos ablakok megett, Mikor hervadnak és merengenek. Az utca végén tétovázón Megállanak a tehenek És nem látják a szürke, gyöngy eget, Melyen most gyúlnak ki a lángok, Mint örvendetes üzenet, Hogy a világon áldott este lett. Békák zenélnek, bús cigányok S a toronyóra, a beteg, Öreg szív elfáradtan ver hetet. II A legszebb út a temetõi sor, Mikor az õsz a fákra rátipor. S az özvegy lombok árva levele Szédülve száll a temetõ fele. És a fakó aranykereszteken Halotti táncát lejti csendesen. A morva erdõk mély fájdalma zúg És vágyainkat viszi a vasút, Mely sírva vágtat át a híd felett, Míg szõke füstje a felhõkbe leng S az idegen rögök moraja búg: Látjátok feleim, hogy mik vagyunk. `Olvadáskor` `Endre Béla képe alá` Jön a tavasz már. A magyar tavasz. A hallgató hó olvadásba fog. A vén magyar nap áldott hõt nyilaz. A Tisza indul, most vigyázzatok! A Tisza indul. Téli bánatok Terhétõl részeg s árad dél fele. Vigyázzatok, medrében háborog Szláv és magyar keservek serege. `Arckép` Mûvész, így fesd a képem: a homlok nagy, derûs. Görög derû ez, melyben a tiszta gondolat A boldog esti órán, magányos hegedûs, Plátói vággyal játszik örök ábrándokat. A szem sötét és fénylõ. Keresztény dómokon Az üvegablakoknak ilyen sötét a fénye, Mikor künn a világ esõs, ködös, komor És benn az oltárképek mind talpig feketébe. És a kezem szelíden, fáradtan, üresen Csüggedjen le a földre, mint szomorúfûz ága, Amelynek a tavasz fáj s a sírok barnasága. S a háttérben a szürke uralkodó legyen És ne feledd az arcról a vénítõ redõket, Ó mert kín, gond, gyász sem felejté vésni õket! `Goethe Weimarban` Már Jupiter lett a derûs Apolló, Nagy homlokán sok év rovása van És hajdan oly víg kedve elborongó S királyi napja már vérzõ arany. Ám szép az alkony. Lelke Campagnáján Emlék-kaszáló illatoz neki S a bánat árva ciprusának árnyán Bolyonganak halott szerelmei. Friderika: e név eseng szívében És földereng elsõ tavaszkora. A messze Sessenheim, a kedves éden, Gyönyör, mely tiszta s meg nem tér soha. Most itt vagyok -- susogja -- távol ormon S fauszti vággyal távolabb török. Szelíd idill, gondoltam én mosolygón S õ azt gondolta: szerelem, örök! `Gyermektemetõ` Virágos ágyak mélyén gyermekek Álmodják már az örök életet. Egy ágyban alszik két testvérke itt, Megférnek szépen. A halál szelid. Ez élt egy évet, az három napot, Most örök a nap, mely rájuk ragyog. Egy gyík szalad a zöld ágyak között, Siet, miként e földi örömök. Egy gyár kürtõje a kék égbe zeng, Élõ nagyok, kicsit pihenjetek! Virágos ágyak kertje egyre nõ, Virágzó vágyak földje: temetõ. `Búcsúk` Száguldó sorsom ablakából Tûnõ határra néz szemem S reménytelen tekintetével Idõz elszálló réteken. Ó rétek, rétek, régi rónák, Ó elveszõ idõk, terek, Húnyó valóság, hulló rózsák, Küllõnk a végtelenbe zeng. Száguldó sorsunk ablakából Kezünk örök búcsúkat int. Ó vágyaink: hervadt virágok, Ó örömök: holt húgaink! `Csodálatos napok...` Csodálatos napok! Magára lelt a lelkünk, Mely meddõ és beteg békében veszni tért, Ó elsõ, legnagyobb és tiszta gyõzedelmünk, Meglelte a magyar szavát, szívét, hitét! Rákóczi-induló! Ott zeng ma lelkeinkben, Mint föltámadt erõ, mint újult diadal S békülten néz reánk az égbõl a nagy Isten: Ez áldott nép enyém, e hû, e szép, magyar! Ó hol van már a bús, fásult és léha szellem, A fanyar Budapest, a már-már idegen? Az ország szíve ma a `világ` szíve, melyben Ott dobban a dicsõ Világtörténelem! Fenséges nagy napok! Új csillagok születnek S a régi csillagok új lánggal fénylenek. Vonuljatok dalos, harcos, népregimentek, Új törvényt vés Klió és új történetet! Ma forróbb lett a csók és fénylõbb a tekintet, Ma zengõbb az ige és a világon át Egy igazabb Jövõ érctrombitái zengnek S e Jövõ õrei ti vagytok, Katonák! Dicsõ nehéz napok! Virasszunk és vigyázzunk! Legyen mindenki egy és föl a sziveket! Egész világ reánk, sorsdöntõ népre, bámul S Hadúr figyel reánk a csillagok felett. `Nagyboldogasszony` Holdas, nyári éjszakában Hûs mezõk ölébe fekve, Messze tájon álmodik most Ferenc József regimentje. Magyar fiúk édes álma: Szép leányok, szabad rónák, Míg fölöttünk tiszta fényben Tündököl a nagy mennyország. S mintha ifjú homlokukra Rózsa hullna, csillag szállna: Õrködik az álmaikra Magyarország Patrónája. `Új ének István királyhoz` Hol vagy István király: Énekeltük árván, Rontó béke útján Botorkálva járván. Népünk drága kincse, Szent jobb, sírva néztünk, Míg a bontó balsors Karja verte népünk. Nagy öröme vagy ma Lángoló szívünknek S neved áldott napja Új diadalünnep. Ott vagy István király, Hol a hadak járnak Vágva széles útját Nagy Magyarországnak. Dicsõséges jobbod Délre és keletre Vezeti népünket Örök gyõzelemre! `Honvédemlék` Az érc-turul magányos oszlopánál, Mely múlt csatánk szikár emlékjele, Új gyermekek csapatja játszik este, Szívük ezer tavasszal van tele. A nyári égbe tör némán az oszlop, Reá új harcok csillaga ragyog. A gyermekraj körültáncolja vígan. -- Csak játsszatok! Valakitek most tán a távol Észak Kopár pusztáin tör elõre, fel, Vagy tán a déli görbe hegyek ormán A piros õrtûz fényénél hever. Egyiktek bátyja tán most nézi fájón És utoljára `azt` a csillagot! Ó gyermekek, öröm kis katonái, Csak játsszatok! Már jõ a hajnal, melynek bíborától Új fényben úszik e sötét turul És új babér fonódik oszlopára. És az egész világunk megujul! Talán apátok nem mind látja ezt már, Talán e hajnal hantjukon ragyog. Õk majd nyugodtan, boldogan pihennek. Csak játsszatok! `Világosért` `A kraszniki diadal után` Világosért! A szuronyok hegyén E szent bosszúnak bíbor fénye ég. Világosért fizet ma vissza néktek Rabszolgatartó cár, te földi szégyen, E robogó, új magyar nemzedék! Világosért! Úgy sírt szemünk, dalunk, Harag, gyalázat alkonyfénye ég Fél százada a magyar arcokon, Most azt süvölti haragunk: Elég! S gyõz a magyar, a lengyellel rokon! Világosért! Ó gyönyörû huszárok! Magyar gloire, nemes, szeplõtelen! Magyar revanche, te egekig dübörgõ, Ó én imádott, áldott nemzetem! Be jó, hogy én, a magyar és a költõ Petõfi alázatos, bús utóda E tündöklõ bosszút megérhetem! `Magyar õsz` Szép magyar õsz, mosolygó bánatos, Olyan nehéz örülni most neked. Kinek érlelsz gazdag gerezdeket S a rét rózsádat kinek nyitja most? Szép magyar õsz ege, elhervadón Hány özvegyet lát bágyadt napszemed, Harmat helyett csillantva könnyeket. Ó messze Dnyeszter, mély Visztula, Don! Szép magyar õsz, fátylas magyar õsz, Milyen világot érsz, ha visszajössz, Mit hoz talányos testvéred, a tél, Mikor magányos rónánk elalél? Isten, kit áld szelíd angyalsereg, Adj víg karácsonyt és békés telet! `Hunok harca` Ma újra harc és zivatar Haragos, bús neved, magyar! Határaid úgy zengenek, Mint bõsz viharvert tengerek. Az arcodon villám ragyog, Ágyúk dörgése altatód, Egekbe tör Rajtád, magyar S csaták füstfellege takar. Világok ellen küzd karod És poklokat ront haragod. Hunok utóda, ostorozd A barbár és hitvány gonoszt! Hun faj, gúnyolt neved legyen Örök, tündöklõ gyõzelem! Magyar, most arany trombitád Szavára épül a világ! `Reátok gondolok...` Ha szeptember derûje Ragyog az égi boltról Ez elhagyott vidékre S az õsz szelíd kezekkel Illeszti koszorúját A napfényes határra: Testvéreim, ti hõsök, Ti vérzõk és tusázók, Kedves, dicsõ fiúk mind, Meleg, fájó gyönyörrel Reátok gondolok! Ha a borús mennyország Fázós esõje hull, hull S a haragos egeknek Sötét felhõje villan S az elmúlás fuvalma Meglengeti a lombot És hull az õszi pompa Rozsdás halott szinével A hervadó avarra, Testvéreim, ti drága, Ti áldott vértanúi Egy boldog, víg jövõnek, Könnyes, meleg sóhajjal Reátok gondolok! `Magyar` Mindig fájdalmasan dicsõ név: Magyar, új fény ragyog ma rád, Megint nagy népek millióit Véded, megvédve a hazát! Új barbároknak óceánja Bús, lomha árral ostromol S te állsz vérezve és dacolva, Mint élõ Szabadság-szobor! Csodálatos erõd, amelyben Nagy vértanúink lángja él, Nem engedi, hogy e világot Megdermessze a muszka Tél! Ha trónol Igazság a mennyben S ha nem mese, hogy gyõz a jó, A végsõ diadal veled lesz, Örök idõkre szárnyaló! `Vértanúk` Ma szívünk újra vérzik És mély sebük sajog, Ma gondoljunk reájuk Kettõs, nagy áhítattal Magyarok! Ma országunk határán Új hõsi láng ragyog S új vértanúk rohannak Meghalni holnapunkért Magyarok! E földön a legszentebb, Legdrágább véradót Fizettük és fizetjük. Legtöbb jogunk van élni Magyarok! `Máramarossziget` Milyen lehet most a bús Izapart, Hol Arany János nyomait kerestem S ki ballag a vén líceum alatt, Hol hírrõl szõttem álmot esti csendben? Kozák, kíméld a szép emlékeket, Bús ifjúságom elhagyott tanyáját, Vándor, megállj: itt költõ énekelt S diadalt zúgtak itt a méla nyárfák! Idegen: néked minden idegen, Ami örök, szent ifjúság nekem, Add vissza fészkét a szegény madárnak! Ez árva házak engem visszavárnak, Hogy magyar tûzhely melegén merengve, A dalt, mit kezdett, lelkem befejezze! `Véres õsz` Ó, hol a régi, régi, csöndes õsz, Az édes bánat, mely mélán esõz S mint finom köd szitál szívünk felett, Mely hervad, mint a bíbor levelek? És hol a régi, régi alkonyat, Mikor hiába fájó álmokat Lelkünk, e halkan zengõ zeneszer Dallamba tördelt, mely nem veszhet el. Szavak pompája, gyémánt és arany, Én gazdagságom, ó be oda van! Vér és tûz büszke bíbor tengerén Papírhajómmal mit keressek én? 1915 `Egy képre` Fején bús aranykoszorú. Az arca halvány, szomorú. A szeme messze, messze néz, Az ajka néma szenvedés. A lelke arcán úgy ragyog, Mint szõke éjben csillagok. Mosolya fátyol, szava dal, Gyönyöre: rózsás ravatal. Ki ez a lány? Elkérdezem. Szép és bús. Angyal. Idegen. `Dulcineának` Most, hogy napom immár leáldozóban, Hallom, cseléd voltál csak Tobosóban. Szemre nem ékes és lélekre lenge. Ó életem reménytelen szerelme! Hiába mégis. Szép volt síkra szállva Rohanni szélmalomra és halálba És elpüfölve és a porba rogyva Hittel fölnézni szûzi csillagokra! Dulcinea, cseléd, akárki voltál, Szívemben tisztán tündökölt az oltár És érted gondolt száz dicsõ bolondot Elmés, nemes, halódó don Quijottod. `Achilleusz pajzsa` A sánta mûvész, a fájó szerelmes Bús pörölyével verte a vasat. Pajzsot kovácsolt ádáz gyõzelemhez. (És vert a szíve és majd megszakadt.) Vert ékes mûvet éktelen csatához, Vad ostromot, hol tombol száz halál, Száz férfit is, ki vért özönnel áldoz. (Ó Aphrodite, tarlott már a nyár.) Vert rohamot, hol a dagadt Skamander Bõsz bíborárral omló partokat ver S az égre bõg a népverõ csata. S lankadtan, félõn, álmodozva, lágyan, Egy búsuló juhászt is, nyárfaárnyban, Ki békés, fáradt, árva, mint maga. `Új anakreoni dal` Világok háborúján, Holott halál az élet, Enyészet évadán és Özön gyász századában Én, bús Vitéz utóda, Szegény, szomorú költõ, Hadd valljam balga hittel És boldog áhítattal Az élet vallomását, Hogy nagy dolog a harc, de Legszebb virág a béke. Szelíden és nyugodtan Jó könyveket lapozni, Szép képeket csodálni, Új éneket dudolni, Tûnt éveket idézni, Mélázni a mezõben S gondolni holmi szépet S a bennünk fájva fájó Ember tragédiáját Feledni pillanatra S csak élni, élni. Ámen. `Az olajfák hegyén` Ki eddig árva egymagamba rogytam Fenséges és szemérmes bánatomban, Ma búmat, mint szent zászlót lengetem meg Testvéreim, sok büszke ezredemnek. Eddig sötét szememben kárhozat volt, Mely a derûs tavaszban elbitangolt, Ma gyászom Fárosz, mely ragyogva ontja Örök lángját szemekbe, csillagokba. Ó eddig tört szívemben, mint a poklok, Egy óriás és titkos kín borongott, Most, mint a néma, tiszta Lethe habja Elárad, a világ szívébe halva. Kikért szenvedtem, kiktõl messze éltem, Megélik éltem, értik szenvedésem. Utolsó vacsorámnak bús borától Ma egy világnak fájó lelke lángol... `A halott vár legendája` A baldachinja vert arany, a paplana selyem, A megölt várban így virraszt `Atyuska` csendesen. Az ajtón bársony neszfogó, elõtte strázsa jár, Egyszerre csak susogni és zokogni kezd a Vár. Gyászfátyolos a tele hold, a harmat sírra hull, Atyuska húnyt szemmel hever, forog álmatlanul. Orvosa nézi komoran gyors pulzusát neki S a vár órája monoton az éjfelet veri. Egy, kettõ, három, négy, öt... ó, szent Miklós... a csoda! Száz zárt ajtón át besuhan egy idegen katona. Fehér az arca, mint a hold, ruhája csukaszin, A karja csonka, szeme vak és nincs vér ajkain. Megáll a selyemágy elõtt, merõen és sután S a megmaradt kezével ím keményen szalutál: -- Eljöttem én is, mint dukál, hogy üdvözöljelek, A tízezerbõl vagyok `egy`, ki hõsen elesett. A millióból vagyok egy, ki védte a rögöt, Mely békés, áldott és magyar vérünkkel öntözött. Tiéd a tág, dús félvilág, orosz puszták tere, Tiéd a Volga és a Don s a Káspi tengere, Száztornyú Moszkva és ezer nagy város mind tied, Minek tenéked a hazám, e kicsi táj, minek? A csöndes magyar rónaság, a búzát rengetõ, Bölcsõnk nekünk. Nektek, ha kell, óriás temetõ! Atyuska fölnéz. Félhomály. Hûs hold ezüstje süt S a mély teremben a halál s éj csöndje mindenütt. Az orvos lesi pulzusát, számol egykedvûen: Tíz, húsz, harminc. Atyuska szól: -- Nagyon fáj a szívem. Orvos, nincs erre patikád, nincs erre balzsamod, Gyerünk innen, gyorsan gyerünk, itt nem maradhatok; Itt vérbõl van a vakolat, csontokból a falak S a padló mélyén csukaszín mártírok alszanak... Trombita recseg, dob pereg, pirkadnak az egek, Atyuska jött... Atyuska megy, ezer kéz tiszteleg. A nap föltámad keleten, a kakas trombitál S örök nagyságról álmodik tovább -- a przemysli vár! `Magyar falu csöndje` Öreg apók hosszú pipával Bólintanak a ház elõtt, Az orgonák lila virága Esõzi be a temetõt. A sírok kertje mellett szántás, Fekete föld, felhõt akar, A tavaszégen varjú szánt át, Vén, szürke varjú, gyászmagyar. A lányok violája fonnyad A kék Máriakép elõtt, Öreg anyók új hírt dohognak S járják az ájult temetõt. A söntés csöndjén, barna árnyban Iszik két, három nyomorult S a bakter a vak éjszakában Kutyákkal kezd nagy háborút... `Barletta` `A Magyar Szonettekbõl` Arany sisakban rózsás ifjú arccal A vár alatt áll nagy Lajos király, Övezve hû némettel, hõs magyarral, Riadva száll az égbe száz sirály. Már Manfredonián magyar a zászló, Mosolyogva leng az Anjou liliom. És térdeplõ jobbágya már Teánó S magyar dal ujjong az olasz sikon. Ím, a kapuk kinyílnak, mint a rózsa, Ha pünkösd pirkad és földig hajolva Lajos elé jön a podeszta már. -- Felség, Barletta meghódolva vár. S fekete zászlón május esti szélbe, Mint nap ragyog a sápadt Endre képe. `In memoriam...` Apám, a régi tengerész, Kitõl e lelket örököltem, Mely mindig messze, messze néz, (Örök, azúr tengerre kész) Apám alszik szegedi rögben. Szép Miramare, nagy Trieszt Fiatal lelke kikötõje. Fájó honvágyat végtelen Egek után mély tengeren Apámtól nyertem én örökbe. Nyolcvanas évek rejtekén Az albumát néztem heverve, A szõnyegen merengve én S az Adria kék tengerén Lengett a lelkem, nyári lepke. Kitõl a vágyam örököltem, Mely messze tengerekre néz, A fekete szegedi rögben Mit álmodik ma éji csöndben Apám, a régi tengerész?... `Szelíd, szegedi versek` I `Trombitaszó` Az alkonyi Tiszán átszáll merengõn A takarodó trombita szava, Mint párját vesztett vadgalamb az erdõn S túl tornyokon borong haza... haza. A falu lelke zeng a trombitában Szilajon, mélán, árván, elhalón. Az ég pirul haragvó esti lázban S a felhõ rajta: holt hattyú a tón. A falu lelke esd a trombitában, Mely magánosan búg, trara, trara. Városból szálló honvágy ez haza. És elcsuklik a hang az éjszakában Egy hosszú, hosszú fáradt altatóval, Mint a fiáért síró anyasóhaj. II `Reflektor` Túl a Tiszán, az újszegedi parton Egy óriás szem nézi Szegedet, Száll vén tetõkre, fákra bús kitartón És kémleli az esti egeket. Az alvó Tisza fölé von szivárványt, Új Hadak útját mély hun sír felett. Virrasztja a ráctemplom ódon álmát, Majd a Boszorkány szigeten mereng. Borzongva látják a poros akácfák, Hajlongva várják varjas jegenyék A néma partok lázas, nagy szemét. A Város alszik, õ imetten átszáll S egy bõgõs hajó kormány lebeg, Mint Elmo tûz komor gályák felett. `Notre Dame de Lorette` Hurrá! A gyõzelem mienk, Szép nap ragyog ma ránk, Mondották a domb tetején A hõs német katonák. A domb tetején kápolna állt, De most már csupa szilánk. Ott lelték kéken, fehéren Õt, A lorettói Máriát! Karjai között repesett Vérzõ kicsi fia. -- Áldd meg a fegyvereinket, ó, Asszonyunk, Mária! Mária, fájdalmas Anya, -- Dicsértessék neve -- Csak nézett szent szomorúan És semmit sem felele. -- Gloire! A gyõzelem mienk, Ez a dicsõség hajnala! Ujjongta a domb tetején Száz francia katona. És õk is ott lelték szomorún Máriát a romok alatt. -- Notre Dame -- mondották neki -- Áldd meg e nagy diadalt! És Mária, fájdalmas Anya Választ nekik sem adott. S másnap megint hõs németek Tartják a magaslatot. A lorettói Notre Dame, Nem német, nem francia, Neki csak fáj, fáj, egyre fáj, Hogy vérzik drága fia. `Sebesült` A szent Demeter temploma elõtt, A Szent Háromság békés, hûs tövében Alszik szegény. A nyári délelõtt Arany pompáját hinti szét a téren. A két mankó lábánál szendereg, Fehér vattába bepólyálva gonddal, Így alszik ott a kedves, nagy gyerek S a Szent Háromság nézi bús mosollyal. Az Atya áldón emeli kezét fel S álmában vígan jár a katona, A Fiú ráhajol öt szent sebével. A Galamb száll, száll hírt adni tova A falujába, az édesanyához, Hogy jön a Jóska, készüljön a mákos! `A vérzõ temetõ` Nagy századok során pihent Fehéren, csöndben és nyugodtan, Ölében alvó regiment, Akiknek földje már a holdban. Kis emberek, nagy emberek, Most mind, mind álmodók az éjben, Az örök béke szendereg A holtak árnyas erdejében. De jött az év, a zord nagy év, Melytõl a vér áradni kezdett. Pattant az ér és hullt a vér S befolyta a mély síri kertet. Temetõ ellen áll a harc, Bús élõk harca holtak ellen És átok, vér, jaj és kudarc Piroslik most a síri kerten. Ó emberek, bús emberek, Vert madarak viharba, vészbe, Sirat és sajnál bennetek A temetõ, a földi béke. Holtak hûs szíve földobog, Hogy a meleg vér átszivárog. A holtak, ó, õk boldogok S az élõk sorsa pokolárok. Mikor pihensz, világvihar, Vén föld, mikor léssz jó anyánk, Szülõ, ki játszadozni hagy És dajkadallal ringat át Az éjbe, hol szûz, tiszta fényt Mosolyg a hold, az égi bánat S nem sápad el, látván a vért, Mely temetõk ölébe árad! `Anyák` Õk ülnek talpig gyászban a világon S virrasztanak, némán virrasztanak És sóhajokat hoz nekik a távol, A mellük és a könnyük elapad. A csillagokba néznek nyáron, õsszel, Télen, tavasszal mindig, mindig õk; A föld nekik most tágas temetõkert S a vonatok fáradt halottvivõk. A gyõzelem nekik fekete hintó, Mely holtakon és bénákon görög, Múló a mámor és a gyász örök. Az ég, a kék, derûs ég méla sírbolt S mint obulusz rég holtak ajkain: Tört szívükön gubbaszt nagy, néma kín. `Menetszázad` A lámpáktól világos gesztenyefák sorában Víg marsot dübörögve indulnak mind elõre. (Anyák, édesanyák nézik õket az árnyban.) S õk mennek gyõzelemre és mennek temetõbe. A hátukon a zsákjuk, a szívükben a fájás, Az ajkukon a nóta, szilajon égbe csengõ, Fölöttük leng a zászló, lelkükben fáj a válás S az anyák arca gyászos s tekintete esengõ. A vihar viszi õket, a jó, öreg fiúkat, A vihar viszi õket, mely szerte a világon Most ráz dús palotákat, most tép borús odúkat S az ember, ó az ember, sárgult levél az ágon. A vihar viszi õket. Csákójukon virágok. (Ó életem virága: hervadt reménytelenség.) A zászló már lobog, már a szelekbe szállong S a város holdas éje elmúlik, mint egy emlék. Ha ismerõst találok e férfi-rengetegben, E névtelen seregben, szívem úgy földobog: Érzem: testvér velük, bajtárs velük a lelkem, Veszélybe indulók, halálba marsolók! `Kórház elõtt` Kórház: elõtted halkabban megyek És szalutál a szívem csendesen, Ó, én is voltam vérezõ beteg És fölsajog még néha a sebem. De benned árva hõsök fekszenek, Bús vértanúk, sebük szent, mint a Grál, Mely ott ragyog a bûn és gyász felett, Hogy diadalt ne üljön a Halál. Itt künn az élet és nap csókja ég. Ó, szép öröm, nem látja: vár a vég. Sebaj, ujjongja, nótáz és nevet. Benn bíbortûzben égnek mély sebek, Egy hû szív talán épp végsõt dobog: Ki értünk halt, Krisztusra gondolok. `Egy kárpáti falunak` A béke arany éve szállt felettünk. Kora tavaszban csillogott a lomb. A torony zengett, mi is énekeltünk, Majális volt, új álmok hava volt. Azóta a torony a földre roskadt S nem zengi át dalával az eget, Szép álmainknak tornya is a porban S a rögben alszik szent ifjú sereg. Piros torony, kicsorbult és leomlott, Te még fölépülsz s büszkén, mint a homlok, Mely eszmét hordoz, törsz magasba fel! De minket a nagy, fájó, tompa gondok Ránk roskadó világa eltemet S csak sírjainkon támad kikelet. `Háborús emlék` Álla felkötve, keze összetéve, Elpihent némán a halál ölébe. Nyitott szemében õszi ég derûje, Kifáradt testén tépett csukaszürke. A milliókból egy, kik halni mentek, A neve senki, akit elfelednek. Neki nem zengett operák zenéje, Finom, bús verset nem sírt el az éjbe, Nem látta nemes gótika csodáit, Duse mosolyát, mely szebb földet áhít. Szivarja rossz volt és öröme olcsó, Minden jutalma: egy szûk fakoporsó. Nem is halt hõsi, égzengõ rohamban, Csak köhögött, nyögött az ágyba halkan. Csak levegõt kért és vizet, vizet még S nem látta már a bíbor naplementét, Mely mint dicsõség, áldás, mint egy ámen Föltündökölt büszkén, de neki már nem! `Még jönni fog` A magyar õsz már ott bolyong a tarlón, Holdunk ezüstje hûvös, mint a dér, Az õszi tücsök elmélázva hangol S a honi ákác lombja elalél. Ó szeptemberi magyar szomorúság, Véres, dalos te: új szüret fogad. Lelkünk gerezdje még megtermi búját S bánat hangolja még a húrokat. Hogy végignézek a fonnyadt határon, Hány magyar rózsa hervadt el a nyáron: Tûnõdve és bánkódva kérdezem. Még jönni fogsz tán aranyos batáron, De milyen áron, ó de milyen áron, Piros, boros, utolsó gyõzelem! `Csöndes panasz` Lehet, amit daloltam, nem marad meg, Lehet, ha mit vallottam, nem igaz, Most dalaimtól messze büszke harc zeng S szívemtõl távol balzsam és vigasz. Mégis, ti gõgös gyõzõk, vak merészek, Engem szegényt, jaj, meg ne vessetek, Enyém e hit, enyém e könny, ez ének S enyémek mind, mit nyertem, a sebek! Én mindig, mindig árok mélyin éltem S fázott a lelkem és vívott agyam S magam küzdöttem én mindig, magam! Én diadalt nem kaptam s nem reméltem. Reménytelen szép volt harcom, szerelmem S nem éltem még, mikor halálba mentem. `Prológus` `A szegedi színház Újházi estéjére` Már itt az este. Szürkül az azúr ég S a felhõ rajta gondok fellege, Színes kulisszák fénye elfakult rég, Gyönyör, dicsõség tûnt téli rege. A koszorúk hervadnak a sarokban S a taps zenéje elzengett tova. A siker napja rég leáldozóban, Ó az a nap, nem kél fel már soha! Ti emberek, kik a szép, bölcs hazugság Igéiben kerestek most vigaszt, Megérzitek-e Crampton mélabúját, E szelíd bút, e mélyet és igazt? Egy gazdag lélek kincsét adta néktek, Úgy tékozolta, mint dús nábobok, Hogy szebb és vígabb lenne itt az élet, Mindig adott és most -- fáradt, kopott! Görög derût sugárzott õ mosolygón E magyar tájra, mely bús szürkeség, Azóta több szín volt e balga bolygón, De jött a gyászos sors és szólt: Elég! Constantin abbé többé nem vigasztal És Crampton mester többé nem dalol, Üres a ládafia és az asztal, Az öröm elfolyt, mint a vér s a bor! Jó emberek, ma a rivalda fénye Mind néki gyúl, hogy estje szebb legyen S ne hunyjon el vak éjbe lelke mécse S ne lenne alkonya reménytelen. Hadd lássa meg, hogy nem halt meg a Szépség És él a jóság és lesz még öröm. Constantin abbé boldog bölcsességét Nem mossa el se könny, se vérözön... `Albumok` Fekete és ezüstös albumokban Ma gyermekségem napjait lapoztam, Szent tavaszom virágait kerestem Szõke hajakban, nefelejcs szemekben. Ó évek, mélyek, szépek, messze kékek, Ó partok, révek, hova már nem érek, Remények, arcok, harcok és kudarcok, Miként virág hajt s lankás, néma hantok. Ó szép királyfi zöld vadászruhában, (Királyfi voltam én is hajdanában,) Akit megöltek, aki visszajár még, (Megölt öröm, szép, bús királyi árnyék.) Apám, anyám ifjú szerelmi párja, Mirtusz, mosoly, (egyik már sírba zárva.) Fekete és ezüstös albumokban Egy gyermekarc néz rám ma, aki voltam. `A muszka` A Kárpátokban ellenünk vezették, Hozzánk a télen így került Prokop. Szakálla kender, a szeme tengerkék, Ó ez a szem sok szépet álmodott, Jogról, örömrõl, lányról, mely övé lesz. De ember tervez és Atyuska végez. Most szenet és fát hord az iskolában, Kis nebulóknak némán melegit És él szelíden, bizton, új hazában És várja, várja, hogy elengedik, Mert rab a rab, ha jó is, aki tartja. Ám szenteltessék az Õ akaratja! Prokop Petõfi nyelvét töri lassan S a Volga híján nézi a Marost. Ó, a Tiszát is látta akaratlan, Hogy januárban vérrel áradott. Jaj, mennyi vér és víz folyt el azóta S még mindig, mindig, mindig az a nóta. Az iskolába jár egy szõke gyermek, Kis hadiárva, kékszemû, szegény, Katonaapja `akkor`, ott esett el A becsület kárpáti mezején. Prokop ezt tudja s nézi lopva, hosszan És varjakat lát szállni Mármarosban. És odamegy halk lassan a gyerekhez S megsimogatja lágyan a haját, Az ujjai oly fázósan remegnek És hallja távol haldoklók jaját S mintegy magának rebegi szegény: Bocsáss meg, ó nem én voltam, nem én! `Pannónia` Aquincum alján áll egy néma szittya S a ködbe néz, távol kelet fele, Hol õsi, boldog bölcsejét gyanítja. Avart kavar szemébe tél szele. Tibiscus táján minden oly magányos, Falat hiába rak a római, Szellõs sátorról álmodik a város, Hol égig zúgtak szittyák dalai. Most római a szó, a rend, a tábor, Most erre jár a gyõzõ imperátor, Acélt és búzát küld neki a táj. Az árva szittya szíve visszafáj S míg légiók ujjongnak gyõzedelmet, Õ álmodón néz távol napkeletnek. `Emlékeim` Emlékeim oly messzirõl üzennek, Mint a halál és mint a végtelenség. Melegszem síri lángjánál tüzeknek, Mikkel felém csillognak régi estvék. És látom tiszta mosolyát szüzeknek, Kiknek halottas ágyát most vetették, Szememben elhunyt csillagok tüzelnek S magam vagyok magamnak boldog emlék. És érzem bár, hogy nemsokára elmék És vége lesz e síri ünnepeknek, Lelkemben nyári hárfák ünnepelnek. S úgy nézem én a téli naplementét, Mint víg majális végét néma gyermek, Ki legelõször súgja, hogy szeretlek. `Karácsonyi köszöntés` `A Makón pihenõ katonáknak` Betlehemi csillag Szelíd fénye mellett Ma az égen és a földön Angyalok lebegnek. Isten hírvivõi Könnyezve dalolnak Békességet, boldogságot Földi vándoroknak. Harcos katonák is Fölnéznek az égre S rágondolnak álmodozva A testvériségre. Bujdosó raboknak Idegen párnákon Kedveseik szelíd arcát Ringatja az álom. Fáradt katonák ti, Pihenjetek szépen Karácsonyfák lángja körül A mi szent esténken. Gondoljatok hittel Zsolozsmát dalolva Eljövendõ boldogságos Szent karácsonyokra! Csukaszürke köntös Kopott, tépett szárnya Megváltó nagy békességet Hoz most a világra. Gyõzelmes örömmé Válik majd a bánat, Lesz még otthon víg karácsony Magyar katonáknak! 1916 `Csipkerózsa` A távol kastély rejtekében alszik, Nem látja más, csak csöndes csillagok, Hozzá a zaj mint boldog zene hallszik S a föld felé mint víg bolygó ragyog. Az út odáig tüskerózsa-ösvény, Az út odáig drótsövény, balog, Az út odáig véres, kusza örvény, Mely holtak, roncsok árján kavarog. A távol kastély küszöbén virág nyit, Égkék, tengerkék, illata csoda, De tövise bús szívünkbe nyilallik. Ó mégis, mégis álmunk odavágyik S ha lábunk, lelkünk elkopik is addig, Mi elmegyünk, mind elmegyünk oda! `A gondolkodó` `-- Rodin szobrára --` Boldog szobor, te bronz vagy és öröklét, Némán borongsz e dúlt világ felett. Nem érzed a kor súlyát, szörnyû dölyfét És hogy halottak már az istenek. Gondolkodók, bús társaid a földön Ma sírva állnak egy nagy sír elõtt És eltévedt bárányok, tiszta költõk Riadva járják a nagy vérmezõt. Gondolkodó, mi forrna ércfejedben, Ha szíved érzõ volna, mint övék, És látnád, hogy a világ mily sötét? Komor szobor, e bomlott végtelenben Az öröm már csak antik remekek Hideg, szûz márvány ajkain remeg. `Csönd` `Szöri József emlékének` Feküdt. Fölötte Kárpátok nagy õsze, Magyar gyászpompa, véres bíboros, Lelkén a végtelen lágy szemfedõje. Hátrálót fútt a vágy és az orosz. Feküdt. Komoly és mély tengerszemében Még ragyogott száz napsütés szine, Szûz nefelejcse rónáink delének És alkonyok mosolygó írisze. Õ csak feküdt. Piros lett csukaszürke Tépett ruhája, melle, szíve vér, De arca békés és nyugodt fehér. S hogy végsõ pillantása szállt az ûrbe, Az esti égen, zord Uzsok fölött Egy magyar csillag ím föltündökölt. `A rokkant színész` `Prológ Szalay Antal estjére` Mikor elmentek, piros harci tûzben Égett az arcuk, lelkük csupa láng, Szívükben ifjúság, remény derûje, Mind magyarok, hívõk és katonák. A riadó, ujjongó harsonák Dicsõség forró mezejére hívták Az izmos kart, az acélos erõt. A diadalt õk dalolva kivívták S a viadalban megrokkantak õk. Míg elfog fájó büszkeség, alázat, Tiszteljétek a rokkant katonákat. És volt közöttük a dalos seregben Mûvész, kinek a gesztus mindene, Ki végtelenbe lendít ihletetten Királyi szót és isteni zene Egy mozdulata, egy tekintete. S most karja csonka és nincsen szeme. Ó áldozat, oly nagy, mint régi szentek Víg vértanúi áldozása volt, Akik halálba menve énekeltek És mosolyogták az égõ pokolt. Tiszteljétek a rokkant katonákat. Már leng a függöny, készek már a deszkák, A szín kitárul mindjárt, emberek. Ó szín. Harcszíntér volt tavaly ilyentájt, Hol õ szerepet játszott, remeket. A Kárpátok, a drága szent hegyek A halál és a gyõzelem igéit Zengték dörögve, hullt a vér, a hó. Õ jobbját hagyta ott és víg reményeit, De szíve él és szava szárnyaló. A karja csonka, lelke ép, erõs. Tapsoljatok, e muzsika szívének, Mûvész szívének kedves ismerõs. `Makói idill` Falusi csönd zenél nekem Esõs napon, mély éjeken. Nem látogat láz, szenvedély, De a csönd csak zenél. Falusi béke szendereg, Misére mennek emberek, A reggel, mint a tej, fehér És a csönd csak zenél. Öreg park ágyán ó szobor Némán az égre szónokol, Bronz attilája szürke dér És a csönd csak zenél. Arany batáron új halott, Huszonhat évet láthatott, Északról jött és földbe tér És a csönd csak zenél. `A föltámadott` Latrok között, a gyászos, csonka péntek, Hasadt kárpitja a mogorva égnek, Az ecet és epe, a szörnyû lándzsa Már messze, régen elmaradt utána. Kín és halál csak kusza, kurta álom És élni, élni jó e szép világon. Mögötte áldott harminchárom éve, Elõtte: az öröm mély messzesége. És negyven napra, hogy az égbe tartott, Úgy hívták, vonták még a földi partok. Oly idegenül tündökölt a menny még S oly szédítõnek tûnt a végtelenség. Folyton lenézett, búcsút mondva halkan És fájó szívvel szállt a szûz magasban. S a ragyogó azúron át a lelke A Genezáret kékségét kereste. `Az élet zsoldosa` Megyek, megyek, a marsot dobolom És ahová a zászló visz, megyek, Míg vérem pereg és pereg dobom, Míg várnak völgyek és várnak hegyek. Kötelesség: fekete lobogóm Utak porában komoran lobog. Megyek, megyek, a marsot dobolom, Míg elnyûvöm a lelket, a dobot. De tarsolyomban, testvér, csöndesen, Egy dal van, az én titkos énekem És egy virág, az én piros virágom. Ha majd az árok némán betemet, A tarsolyomat a szívemre tedd. A többi már meglesz: csönd, béke, álom. `Idegen zsoldos éneke` Csak harcolok, nem mondják meg, minek, Ki tudja, tán az isten hírinek? Hogy több teremjen trágyás földeken Szívem vérébõl, ó de nem nekem! Csak gyilkolok, de nem tudom, kit is, Kiontom én a Krisztus vérit is. Mert ez parancs, bár még emlékezem, Másként papolta ezt a pap nekem! Csak szenvedek, de nem látom, miért, Talán a mások üdvösségiért? A pokol útja jó szándék, tudom, Hej cimborák, menjünk e rossz uton! Csak meghalok, de nem tudom, hogyan, Melyik mezõn majd, ó de boldogan! Mert egy komám hû, az öreg halál, Az megsirat, ha engem lekaszál! `Testamentum` Mind elmegyünk. A rózsa és babérág Mind elvirul és alszunk szótalan És jönnek újabb harcok és poéták És aki új, annak igaza van! A férfi tudja ezt és nem siratja, Hogy szép volt régen és fiatalon. Mint a legyõzött, kardját átaladja Az enyészetnek a Charon hajón. Legyen utánam szebb virág az élet És síromon viruljon jobb világ S amely búcsúztat, a halottas ének Ne bántsa a jövõ harcok fiát, Ki ne merengjen, mint én, méla multon, De fényben és örömben gyõzni tudjon! `A repülõ dalol` Már zeng a gép, az ûr felé leng A karcsú szárny és reng a lég. Már szûk a táj és tûnt az élet S derengve vár szûz, tiszta kék. Ferdülten múlnak a vidékek És elcsitulnak a zajok. A földi lárma lassú ének S én érzem: szállok és vagyok. Mi sír alattam, mi nevet lenn? Nem hallom és nem akarom. Mint rózsa sírra, hull szerelmem S alél a földi parlagon. Mint csillag, száll alá a sorsom És úgy iszom e kék derût, Mint régi õszökön az óbort S a bút, ez édes keserût! És hallgatom a lég zenéjét, Mint hegedût, mely rég, (be rég!) Átsírt sikátorok setétjén Idézve rétek reggelét. Már számolom a lenge percet, Mely új egek felé repít. Számûzve lelkem, néma herceg, Nem nézi vén vidékeit. Hervadjanak ott lenn a kertek, Itt égnek új, boldog napok, Vidám bolygók, dalolva jertek, Magam is bolygó dal vagyok! Túl téreken és túl idõkön Menyasszonyom csókomra vár. Embermúláson, életõszön Keresztül surran e batár. Hahó, enyészet, õsi hollónk, Hahó halál, föld varja lenn, Károgjatok a nagy koporsón: Én itt bolygok már fönn. Amen. `Õrház` A szõke reggelben ragyog, Nevetve jelzi: itt vagyok! Az éjtõl nedves még fala. Csengõje csengi: trallala. Küszöbén álmos kis cseléd Mezítláb áll s nem néz feléd. Szemében is még nedves éj És semmi, semmi szenvedély. A föld mögötte barna, dús, Az égen víg szalonka húz. Az õrház nem vár, nem siet, Nem állomása senkinek. Harangja berreg: menjetek, Epedjetek csak, emberek! Vár Várad, Pest, induljatok, Vár Párizs és Abádszalók... Én maradok a homokon És alszom és nem álmodom. `Stanzák` A könyvek várnak, ó de mennyi könyv még. Szép, holt betûk, száz élõ gondolat. Távol, közel a vérzõ, õsi föld ég, De nékem már elásták kardomat. A lelkem bús csuklyába öltözött rég S megölték ifjú akarásomat. A könyvek várnak, könyvek könyve, tenger, Találkozóra távoli szívekkel. Ó volt idõ, hogy én is elszakítám A mély magánnyal szerzõdésemet; Mert szép az élet és ragyogva hitvány És hívogat és híván, eltemet. Ó szép a nõ s a mester is tanítvány És kontár, hogyha vélük enyeleg, Ó szép a nõ és sírni kell, ha kába, Kietlen vággyal gondolunk reája. Már késõ minden, újfent vár a néma, Komoly magány, hol szívem, nagybeteg, Úgy néz az égre, mint távol határra, Hol társaim a vándor fellegek. Kék csönd, te légy már harcaimnak ára, Hol a galamb és az öröm lebeg. Milyen nagy és mély a világ, ha némán És messzirõl és idegenre néz rám... `Mater Dolorosa` A temetõ lett háza és hazája És párnája a csöndes síri hant. A hajnal és az alkony ott találja. Õ várja, hogy örökre megvirrad. Mert bús, egyetlen éjjel már az élet És pislogó mécs az emlékezet. A kedves arca néha visszaréved S csókolja a rögöt, mint hült kezet. A ciprusok oly hívón bólogatnak És sóhajtása kél a néma hantnak, Amelyre itten nincsen felelet. És mindig szürkébb lesz a földi város S a távol oly derûs és délibábos És lassan, lassan nyílnak az egek. `Falusi alkony` A házak és a lelkek csendje jön, A béke száll nagy, szürke lepedõn. Bús táj fölött, bárányfelhõk alatt Ezüstöt önt az estbe a harang. Ballag a nyáj, elbõdül boldogan, Már minden lélek s kapu tárva van. A mezõkrõl az illat lopva jár, Most legbujább, mert elmúló a nyár. A padokon pipázás, mély a csend, A kutak gémje kék magosba leng. A tetõn a nap arany csókja ég, Ó nap, derû, öröm! maradj ma még! `Bírálat helyett` `Sipos Iván könyvére` Vigasztal ennyi kedves, kósza bánat És ifjúság, mely könnyes dalt terem, Mikor az arc még érdekesen sápadt És halálosan bús a szerelem... Vén szívem ennyi kincsre hol találhat? Csak kavicsok maradtak már nekem. Színes kövek, melyekkel hogyha játszom, Kirajzolom a porba ifjúságom. Miért oly bús a költõ-fiatalság, Mint tavasz fája, mézgát könnyezõ? Elõre érzi tán a Szép kudarcát, Ó mert a föld a Szépnek sírmezõ. Vagy hallja tán, hogy zúg a földi gazság, A koncot váró és prédát lesõ? Sebaj! Van egy várunk, erõs és ékes, A Gondolat. Ez biztos menedék lesz. `Sóhaj` A Kárpátokban hull a hó... Szeretnék visszamenni ma Eltûnt évek mezõire, Egy elmúlt bánat szõnyegén Heverni bús fiatalon. Ó mennyi arc vár, mennyi táj, Melyet nem látok már soha. Egy régi szeptember ragyog Lelkem tükrében. (Méla tó!) Egy régi szeptember dalol A múlt parkjában valahol. Most embert ûz a vad halihó. A Kárpátokban hull a hó... `Egyedül` Megyünk és fáj a vándorlás magánya És hogy kemény kövektõl zord az ut És nincs, ki az utast estére várja S a távolok lámpája is hazug. És csak tovább van és csak messze, messze És hull a köd és száll a mély ború S halott lombot terít elénk az este És koszorúnk mindszenti koszorú, De `mi` akartuk, hogy magányba menjünk És e világon csöndes gyõzedelmünk A szûz magasság, hol lelkünk lakik. Nézz vissza, szívem, árva és kifáradt, Milyen nyarak, milyen pompák és tájak, Miket elhagytál! De már itt vagy, itt. `Prológ` Oh gyermekek, egy költõ szól ma nektek, Ki fáradt, csüggedt, mint e bús jelen. De csillagot lát a ti szemetekben, Mely bíztatón ragyog mély éjfelen. Mi jót akartunk, szépet és merészet, De jött a vész, a gyász, a gyötrelem És a halál zsoldjában élt az élet És fáj az öröm és a szerelem. Oh gyermekek, oly szép, oly jó az élet S mi sírva tárjuk karjaink felétek. Még áll a harc, még áll a vad, kegyetlen, Bús küzdelem, de lelkünk már szelíd. És érezzük, hogy minden gyõzelemben Siratni kell hû szívek ezreit, Kik a halálba énekelve mentek Fiatalon s több nap nem kél nekik. És legszebb gyõzelem a drága béke, A gondolat és érzés tiszta éke. Oh gyermekek, dal és virág az élet, Szépség és jóság, csak akarni kell. Ti víg jövendõ népei, felétek Egy bús költõ áldása úgy ivell, Mint szivárvány a fergeteges égre. És zengem villámok zenéjével: Szeressétek a szépet és a jót, ti, Jövõ harcoknak békés harcolói. `Szomorú játék` Az élet mozgószínházában ülve, A hallgatag sötétben nézem én A karmester botját, hogy leng az ûrbe, Míg perdül a vad álomköltemény. És hallom, a hegedûs hegedûje Hazug, akár lelkemben a remény És látom, hogy szürkülve és elnyûve, Mint rohanok a roppant filmen én! Ó más zenét e szomorú játékhoz, Vagy más játékot e hazug zenéhez, De siket a zenész s a film nem érez. Csak várok én a mély, komor homályban, Kifáradt nézõ, kénytelen játékos, Amíg kihúny a fény s eltûnik árnyam! `Izsák sírása` Ó Ábrahám, kopár vagy, mint a hó már, Mely vén hegyek tetõin vesztegel. S hideg a szíved, mint e sziklaoltár, Melyen ifjú véremmel vesztesz el. Ó Ábrahám, te meddõ bölcsességed S konok hited tesz a szívemre kést. Az Isten néma, ó de hív az élet, Süket füled nem hallja énekét? Ó Ábrahám, te csillagokba nézel És Sára arcán nem vársz már mosolyt. De bennem most csírázik az igéret S te a csírát halálra taposod? Ó Ábrahám, az Isten messze, fénylõ, Bölcs és magos, te látod, féled õt, De élni vágyik a fiatal élõ És élni nem bûn még az Úr elõtt? És félni nem bûn fényes kés hegyétõl, Mely megkereste ifjú szívemet. Ó Ábrahám, az angyalok az égbõl Remegve néznek és -- könyörgenek. `Új stanzák` Szûz homlokod derûje, mint a lámpa Sugárzik csüggedt estéim felett. Kis emberek, kis gondok társasága Szegény világom s a világ feled. A temetõ a kertem, komoly, árva, Vidéki sírkert, ott lelek helyet. S míg dúdolok egy régi dalt felõled, Suttogni kezd velem a temetõkert. Szûz mosolyod, mint hold az õszi égen Világol néha ködön át felém. Párizst akartam és Rómát reméltem, De hûtelen, mint vágyam, a remény. És évre jött közömbösen új évem S míg gyúlt a láng és vér a földtekén, És mindig, mindig halkulóbb ajakkal Egy dalt dúdoltam, mely altat s vigasztal. Szûz kedvesem, ó élsz-e, vársz-e még, mondd, Hiába várok és hiába vársz. Halványabb már a vágy, mint téli félhold, Mikor dereng a szürke pirkadás. Az élet messze, bús volt, rég és szép volt, Egy dalban néha még tán rámtalálsz. Mondj egy fohászt és siess tova nyomba: Az én pompám immár halotti pompa. `Koronázás` Midõn fölzeng a Himnusz bús viharja, Mit érez lelked, fiatal király? E dallal mentek ifjaink a hadba, Kiknek porát három tél födi már. E dalt dalolta hû öregek ajka, Kiket halálban ringat messzi táj. Ó gondolj rájuk, millió magyarra, Midõn fölzeng a Himnusz bús viharja. Ha homlokodhoz ér a drága ékszer, Mit érez lelked, ó fejedelem? Ez tündökölt világgá tiszta fénnyel Mátyás fején, e fiatal fejen. Mátyás: gondolni nem tudunk elégszer Nevére, mely igazság s gyõzelem. Véres viharban és fekete éjben Ragyog, hogy hírünk még dicsõbb legyen. Ó gondolj rá, szûz hittel, új reménnyel, Ha homlokodhoz ér a drága ékszer. Ha kardvágásod érzi négy világtáj, Mit érez lelked, legelsõ magyar? Kelet! Przemyslnek látod szent bukását, Hallod, halálba hogy hal ott a dal? Észak! Kraszniknál gyõz s hull a huszárság. Dél! Kétszer vérrel váltott diadal. Ó gondolj rájuk, kiket halni láttál, Ha kardvágásod érzi négy világtáj! Király! Tûnõ a fény, múló a pompa, Hervad a rózsa és elhal a dal. Halálba tart még hõsök légiója És özvegy, árva nép még a magyar. A legszebb bíbort, a vért dúsan ontja, Ám igazságot és békét akar! Gondolj a hû, a munkás milliókra: A boldog nép a legszebb földi pompa! 1917 `Júlia` ...Ó látod, minden késõ már. Jöhetnek Megértõi az elfáradt ütemnek, Mely végtelenbe és éjbe lehanyatlott. Jövendõ arcok, Mit bámultok már? Kései kudarcot! Ó látod, minden késõ már. Hiába A szerelem rózsája. Rög porába Hervad csupán és sírnak éjjelébe. Ó szépek szépe, Siess rózsáddal egy élõ elébe! Mert látod, minden késõ. Bús dicsõség, Zászló, mely beteríti néma hõsét, Ki elesett az áldatlan kudarcban. Miért rohantam? Egy hulló csillagért borús magasban. `Ének Tompa Mihályhoz` Talpig nehéz gyászban, térdig holt avarban, Fájó magyar õszben, bús világviharban Ünnepel ma néped, Õsznek és bánatnak énekese, téged. Õsz és bánat nem volt soha még e tájon Ily áldatlan, mint ez, mikor fájva-fájón Emlékezünk vissza Gyászunkban is bízó, hívõ dalaidra. Õsz és bánat nem volt soha még szívemben Ily vigasztalan és ilyen terméketlen, Dús fájdalmú õsöm, Ki dalt szüreteltél bánaton és õszön. Magányban és búban magam is merengtem, Írt magam is leltem csöndes énekemben; De most néma ajkkal Állok én az õszben -- "elfeledve a dal". Szerettél, szenvedtél, -- daloltál halálig. És áldott a kín is, amely dalra válik, De mit ér az ember Könnytelen bánattal, meddõ szerelemmel? Elporladt szívekbõl új virágok nõnek, Mennyi dala, színe van a temetõnek. Föltámadunk -- mondja. Csak élõ halottnak nincs vigasztalója. `Borús szonettek` `Schumann` Egy híd van még csak az üres világon. Egy híd van még s karfáján szédület. Egy híd ível a végtelenbe fájón, Alatta mélység, néma és süket. Alatta mélység és egy lendület kell, Amellyel a halálba szárnyalunk, Utolsó, bús, borzongó szédülettel, Mint egykor a dalunk, fájó dalunk. És mennyi dal szállt a derûs magasba, Ó mennyi szárny, mely egekig emelt Ujjongó hangokat és szíveket. A szárnyait a lelkünk hova hagyta? Egy híd van még csak az üres világon Repülni mélybe, végtelenbe vágyón. `Lenau` Már távol minden szépség, szerelem S mint örök mécses ég a szomorúság. Magányos és homályos szigeten Tengeti õ már csöndes mélabúját. Egy hegedût hall olykor éjfelen. A vágyak régi, régi hegedûje Zokog kísértetes keservesen A múltba és a búba elmerülve. Szegény Niembsch beteg, ó nagyon beteg, Hagyjátok õt magára emberek, Hadd hallja azt a dalt csak, azt a dalt csak, Amelyben nincsen hangja a vigasznak, Amelyben a kegyetlen és szikár gyász Nyûtt idegekkel a kedvére hárfáz. 1918 `Fotografiák` Én úgy szerettem rendezgetni õket Fekete album szürke erdejében, Mely halkan zizegett, mint csöndes õskert. Ó arcok, amint némán, egyre néznek, Örökre néznek és a végtelenbe, Mert ide lopta õket egy igézet. A földi másuk jár, kél, tova, messze. Tán hervad, mint a dérvert õszirózsa, Vagy melegíti õt napod, szerencse. Itt mindig így maradnak mosolyogva, Vagy mindig mélán komolyodva néznek, Amíg pereg, pereg a homokóra. És rám köszönnek õk is, kik nem élnek. * Ez itt apám, mint ifjú katona, Arcát pirosra festé régi mester, Ily virulón nem láttam én soha. Tán elfakult, míg annyi éve ment el, Hogy engemet ringathatott a térdén S tovább vánszorgott nyûgös életemmel. Ez ifjú arcon is, a szeme mélyén, Jövõ ború felhõje veti árnyát S a szeme fénye bánatos lidércfény. A korai halál párkái várják És én vagyok, sötét költõ, fia, Kin nem segít se asszony, se imádság, Az élete neuraszténia. * Ím itten egy régi daguerrotip kép: Petõfi a pipával, Debrecenben, Magasztos és dicsõ költõi inség. Egy másikon széljárta köpenyegben Búcsúzik a szegény szülõi háztól. E képeken oly sokszor elmerengtem. Boldog Petõfi, ki éhezve fázol, De végig melegít egy szent lidércláng, Egy forró hagymáz hírrõl és hazáról. S amíg mi többi, új, fájó poéták Sebzett ideggel virrasztunk az éber Álmok vak éjén, õ gyõzõn néz le ránk, Ki elment idején, huszonhat évvel. * Itt távol tájkép, tóval és hegyekkel, Oly vadregényes és valószínûtlen És rajta házaspár, sok víg gyerekkel. Galambok turbékolnak nyári égen És a képen mindenki mosolyog, A talmi bárány is a talmi réten. Ó mosolyok, ti ódon mosolyok, Ti talmi örömök, mik elmúlátok, Mi dolog ez, mi szomorú dolog? Ma úgy tekintek már kábulva rátok, Mint Andersen-mesék rajzára néztem Én koravén fiú, kit sújt az átok. Ó érzem én, hogy mindörökre végem, Borom kifolyt, rózsám elhervadott És csillagom megindult már az égen. És jaj nekem, de már bús sem vagyok. `Megint a Tiszánál` Egy nyaram elmúlt, fénye elapadt És téged, szent folyóm, nem láttalak. Talán azért is voltam oly beteg, Mert nem ringattad fáradt képemet. Hisz habod párna, szõke, lágy selyem, Melyen hold nyugszik és álom terem. Ó ez a hold és ez az éjszaka, A csöndesség és békesség maga. A csöndesség, mely mégis halk zene, Azúr világok víg üzenete. S e béke úgy legyinti lelkemet, Mikéntha gyöngyvirággal verne meg. Ó tiszaparti holdas éj, te mély, Szívembe csöndet és békét zenélj. Szõdd át ezüsttel rajta a borút, Feledjen el világot s háborút! `Béke` Lágy lilába öltöztek a fûzfák, Fák fölött a béke kékje leng, Enyhe bánat madara repült rám S bennem régi vers zenéje zeng. Messze, mint az álom, él a város, Itt a Tisza bûvölete már, Itt meséim erdejében járok, Itt az idõ örök csendje áll. Itt reménnyé épül annyi emlék És emlékké szépül a remény, Feledünk itt hûtelen szerencsét S kikötünk az álmok szigetén. Itt fölöttem tûnhetnek az évek, Én túlnézek tûnõ éveken. Szívem árad át e békességbe És e békesség a szívemen. `Testvér!` Mért von úgy a vágy benézni csorba Ablakon, ha gyéren lámpafény ég Szûk szobában s asztalnál dohogva, Bús lakó ül s véle tompa kétség? Nem tudom ki, nem tudom miért bús És miért néz oly merõn a lángba? A falon a barnás, régi Jézus Arcán új fényt tétováz a lámpa. Vagy Aradnak vértanúi mennek Szép halálba, rút halálba némán? Mindegy az a fásult idegennek, Aki ül csak s töpreng napi témán. Úgy szeretnék besurranni hozzá, Mint a tolvaj, aki senkit sem fél, Kezét lágyan a kezembe fognám És suttognám lassan, lopva: Testvér! `Búcsú` Mielõtt innen végkép elmegyek, Szeretnék elköszönni, emberek. Mint rab, akinek int a szabad út, Búcsút rebeg, mielõtt szabadult. Mint a madár, kit Dél vár arra túl, Az eresz alján még egy dalt tanul. Mit is daloljak, én szegény beteg, Mit is dadogjak nektek, emberek? Talán nem is kell még búcsúzni se? Hisz észre sem vett engem senkise. Csak egy könny voltam, aki porba hull, Csak egy sóhaj, ki égbe szabadul. Csak egy csók, aki hideg kõre lel, Csak egy szó, kire visszhang nem felel. Egy pillangó, ki csillagot keres S elgázolja egy durva szekeres. `Önarckép 1918` Néhány ránccal több a gond az arcon, Néhány könnyel több a fény a szemben, Néhány dallal több a bú az ajkon És se dac, se vád a végzet ellen. Ilyen ez arc s így néz hûs nyugodtan A nagy éjbe, mely felé közelget, Régi társak s álmok várnak ottan, Többen, mint ahányan itt delelnek. Régi társak, álmok. Tán a semmi, Akkor is jobb százszor arra lenni, Mint lármás vásárodon, valóság. Áldott semmi, hol nem fáj az agy már, Hol örökké ünnepel a naptár S veszteg alszanak a homokórák. `Tömörkény utcáján` A régi utcán lassan ballagok, Fölöttem békés esti csillagok. Mély nyugalom lágy szõnyege terül Végig az utcán s a csönd hegedül. Az ablakok, mint hû öreg szemek S a régi házak is öregszenek. Oly egyedül, oly bánatos vagyok, Mint akit minden álma otthagyott. S a csöndben, estben, árnyban mintha csak Hozzám suhanna egy szelíd alak. S én halkkal, loppal suttogok vele, Mint hervadt hársak hulló levele. A magyar bánat mély zenéje zeng, Bús hangfogóval vén szívembe bent. Én sírok, vallok, panaszom zokog, Õ mosolyog, miként a boldogok. A hangja mint a távol cimbalom, Szívembe zöng nyugalmas biztatón. Szemén megcsillan egy tisztább világ, Mint jegenyéken túl a délibáb. Ó drága árnyék, holt, hû cimbora, Biztass, vezess és el ne hagyj soha! `Júlia, bús virág` Ott tévedeztem mélységek felett S gyopárt a szirten, téged leltelek. A sorsom, mint kõszikla, oly kopár, Virulj szívemben, kedves, bús gyopár. Ó régen rózsák buja illatát Kerestem én rõt éjszakákon át. Nagy messze rózsák nyíltak kényesen És elvirultak mind, de nem nekem. Ma már tudom, hogy völgyünk siralom S az ormokon van tiszta nyugalom. Az ormokon, hol csönd s gyopár terem, Halotti csönd és égi szerelem. `Köszöntõ` Lassan búcsúzom a világtól. Öröm, vágy, élet tovapártol. A túlsó partra többet nézek, De még marasztal egy igézet. A szemeid hû, tiszta fénye Világol még rám bízva, félve. Szomorú szépséged varázsa Aranyat hint e hervadásra. Köszönöm e borús szerelmet, Hogy lelket ad nekem a lelked. Hogy búcsúzó tekintetemben Te tündökölsz, én drága szentem. Köszönöm, édes, hogy szerettél, Hogy holt szív hû özvegye lettél. `Gabriele D'Annunzionak` A nyár dalol az enyhe zöld alatt. A Tiszaparton, a kelõ napon, Míg rózsafényben szállnak madarak, Egy szökõkút zenéjét hallgatom. Be szép a reggel, ott is, ugye szép? Tiburi völgyben, Róma szûz egén És szép, ha langy illattal a setét Mély nyári éj néz száz csillagszemén. Ó minden fájó árnyon, gyászon át Oly diadalmas és oly dús az élet. Úgy zengeti az örömharsonát S te meg akarnád ölni az öcsémet? De a szökõkút csak dalol, dalol, Tükrébe fürdik kék menny, zöld pagony, Versailles se több nékem, túl valahol, Mint ez a sétány, nyári hajnalon! Ó pedig én is, én is fürdetém Tört lelkemet mindenben, ami szép, Elrévedeztem Rembrandt remekén És ittam versek mákonyos izét. Daloltam én is messze, méla dalt, Csöndes panaszt arról, mily bús az élet És hogy mily szép a bú a nap alatt. S te meg akarnád ölni az öcsémet? Ó régi nyár, ó eltûnt szûz derû, Mi verseket olvastunk estelen. A versekben száz bûvös hegedû Sírt epekedve és sejtelmesen. Az égi sátor künn már csillagos Kékellõ selymét feszítette fenn. Te tán Párizsban nagy körutakon Kószáltál és titáni tereken! Mi téged is idéztünk, -- szellemet -- És verseden a lelkünk messze tévedt, Párizsba tán és álmodtunk veled. S te meg akarnád ölni az öcsémet? `Szerény gõg` Alázatosan és búsan botorkál Szegény szolgád, ó élet, utadon, De néha, néha énekelni próbál. A szavadat én hittel hallgatom S a porban és a sárban is dalolva Megyek, megyek az országutakon. Hiszen halál vár rám, bús vándorodra S a temetõkbe többször térek én És örömestebb, mint a városokba. De olykor mégis, lelkem rejtekén Valami büszke sejtés bujtogat, Valami titkos és bízó remény. Tán egy dalom, szelíd, mély hódolat Elõtted szépség és elõtted élet, Túlzengi majd a Hindenburgokat És mégis gyõzök én, ha már nem élek. `Tiziánnak` Ó boldog mester, végtelen derûnek Nagy mestere, kit álmok száza késztet, Hogy a színek játékát vígan ûzzed És kinek egy az élet és mûvészet; Ó boldog festõ, bársony és selyem lett Minden kezedben, tiszta és meleg fény S közel száz éved tündökölve tellett S legtöbb bíbort leltél épp naplementén. Ó Tizián, egy elfáradt tanítvány, Ki szinte fényt imád s nem senki hitvány, Félõs irígyen gondol rád szegényke: Csak néhány tiszta könny a gyöngye, éke, De lelke mélyén, árva mûteremben, Száz álma él, mindennél fényesebben. `Thonuzoba` Megyek meghalni, párom, jer velem, A német Isten nem lesz Istenem. Az öreg Istent hittem eddig én, Ki mennydörög a magas ég ivén. Az öreg Istent, akinek szeme Arany nyilával tûz e földre le. A német Isten komoly és szelíd, De vasba önti harcos híveit. Keresztje kard, oltára félhomály, Mennykõ helyett a sípja orgonál. A német Isten szõke idegen. Az öreg Isten jó uram nekem. Ha magyar földön híve nem marad, Megyek pihenni magyar föld alatt. Megyek meghalni, párom, jer velem, Föld õsanyánk ölébe csendesen. `Egy virágért` Mit adjak egy virágért, mint virágot? Egy verset, mely a szívembõl terem, A szívembõl, mely könnyeimmel ázott, Mint a mezõ ködülte éjeken. Mint a mezõ, mely akkor terem éppen, Ha jól fölszántják viharok s ekék. Ó viharom, én rettenetes évem, Elég volt nékem, több is, mint elég. Mert rabja voltam gyilkos mélabúnak És ültem mélyén a fekete kútnak S hallgattam, amint sorsom varja károg. S valaki egyszer azt üzente: higgyek, Egy fehér rózsát e mély kútba hintett. Mit adjak egy virágért, mint virágot? `Vidék` Tûnik, múlik az `egy` emberöltõ S én maradok a falusi költõ. Miket szívem gyermetegül áhít, Nem látom nagy városok csodáit, Miket minden boldog apacs láthat, Tünde nõket, fényes operákat. Mint a bakter kicsi háza mellett, Szalutálok tûnõ életeknek. Piros zászlót lengetek hiában: Forradalmas, titkos, régi vágyam. Körülöttem csönd van s réti rózsák. Ó ki tudja, tán ez a boldogság? S én dalolva fölnézek az égre S meghalok, mint isten szegénykéje. `Negyvenhatosok` `In memoriam` Szörnyû dicsõségünk hadd zengjem, éjszinü fátyolt Fonva a lantra, melyen bomlanak az idegek. Álom nélküli és komoran feketéllõ éjszaka vadján, Lelkem pusztáján marsol a hõsi ezer. Látom õket a dél kövein menetelni kitartón, Merre Szabács, Nándor, Valjevo, Nis meredez. Látom északon is zord messze mezõk sivatagján, Hol ugató ércek számuma förgetegez. Látom, amint dalolón nekiszegzi az ezred a mellét, Hogy fölfogja a vak északi Rém rohamát. Látom délnyugaton bástyát állítani holtak Nagy seregébõl, hogy két haza védve legyen. S látom a messze, szilaj Piavénál emberi hídként Holtan is õk födözik a vonuló sereget. Ó, ti fiúk, barnák, szõkék, ti Szegednek hõsei, árvák, Hol van a lant, a babér, mely dalol és koszorúz? Északon és délen, keleten, nyugaton, e világnak Minden tájékán sírotok áll s nevetek! Hány hant domborodik s jelöletlen hány rög enyészik Szerbia bús terein s merre Galícia van, Lengyel síkokon és a Doberdón, távol Isonzó És Piavé mélyén, messze kopár köveken! Mind csöndben szunnyad s álmát álmodja a holt ott -- (Elfáradt gyermek mostoha anyja ölén) -- Hûs Tisza partjáról, hol a szürke füzes szomorún leng, Nagy jegenyék dala zsong, szõke akác mosolyog. Hol Dugonics búsong, Dankó muzsikál és méla Tömörkény Darvadozik anyaföld csöndes eressze alatt, Hol kis házak elõtt, ha vasárnap alkonya barnul, Ülnek a jó öregek, égnek a makrapipák S várnak a szép eladók pötykén kivirulva az ablak Százszorszépei közt és violái mögött S várnak néma, sötét sorban, síró szemmel, feketében, Fájdalmas szüzek és bánatos édesanyák. Véres idõk terhét hordozza borongva, lemondva E sereg és neki már mit hoz a vak diadal? Kedveseik vérén váltságot nyert Magyarország S szörnyû dicsõségük fénye ragyog Szegeden. `Lévay József` Az új Mikes, a jó, öreg diák Fölment a honba, hol a lelkek élnek, Hol szentek a dalok s a bibliák S a magyar álom boldog örök élet! Hol Fejedelmünk, nagy Petõfi vár Embert, ki férfi, magyar, dallal áldott S öreg Mikes halkan jelenti már, Hogy jönnek -- hajh, hajh, -- hû halott brigádok! `Balalajka` Fölzendül szépen, csendesen A balalajka Szegeden. A hold ragyog a fák felett, Mint távol tájról üzenet. A rabok arcán úgy dereng, Mint könnyek és mint ékszerek, A zene száll, a nóta szól, A holdas éj békét dalol. E nóta ismerõs nekem, Szívem dobogja szüntelen. E zene kedves rokonom, Bölcsõmtõl fogva zokogom. Mert bú él benne s vágy remeg, Felétek, más táj, más egek! S a nótát aki pengeti, Szívem õt régen ismeri. Egy fának fájó levele, Öröktõl egy vagyok vele. Egy föld sápadt virágai, Élünk virulni, hullani. Jöttünk e földre sírva mi, Egy Isten árva fiai! `Köszöntõ` `Móra Ferencnek` Hallom, hogy egyik lusztrumod letelt. Pajtás, fogadd e csöndes éneket; E halk köszöntõt, mely szívbõl kiván Békés nyugalmat annyi harc után. Békés nyugalmat: egyszerû a szó, De sorsunk, hej, fukar jutalmazó! Pedig mi oly szerény fiúk vagyunk. Oly keveset s oly gyöngén akarunk. Egy dalt, ha néha szívünk megdobog. Egy dalt dúdolnánk, fáradt vándorok. S álmodni vágyunk olykor, ami szép, Mint alvó gyermek anyatej izét. És néha tisztán, mélyen érzeni, Hogy `élünk` s nemcsak tengünk erre mi! `Anasztázia` Föltámadó: így hívták nagyanyámat, Akinek arcán másvilági bánat Hervatag õszi mosolya ragyog; Igy néznek ránk a bús õrangyalok. Föltámadó: fájdalmas anyasága Ma benned él anyám, te árva, drága, Te könnyezõn mosolygó jó anya, Szomorú házunk szelíd alkonya. Föltámadók: bennem ma száz dalokban Mély bánatotok hamva lángra lobban S mi bennetek holt, néma, õsi gyász volt, Meglengetem, mint gyõzedelmi zászlót! `Két gyerek sírjánál` A temetõben egy csöpp hant alatt Két apró testvér, némán alszanak. Zöld deszka sírjuk, kis kert az egész, Bús violájuk a kék égre néz. Mellette pad van, hol pihenni jó És hallani, hogy riog a rigó. S az élet felé nézni szelíden, Mely zakatol, mint néha a szívem. Itt a halál is árvácskavirág És boldog béke völgye a világ. Az élet álom, bús, rövid varázs És víg majális a föltámadás. `Salve` `dr. Hollós Józsefnek` A negyvenkettes mozsarak korában Negyvenkettes lettél te is, barátom. Ma õk dörögnek gõggel e világban S rázzák a lelket az Illés batáron. Ma csöndes fájón dúdol csak a költõ, Hogy `emberölõ` lett egy emberöltõ! S te csüggedetlen hirdeted az élet Szent igazát s hogy a halál mese. És kijavítod, mit babona vétett, Vagy balgaság, ó élet mívese! És elborulva nézed, mint hû gazda, Ha szép vetésed rút rontás aratja. De én tudom, hogy lesz még ünnep egyszer, Hol Helfferichnél Ehrlich többet ér S Pasteur különb, mint száz véres vasember, Kirõl ezer rom és rokkant regél. Itt az idõ, hol `egy` lesz csak az ellen: A butaság! és gyõzni fog a szellem! Mikor magyarnak lenni annyi lesz majd: Szabadnak lenni, bölcsnek és igaznak, Nem nézni le a dolgos idegen fajt S ököljogot nem adni õsi gaznak! E kort újult lélekkel így köszöntöm: Éljen a bátor és jó mindörökkön! `Magyar nyár 1918` Pipacsot éget a kövér határra A lángoló magyar nyár tûzvarázsa. A Tisza szinte forr, mint néma katlan, Mit izzó part ölelget lankadatlan. Selyem felhõi sápadt türkisz égnek, Bolyongó vágyak mély tüzében égnek. S a végtelen mezõkön szõke fényben Kazlak hevülnek tikkatag kövéren. Fülledt a csönd, mint ha üres a kaptár, Keleti lustán szunnyad a magyar nyár. Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma És föllángol e táj, e néma, lomha? Ha megutálva száz here pimaszt már, Vihart aratva zendül a magyar nyár? `Félegyházán 1918 nyarán` Vén szélmalom nagy, tépett szárnya áll. Nem élet õröl itt, de a halál. Csak a tücsök szól lomha lomb alól És õ is, õ is elmúlást dalol: Hogy megy a nyár és jön a téli sár, Szegény tücsökre akkor majd mi vár? Az unt úton pipás nyugalmasan Ballag a polgár, neki dolga van. Nem sürgõs munka: ballagós dolog. A tüze pislog, a szava dohog. Egy költõ járt itt, kit vész s láz üzött... Pipálj csak, polgár, cirpelj csak, tücsök! `Tudom már...` És nem birok már haragudni rátok. Haramiák ti és ti uzsorások! Én mint a gyermek nézem e pokolt már, Bús gyermek, aki mindent megtudott már: Hogy a mennyország kéklõ pára ottan, Vér és könny ára tündöklõ magosban. Hogy vágyunk, mely száll büszke szûz egeknek, Egy édes ringyó ágyékán pihen meg. Hogy hõsei száz égzengõ rohamnak Egy büdös árok fenekén rohadnak. Hogy Nietzsche, zengvén túlsó ormainkrul, Csak lágyuló agy, mely bomlásnak indul. Hogy Krisztus, függvén az örök kereszten, Magán se tud segítni, elesetten... Hogy életünk perc tévedése, más sem S hogy nem segít itt a halál sem. Ámen! `Zrinyi, a költõ` Sötéten csillogó bogyószemed Mély századok éjébõl rám mered, Mint keserû vád és komor panasz, Csüggedt szívem mélyébe villan az! Tudom, mit kérdez hû és bús szemed, Mely látott halni, gyõzni eleget S jövõ kárpitján nézett bizton át, Fénnyel nyilazva a sûrû homályt. Ó mit feleljek, mit mutassak itt? Avarba hulló hadak halmait, Közönybe fúló sóhajt és sikolyt, Bitangul veszve álmot, ami volt? Én hallgatok, susog a hûs avar, Jön a nagy õsz és hull, hull a magyar. Jön a nagy õsz és hull, hull légiónk. Ó bán, aludni s nem álmodni jobb! `(Prológus a Zrinyi-drámához)` Hölgyek és urak, ma nem lebben a kárpit, Láttatni szerelmek csali praktikáit, Mutatni cseleknek száz tarka fogásit És balga szíveknek könnyû dobogásit, Ma e bíbor kárpit födi hadak sorsát, Mögötte dobog már magyar, osztrák, horvát, Fölötte vigyázva, áldva lehajol ránk Hulló csillagával a magyar mennyország! `Széchenyi` Mint rab oroszlán rozzant ketrecében, Morogva élt Döblingben a beteg. S figyelte, hogy a távol magyar élet Egére új vihar mint közeleg? És néha néma egykedvûn besüppedt Az õrület fonák, bús szõnyegén S hallgatta, mint lehangolt hegedûket, Miket susog a kétség és remény? És olykor kitekintett rácsa résén S szimatolta az ébredõ szelet, Hej, a tavasz künn milyen is lehet? És néha, kora fagyok ködös éjén, A pisztolyával babrált eltünõdve S mint kandi gyermek, úgy bámult a csõbe... `Ének a toll katonáiról` Szerettem õket és közöttük éltem S velük szenvedtem életemben én És együtt vártuk a magyar vidéken, Hogy lesz még ünnep s fény hazánk egén. Kopott szerkesztõségbõl szállt az ének, Száz sóhajom, szerelmes vágy s remény, A telefon lázas kagylója zengett, Új rímeket sugallva énekemnek. Ó névtelen s neves száz fürge hõse A tollnak, amely szentebb, mint a kard, Mely utat vág egy igazabb jövõbe S naggyá avatja a szegény magyart, Vidéki por, sár, sok bús hegedõse, Ki másokért küzd, álmodik, akar, Szeretlek testvér és bajtárs a búban S az igazért vívott szent háborúban. S egy koszorút hadd kössek sírotokra, Kik alszotok már s álmodtok tovább, Kuszkó Dezsõknek szürke légiója, Holt katonák, elnémult cimborák, Zuboly, Pilisi, Gyóni, kik tudója Vagytok, miért mi vergõdünk odább. S az Isten jobbján írtok már riportot Magyar nagyságról, mely az égbe rontott. Becsületes, vitéz toll katonái Köszöntelek, rajongó hadsereg, Kik írni, ázni, fázni, éjszakázni A küldetés lázával jöttetek, Kikrõl nem szólnak hírnek harsonái S ha lesz, tragikus gyász lesz nevetek. Sírotok süpped lassú feledéstül, Míg a Vezérnek száz ércszobra készül. `Rab vagyok...` Hadifogoly vagyok e nagy világon, Hiába várom a szabadulásom. Idegen arcok néznek, mint a kémek, Mikor virággal és fûvel beszélek. Idegen ajkak zúgnak durva zajjal, Ha hallgatom, hogy halkan zeng a hajnal. Idegen öklök életemre ütnek És eltörnék, ha bírnák, hegedûmet. De az szívemben sír oly tiszta mélyen, Mint a zsolozsma szent karácsonyéjen. És úgy ujjong, mint gyermek, föl a holdra, Mely újult fényben áll, bús égi pompa. És én felejtem és én áldva áldom Hadifogságom e kemény világon. `Régi falusi állomáson` A söntés, mint a kaptár, zsong vasárnap, Az úri népek várni idejárnak. A kártya megy s a füst lilán lebegve, Mint õszi köd száll a dohos terembe. A gyorsvonatra várnak, mely viharral Robog el itt és más világba nyargal. Egy pillanatnyi tündöklés az estben, Hogy minden vágy utána énekeljen. Hogy a borokból még több bú ömöljön S az unalom még gyilkolóbban öljön, A krétaarcú, vén postáskisasszony Beniczkynével még tovább virrasszon, A szolgabíró még több bankot adjon S a társaság a korcsmában virradjon! `Vértanúink` `1918. október 6.` A föld alól, a magyar föld alól A vértanúk szent lelke földalol: E nagy napon, hol emlék s béke leng, A bús bitókra hittel nézzetek! Hittel, reménnyel, mert most kél a nap, Minden napoknál szebb és szabadabb! A nap, melyért mi vérben esve el, Nyugodtan haltunk ama reggelen. Szemünk nem látta, lelkünk látta csak, Hisz onnan jönnek mind e sugarak; Hisz onnan árad, új világ felett, Szentháromságunk, mely jövõt teremt: Szabadság minden népnek, aki él S halni tudott egy megváltó hitér, Egyenlõség, hogy Ember ne legyen Mások szabad prédája, becstelen. Testvériség, mely át világokon Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon. Ó magyarok, ti élõ magyarok, A halhatatlan élet úgy ragyog Rátok, ha az egekbe lobogón Igazság leng a lobogótokon, Az Igazság, mely tegnap még halott, Világ bírájaként föltámadott. A népek szent szövetségébe ti Úgy lépjetek, mint Kossuth népei. A föld alól, a magyar föld alól A vértanúk szent lelke így dalol. `Gyászinduló` Öregapám, a kürtös ük, Lehel A Lech mezõin búsan énekel. Az alkonyatra hajló dombokon Nincs már körül se testvér, sem rokon. Csak idegen, csak ellen, csak halál, Holt magyaroktól hervad a határ. És szól a kürt és úgy fáj szólnia, Fölsír szavában messze Ázsia. Szent Ázsia, hol a mezõk urán Gyönyörrel nézett végig õs Turán. Hol társtalan nem élt szegény magyar, Nem marta, mint a vadkan, száz agyar! Irigy ellenség és irigy barát S magas reménynek itta óborát! Az Istenét berekben lelte fel, Holt szent tavasz szellõje énekel. Hol az öröm zúg és gyönyör tanyáz És borozó víg zomotor a gyász! A kürtje elhal, mint a nagybeteg... Ó németek, mért sírtok, -- németek? `Ó szerelem!` Tavasz, nem érzem régen mámorod már, Mely illatoddal a szívemre ment Bolond vágyakra bújtón s én, a kontár, Játszottam sírva a szerelmeset. Ma már megértem, mily meddõ e játék És mily csaló az illat és a vágy S a szerelem, bús Pandóra-ajándék, Fölsebzi balgák szívét és agyát. Ó Szerelem, azért én nem tagadlak És tartalak tovább is én Uramnak, De egy tûnõ árny többé nem zavar. E vágy a végtelen ölébe tágul S nem hervadó szépség örök borátul Derûs ma már a lelkem s fiatal! `Ó ifjúság!...` Ó ifjúság, erõk víg angyala, Mint Jákob, úgy viaskodom veled, Nem engedem a szálló éveket, Az életet, mely az enyém vala! Ó ifjúság, mohón ölellek én S dalok arany szalagját aggatom rád S míg lejtenek a tûnõ, tünde hórák, Mindent felejtve csüggök egy zenén! Egy mély zenén, mely árad és dagad S elönti mind e földi tájakat S bezengi lágyan az azúr eget, Örök zenén, mely földi gyász felett El nem mulandó szépen, egyre szebben Száz ifjúságot ringat énekemben. `Az elsõ szabad ének` `Espersit Jánosnak` Egy rab dalai mind, ezek a versek, Ki börtönébõl a jövõbe zengett. Börtöne volt a régi, rút világ, Innen röpíté vágyai nyilát. Körötte bús rabtársai topogtak Szûk udvarán a szürkülõ napoknak. De néha jött, mint távoli ígéret, Valaki, aki bátran messzenézett. Valaki, aki a lelkembe látott, És látta ott az igazabb világot. Ilyen voltál, te János. Ma neked Zengem az elsõ szabad éneket. `Gloria victis!` Ó franciák, ti a szent Mûvelõdés Élén haladtok, tudja a világ, Ti vagytok a szabadság és dicsõség Zászlósai, tündöklõ franciák! Ti adtátok a nagy, nagy forradalmat, Mely úrrá lõn ma egy világ felett, De mégis, én azt mondom, új hatalmak: A magyaroknak tisztelet! Gyõzõ világ, nézz ránk most bölcs szemekkel, A bölcsesség a legszebb gyõzelem S halld meg, mit mond a Golgotán e nemzet, Száz szent sebével bíbor ékesen. Az átkozott bitorló vitte harcba A szíve ellen, ó mint szenvedett! A diadal volt legsajgóbb kudarca: A magyaroknak tisztelet! Petõfi népét Habsburgék vezették, Mint rab oroszlánt a gyûlölt pecér, A vágóhídra vitték teste, lelkét, Hentes hatalmak dicsõségeért! És ment, idegen zubbony födte testét, Mint Nessus-ing, mely mart és égetett. A Krisztus látta csak, hogy halt e szent nép: A magyaroknak tisztelet! Ó franciák, mi úgy állunk ma bátran, Tisztán, bûnhõdve múltat és jövõt, Egész világ elõtt fekete gyászban Az ég alatt, szent sírjaink fölött, Vérzõ kezünket most testvéri frigyre Dolgozni nyújtjuk, adjatok kezet! Nem ember az, ki sérti könnyeinket: A magyaroknak tisztelet! Victor Hugo, Jaurès nagy, büszke népe, Forradalom fiai, franciák! Az új idõk teremtõ ihletében Jövünk dolgozni, nézz ránk, új világ! Kik vértanúk és hõsök népe voltunk, A fiaink víg békén éljenek! A szenvedés ezer jogán daloljuk: A magyaroknak tisztelet! `Obsit` Amerre tart az elfáradt sereg, Nem dob pereg, de hulló levelek. A harc az múló, ám a csend örök A föld alatt és csillagok fölött. Ó jõjjetek, fehér kendõvel int A régi otthon, a bús és szelíd. S mint rémes álmot ébredõ gyerek A szívetekbõl kitöröljetek: Négy év pokolt. Mindent feledni kell, Az ember többé ilyet nem mivel! A szuronyokból ásó lesz s kapa, Öreg bakából édes jó apa. Halál árkából, mely könnyel tele, Arany kalászok szõke tengere. Ölõ acélból író, tiszta toll, Örök életrõl mely himnuszt dalol. A vén bakancs nem a halálba tart, De a szabadság szent útjára majd. A hátizsákkal dobjátok le mind, A szolgaság és szégyen terheit. S dalos reménnyel úgy induljatok A szebb jövõbe, munkás magyarok! `A vidéki magyar színészekhez` Magyar színészet küzdõ katonái, Magyar igéket zengõ hadsereg, Akiknek új, honvédõ hivatás int, Szárnyas szavakkal hadd köszöntelek! Nagy a világ, mit e deszkák jelentnek, De legnagyobb nekünk e kis haza, Ti legyetek e fájón szép jelennek A könnyeit letörlõ vigasza! Ti adjatok Madách, Katona nyelvén A gyógyuló sebekre balzsamot, Gõgös királyi pompák naplementén A lélek kincsével -- ragyogjatok! És ne feledd, magyar tragédiának S komédiának hõse, ne feledd, Hogy hangja vagy a magyar, árva bánat S öröm szavának, mely az égbe zeng! És ne feledd, hogy hõs Egressy Gábor Harcolt s esett el a magyar szinen S az elsõ, boldog forradalmi mámor E deszkákon tombolt gyõzelmesen! Magyar szó hirdetõi a vidéken, Mûvészetünk örök tüzét szitók, Oszoljatok apostol küldetéssel! Jelszó: a magyar Ige gyõzni fog! `Tabódy Zsoltnak` Úgy nézlek én, a glóriás pokolnak, Komor Przemyslnek békés hõse, téged, Mint a szabad, a szép, a tiszta Holnap Magyar vitézét, ki nem öl, de éltet! Én láttalak borús, bús századokban, Kuruc Bercsényi voltál õszi tájon És Laczkovics, ki szent haragra lobban S vérpadra dõl, hogy a hazája álljon! Te hoztad át negyvennyolc forradalmán A Lenkey századját messze földrõl, Te az erõnk vagy, mely sírból elõtör, Magyar erõ, igazság és szabadság, Szavadban új imádság száll az égre, Békés magyar hadaknak új vezére! `Régi verseim elé` Nem bántanak már engem e bánatok, Nem az voltam én, aki ma már vagyok. Egy bámuló õz szeme jobb rokonom, Mint e tûnõdések eltûnt romokon. Ma már ölelõbbnek érzem a halált, Mint rég az életet, amely a sírra várt. Ma már a halál és élet derüsen Egymásnak örök örömöt üzen. Lánc, lánc, örök tánc a gyönyör és a gyász, Egekben, rögökben csak életre találsz. Nem él, aki fél és balga, ki borús, Minden jó dalolót öröm koszorúz! `Újvidéki emlék` A messzi árnyban kék, zöld lampiónok, Az esti fényben hófehér ruhának Hulláma hintáz és a kerti hársak Ezüst feje szûz csillagokba bólong. Mi lenn pihentünk el a nyári fûben, A vörhenyes, dús konfetti-avarban... Távol zenék fölsíró hangja harsan. Én csillagot fürkészek fönn az ûrben. Egy ifjú költõ egy lányt sírva csókol, Mert mámoros a vágytól és a bortól, Mert arany ifjúsága most ragyog. Én régi verseket dúdolva fájón A köpenyem a hûvös estbe tárom És keresek egy eltûnt csillagot. `Dugonics` A jó öreg nyájas tekintetével Ma nyugtalan néz el Szõreg felett, Örök magyar virrasztó, józan, éber, Ma fázva látja e magyar telet! Szívéhez még erõsebb illetéssel Szorítja most Etelkát Dugonics, Ez az a könyv, melytõl ujjongva éledt A tetszhalott magyarság akkor is! Ébredj magyar: e néma érc dalolja, Mozdulj, te föld, mert a magyar bokorra Fészket ma vércse, ölyv és kánya rak. Ha nem volt jó az ágyú és a puska, A honi nyelv zenéje égbe zúgja, Hogy szent jogunk van itt a nap alatt! `Betlehemi üzenet a vakoknak` Testvéreim, egy látó küldi néktek Üdvözletül ma könnyes szavait, Ki mindig fájón és szédülve nézett Egy szép pokolt, mely földnek hivatik. Õ onnan jött, hol a magas mennyeknek Szférája zeng és csillaga ragyog, Szemében még e fény árnyéka reszket, Az édené, mit sírón elhagyott. Mint nagy elõdje, Milton, aki vak volt, Õ is szeretne látni víg eget, Túl minden földi harcon és kudarcon Felé örök világok intenek. Testvéreim, itt mind vak, aki balgán Tûnõ örömben üdvöket kutat, Ki istent vár a múló gyönyör arcán: Mind vak szegény, ki nem talál utat. És nem vak az és õ meg fogja látni Istent magát mind, kinek lelke fény, Minden világi pompák csillogási Kialszanak, ha Isten fénye kél. Szeressetek: ezt mondja az Apostol S ennél különbet nem mond senkise. A betlehemi békés csillagokból Üzeni ezt ma a Szivek Szive! --- 1919 `Francia katonának` Bajtárs, elég volt már a harc, Te is, tudom jól, mit akarsz! Azt akarod csak, amit én, Megélni már a föld szinén. Ölelni asszonyt, ha lehet S ha van, nevelni gyereket. Piros a hajnal neked is, Fehér lesz egyszer fejed is. Zöld néked is a te mezõd S neked is adnak temetõt. S hiába mind a gyõzelem, Csak idegen az idegen! Bajtárs, tudod mit, adj kezet: Legyünk már egyszer emberek! `...Io sono pittore` Mint mesterek a régi reneszanszban, Mely még szívem honvágyát kelti egyre, Én is Madonnát festettem magamban, Hogy ballagtam a bús parnaszi hegyre. Ruhája égkék, tengerzöld szemében Ifjú szûzesség boldogsága csillan. Elõtte gyakran meghajolt a térdem, A hegyen is ott láttam a magosban. Csalódtam, ó de mért errõl beszélni? Múlt verseim e bánatról dalolnak. A kép az kész, de hol van õ, az égi? Az álmaim egy balga álma voltak. Most képem bal sarkába sírva festek Koldús barátot, aki hitevesztett. `És mégis...` Dalom halkulva szólt és ringatón, De mélyén titkosan Ott zsongott mégis a forradalom. Zászlóm fehér volt, szûz, szelíd selyem, De rajta pirosan Világolt vérem és rejtelmesen. Szemembõl õsi tûz ragyog ma is S bár könny öntözte meg, Ragyogni fog mély éjszakába is. És én tudom, hogy árva temetõn, Fáradt szívem felett Lidérc libeg majd, hajnalt keresõn. `A mizantróp...` Én szeretem a hû teheneket, Szemükben annyi mélabú eped. És szeretem a fáradt lovakat, Mikor a jászolnál boronganak. És szeretem a víg kakast, ha szól, Mikor gyöngy szürkül lila ég alól. És szeretem a tücsköt, monoton Gyászával nyárutói lombokon. Csupán az ember, a mohó, a vad, A gonosz ember ne bántana csak! `A szemeim` Sokat könnyeztek e szegény szemek, Sirattak örömet és életet, Miket hiába kerestek. Sokat vakultak e fájó szemek Bölcs könyvek öreg lapjai felett, Mikbõl hiába tanultak. Sokat tágultak e beteg szemek A csodák és az örvények felett, Mikbe szédülni szerettek. Ma mosolyognak már e vén szemek Tûnt örömek és tûnt kínok felett, Miket örökre megáldok! `Forel Ágostonnak` Már oszlik, mint sötét köd, A véres, tompa mámor, Mely e világra hullott S ötödfél szörnyû évig A tébolyt hozta nékünk! Már az agyak homályán Derengni kezd a hajnal, Egy emberibb jövendõ Kijózanult világa. A roppant kevesek közt, Kik tiszta öntudattal Látták a balga rontást, Te végig ott maradtál Jövendõ orvosának, Tanító mesterünknek! Fogadd üdvözletünket, Kik téged ünnepelvén Az Embert ünnepeljük, Az Embert, aki alkot Az élet és igazság Békés, szent mûhelyében, Keresve ismeretlen Titkát örök erõknek, Hogy ezután e földön Ünnep legyen az élet És mámor az igazság S ember legyen az ember, Szabad és boldog. Ámen. `Dal` Szabad legyen még ezt dúdolni halkan, Csöndes panaszt, zúgó világviharban, A Tisza partján nézni mély vizekre És a vizekre hajló fellegekre. Mint monitor mellett az árva bárka, Olyan magányos szívem szomorúsága. A bárka zöld volt, mint a jó reménység, Most szürke, mint a vénség és a kétség! Tavaszi szél száll, rügy bimbója pattan, Valami kászolódik e tavaszban, Ilyenkor sírnak gyantát fiatal fák, Ilyenkor fáj az elmúlt fiatalság! `A tücsökre...` A tücsökre gondolok szelíden És mosolygón, a kedves tücsökre, Ki nyugalmas boldogan zenél majd Fölöttem, ha fekszem már örökre. Az egekre gondolok mosolygón És nyugodtan, a szelíd egekre, Melyek némán tündökölnek akkor Fölöttem, ha int az örök este. A mosolyra gondolok nyugodtan, Egykedvûen, az örök mosolyra, Mely enyém lesz majd, ha õsi bölcsõm Általringat fénylõbb csillagokba. `Emlékek útján` Lelkem ma sétál régi városokban, Hol ifjú voltam és szomorú voltam. Tavaszi fényben vár a drága Várad, Hol Annáért volt szép a dal s a bánat. Némán borongok az öreg Pozsonyban, Hol ifjú lánnyal vígan kóboroltam. A csöndes Léva holdas udvarában Tûnt zongorát hall fölujjongni vágyam. A nyárutói gazdag Újvidéken Egy hervatag kert visszhangozza léptem. A messze, árva Szigeten, a parkban, Egy fát keresnék, hol szívet faragtam. Szelíd domb alján szomorú Szakolcán Vidéki bánat föllege hajol rám... Lelkem ma sétál tûnt utcák nagy éjén, Vezet az emlék, pislogó lidércfény. Vezet a vágyam és vezet az álom S csak temetõknek kapuit találom. `Szeged` A Tiszaparton halkan ballagok És hallgatom, mit sírnak a habok? E partok méla fordulóinál Állt egyszer gõgös Attila király. E tájon, hol a két víz összeér, Áldozott egykor dús Ajtony vezér. Ott fönn, ahol most vén harang dalol, Dugonics András búsult valahol. Mert búsulásra volt itt mindig ok, Ugye bajtársak, ugye magyarok? Itt Tömörkény, ott Gárdonyi lakott, Petõfi Zoltán erre ballagott. Megállok felhõs tavaszég alatt S míg megy a víz és az idõ szalad, Érzem, hogy az öreg Tisza felett Az örök élet csillaga remeg. `Tegnap, holnap` A végeken, hol a magány zeng Vihar hárfáján éneket, Kárpátokon zokogva áment, Magyarország, A költõd voltam én neked! Virrasztottam és elborongtam És daloltam száz árva dalt, Remélve csöndes elbukottan, Magyarország, Neked egy végsõ diadalt. Voltam remetéd és szegényed És számûzötted, messze, én, Te voltál nékem álom, élet. Magyarország, Ha haldokolt minden remény! Most, én anyám, hogy élsz nyomorban, Egészen koldús, fél halott, Soha még így tied nem voltam, Jövõ napjától piros orcád, Szabad ország, Én a te költõd maradok! `Testamentum` Nektek hagyom, ha innen elmegyek E búcsúzót, jövendõ emberek! Ha emlékeztek, mit daloltam én, Ne kérdezzétek majd, ki voltam én. Nem a pacsirta fontos, csak a dal, Mely a nem múló, szent összhangba hal. Én botorkáltam s botlottam sokat, De nem szûntem dúdolni dalomat. Szomorú volt a versem, jól tudom, Csüggedten álltam sokszor féluton. Én vétkem, én nagy vétkem, érezem, Hogy nem láthatta könnyemtõl szemem Sokáig a fölpirkadó napot: De ti ezen ne csodálkozzatok! Ha én a gyöngyvirágos hant alatt Nem álmodom, csak fekszem majd hanyatt, Kívánom és ez testamentumom, Akarom én, ez így is lesz, tudom: Hogy meg ne értse többé senkisem, Miért vérzett el lassan a szivem, Miért volt nekem fájó, ami szép S a fiatalság tavaszi izét Miért érezte fanyarnak a szám S az asztal végén, vidám lakomán Mért sírtam én, mint az elátkozott: Ne értsétek meg azt, ti boldogok! `Tavaszi éj` Feketefátylas ég alatt Mezõk és tornyok alszanak. Alszik Milano, Moszkva, mind, A vágyaink és bajaink. De lenn az áldott föld alatt A szent csírák nem alszanak. Az örök erjedõ erõk, Dúsan, vígan gerjednek õk. Szívek hamvából ég fele Nõ, nõ az Élet gyökere. Örök törvény parancsa szól S egy éj során száz hant alól A sarj kikél s minden felett Arany napunk is fölnevet! `Húsvétra` Köszönt e vers, te váltig visszatérõ Föltámadás a földi tájakon, Mezõk smaragdja, nap tüzében égõ, Te zsendülõ és zendülõ pagony! Köszönt e vers, élet, örökkön élõ, Fogadd könnyektõl harmatos dalom: Szívemnek már a gyász is röpke álom S az élet: gyõzelem az elmuláson. Húsvét, örök legenda, drága zálog, Hadd ringatózzam a tavasz-zenén, Öröm: neked ma ablakom kitárom, Öreg Fausztod rád vár, jer, remény! Virágot áraszt a vérverte árok, Fanyar tavasz, hadd énekellek én. Hisz annyi elmulasztott tavaszom van Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban! Egy régi húsvét fényénél borongott S vigasztalódott sok tûnt nemzedék, Én dalt jövendõ húsvétjára zsongok És neki szánok lombot és zenét. E zene túlzeng majd minden harangot S betölt e Húsvét majd minden reményt. Addig zöld ágban és piros virágban Hirdesd világ, hogy új föltámadás van! `Májusi óda` Ó emberek, az élet oly rövid, Az utak végén az örök rög int. Jó volna egyszer, végre, tudni már, Hogy szomorú fejünkre itt mi vár? Isten nevében az ember felett Száz zsarnok ítélt és kevélykedett. Jó volna egyszer kipróbálni még Az Ember jussát, az Ember hitét! Harangok, ágyúk, szuronyok helyett Zengjen, ragyogjon már a szeretet! Határok helyett a határtalan Jóság, amelynek igazsága van! Kaszárnyát, börtönt lerombolva mind, Szárnyaljanak egekbe álmaink! Versnek, zenének szárnyán szálljanak Az Isten szabad sátora alatt. Vörös májusra vígan zöldelõ Szabad májust hadd hozzon a jövõ! Legyen majális minden napodon Ó Ember, hittel én ezt dalolom. Hittel, reménnyel május ünnepén, Ó Ember, Testvér, be szeretlek én! `Terzinák` `Móra Ferencnek` Az életútnak épp közép felén, Ha visszanézünk, pajtás, a sötétbe, Különös dolgot látunk, te meg én: Mögöttünk elmúlt napjainknak éje És benne holdvilág gyér mosolyával Fiatalságunk balgatag reménye. Az én szívem már emlékezni átall, De azt tudom, hogy élõbb mind az emlék, Mint életem, amit nem éltem által. Csak készülõdtem, hogy majd egyszer elmék A napos és virágos oldalára, De nem láttam mást, csak a naplementét. Te is az ódon könyvtárnak zugába Bújtál, ha künn a tavasz csókja égett És este írtál, sokat és hiába. Mert ólomerdõk erdeje mi végett, Ha meghúzódni sem tudsz benne végül És újság rongya lesz minden, mi élet? Mi marad itt meg végsõ menedékül Az élet elfáradt Robinzonának, Ha a vihartól minden álma szétdül? -- Egy jó szivar tán s egy szép, büszke bánat? `Békét!` A jobb világról, boldogabb világról Szavalsz, szavalsz, szent forradalmi mámor. És egyre szürkébb lesz e szürke élet És örömünk, mint vert had, messze széled. És boldogságunk sápad, mint fogyó hold És föld alá megy minden, ami jó volt. Kivándorolni innen, ó de merre? Elmenni, mint a felleg, tengerekre? Mint a daru, ha õsz jön és ha köd jön S valami messze, nem járt, tiszta földön, Az Indiákon vagy a szûzi holdban Mindent feledni boldog elhagyottan, Véres kezünket csillagfény hûsébe Áztatni és zokogni: béke, béke! `Nyárai Antalnak` A homlokunkon hervadt venyigével Már nem köszöntjük a kelõ napot S rakétáinktól nem ragyog az éjjel, Csak tûnt öröm könnyharmata ragyog. Az élet tegnap oly telt serlegébõl Üröm tekint már s gond seprûje néz S te jössz elénk a gazdag messzeségbõl, Boldog szigetrõl, bátor tengerész. Te jössz felénk és fiatal borággal S dús borostyánnal mosolyog fejed S szemedbõl a mi tûnt napunk nevet És szavaidban álmunk vágya szárnyal, Szabad vígan e szürke táj felett S elmúlt nyarakból hoz üdvözletet. `Szerenád` Balkonodra szállt a néma est, Ez a nagy, bús fekete madár S eltakarta szõkeségedet. Gubbasztva az álmaidra vár, Álmaidba hadd szõjem dalom, Minden szála arany, puha szál. Mosolyogj, mint holdsugár a tón, Bús szavaim fellegét feledd, Lelkedet ma lágyan ringatom S várom a hajnalt, nõvéredet. `Szerelem?` Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon, Mint alkonyég felhõjén, mely ragyog És rajta túl derengõ csillagok. Én nem tudom, mi ez, de édes ez, Egy pillantásod hogyha megkeres, Mint napsugár ha villan a tetõn, Holott borongón már az este jön. Én nem tudom, mi ez, de érezem, Hogy megszépült megint az életem, Szavaid selyme szíven símogat, Mint márciusi szél a sírokat! Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. Ha balgaság, ha tévedés, legyen, Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem! `Hiába...` Uram, ki bennem élsz, örök mementóm, Tudom, tudom, hogy sátraid mi szépek, Tudom, hogy bennük béke s fény az élet S hogy testem véred megváltotta templom. Tudom, tudom. Kitárom két karom Feléd, örök fény és szemem, e tört szem Reád tekint a gyászban és a ködben S téged keres sírón, félig vakon! Uram, de tagjaim törvénye mást vall És néha, tavasz táján, bús varázzsal Megejt egy illat, egy hang, egy tekintet. S a vérem, mint a megveszett szelindek, Rohan tüzes sebével élni, marni, Egy áldott ölben kínos kéjbe halni! `Szõke fény` Mélázgatok egy szõke koszorún, Mert szõke mind, akit fájón szerettem, A szõkeségük tört át száz borún És tündökölt száz éjszakán felettem. És szõke volt, ki egyszer szeretett, Mint holdfény átragyog egy õszi estét A ködbe temetett tarlók felett. Ó holdam lángja: bánatos, nagy emlék! Csillogjatok csak, szõke koszorúk, Ma minden színetek, mely rám derengett, Alázatos halványan elborul Berenicémnek szõkesége mellett. `Ki tudja?` Káprázat ez: a régi májusoknak Szûz orgonái nyílnak újra ki És mint a sírból a fehér halottak, Támadnak lelkem bágyadt vágyai. A férfi gordonkáján visszazendül A fiatalság fojtott dallama, Mint ahogy alvó kerteken keresztül Rügybontó május surran újra ma! Valaki újfent szólongatja párját, A dal a régi, fájó és örök, Vesztett örömök legszebb örömök! Ki tudja, milyen éjek éje vár ránk, De addig, sírok és romok felett Én énekelem az életemet! `Fejfa 1919` Tavasz van újfent. Ady Endre fölött Violák, rózsák, nárciszok éke nõ És forradalmas lelke napján Érik vetésed, arany jövendõ. Tán jól van így ez. Szent szomorú szíve Termõ erõnek jobb ma rögök ölén, Mint megszakadni néma kínban Gyászmagyarok setesutaságán. Mert dal, remény mind szörnyû korai volt, Szép bánatunk, új harcunk errefele, Korán kezdtünk csatázni, sírni És kora sír a legilletõbb itt. Tavasz van újfent. A bihari hegyek Nem ekhózzák ma énekedet, Ady, A Szajna partja erre küldte Mostoha népeit Afrikábul. Tavasz van újfent. Ó legyen is tavasz! Viruljon asszony, orgona, fény, öröm, Csak Ady Endre forró szívét Födi -- ó jaj -- hûs, fekete föld már! `Consolatio` Nem múlnak õk el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek. Õk itt maradnak bennünk csöndesen még, Hiszen hazánk nekünk a végtelenség. Emlékük, mint a lámpafény az estben, Kitündököl és ragyog egyre szebben És melegít, mint kandalló a télben, Derûs szelíden és örök fehéren. Szemünkben tükrözik tekintetük még S a boldog órák drága, tiszta üdvét Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt És élnek õk tovább, szûz gondolatként. `Ocskay Kornélnak` A hold az égen még a régi, tünde, Szomorú holdunk, hûvös és derûs S a végtelen nyugalmat a nagy ûrbe Még hinti rajta az õs hegedûs. A Tisza még a régi, ballagó társ, A fellegek is még a régiek, De hol maradtak el a régi órák, Mikor búsultunk s nem tudtuk, minek? A hangodat iszom, mint drága óbort, Kornél s szívembe száll a régi hóbort, A szent, a tiszta, bánatos, nemes. Mint kagyló ajkán tenger végtelenje, Szép ifjúságunk zeng, búg vissza benne... Dalolj, dalolj, varázsló énekes! `Hermia` Mi szebb: bokáid karcsú íve tán, Vagy vállaid vonagló vonala, Ivor fogad az ajkad bíborán Vagy a szemed, e halvány ibolya? Mi jobb: ha látlak lassan lejteni Fénylõ színen, mint hattyút nyári tón, Vagy erkélyed homályán sejteni Az árnyadat az éji kárpiton? S mi édesebb bú: elgondolni fájón, Hogy nélküled suhant el ifjuságom, Mely olyan árva és örömtelen volt? Vagy, hogyha majd a hûs hantokba fekszem, Örök sötétben is kéklik felettem Szemed derûje, mint a nyári mennybolt? `Nászút` A bánatommal, e hû útitárssal Elindulok majd s megnézem Velencét, Hol tenger és ég a szemedre rávall És akkor, egyszer tán boldog leszek még. Köszöntöm majd a márvány palotákat, Melyek láttodra alkonyfénybe gyúltak S a tengert, amely megcsókolta vállad S ringatta lágyan szõke koszorúdat. És megnézem a régi mestereknek Száz remekét, amelyen elmerengett Tekinteted, mint csillag a homályon S azóta szebb e sok, sok boldog álom És szõkébbek a Bellini Madonnák És derûsebb a dantei mennyország. `Titkos értelmû rózsa` Lehet, hogy soha ki nem ejtem, Mit boldog fájón rejt a lelkem. Mint gyémántot a szürke tokban, Hordom e kincset mély titokban. Szent e titok s e némaság szent, A sírban mondok rája áment. De szemeimben ott lobogsz majd S te adsz ajkamra hosszú sóhajt. A vérem lángra tõled lobban S virágot nyitsz haló poromban. Magányos és fekete rózsát És -- nélküled nem lesz mennyország! `Tájkép` Dermedten állnak a halotti csendben Fekete nyárfák fülledt ég alatt. A csillagok szeme szikrázva rebben, A Tisza mély opálja hallgatag. Valami titkot súg a végtelenség S a nyárfasorban tikkadt vágy zokog, Az életem oly szép s bús, mint egy emlék: A hangod bársonyára gondolok. `Gazdag szegénység` A szegénységem kincsét, árva kincsem Ne bántsa senki, ezt kérem szeliden: Hogy nyugodt szemmel nézhessem az égnek Panorámáját, amíg búban élek, A csillagok nagy tûzjátéka fényét, A hold világát, e szép, égi békét, Viola felhõk bárkáit az estben, Amint rajtuk a semmiségbe lebben, A füzesek mély bánatát az éjben, Nyárfák ezüstjét fekete fehéren. Mindent odaadtam nektek, ami szép volt, Versekbe szõttem. Életem ezért volt. Enyém csak egy nagy honvágy, méla, csendes. Ne nyúljatok a meztelen szivemhez. `A démonhoz` Alszol, de élsz! Tudom, tudom jól. Te szálltál ki a mámoromból Egy szürke szerda hajnalán, Te gyújtogattál bús agyamban, Míg néztelek dermedt riadtan S jajgatva hívtam az anyám! Alszol, de élsz! Te vársz a borban, Ha majd tiportan lenn a porban Üvöltöm: minden elveszett! Te vársz sötéten és ragyogva És elborult nagy homlokomra Vöröslõn írod föl neved! Alszol, de élsz! Az éji csendben Fölébredsz és megállsz felettem, Szívemre szorítod kezed. Rád ismerek, mester, követlek S a csöndes és bús õrületnek Pallóján indulok veled! Alszol, de élsz! Most néha ébredsz És versek lázas üteméhez Vered a taktust, csendesen, De egyszer, egyszer, szörnyû, tompa Taglóval sujtasz homlokomra S kioltod tündöklõ szemem... `Szép csöndesen` Meggyógyulok még, oly jó hûs az éj lenn. A szívem is eláll a csönd ölében. Meggyógyulok még, nem fáj majd az édes, Gyönyörrel égõ féltésem, ha éj lesz. A gyöngyvirágok s jázminok felettem Vígan virulnak majd a síri kertben. Te tündökölsz szépen tovább a napban És elfelejted rég, hogy elmaradtam. A dalaim új ajkon újra zengnek Mulandó fájást és örök szerelmet. Folyik tovább a bús, víg földi játék, Vagy ajkam lenn is a csókodra vár még? `Souvenir` Ancsára gondolok, a kis cselédre, Aki Szakolcán robotolt szegényke. Hajnalra kelt és éjnap egyre fáradt, Alázatos szemében szolgabánat. Én vele soha, soha nem beszéltem, Idegen volt a nyelvem és a vérem, Õ bús kis szûz volt, én szomorú férfi, A bánatunkat arra ki se kérdi. De egyszer mégis váratlan titokban A piruló arcára csókot loptam. Fölremegett rá kicsi teste, lelke, Mint Mirjám, az angyali üzenetre. Ki tudja, hol van Ancsa, tán a mennyben, De néha vágyom rá, hogy megkeressem És mondjam néki, nyelvén más világnak, Madárnak nyelvén és nyelvén virágnak: Bús, kis cseléd te, szolgáló leányom, Két ilyen árva, mint mi, nincs e tájon, Ne szégyeld azt a csókot, benne égett Egy fájdalmas, nagy, meddõ férfiélet! `Nászdal` Örök körökbe írva már a sorsom. Én túl kerültem már a földi gondon. A csillagok közt érzem homlokom már, Nagy életemnek romján áll az oltár. Az emberekre megbékülve nézek, Hisz asszonyom van, az örök mûvészet! Szomorú volt az élet, ó de szép volt, Vihar borult, de kiderült az égbolt. Isten, ma téged várlak, ritka vendég, Oly mély a vágyam, mint a végtelenség. `A munkásotthon homlokára` Ki itt belépsz, templomba lépsz be, Szentség a munka és erõ, Ez a jövõ nagy menedéke, Embert egekbe emelõ. A munka, a rend és a béke, Az életünknek lelke õ. Csak az bitang és az hazátlan, Ki here módra él magában! Ki itt belépsz, jövõbe lépsz be, Mely millióknak ád jogot Vérért, verítékért cserébe, Hogy legyenek mind boldogok! Hogy a gyalázott Ember képe Ragyogjon, mint a nap lobog! S a munka ne legyen robot csak, De himnusza a dolgozóknak! Ki itt belépsz, hozd el magaddal Piros zászlónak a reményt, Ki itt kimégysz, vidd diadallal A mély hitet, vidd szerteszét! Dolgozni föl mind, lankadatlan, Amíg az élet fénye ég! Hirdessük: itt nem boldogul más, Csak aki alkot, aki munkás! `Tápén` Egy szõke ákác árnyán áll a lóca, Onnan tekintek a világba most, Delet mutat az álmatag napóra, Az ég tündöklõ és a táj halott. Most alszanak a kazlak kertek alján És alszanak a kertek boldogan S a békák némák most a tócsa partján És alszik az idõ, mely gyászt fogan. És alszik bennem a remény, az emlék, Egy szõke felleg áll fejem felett. Körötte bánatos kék végtelenség, Ó szõke felleg, csöndes üzenet! Mit árnyékolod be az égi kéket, Mit árnyékolod be a lelkemet? Üzennek már a fájó messzeségek, Nyomor, panasz, gyász vár már rám. Megyek! `Néma válasz` Ó nézz szemembe, oly alázatos bús, Mély áhítat ég benne s kutyahûség, Egy jó szót kéreget, mint néma koldús, Ki lemondóan várja, hogy elûzzék. Úgy néz reád, mint az Édenre Ádám, Melybõl kiverték, úgy néz rád e két szem És várja egy szavad halk biztatását, Hogy ne engedj így elkárhozni mégsem. Bús férfi én, akartam porba rogyva Szemedbe nézni, mint a csillagokba, Hogy sorsomat olvassam és megértsem. S te egykedvû derûsen és nyugodtan Valamit gondolsz és én lenn a porban Látom, hogyan csukódik be az Éden. `Dózsa feje` Fehér gyolcsban, setét éjben -- Ezerötszáz tizennégyben -- A kakas épp harmadszor szólt, Dózsa feje Szegeden volt. Pálfi bíró fölemelte, Hajnal elõtt sírba tette, Lenn a sírban, némán, mélyen, Alszik a fej vaksötétben. Pálfi bíró Piros lánya Hófehér lõn nemsokára, Mint viola rózsa mellett, Hervad õ is Dózsa mellett. Zsarátnok lesz, ami tûz volt, Síri virág, aki szûz volt, Koponyák és szívek porán Új dalba fog új csalogány. Hej, a sírok egyre nõnek Szõnyegén a temetõnek, Elhervadnak mind a rózsák Õskertedben, Magyarország. Ó de néha éjten-éjjel, Mikor csak a kakas éber, Kigyúl egy láng, mint az õrszem, A szegedi temetõben. Nézi más láng lobogását, Földi tüzek égi mását, Vár egy napot fölkelõben, Régi magyar temetõben! `Az élõ halottak háza` Én látom õket s nem felejtem õket, Ha ezer évig élek sem, soha, Ó, szomorúbb volt, mint száz temetõkert, Az a fehér és csöndes palota. Az ablakon vasrácsok, holt virágok, A kertben karbol és jód illata, Élõ halál hevert kemény vaságyon És felüvöltött késõ éjszaka. Az egyiket, jaj, a nyavalya törte, A másik úgy tördelte kezét, Elkárhozottak sírnak így örökre A szurkos éjben, mely égõ setét. Fehérkék csíkos köntösükbe jártak, A legtöbb némán, mint komor barát, Mint hallgatag mementók, síri árnyak, Lemosva sorsuk vérét és sarát. A szemeik kiégett fáklyafénye, Kilobbanó lidérce rám vetett Egekbe ordító panasz helyébe Örökre fájó, holt tekintetet. Én láttam õket, nem felejtem õket S tudom, tudom jól, hogy ki bûne ez! És hogy miért lett földünk temetõkert S szívünk halálos gyászos és sebes. Tudom, tudom jól. El volt rejtve mélyen, De az ítélet trombitálni fog. Már látom a jelet a hajnalégen, Piros pecséttel nyílik a Titok! `Az én magányom` A föld királyai elõtt kevélyen És magasan fönn hordom a fejem, Egy istenem van: a lelkembe mélyen És magamat csak hozzá emelem. Szolgáljatok ti múlandó uraknak, Az öröm asztalánál üljetek, Nem e világból van az én hatalmam És gyönyöröm, ha a szívem beteg. Egy nagy, magányos élet tiszta gõgjét Mint koronát, úgy hordja homlokom, Tekintetem a végsõ ormokon. De minden harcok minden elesõjét Megbékülõ szívemhez emelem, A szenvedõ mind egy testvér velem! `Költõk, barátim...` Költõk, barátim, merre, merre éltek, Szeretném megszorítni kezetek, A régi, régi, szép napokra kérlek, Csak legalább egy sort üzenjetek! Együtt indultunk a költõi hegyre, Lelkes, bolondos és dalos csapat, Énekre hangolt bú és balszerencse És mentünk felhõk, csillagok alatt. Jó Kosztolányi, a kedves Szabadkán, A kertben, egykor, ó emlékszel-e, Piros borok közt és zöld lombok alján, Hallgattuk, mit zeng a tücsökzene. A magyar ég oly szelíden borult ránk, Mint édesanya arca altatón S elringatott a magyar szomorúság, Mint ladikot a hullám tiszta tón. Babits Mihály, a Vitéz utca sarkán Hiába nézek én egy ablakot, Te messze mentél és ideges, halvány Arcodnak fénye rám rég nem ragyog. Ama fekete, fekete világról Mikor hallgattam furcsa éneked, Nem gondoltam, hogy a jövõnkbe látott Nagyon sötét és álmodó szemed. Kedves Karinthy, mért nem jõsz le hozzám, Nevettetõn, hogy könnyezzek bele? Ady Endre -- a távol azúrország Hol vár reánk? Én is siessek-e? Talán egy-két verses bút elsírok még, Reménytelen egy-két nõt szeretek, Talán megérem, hogy lesz itt honom még, Költõk, barátim, ó feleljetek! `Juhásznóta` Szeged táján, réges-régen A füvellõ téres réten Etelének tábora volt, Az ükapám ottan dalolt. Juhászlegény, szegény legény Bandukolt a Tisza szegén, Talált egyszer egy nagy kardot, Öreg isten kardja, az volt. Neki a kard minek kellett? Õ csak járt a Tisza mellett, Nézte a csillagos eget, Meg a bárány-fellegeket. Nézte egy lány csillagszemét, Amely fényes, amely setét S míg a hadak egyre jártak, Átnótázott éjszakákat. Juhászlegény, régi legény, Az utódod így lettem én, Csillagos ég, bárányfelleg, Tõlük neked mit üzenjek? Hogy a hadak járnak ma is? Lányok csillagszeme hamis? Juhászlegény sorsa bánat S átkoznom kell ükapámat? `Tovább...` És tõled is búcsúzom, asszonyom már, Ki nem voltál egy percig is enyém, Csak voltál bálvány, balga hitnek oltár És voltál álom és voltál remény. Reád hímeztem vágyaim virágát, Mely nem hervad e földön már soha, Rád ívelt versem, e csüggedt szivárvány, Te lettél asszonyoknak asszonya. Megyek, magányos bolygó esti csöndben, Örök derûben a csillagkörön És mélyben, éjben elmarad mögöttem A múló asszony és múló öröm! `Sírvers` Itt nyugszom én könyvek között Álomtalan és csóktalan. Menj vándor, az öröm örök, Csak én éltem haszontalan. Menj vándor, csókolj és ölelj, Magát kínálja az erény, Bolond, ki ideált keres. Ilyen bolond lehettem én! `A vén cigánynak...` Hol az az ünnep? Én már nem remélem, Talán meglátja késõ unoka, A föld alatt csírázik csak reményem És ünnepem itt fönn nem lesz soha. Fáj veszni látnom annyi büszke álmot, De ez a fájás is tilos nekem És panaszos nekik dalos magányom, Idegen lettem itthon, idegen. Kis, hangos senkik túlrikoltanak tán? -- Halkan zokog a fáradt fájdalom -- Enyém egy árva, hontalan magyarság És emberség. De ezt már nem hagyom! `Búcsú Robin pajtástól` A mesejáték véget ért örökre. Nem zeng az erdõ, elfogyott a hold, Az ifjúságom elveszett a ködbe, Ez a pacsirta már, mely most dalolt. Elmégy te is, Robin pajtás az éjben, Isten veled, kis, kedves, víg kobold. Talán még rád találok a regékben S meg is siratlak, én vén, bús bolond. Oly szép is volt ez a nyáréji álom. De Hermiát ébredve nem találom, Hozzám bûvölni nem bírtad te sem. Isten veled, Puck, pirkad már a hajnal, Menj mustármaggal, dallal és kacajjal, Az álomfüggönyt már leengedem. `Szeptember aranya` Pirkad a lomb, nyaram elmúlt, Elmúlt epedve nyaram, A hold bõség-szarujában Szeptember aranya van. Ez a nyár volt a legszebb, Mert legszomorúbb nekem. Elmúlt. Most eldalolom majd Szeptember éjjeleken. Mert ez az én sorsom, üdvöm, Tûnõben szép a nyaram, Mikor a holdon, a szõkén, Szeptember aranya van. `Ballada a császár katonájáról` Nem volt se gróf, se marsall, csak közkatona volt, Mégis õ volt a császár leghívebb katonája, Harcolt, mint oroszlán, mint pacsirta dalolt, Ha riadó dobok doboltak nagy csatákra. Bretagneban született. A barna honi táj S a szõke honi lány szerelme élt szivében. Mint a viharban a boldog, fehér sirály Deres köpönyege úgy repesett a szélben. Marengo látta õt és Wagram látta gyõztes Mámorban égni és elõre törni bátran. Austerlitz napja ragyogta be a szõke, Szikár fejet, amely megõszült száz csatában. Egy vágya volt csupán, elrejtve, mint a kincs, Mélyen, mélységesen: a császárral beszélni, Parolázni vele, ha félhalottan is, A gyõzelem után a zengõ csatatéren. A császárral beszélni, kit Európa fél S királyok hada kerget, ki mélybõl jött a Napra, Ki írnok fia volt s a nagy francia nép S a nagy forradalom fia s a gloire apja. A császárral beszélni, parolázni vele... És jött egy ütközet. A föld és ég remegtek, A félvilág elsápadt és elborult bele, Ítélet trombitái rivalltak az egeknek. És akkor ottmaradt. Smaragd, bíbor gyepen, Némán, vakon a rõt, bús alkonyi sugárnál. S míg száz dob azt dobolta a dombon: gyõzelem! A halott hõs fölött csak ellovagolt a Császár. `Ifjúság` Ti vagytok az enyémek: fiatalság. A dalomat én nektek dalolom. Felétek fordítom reményem arcát, Elétek lengetem a lobogóm. A rút, a rossz véneknek ellenében Hozzátok pártol csüggedõ hitem S a hajnalló jövõ piros ködében A koszorúm mind hozzátok viszem. Szeressetek fiúk, hû fiatalság Engem, kinek tavasza elfagyott, Ki holt kikelet betege vagyok! Sírom fölött hadd hallok rajta-rajtát, Mely diadalra viszi lobogóm, Melynek diadaláról álmodom! `Falusi delelõ` Az örök ég alatt örök nyugodtan Most álmodik a vén falu a porban. Házak fehérje szinte ég a napban, Torony pirosa a kékségbe harsan. Disznók hevernek meleg sárba túrva, Ó állatok mély, boldog mélabúja! A napraforgó dús méhét kitárja, Mint Danae az arany napsugárra. A dombon egy lány, mint a barna bronz áll, Nyerít egy kanca a nagy itatónál. És turbékolnak a párzó galambok S a temetõben virulók a hantok... `Gyász` Egy régi térkép fölé hajolok ma: Ez Ádria, ez a Kárpátok orma. Ez a Tisza, a magyarok folyója, Ez itt a délibábos régi róna... Egy ódon könyvben lassan lapozok ma S eltévedek a távol századokba. És verseket idézek húnyt szemekkel, Arany, Petõfi, zengõ, messze tenger! Rodostó, Döbling, Majtény és Világos, Minden sötét lesz és a vége gyászos. Szemünk kialszik és kihúny reményünk És oly halálos bánat az, hogy élünk. Magyar vagy-e? kérdik még néha tõlem. Csitt! Lassan lépjetek a temetõkben! `Ének` Az alkony oson már Fák lombja alól. A nyár hegedûjén Õsz bánata szól. Fák lombja alól Táncolva az õsz jön S a rõt koszorút Megrázza a törzsön. Táncolva az õsz jön S mint felleg a hegyre, Vállamra borulnak Az õsz meg az este. Az õsz meg az este. `Betegen` Hátat fordítva a világnak Fekszem s elnézem a falat, Nem bántanak az emberárnyak És nem fájnak a sugarak. Valami örvény nyílik lassan, Mit Pascal látott, aki hitt. Öröm nem várt rám a magasban, Nézzük bízvást mélységeit. Valami dal szól, messze, tiszta, Nyugalmas, mint az orgona; A por hadd hulljon porba vissza S a dal hadd szárnyaljon tova! `Az októberi forradalomhoz` Fáradtan és csalódva százszor S számûzve bús fiatalon A szabad élet asztalától, Köszöntelek Forradalom! Síromban véltelek megérni S alig mert halkuló dalom Mint éji szellemet idézni, Föligézni Forradalom! Megáldom rózsás lobogódat Mint messiást bús Simeon, A vérem tán színébe olvad, De láttalak Forradalom! Tán holnap otthagysz eltiportan, Mint láncfüvet domboldalon, És láttalak robogni, jól van, Gyõzõ szekér, Forradalom! `Önarckép` Mit néznek õk, a csüggeteg szemek? Talán egy antik domb szüreti táncát, Hol körbe-körbe tombol a vidámság S részeg faun a zöldbe hempereg? Mit néznek õk, a fáradt fényivók? Talán egy árva zárda félhomályát, Hol Máriát köszöntik méla mályvák S az örök mécstõl sápad mély titok? Mit néznek õk, az éber álmodók? A virradó napot, hol táborok Robognak a jövõbe, új titánok? Vagy túl az árny és csillag éji titkán, Az Ismeretlen Istent keresik tán, Ki bús mámorral mintáz új világot? `Louis D'Or` Az esti fényben sápadtan ragyog, Arany, arany. Csillognak rajta rég lement napok, Vígan, szerelmesen és lázasan. Az esti csendben selymesen zizeg, Arany, arany. A csókja csengett így valakinek! Nekem épp ily meddõn és hasztalan. Az esti árnyban árván ballagok. Arany, arany. Szemem tüzétõl búsan fölragyog. Egy könny ragyog. Én siratom magam. Az esti bánat újra rámszakad. Arany, arany. Falhoz szorítom lázas agyamat, Én érzõ, vérzõ, sápadt aranyam. `Szegény katona` Tizennégy õszén árokban hevert, A háborúnak vérpiros sarában, Fázott, ázott és éhezett Szegény hazátlan. Tizenöt õszén kórházban feküdt, Bíbor sebekkel égõ szörnyû lázban, A férges ágyon egyedül, Szegény hazátlan. Tizenhat õszén új árokba hullt, Mint õszirózsa temetõ porában, Fölötte varjak hada húz, Szegény hazátlan! Tizenhét õszén fogságba került És bandukolt rab légiók sorában, Idegenek közt egyedül, Szegény hazátlan. Tizennyolc õszén forradalmi szél Hazasodorta és õ büszke lázban Érezte, most a nép itél S õ nem hazátlan! Tizenkilenc õszén börtönben ült, Fagyos szelek fütyültek a világban. Fölötte zúg ítéletül, Hogy õ hazátlan! `Egynémelyekrõl` Ó emberek seprûje és ocsúja, Ó hályogos és tályogos nevek, Meddõ örömmel és mihaszna búval Kik csak kötõdnek és lézengenek. Nem néznek õk soha az égi kékre S a földi zöld nekik legelni jó, A harc nekik csak konc, vásár a béke, Barbár a bátor, a mûvész zsidó. A földön, mint az almon elhevernek, Kérõdzeni szalmáján múlt ügyeknek És mint a taglót, várják a halált. Gyöngék a rosszra, mert gyöngék a jóra, A vágyuk, mint az elkopott csoroszlya, Úgy szánt a földön, hol csak gazt talált. `Õszirózsa` Forradalom fehér virága, Õszirózsa, Kigyújtod arcom pirosra, Nem a szégyen, De büszkeség bíbor tüzében! Forradalom fehér virága, Sír virága, Föltámadást hoztál e tájra, Szívünk dobbant Szabadon a forradalomban. Forradalom fehér virága, Síri rózsa, Leteszünk egy nagy koporsóra, Hol négy század Bakóját födi mély gyalázat. Forradalom fehér virága, Sír virága, Virulj e csüggedõ világba, Annyi hanton, Elföldelt gaz, bitor hatalmon. Forradalom fehér virága, Sápadt rózsa, Letéphet rabló kéz orozva, Te kivárod, Míg elsápad mind renegátod! Forradalom fehér virága, Drága emlék, Eszembe jut szép õszi estéd, Mindenszentek És vértanúk porán kereslek... Forradalom fehér virága, Õszirózsa, Szirmod hû emlék könnye mossa, Magyar õszön, Szabad rögön virulj örökkön! `Révület` Oly furcsa ez: szavak zengésein túl Keresni titkot, mely bennük dereng. Oly különös: rímünk az égbe indul S örök jövõbe vonja a jelent. Oly szomorú: az élet erdejében Eltévedezni s nézni: hol kiut? Mint a szökõ rab, ki a ködben, éjben Reméli, hogy õrt téveszt és kijut. Oly gyönyörû e lét s a Léthe partján Elrévedezni égen és mezõn És nem találni társat, aki balgán Velünk ballagna boldog könnyezõn. Oly isteni: heverni gyenge fûre, Bámulni: jönni, menni felleget, Míg sors borúja és öröm derûje A semmibe szelíden ellebeg. `Boldog halottak` Kövéren áznak a komor barázdák, A hantokon a záporszem kopog, A fakeresztek gyökerét kivájják A nagy esõk, borús vakondokok. A bronz rozsdállik és mállik a márvány, Hulló levél zúg, õszi förgeteg, Tenger vizet hány a csatornasárkány, A korhadt fejfa sárba hempereg. A varjak fázós ázottan kerengnek, A süppedt sírok, mint dõlt búzarendek, Miket rohadni hágy a háborús gyász. De lenn, fekete éjben, földi mélyben Örök nyugodtan és örök fehéren Pihen a pandúr és a lesipuskás. `Falusi lakodalom` Nyárfák ezüstjén hold ezüstje reszket, Piros borok a fehér asztalon. A hegedûknek a tücskök felelnek Hívatlanul a szõke asztagon. A mókás võfély verset mond a nászról, Violát, rózsát, mindent összeszed És csillagot, szerelmet, cifraságot. Kalácsot kér a majszoló gyerek. Az ágyasházban tornyot rak az anyjuk, Kakukkos óra éjfelet kakukkol, A szútól halkan megroppan a bútor. S míg künn az udvaron garázda dal zug, Üveg alatt gunnyaszt, mint néma bú, Egy fonnyadt menyasszonyi koszorú. `Vízimalom` Tápé alatt halkan Forog a malom, Körülötte csönd van, Csönd és nyugalom. Unalom, nyugalom, Álmodik a viz, Mely messze hegyekbõl Tengerekbe visz. Sziget alatt régen -- Szép ifjúkorom -- Láttam ilyen malmot Szelíd alkonyon. Ki tudja, kinek jár, Forog-e ma már, Gondolatom arra Gond-õrleni jár. Sziget alatt régen -- Ó holt magyarok -- Amaz Arany János Oda ballagott. Énekelt is róla, Mikor este lett, Margit szigetén már Borús éneket. Forogj malom, õrölj, Ringass, Tisza-viz, Minden utunk vége E semmibe visz. Megõröl a gond, gyász, A bú, unalom. De a dal tovább száll És jár a malom. `Prológus a Munkás Esperanto estéjére` Testvéreim, egy jobb jövõ hitében, Amelynek bíbor hajnala hasad, Köszöntelek magyar tél bús ködében, Mint e jövõért küzdõ társakat. Gyász, üldözés, balsors és meg nem értés Hiába zúdul ránk, az Eszme él, Nem tántorít sem önkény, sem kisértés, Szívünk erõsen és bizton remél. Az Ember a mi egyetlen reményünk, Az Ember, aki a sorssal dacol, Ki szent, örök jogát kivívja végül És föltámad zár, börtön, sír alól. Az Emberért megyünk mi küzdelembe, A fegyverünk: tudás és szeretet; Akarjuk és kiküzdjük, hogy derengjen A boldog béke már a föld felett. Hazugság és gonoszság el ne tépje A Szent-szövetség drága levelét, Mit Ember köt Emberrel, frigyre lépve, Hogy bilincs hulljon s tûnjön a Setét! Testvéreim, az eltiport magyarság És elárult Emberség vár ma ránk, Legyen a föld mindenkinek mennyország S népek hazáján boldog föld hazánk! 1920 `Emlék` A régi balkon még rám néz sötéten, De nyári éjen Már nem ragyog rám csillaga szemednek, Ha alatta merengek. A régi rózsa még fonnyadva ott van A bús lapokban És csókolják még régi nyári versek S én még mindig szeretlek. De nem járok már éjfélen a parkon S a régi parton Nincs híd, amely a múltba elvezessen Hozzád, halott szerelmem! `Telefon` Hallom a hangod messze, mélybõl, Egy régi nyárból száll felém, Egy mámoros és fényes éjbõl Dalol, mint álom és remény. Hallom a hangod, selyme simit, Bársonya borzongat megint, A szavaid, e pajkos villik Csapata surran szivemig. A kagyló búg, ó áldott kagyló, Mely ily dús gyöngyöket terem, Úgy érzem, édesbús viharzón A tenger zeng, a végtelen. `A faluvégi ház` A falu végén áll egy kicsi ház. A messze, távol tájra kivigyáz. Úgy ég a napban, mint az esti láz. A faluvégi házból zene szól. Elvágyó bánat cimbalma dalol A messzenézõ eresze alól. Fecskéje az egekbe fölcikáz, Kéménye is merengve fölpipáz, A faluvégrõl égre néz e ház. De rávigyáz a mohos, ó torony S homályos, álmos, fázós alkonyon A homlokán egy denevér átoson. `Nefelejcs` I Bús Morva mentén árva kis Szakolca, Emlékszel-e a régi vándorodra, Ki itt tanyázott két keserû évet És bús ifjúból bölcs öreglegény lett? Ki szelek szárnyán sóhajtottam vissza A Tisza táját vágyó dalaimba S úgy álltam árván a magyar határon, Mint Toldi õs a nyári pusztaságon És úgy idéztem büszke Budapestet, Mint bánatos szerelmes, aki szenved És úgy idéztem az öreg Gvadányit, Mint tékozló fiú, ki hazaáhit. És úgy öleltem a szláv mélabút itt, Mint beteg nõvért, aki édesbúsit. Most mit csinálhatsz, most ki jár ki mélán A szent határra fekete éjféltájt A háromszínû fejfát megölelve, Mint árva, aki anyját eltemette? II Kis Tisza mentén Mármarosszigetnek Piros tetõi ködbõl integetnek, A messzi és a múlt derûs ködébõl, Egy régi õszbõl és egy régi télbõl. Az Iza tükre a lelkembe csillan, Hol Arany árnya kószált álmaimban. Elsõ szerelmünk itt tavaszodott még, Ha én csak egyszer ily szomorú volnék! Egy víg majális mámora dereng még, A könnyek fátylán rózsálló nagy emlék. És régi séták útja visz ki messze, Hol hívón kéklik a regés Verecke. Úgy érzem, egy dalt akkor félbehagytam, Eresszetek! Ott vár rám az a dallam! III Adyval ültünk Váradon. A hold sarlója aratott az égen. Hulltak a hervadt csillagok Fehéren. Adyval ültünk. A vonat Vörös szemével rõt szemünkbe bámult, Zakatolt, mint a kárhozat Titánul. Adyval ültünk. Feketén Borongott föl az égre holmi nyárfa, Sírt rajta lágy nyugati szél, Mint hárfa. Adyval ültünk. Váradon A magyarok vigadtak és loholtak S fölrémlett csókon és dalon A holnap. Adyval ültünk. Zomotor Nem szomorúbb, mint ez a régi bálunk. Virrasztva vártuk, hogy kopog Halálunk! `Pozsony` Ha alkonyatkor ballagtál a ködben, Mely lágy fátylával a Dunára hullt, A zsongó zajban és a méla csöndben Fáradt szívedbe muzsikált a mult. A vén utcákon szinte visszazengett A régi léptek kongó moraja, Széchenyi járt itt és honán merengett, Amely nem volt, de lesz még valaha. Csokonait itt várta a diéta, Petõfit is és az a nyurga, méla, Szelíd diák, Reviczky, itt merengett, Hol most új bánat árvul a ligetben S a márványszép királynõ téli estben Magyarjaira vár a Duna mellett. `Máramarossziget` Magyar Kelet bazárja volt e város, Fajok tanyája, ódon és kies, Közel az éghez s a magyar határhoz S a vándorló költõhöz is szives. Kegyes atyáknál öreg iskolában Magyart, latint oktattam itten én, Párizs felé szállt akkor ifjú vágyam, Fiatalságom ódon Szigetén. Párizst kerestem és könyvekbe bújtam, Míg az idõ szállt -- ó én drága múltam -- Örökre meddõn és múlasztva múlt. Egy fiatal lány szeme átvilágol Felém e fénybõl, mint a másvilágból És vissza, vissza nem visz oda út. `Nagyvárad` A kõrösmenti Párizs régi fénye Felém ragyog az emlék rõt ködén, Egy ifjúság reménye és regénye Ott álmodik a szõlõhegy tövén. A szõlõhegy tövén a régi kocsma, A piros abrosz és piros borok, Fiatalságunk bátor indulója, Fölöttetek fekete gyász borong. Redakciónk, ahonnan sírva, zengve Világnak indult ifjú Ady Endre, Rozoga asztal, most ki írja sorsát, Ki virraszt most melletted régi asztal, Hogy megterülj csodával és malaszttal, Dallal, mitõl fölzengjen Magyarország! `Szabadka` Ó régi nyár, mikor a vén verandán Két új poéta régi verseken Elbíbelõdött s a hold arca sandán Két nyárfa közt bukkant ki az egen. Ó régi nyár, az ébenóra halkan Elmuzsikálta már az éjfelet, Az árnyak óriása várt a parkban S a denevér szállt rózsáink felett. Ó régi nyár, a zongorán egy akkord Fölsírt és mélyen a szívünkbe markolt, Künn a kutyák szûköltek elhalóan. Valami nagy bú olvadt föl a borban, Fájón figyeltünk vén magyar szavakra S álmában olykor sóhajtott Szabadka! `Csáktornya` Nem voltam itt, de a rozsdás avarban Lelkem bejárta százszor a helyet, Hol Zrinyi élt, ki a búsult magyarba Tüzes igével hitet égetett. Az erdõ áll még, õsi koronáján Hárfáz a szél és vihar orgonál, De földdel egyek már az õsi bástyák S reményeinknek földje oly kopár. Ma már düledék vára lõn Szigetnek Egész hazánk s a késõ énekesnek Bús lelke sírva járja az avart És néma daccal, fojtott fájdalommal Idézi õsét, aki porba rogyva Vérével írta: Ne bántsd a magyart! `Gergely Sándornak` Boldog, ki büszke bronzban, Merev márványban, ércben Mámort és életet gyújt Prometheuszi szépen. A rózsák elvirulnak, A szívek is kihûlnek, Elzeng az éjbe hangja A földi hegedûknek: Márvány és érc mosolygón, Némán tovább ragyognak, Új rózsát, új babért fon Fénylõ fejükre a holnap! `Nyárai Tóni` Szerettelek, mert szíved is volt S mûvész voltál, mint senki más, A lelked egy szent tûzben izzott, Emberszavú komédiás! A lámpák néked úgy ragyogtak, Mint boldog és derûs napok, Örök a ma és köd a holnap, Ki látta még a holnapot? Te hitted, hogy az Ige minden, A tett mind balga és hibás, Egy gyõzelem van csak: a szíven S te gyõztél, szent komédiás! Szerettelek! Ma már a lámpák Nem gyúlnak többé föl neked, De boldog lelked tiszta lángját Megõrzi késõ kegyelet! `Auróra` Egyszer fehér és rózsaszin Gyöngy és selyem ruhája, Mosolyog, mint a szerafin A tájra. Máskor bíborral ékesen Lángol piros palástja. Tüzeket gyújt az egeken A láza. De mindig Auróra lám, A serkentõ, a zengõ S a legsötétebb éj után Csak eljõ. Eljõ és ébred az öröm, A vágy, a munka, élet És Memnon szobra repesõn Zenélhet! `Sóhaj` Meg akarjátok ölni a pacsirtát, Harsány dalost, mert pirkadást dalol, Hisz könnyüket már a mezõk kisírták S a Nap, a Nap kél már a hant alól. És mit bántjátok a szomorú hattyút, Ki fölriadt a fekete tavon S énekbe kezd, mely oly édesbúsan szól, Hogy kéjesen borzong a fájdalom? És mit akartok a fáradt dalostól, Ki bús robotban vigaszt énekel És áhítattal az ünnepre gondol, Mely jönni fog még, ó mert jönni kell! `Elmenõben` Tán bánatom a felleg És sóhajom a szél? Õk messze délre keltek, Ittmaradtam én. Tán mosolyom a rózsa És gyönyöröm a láng? Hervadva, ellobogva Néznek vissza rám. Felhõn túl, szelek ágyán, Hol örök rózsa nyit És örök fény a párnánk, Várnak valakit... `Dedikáció` Késõ szüret, de sors és ember Amit szõlõmben meghagyott, Annál becsesebb és érettebb S belõle bárkinek adok. Ez az én vérem: gyönyör és gyász Bora, bíbora benne ég, Fájó tavasz, szomorú szép nyár Emléke ott zsong benne még. `Ex libris` `Ágotának` Könyvek közül, ha alkonyati fény ég S szelíd fátylával száll a csendes est S a Tisza tükrén mélázik a kék ég, Ha kitekintesz a tetõk felett: Tetõk felett, miket a búcsúzó nap Megcsókol fájó gyöngéden s a lomb Megérzi, hogy már március a hónap S rügyet havaz, fehéren fakadót: Könyvek közül, ha némán kitekintesz Betûktõl ittas szemmel, vágyva, mondd, Érzed te is a békés bánatot, Mely engem csendes esti dalra ihlet? Benned mint hallgatag hattyú a tón, Boldog nyugodtan ring e fájdalom? `Mint a banán...` Mint a banán, mely fájáról leválik, Oly érett, súlyos bánatunk halálig. Mint a madár, mely halni hull az árba, Olyan fáradt a vágyunk szárnycsapása. Mint elmerült sziget az óceánban, Oly árva mélyen ül lelkünk magában. Zilált a vágyunk és veszett az álmunk, E fájó földön már csak sírt találunk. Eldoradó: egy óceánja gyásznak Visz el tehozzád és én nem talállak! Hajóm kétség, remény sziklája törte, Bízó vitorlám vihar elsöpörte. A horgonyom a végtelenbe dobtam, A csillagokba nézek elhagyottan. A csillagok sápadnak és remegnek S a szférák is lemondást énekelnek. `Fekete gyász` Mi másnak görnyesztõ keresztje voltál, Nekem te koszorúm vagy, fájdalom. Mi másnak sírok orma, nekem oltár, Hol bíboros sebekkel áldozom. Súlyos palástod fekete-ezüstjét, Mint pluviálét ünnepen a pap, Úgy viselem s a szegek és a tüskék Helye ragyog, mint a napsugarak. Tört szívemet, mint tündöklõ paténát, Egekbe tárom és tömjén helyett Magasba küldöm köszöntésemet: Szent szenvedés, te égi, földi Cézár, Halálba induló fiad dalol Bú és magány mély boltíve alól. `Tavasz ez is...` Tavasz ez is, tavasz. Az égen szõke fény ég, A földön barna hantok, A nõkön lenge illat, A fákon szürke barkák. Tavasz ez is, tavasz. Valami mégis elment És nem jön vissza többé, Valami mégis elszállt És soha nem találom, Valami mégis elmúlt És nem tudom a sírját... Egy húr a hegedûmön, Boldogan bánatos hang, Elpattant. De az ég még azúros, De a föld ibolyás még, De a nõk még suhannak. Tavasz ez is, tavasz... `Harmónia` A lomha gyász kútjából, melybe hulltál S topogtál ájult fájdalommal ott, Emeld föl a fejed, míg megvakulnál És összerogynál bús élõ halott! A csillagok gyémántmezõje némán, Derûsen int feléd, -- víg temetõ -- És mély békét ragyog rád mind e gyémánt, Világtörvényt mosolygón hirdet õ! A fénye testvér a beteg sugárral, Mely mély szemedben ég fájó lilán S a végtelenbõl a szívedbe szárnyal. Sötét a kút és a sors oly silány, De ég a fény és épen él a törvény S örök örömbe szédít át ez örvény. `Ez a föld...` Koldus vagy és paraszt vagy: itt maradsz. E föld örökre altatón maraszt, E föld, amelybõl nincsen egy rögöd, Csak gúny és vád, örökös örököd. Itt bújdokoltál hosszú éveken Nehéz robotban, messze végeken, Tanítva és tanulva éjt, napot, Megsüvegelve urat és papot. És álmodoztál Párizsról, a vak Végvári éjben, õszi ég alatt És Pestig sem jutottál el, szegény, Fáradt, kopott, dalos vándorlegény. Már itt maradsz e földön, föld alatt. Még könnyed és pár versed megmaradt, Ha sanda szem rád görbén néz talán, Megbékél pár szív a szíved dalán. `Turán után` Néha megcsap, mint napkeleti illat, Fûszeres, álmos, valami vad mámor, Õsi szavaknak mély zsongása ringat És elcsal innen, e fonnyadt világból. Néha elfog valami mély honvágy Az õs pusztára, amit cserben hagytunk S szívembe tündökölnek égi rónák Vén csillagai s megállok alattuk. És érzem, eltévedtem a sûrûben, Az embernyájban, idegen gyûrûben, Kõbörtönök közt tétováz a léptem. És érzem, hogy hiába hull a vérem, Közönynek szürke homokja beissza És õshazámba nem mehetek vissza. `Április bolondja` Benned születtem, édesbús, szeszélyes Tavaszi hónap, felleges derûs, Mikor a rétek lelke már fölérez S brekeg a vízben száz bús hegedûs. A Tisza partján ringatott a bölcsõm, Holdtölte volt -- tavaszi anda hold -- S a szõke fényben az éjet betöltõn A vizek népe mind nászdalt dalolt. Én hallgattam e furcsán bánatos dalt, Mely egyhangún szép és gyönyörbe olvad És sírvavigad, mint a honi ének. Mások világgá zengõ zongoráját Én nem irígylem. A magad cigányát Lásd bennem, ó magyar, ki neked élek! `Deo Ignoto` Én hirdetem ma nektek, Míg vér és könny esik, Az Ismeretlen Istent, Ki él szívünkben itt. A mélybõl jõ, a gyászból, Ezer kínban fogan, Szegények, szomorúak, Üdvözlik boldogan. Az útja nem virágos, Bús Kálvária ut, Gáncsolja, ostorozza A gonosz, a hazug. Talán még fölfeszítik S Judása lesz ezer, Az Ismeretlen Isten Jõ és nem veszhet el. Én hirdetem ma nektek, Míg vér és könny esik, Az Ismeretlen Istent, Ki él szívünkben itt! `Könyvem elé` A szomorúság meg ne csaljon, Mi verseim mélyén sajog, Túl bánaton és forradalmon, Rám már az örök nap ragyog. Csak az fáj és bánt, hogy e napnak Sugara sokra nem derül, Csak az búsít, hogy e magasban Sokszor maradtam egyedül. `A titok` A titok néz örök szemével Az ég azúrján át felém, A titok sír, mély õszi éjen, Ha hull a hervatag levél. A titok száll borús magasban, Mikor a darvak raja húz, A titok szunnyadoz alattam A hant ölén, mely koszorús. Én látom õt a vak sötétben És hallom õt, ha zene zeng, Rám vár szelíden és fehéren, Mosolyog, int és én megyek. `Meseváros` Járatlan úton, fényen, árnyon át, Keresem én a mesék városát, Hol régen éltem, szépen, boldogan, A várost, amely az álmokba van. Andersen és Grimm s az Ezeregyéj Errõl a helyrõl annyi jót regél, Bizton hiszem, hogy megvan valahol, Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol? De ha gyermekszemekbe nézhetek, Melyek reményt és békét fénylenek, Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell, Megvan az út, mely oda vezet el... `A békekötésre` Magyar Tiborc, világ árvája, pórja, Nézz sírva és kacagva a nagyokra, Kik becstelen kötéssel hámba fognak, Hogy tested, lelked add el a pokolnak! De azután töröld le könnyedet És kacagásod jobb idõkre tedd, Úgy állj eléjük, mint a végitélet Bús angyala, ki e világba tévedt: -- Urak, világnak gõgös urai, Nem gyásznak napja nékem e mai, Emlék, remény lelkemben úgy remeg, Mint villámos viharban az egek! Kardom letettem, várok, dacolok, Az Isten él és a vén föld forog, Mene, Tekel, Fáresz: fölírva van Bitang hódítók palotáiban. Már reng a föld, már villámlik az ég, Lesz itt ítélet, harag napja még S világok romján, tûnt gazok felett Én még hozsánnát énekelhetek! Hozsánnát néked Istenem, te nagy, Szabadság, aki lelkem lelke vagy S magyarként és emberként -- Üdv Neked! -- Élem tovább az örök életet! `Elégia` A régi Anna jár ma Emlékek pitvarába, A régi Anna szépül Múlt májusok ködébül. Nem fáj már szõkesége, Azt mondom néki: Béke! Szép volt a kín, az álom, De nem lett õ halálom! Emlék lett, édes, ékes, Refrén örök zenéhez, Mely földi vágyaimbul Szûz csillagokba indul... `Tisza szögén` Nem jártam én soha Dunán túl, Hol Kupa, Vata elesett, Hol lankás dombok koronázzák Az alkonyvéres egeket. Én a Tiszának és Marosnak Szögében élek álmodón, Hol Attila, Ajtony robogtak Valaha vemhes táltoson. Az õsi szent tûz szürke hamvát A szél szívembe szórja itt, Keresem a turáni nagyság Örök, konok magyarjait. Keresem a kialuvó láng Maradék üszkét az egen S a hun király bús koporsóját Magyar folyó mélyébe, lenn. `Haláltánc ének` A bölcsességek bölcsessége: Táncolni a halál elébe, Táncolni vígan és vakon, Mint pille õszi parlagon. Próbáltam én mindent e földön, Tudást, szerelmet vágyva, gyötrõn, De minden léptem sírba vitt És minden vágyam kába itt. Elfonnyad itt a csók, a rózsa, A csillag is lehull a porba, Igazság, szépség hervatag, Nincs semmi új a nap alatt. A bölcsességek bölcsessége: Táncolni a halál elébe. Táncolni vígan és vakon A rózsatermõ sírokon. `Egy tatár költõnek` Tatár testvér, köszöntelek én, Európa vérzõ keletén. Áfiumnak a dal és a bor Nálam is elkelt valamikor. Ma már mindegy, rajtam nem segit Régi mámor, mely örvénybe vitt. Már imetten nézem a napot, Mely ébredve bíborlik amott: Fut az éj és hull a denevér, Jaj már annak, kinek keze vér. Most ítél a turáni Nagy Úr, Régi mámor mind kijózanul. Lesznek új nép, új föld, új egek, A jövõnek hadd énekelek. A jövõnek, mely tatárt, magyart, Népek nyáját egy akolba hajt. A jövõnek, melynek bíboros Új borától lelkem mámoros! `Almássy Endrének!` Huszonöt év! Szép, harcos évek! Kaptál koszorút és sebet. Az ember küzdött, néha tévedt, De gyõzött a Mûvészeted! Fiatalság lázában égtél, Forradalom tüzében is, Pardont nem adtál és nem kértél, Vívtál velem s ellenem is! Harcos: e szép, bús fordulónál Az ellenfél vár s tiszteleg, Mûvész, dicsõség, üdv neked! A kardom -- elvek tiszta tollát -- Meghajtom most elõtted én, Cyrano, Flambeau, hõs legény! `Carmen` `Szamosi Elzának` Mit Nietzsche és Weininger vallanak Bús férfifejjel, mint hûs bölcsességet -- Ó bölcsesség, hunyt parazsad alatt Milyen pokol tündöklik, hevít, éget! -- A némber forrón és fájón kegyetlen Teremtõ, rontó ösztönét, te Asszony Elénk döbbented dús mûvészetedben, Pajkos játékosan, véres viharzón. Szemedben tikkadt spanyol nyárnak éje, Véredben a Bizet bizarr zenéje És ajkadon a Mérimée igéi. S tarantelládnál a szívünk megérti: Hiába bölcsesség, mihaszna törvény, Gyönyörbe, gyászba szédít itt az örvény. `A munka` Én õt dicsérem csak, az élet anyját, Kitõl jövendõ gyõzelmünk ered, A munkát dalolom, ki a szabadság Útjára visz gyász és romok felett. A gyárkémény harsogja diadalmát S a zengõ sínen kattogó vonat. A béke õ, a haladás, igazság, Mely leigázza a villámokat. Nagy városokban, végtelen mezõkön A dala zeng és zúgni fog örökkön, Míg minden bálvány porba omol itt. Én õt dicsérem csak, az élet anyját, Kinek nõvére Szépség és Szabadság S kinek világa most hajnalodik. `Hegedûszó` Sötét a bánya és rideg a gyár, Dohos a mûhely és szûkek az utcák, Hol a munkának népe hazajár, Mikor megvívta napi háborúját. Ez utcák mélyén, ha az este jõ Megzendül néha fáradtan, leverten Valami régi, rokkant hegedû És új erõre kap az esti csendben. És dala száll, száll és már égre zeng És vele zengenek a néma házak És a szívek is vele zengenek És már fölenged a sok méla bánat És ünnepi öröm gyúl, mint az alkony Bíbor palástja és vigasz dereng. Ily hegedû az én versem a balsors S robot gyászában, szegény emberek! A remény húrján csendül rajta ének És ahogy száll, száll, magam is remélek Valami szebb, jobb, igazabb világot, Pedig sötét van és úgy sújt az átok. `Henny Porten` Szelíd és szende, szõke és ép, Mosolyog némán és suhan A lenge vásznon, mint a Szépség E földön: gyorsan és busan. Nem hallani szavát, de érzem, Csilingel, mint a gyöngyvirág, Mely nyílik a germán mesében, Nézi s nem hallja a világ. Ó Henny Porten, messze, szép nõ, Egy megcsalt költõ néz feléd, Te mindig édes és igézõ, Ha hercegnõ vagy, ha cseléd! `A csillagok szerelme` A vágyak hervadt levele Tétova hull a földre le, Avarja sápad, egyre nõ: Dérverte szemfedõ. Csak hulljatok, ti levelek, Bús vágyaim, ti betegek. A fám azért az égre nõ: Bár földje temetõ. Csak szálljatok, ti madarak, Örömök, messze ég alatt, A fám azért tavaszra lel, Ha egyszer kitelel! Csak hullj, levél és szállj, madár, Csak tûnj, tavasz és múlj, te nyár. A csillagok, szûz csillagok Szerelme rámragyog. `Fiatal színésznõ ...` Mint karcsú pálma áll a tünde színen És mosolyog és sír, oly kedves õ És vágyakat költ a poétaszívben, A szerepében mindig szeretõ. Az ajkán ott susog Júlia vágya És ott zokog Cordélia baja, A költészet és élet bûve, bája És mint sötét selyem, ragyog haja. Ifjú színésznõ, versek hegedûje, Még benned él a mûvészet derûje És a siker még jegyesed neked. Élj és ragyogj, hódítva szíveket, De ne feledd, hogy múló mind az álom S legszebb szerep, ha hû kar áldva átfon! `Örök búcsú` Még néha jön, hogy újra fáj a múltak Eltûnt szerelme, túl e tájakon, Hová szelíd gõgömmel elvonultam, A néma röggel s hûs éggel rokon. Még néha jön, hogy tûnt nevek zenéje Szívembe sír és vérem újra gyúl S a messze ködbe és a távol éjbe Sóhajtok, mint a fa, ha lombja hull. De már nyugodt ütemre ver a szívem, Ütemre, melyben szférák dala zsong És én tudom, nincs mit keresni itten Halott apát és hûtelen rokont. Örök testvérek, csillagok, ti hívón Reám sugárzók, intetek, megyek S mint öngyilkos, aki megáll a hídon, Reménytelen még visszarévedek. `Ó Ember!` Az Embert én sajnálva szeretem, A gyûlölet nem borom, kenyerem. Mert jó az Ember, csak a sors gonosz, Az bujtogat, sebez és ostoroz. Mert szent az Ember, nagyra született, Hogy lássa, élje e mély életet, Mely fönséges csuda, dicsõ titok És áldottak a bitók és sirok, Mert szent a szenvedés, szent a halál S a hantok ormán nincs vég, nincs határ. Rögtúró férgek, fényes csillagok, Egy végre vannak: kicsinyek, nagyok. Ó Ember, búsan, alázatosan Nézd, lásd, az örök küllõ mint rohan, Az örök törvény mint áll és itél, Rongy gõgöd, dühöd, átkod itt mit ér? `Nóta` Áll a vásár, sokadalom, Hegyen, völgyön lakodalom. Nagy halott van a határba, Üli torát fia, lánya. Hát cudar, de szép az élet, Ha tudjátok, szeressétek; Magam már csak az útfélen A temetõk porát nézem. A temetõk most virulnak, A halottak nem pirulnak, Háborút és forradalmat Itt már többé nem akarnak. `Dicsõség` Úgy integet: kevélyen és ragyogva, A ballagó és bízó vándorokra. Megyünk, mert int a pálma, a magasság És visz, röpít a boldog fiatalság. Oly szép a cél és oly dicsõ elérni, Örök mámorban csak érette élni. Tövis ha tép és gáncs ha ér, potomság, Ott a dicsõség koszorúit osztják! Én már csalódva és csüggedve állok, Az út felében vár a néma árok. Ti menjetek tovább, fiatalok! Utolsó dalban nektek dalolok: Elõre mindig és magasba egyre! Üdvözletem vigyétek a szent hegyre! `Anakreoni dal` November hûs derûje Még néha tündököl ránk S az õszi hold ezüstjén A régi nyár bucsúzik. Késõ szüret se hív már S korán köszönt az alkony S a dérvert õszirózsák Halálosan fehérek. Sebaj, ha jõ az estve, Az álmok visszatérnek És kísérteti búsan Zenél a szél a parton, A parton, mely mienk még. (A másik is mienk lesz, Hol a szelíd halál vár Magányos ciprusával És néma kõkereszttel.) Addig, bús cimboráim, Tûnt esték mámorától Szelíden ittasuljunk, Míg a mély Léthe árja Még messze zúg az éjben. `November` Nem is búcsúzott, elment szótalan, Az ifjúságom, íme, odavan. Nem is tudtam, hogy õ valaha volt, Hisz mindig búról és gondról dalolt. Nem is szerettem fanyar új borát, Asszonytalan és pénztelen sorát. Nem is sirattam el, csak csöndesen Elbámulok az eltûnt éveken: És ma sír, zúg, búg, zendül az avar: Holt ifjúságom most élni akar! `Ének Arany Jánosról` Mint ha pásztortûz ég õszi éjszakákon, Arany János lelke úgy lobog e tájon, Úgy melegít fénye, Magyarok, e tûznél, mely szelíd és áldott, Bizakodva nézzük e síri világot, Virrasztva, remélve. Messzirõl lobogva tenger pusztaságon Átragyog Arany ma e borús homályon És jövõnkbe csillan: A magyar jövõbe, mely, mint Betlehemben Az isteni gyermek, mosolyogva rebben Mai álmainkban. Hullatja levelét az idõk vén fája, De örök virágzón áll s néz a világra Arany fája lombja, Magyar televényben gyökerezve mélyen, Kevély koronája fölzendül a vészben Égig magasodva. Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak, De a folyók folynak, de a hegyek állnak, És még a mienk Õ, S míg ily Aranyunk van, nincsen itt elveszve A remény, az élet, az Ige, az Eszme, A magyar Jövendõ! Mi pedig barátim, járjunk el a sírhoz, A föltámadásról, mely biztatva hírt hoz, Énekeljünk ottan. Arany lelke szóljon -- húsvéti harangszó -- Dicsõséget zengõ, diadalt viharzó Új magyar dalokban! `Rorate` A kéklõ félhomályban Az örökmécs ragyog, Mosolygón álmodoznak A barokk angyalok. A gyertyák rendre gyúlnak, A minisztráns gyerek, Mint bárány a mezõben Csenget. Az árny dereng. Hideg kövön anyókák Térdelnek. Ifju pap Magasba fölmutatja Szelíden az Urat. Derûs hit tûnt malasztját Könnyezve keresem. Ó gyönyörû gyerekség, Ó boldog Betlehem! `Fejfámra...` Szegény magyar volt, Költõ volt, senki, Nem tudott élni, Csak énekelni. Nem volt rossz, sem jó, Csak ember, fáradt, Várt, várt és nem lelt Soha csodákat. Mély szürkeségben Színeket látott, Magyar volt, költõ: Átkozott, áldott! `Még egy nefelejcset...` Sírodra küldöm ezt a sóhajt, Kit szívem százszor visszaóhajt, Ha ember, élet fájva bánt, Apám, hû és bús krisztusarcod Feledtet harcot és kudarcot És jobb leszek, gondolva rád! Az Embert érted szánom, áldom, A szenvedõ mind, mind barátom, Mert rokonod, szegény apám. Minden dalom egy nefelejcs lett, Mely hirdeti, hogy ne felejtsed, Apád mért ment el oly korán? `Beethovenhez` Örök hangok zenésze, borús titán, Beethoven, Ma egy világ siráma zendül fel bánatodban S ki mennyei derûben trónolsz mosolygva ott fenn, Nevedre egy világ bús szíve összedobban. -- A germán géniusz, mely benned csúcsra hágott, Veled gyõzelmesen bejárja a világot És ellen és barát egy testvér hangjaidnál, Melyek mély árja kéjt és kínt az égbe himbál! Nagyságod ünnepén, mely tiszta és nemes fényt Sugárzik boldogan a nagy Emberiségre S széppé teszi a gyászt, dicsõbbé az erényt: Engedd, hogy egy babért fonjunk mi is e névre. Beethoven, hisz neved szabadság és mûvészet S mi e két nemtõnek nevében íme néked Zenével áldozunk alázatos szerényen, A magyar muzsika ministránsaiképpen! Jöjj el, jöjj el közénk, ez áhítat körébe, Miként az Úr leszáll az oltár asztalára, Nagy lelked zengjen és ujjongjon a zenében A fúvók és vonók fönséges viharában. Epedjen és zokogjon és dübörögve szóljon Az Ember vágya és szerelme a vonókon És mint felhõk közül a Nap kilép ragyogva, Örök vigasz derûjét áraszd a bánatokra! Beethoven, ki a magasság és mélység sasa voltál, Világokat suhintó egyetlen szárnycsapással: Dicsõséged egébe tekint egy csonka ország S a sírok ormain köszönt ma muzsikával; Mert emberi jogok, szabadságok, remények Nemes zenésze, nékünk testvérünk vagy s ha téged Ma ünnepel e nép is, magasztos, szent dalodban Rab milliók szívének egy vágya összedobban! `A moziban` A tarka népek közt jó ülni csöndben S a tarka képeket elnézni jó. Száguldani a múltban és jövõben És látni, hogy gyûl s vész a millió. Szegény apacs hogy ugrál háztetõkön S dúsgazdag úr a yachton hogy lakik, Mulatni a sok póruljárt ripõkön, Míg annyi híres zene hallatik. És jó csodálni oly sok nagy szerelmet És kis kalandot, míg a félhomály Beföd száz gondot lágyan, mint a selymek És eltakar sok csókot a sovár, Irígy szemektõl és oly bús dolog Magányosan ballagni haza végre A szürkeségbe és a kicsiségbe, Mint börtönükbe a kalandorok! `Örök harc` A láva lenn forrong az éjben, Komor sötéten kavarog, Világ kohója rejti mélyen, Nem látják csillogó napok. De forr, de küzd, de várja sorsát, De tisztul és szent tûzben ég, Fölötte kék derûs mennyország S egyszer felküldi a setét! Mert küldetése, hogy kijõjjön A fényre, hegyre, égbe fel, Áradjon a nagy, dús tetõkön, Míg a föld méhe énekel. És termékeny lesz majd nyomában Az õstalaj, a bús mezõ, Új életet fogan a láva, Virágot nyit a tûzesõ. S a mélyben új harc kalapácsát Zengetik üllõn új erõk: Az Élet zúgó, örök árján Elõre, föl, bátrak, merõk! `Gazdag szegénység` Mindent elosztok köztetek, szegények. Tiétek mind, ez élet és e lélek. Mindent csak nektek, szívvel és egészen, Tiétek álmom, vágyam és reményem. Tiétek hitem, hogy jó az ember És a reményem, hogy jobb is lesz egyszer. Tiétek a szerelmem, bús, halálos, Mely értetek vért és igéket áldoz. Tiétek voltam, amikor fogantam Tisztes szegénység szent ölén. A dallam, Mely bennem legelõször tört fel, Együtt sírt és vágyott a szenvedõkkel... Mindent elosztok köztetek, szegények És egy dicsõ remény pusztáin élek: Hogy a jövendõ boldogabb és szebb lesz, Méltó dalomhoz és méltó hitemhez. 1921 `Étsy Emíliának` Emília, szeretném új rímeknek Arany kalitkájába zárni most A hangodat, mely a szívünkbe zengett És édes-bús varázzsal bóditott. Szeretném ékesszóló némaságod Megörökítni s beszédes szemed; Mert tûnõ esték nagy mûvésze, áldott Mûved elszáll, ha a kárpit lement. Emília, ki magyar vers zenéjét Úgy eltaláltad, -- szõke hegedû, Gyönyörû bánat, mélázó derû! E vers köszönt ma, -- e rímes csekélység, Mely, mint levél, bús fájáról szakadva Elvész ujjongó, zengõ tapsviharba. `Morus Tamás` A földi bíró elvégezte dolgát: Halálítélet, rajta a pecsét, Hadd lássa város és hadd hallja ország, Hogy úr az úr és vesszen a cseléd! Isten kegyelmébõl országolónak Szeszélye törvény és önkénye szent És aki nem hajt térdet, arra holnap Pallost emelnek és aztán mehet! De hova megy? Morus Tamás szelíden Csak mosolyog. Õ tudja már, hova! Hisz régen áll és vár az õ hona! A messze ország, hol diadalívben A Gondolat ragyog és nincs hija A boldogságnak: vár Utópia! `Apámra gondolok` Apámra gondolok, ki távirász volt És Morse és Hughes gépén zenélt, Figyelte búsan a zengõ világot S fölfogta száz, ezer izenetét. Finom és keskeny ujján, mint a szikrák, Szállt sóhaj, üdv, vágy, álom és panasz És lázak is cikáztak, mint a villám És tûnt a nyár, õsz, a tél és tavasz. És õ virrasztott szürke éjszakákon A gépek mellett, miknek lelke fáj És szálltak hírek tengeren, határon, De õ szegény, nem tudta, mire vár? Korai sírján a rögökre hullok És hallgatom, az új fû mit izen, Az áldott csíra, a szent napra búvó, Mely tavaszt hirdet, de már neki nem! `Esõk után` Esõk után, melyek borúba vonták A házakat és lelkeket, Ha nap derül nyugatnak horizontján, Oly csodálatosak a fellegek: Aranyban égnek és bíborban égnek S az alkonyatba hulló messzeségek Úgy tündökölnek túlvilági szépen, Hogy szinte fáj a ragyogó azúr. Az életem most épp így alkonyul: Minden borúján túl fények remegnek S mit gyász és vád ezer esõje vert meg, A lelkem, mint dómok arany keresztje, Úgy néz a földre, a nagy cinteremre. `A márciusi láz` Virágos hant és véres rög felett Már bontja zászlaját a kikelet. Végig cikáz A termõ, zengõ márciusi láz. Folyó megárad, megborzong a rét, Ezer követ száll, ujjong szerteszét, Vígan cikáz A nyíló, bízó márciusi láz. Ó templomok tornyán a csókja ég, Vén börtönök odvára tûz a fény, Büszkén cikáz A boldog, bátor márciusi láz. A vér és könny termékeny földje már Új csókra és új ölelésre vár: Végig cikáz A lelkeken a márciusi láz! `Hiszek` Az új hit papja, énekelek én, Jertek, szegények, itt van a remény. E koldus földön, vér és könny között Gazdag hitünkkel várjuk a jövõt. A rongyaink zászlója fölragyog, Rátûznek vígan felkelõ napok. A nyomorunk zsoltára messze zeng, Ma még panasz, de holnap gyõzelem! Az új hit papja várom az Urat: Jöjj el, világotbíró Öntudat! `(A magyar múltnak...)` A magyar múltnak két gazdag-szegénye, Dús proletárja ébred e napon. Csapongó dalban, ujjongó zenében Szívünkbe szárnyal büszkén, szabadon. Csokonai: ki százada ködébõl Boldog jövõbe nézett csüggedõn, Petõfi: aki minden szolganéprõl Tördelte jármát véres harcmezõn. Ma felidézünk sírból és homályból Két tiszta lélek, szabad szellemek, Köszönt a munka népe, az a tábor, Mely a jövõbe indul veletek. Szabad jövõbe és boldog jövõbe, Hogy álmotok valóra váljon ott, A verseitek hangjánál elõre Hadd indulunk munkások, magyarok. Mert nemcsak délibáb, nemcsak szivárvány Az igaz költõk álma és dala, De szenvedések és küzdelmek árán A diadalmas valóság maga! `Baross Gábor emlékezete` Ma szellemet idézek és a múltban Keresek hõst, aki jövõt jelent, Sivár idõnk gyászától elborultan Idézem õt, a munkától nemest. A munka hõsét fogom énekelni, Ki terveket, célt és reményt adott, Aki tudott akarni, tenni, merni: A dolgozó és alkotó Barosst! Engem nem szédít a kevély magasság, Hová halandót jó szerencse tesz, A vagyon és rang nem érinti lantját A költõnek, ki jobb jövõt keres, De bármi polcon a valódi érdem Méltó dalomra, mely igaz, szabad, Barossban én most a férfit dicsérem, Ki nagyra tört és mindig jót akart! Baross: e név gránitból és acélból Úgy döbben most elém: élõ szobor, Kihez az olcsó jelszóktól alélt kor, Mint orvosához, elzarándokol. Baross: e név ma azt jelenti: munka, Kitartó, lázas, lelkes és erõs, Nézd, magyarom, bár sorsa porba sújtja, Haláláig hogy dolgozott e hõs! A haladás zenéje benne zengett És kattogott, mint vasúton a sin, Ha a vonat robog és a menetrend: Elõre mindig; új kor utain! Munkás magyar volt, aki telve lázzal, Józan maradt, mert tudta, mit akart S míg füstbe ment terv lett sokaknak álma, Õ fölszántotta a magyar talajt. Igaz, hogy élte csonka, mint ez ország, Mely romjain most kezd új életet, De rajtunk áll és ez nagy, szent adósság, Hogy befejezzük, ami ránk mered! Ó mennyi munka vár még, mennyi rom van, Költõ, tudós, kalmár és iparos, Hány kézre, észre van szükség e honban, Hány férfira, ki méltó rád, Baross! Szent lázad égjen mindnyájunk erében, Tört álmodat valóra váltani, Hogy fölépüljön gyászban, ködben, éjben Egy boldog ország itt, a holnapi! A munka és tudás pillére tartsa, Alapja a megértõ szeretet És akkor a jövõ munkás magyarja Vígabban áldoz majd, Baross neked! `Mindenkiért` Ki eddig árva egymagamba rogytam Fenséges és szemérmes bánatomban, Ma búmat, mint szent zászlót lengetem meg Testvéreimnek, sok, sok ezredemnek! Eddig beteg szívemben, mint a poklok Egy óriás és titkos kín borongott, Ma gyászom Fárosz, mely ragyogva ontja Örök tüzét szemekbe, csillagokba. Kikért szenvedtem, kiktõl messze éltem, Megértik végre zengõ szenvedésem, Utolsó vacsorámnak bús borától Ma egy világnak fájó lelke lángol. `Adyra gondolok` Negyvennégyéves volnál. Szomorú, Fáradt szemekkel néznél a világba, Szobád falán sok fonnyadt koszorú És a szívedben álmok hervadása. Azt mondanád: nem ezt reméltem én, Karcsú kezed nagy homlokodra tennéd És melegednél szivarod tüzén, Mely hamvad, mint az öröm és az emlék. Bús férfi volnál, keserû magyar És a halált idéznéd minden este, Most a szívedbõl égõ rózsa hajt És sírodon legszebb a naplemente. `Tamás Annának` Ki voltál szép és büszke skót királynõ, Kinek szelíden meg kell halnia És voltál hattyú és kaméliás hölgy, Bús Desdemona és bölcs Portia, Ki Shakespeare és Baudelaire tolmácsa voltál, Örök szavak hárfája, ifju lány, Most indulsz, vár áldozni távol oltár, Most indulsz új fantomjaid után. Ó meg ne bánd soha, hogy szép hazugság Igaz papnõje vagy, aki a Múzsát Szereti hittel, mint az életet. A költõ mit kívánhat mást neked: Ne hagyjon el soká még hármas éked: Az ifjúság, a szépség, a mûvészet! `Berzsenyi` A tikkatag magyar nyár napja barnul Bús homlokán és bágyatag szemén, Konok szivében csöndes zivatar dúl, Elverve dús vetése: a remény! Pipája füstöl és haragja lángol, Eszébe jut bírája: Kölcsey S felködlenek a római világbul Komor lemondás zordon hõsei. S boldog Horácra gondol, aki bölcsen Borral, leánnyal megelégedett S kevély nyakán dagadnak kék erek. Ki itt a költõ és magyar, ha õ nem? S míg döngõ lépte mély homokba ful, A szilvafán egy vén harkály gyalul. `Középkor` A vár úrnõje sólymát nézi hosszan, Szegény vadorzó reszket a tilosban. A vén toronyból kong a bús harangszó, A vén barát kezében cseng a kancsó. A jó vitézek indulnak keletre, Fölperzselt házra tûz a naplemente. A pince mélyén óborok hevernek, A börtön éjén gubbaszt száz eretnek. Tavaszi szél kel lágyan, mint az álom És jobbágyokat himbál a faágon. `A "gyõzteseknek"` Égõ napon, örök robotba hajtva, A gúlát rakja millió cseléd, A dalt fáradtan dudorássza ajka És nem takarja rongya sem sebét. A gúla épül, vér és könny tapasztja, Szörnyû, nagy emlék, mely az égbe ér S az éjszakában és a sivatagban Rab milliók sorsáról hírt regél. Bús milliókról, akik halni mennek, Hogy messze, késõ, boldog nemzeteknek Látvány legyen a gõgös piramis. Ó, fáraók, vigyázzatok, a szolga Egy nap a gúlát a pokolba hordja S megérzi már, hogy ember maga is! `Jól van így` Békét kötöttem sorssal és világgal, Letettem én a fegyvert csöndesen, Beszélgetek madárral és virággal, Szerelmem is már csillagszerelem. A felhõk útján szállok víg egeknek, A szellõk szárnyán utazom tova, A vágyaim hattyúi énekelnek Utolsót, szépet, mely nem lesz soha. Kezet fogok mélázón a halállal S a temetõket járom egyre én, Az öröm sírján ülök, mint az árva, Magányos varjú ül a jegenyén. `Szikratávirat` Testvérek! Emberek! Közös veszélyben fogjatok kezet! Bajtársak! Szenvedõk! Boruljatok le a Jóság elõtt! Bukottak! Gyõztesek! Az Igazságban egyesüljetek! Hívõk! Kételkedõk! Az Ember vérzik: Szeressétek õt! Harcosok! Álmodók! Mindnyájatokban egy bús szív dobog! Testvérek! Emberek! Ne öljetek már! Ölelkezzetek! `Móra Ferencnek` Tavasz, nyár, õsz, tél jönnek, mennek õk, Az olvasó ül békén és virraszt, Virulnak és hervadnak a tetõk, Mint óbor, az ó könyv ad új vigaszt. Az élet álom. Tavaszunk rövid, Nyarunk forró és õszünk szomorú, Telünk hideg és mindent elföd itt Nyirkos síron a fonnyadt koszorú. A bölcs szelíden és bánatosan A csöndes és jó könyvekhez oson, Ezek a sírig hûséggel kisérnek. Felelni õk se tudnak a szegénynek, De, amiért itt mégis élni jó: Van bennük sok szép rezignáció! `Ének Kupa vezérrõl` Tar Zerind fiát énekelem én, Ki maga volt az utolsó remény. A régi napnak végsõ fénye volt, A Bakony árnyán örök éjbe holt. Õt nem dalolta víg udvari lant, A neve átok, emléke bitang. Mert õs hitünkért élt s vérzett el õ, Új oltár alján sohse térdelõ, Új zsoltár ajkán soha nem fakadt, Õ Ázsiából hozott szavakat: Bús vérigéket, bánatos varázst, Mely vérzõ szívre fejedelmi palást. A honvágy volt õ Ázsiánk felé, Kitáruló kar vén csodák elé, Örök Turán tékozló fia volt, Dalold szívem ma, zokogón dalold: Mert új hit, új föld mind hiába volt, Mert régi lángunk mind hamvába holt! `Epilógus` Még egy ujjongó éneket próbálnék, Mielõtt végképp elföd a nagy árnyék, Egy dalt még, melyben ott zengene minden, Mi szép volt, nagy volt én tûnt éveimben. Egy dalt akarnék, melyben tiszta, bátor Hangon, -- szegény haldokló gladiátor, Elzengeném a Sorsnak, hogy ki voltam Baljós csillag homályán, eltiportan. Egy dalt szeretnék, melyben megköszönném, Hogy elsöpörsz bár, õsi, büszke törvény, Hogy összetörsz bár, Peer Gyntjét a vágynak S idõ elõtt vetsz hûvös síri ágyat: De mámort adtál, de éneket adtál, De tavaszom volt, szebb minden nyaraknál, Volt egy Anyám és egy Annám s kerestem Valami szép összhangot életemben: Ezt nem találtam, gyáván és erõtlen, Világok harcán pajzsom összetörtem. Kik bízva, gyõzve tovább énekeltek, Egy sóhajt küldjetek az elesettnek! `Flaubert emlékének` Hogy szent az írás és hogy vér a tinta, Hogy könny és vér, ezt érzem és tudom S a gõg szavát is szíved sírva írja S nem tudsz megállani a bús uton, A mély uton, mely a magányba úgy visz, Mint temetõbe özvegyet a gyász, Betûk a fejfák itt és vértanúid Nyugosznak erre s nincs föltámadás. Az élet láza és lármája hívhat, Te itt maradtál egy mohos padon, Egy kínpadon, veled a fájdalom. Ó adj nevet, adj hangot álmaidnak, Mert följárnak majd és kísértenek, Ha rádborul utolsó éjjeled! `Marcus Aurelius` E szõke bús magyar víz hajlatánál, Hol én ma holdvilágnál messze nézek, Mélázott árván ama régi császár És meditált felõled, távol élet. Õ is magánya magasára lépve, Mint holdvilág a halk azúr tetõre, Úgy látta, hogy káprázat semmisége A tett, a vágy s az álom balga, dõre. Úgy látta õ is és a szíve mélyén, A hármas érc alatt, mint a pokolban A Vulkán pörölye, mely fájva dobban, Egy érzés vert és gondolá, miként én A szõke vízre, szõke holdra nézve: Az élet gyász és nem mersz halni mégse! `Két élõ halott` 1 Egy szót dadog: az élete dalol E szörnyû szó, a húnyt parázs alól, Az élete, amely örökre romban Hever a porban, éktelen halomban. Egy szót dadog: fölsírja az egekbe És az egek nyugodtan mosolyognak, Egy szót dadog: a földre leteperve És a siket föld egykedvûn forog csak. Egy szót dadog: valaha tudta, mit tesz, Ma már nem érti s érzi, vége itt lesz S mint koszorút a sírra, följajongva E drága szót a végtelenbe dobja. 2 Õ néma. Jár a kertben, mint kisértet S hogy élete pecsétjét meg ne törje, Nem látja, mint bámulja õt az élet, Õ néz örök merõn egy mély gödörbe: A hangok fájnak néki, mint a kések, A csönd kong benne, mint süllyedt harangok És várja szótalan, míg az ítélet Utolsó, szörnyû trombitája harsog És néha, mikor boldog alkonyat van S elnyomja õt egy szender akaratlan, Félig dalolva és félig zokogva Megnyílik ajka, mint a pince torka S valami régi és homályos emlék Kísértete gyanánt, mely visszaleng még, Pár szót susog, mely a szájára téved, Mint vén ereszre halk, bús denevérek. `Regös az udvarban` Szabad-e regölni? Régi rónák, messzi puszták Boldogságos mélabúját, Érzitek-e még a vágyat, Újra látni vén hazánkat? Szabad-e regölni? Érzitek-e még a vágyat, Mely a szabad, õsi sátrak Álmait áhítja vissza... Ki a Volga vizét issza! Szabad-e regölni? Hold ha feljõ, nap ha támad, Érzitek-e még a vágyat, Leborulni, le a földre, Az Anyára, az örökre? Szabad-e regölni? Emlékeztek Emesére, Arany gímre, fehér ménre, Világbíró Etelére, Kinek itt hullt drága vére? Szabad-e regölni? Öreg Isten népe voltunk, Európán átrobogtunk, Hadak útját égbe írtuk, E világot gyõzve bírtuk. Szabad-e regölni? Hej urak, haj, regö rejtem, Könnyemet mély kútba ejtem, Énekem mind elfelejtem, Úgy se ért már senki engem! `Magyar áfium` Elfekszem néha kéjes kényelemmel Õs ázsiai honvágy szõnyegén, Mély szomorúság áfiuma renget, Ráhímezem párnámra: Nincs remény. A házi áldásom fáradt lemondás, A köldökömet nézem bûvölõn, Míg gongütés közt kallódnak az órák S a bú dohányát árván füstölöm. Eszembe jutsz vén õsöm, Gyula táltos, Fehér lovak szügyébe kést döfõ. Én a magam szívét tépem s az álmos Ködök közt várom: lesz-e itt jövõ? `Tömörkény asztalánál` Iszom a borom, írom a dalom, Új tavaszon a régi asztalon. Egy halhatatlan cimbora van itt, Koccint velem és gondol valamit. Betyár az élet és drága a bor, A tavasz is más volt valamikor. A régi nóta, Dankó dala peng, A cimbalom, mint sírhalom zizeg. Az alkonyati tûznek láza ég A vén Tiszán, mely nem árad ma még. Mert a vizecske se a régi most, A másik partján se a régi poszt. Hej, Pista bátyám, jobb a föld alatt, De még kiisszuk ezt a poharat. A siller csillog, mint a vak remény, Kicsit fanyar, mint ez a költemény. `Bartók Bélának` Erdély erdõi zúgnak, Ezüst és arany erdõk, Borongó, barna felhõk, Hárfái Nemerének, -- Sirámos dajkaének -- A dalaidban. Tiszai tájak sírnak, Panasza jegenyéknek, Halottas õszi rétek, Zúgó, fekete nyárfák, Magányosak és árvák A muzsikádban. És fölérez és fölzeng Az áhitatos, õs, szent, Az ázsiai mély, nagy, Szilajbús, boldog méla, Pogány és büszke lélek, A régi, régi éden A zenédben! `Ars longa` Kegyetlen és kevély vagy, ó Mûvészet, Mint özvegy, aki mindig szûz maradt, Feléd hiába kúsznak a merészek, Te téren és idõn túl vársz, magad. Kegyetlen és kevély, de híveidhez, Akik szelíden és árván, a nagy És mély magány ölén egy tiszta hitnek Áldoznak, nékik áldott anyja vagy! Áldott ölû, termékeny édesanyja, Ki minden kincsét a szegénynek adja, Boldog szegénynek, aki csak dalol. Boldog szegénynek, akinek szemében Új csillagok tündöklenek az éjben S új ige forr, mint részegben a bor! 1922 `Ch. Baudelaire` Mûvész, sötét virágok édenében Szívedbe mérgek illatát szivó, Te túl a vágyon, emléken, reményen Azt hirdeted: mámorba veszni jó. Halálos szépség minden itt a földön, De minden szép, mi él, múl és dalol, A bús darázs a hullán s a gödörbõl Jácint pompája nyit a sár alól. Sötét, beteg virágok édenében Fekete pillangó a bánatunk, De részegülhetünk és szállhatunk! S ha õrület hull homlokunkra, mégsem Hiába volt dac, gõg -- örök nyugodtan Az ige él a márvány verssorokban. `Nefelejcs Kiss József sírjára` Juszuf, a költõ, hármat szeretett: Az életet, álmot s a rímeket. Az élet hitvány és álmunk hazug, De rímeinkben királyok vagyunk! Keleti szõnyeg volt neki e föld, Hol annyi vágya kelyhe összetört, De szép az élet, ezt hirdette váltig, Szürke gondoktól a fekete halálig. Én vallom, fájó és fáradt utód, Hogy õ nagy álmok padisahja volt, És vallom, minden gond és gyász felett, Hogy dala nem múló s ríme remek. Juszufnak mindegy már, de nem nekünk, Kik örökében tengünk, szenvedünk. Magyarság és emberség alkonyán Juszuf a bülbül, õ a csalogány. `Stanzák az ifjúságról` Ó ifjúság, most vagy legszebb nekem te, Mikor lelkemre már a dér leszáll, Mikor kopogtat már a csendes este S a temetõknek örökzöldje vár. Most látom rózsás fényében derengve A hajnalt, amely messze mese már, Mikor az élet gyászáról daloltam, Mert boldog voltam és szomorú voltam. Ó ifjúság, most látom arcodon már A jövendõt, mely nékem elveszett, Dalom ma fájó bûnbánati zsoltár És himnuszomat zokogom neked. Te vagy a tiszta áldozati oltár, Hol szívem elmúlt vágyakon mereng S az álmok tömjénét égetve hittel, Szép múltba szállok szálló éveimmel. Ó ifjúság, te nem tûnhetsz elõlem, Hisz minden lépten lelkem rádtalál, Tavasz-viharban, báli hegedûben Nekem a te varázsod muzsikál És rózsás kertben s rózsás temetõben Körüllebegsz, mint az alkonyt az árny, Megülsz szívemben, mint fecske faágon S az örök éjbe zendülsz, ifjuságom! `Az ivó` Kivert a végzet. Ideballagok Mellétek, boros, piros asztalok. Élet szegénylegénye, bús betyár, Itt rám felejtés édes mérge vár. Sötét az élet, de piros a bor, Boros bíborban az öröm dalol. Fekete éjben, lelkem éjjelén, Ez öröm lángját élesztgetem én. Tudom, hogy éget és eléget ez, De egyszer így is, úgy is vége lesz. Ó addig forrjon, mint a must, szívem, Édes vadul és édes szelíden. Villogjon billikomom fenekén A rubin vágy és a smaragd remény! A borban régi õszök fénye ég, Szüreti tûznek önti melegét. És néha mézes, mint a régi csók, És fanyar, mint a tûnt illuziók. És keserû, mint sorsunk, a cudar És néha furcsa vágyakat sugall: Szeretni újra, élni újra még És ekkor érzem, hogy már itt a vég. Meghalni százszor, szépen, így lehet S köszönteni a hûtlen életet, A hûtlen asszonyt, mindent, ami szép És kárhozat és üdv és semmiség! `Fohászkodás` Annák, szerelmek, elbocsátom õket, Mint õszi lomb a szálló levelet. Szõkén keringve hulljanak az õskert Örök rögére, holt álmok felett. Ragyogjanak, míg tudnak, a tûnõ fény Hunyó világán, vágyam lángja az, Múlt ifjúságom gazdag temetõjén, Míg jõ a tél, mely dúdol és havaz. Én addig állok álmom omladékán, Magányom dombján s nézem hallgatag, Hogy a napóra árnya mint halad. Forgó szerencsék és forgó planéták Táncolnak ott fenn és elmúlnak itt lenn, De élsz és vársz örök szerelmem, Isten! `Új Kõmíves Kelemen` Magos Déva várát, Égretörõ falat, Fölépítjük, jó legények, Ha törik, ha szakad! Ha a menny ránk roskad, Ha a föld megindul, Fölépítjük, jó legények, Merész álmainkbul! Ha kell, befalazzuk A vérünk, a testünk, Fölépítjük, jó legények, Bár itt lesz a vesztünk! Álljon és beszéljen Idõtlen idõkre, Fölépítjük, jó legények, Mához esztendõre! Ó de addig égjen Kezünkben a munka, Fölépítjük, jó legények, Fölépítjük újra! `Nosztalgia` A vad Nyugat csodáiból Visszahajol Keletre lelkem, Hol õs, örök hazám terül A végtelenség pusztaságán És mély, kevés bánat borong Az ázsiai égre árván. Mert ez az én tûnt örököm, Nem, nem, soha Soha, míg a világ világ El nem hagyom és el nem érem A tájat, nem tudom, hol is már, Csak azt tudom, bús cimborák, Hogy ittam új öröm borát, Olvastam Tolsztojt és Zolát, De jaj, én soha és seholsem Találtam eddig meg magam, Aki van, örök óta van, Anonymusban, bibliában, Új hitben, régi krónikában, Valaki, aki bennem szendereg, Volt õrült és jós, öngyilkos, beteg És nem lelte meg még az életet! `A szent szarvas` Vác fölött, vén erdõk alján, Vesztett harcok alkonyatján, Arany gyertya sebzett szarván, Megjelent komor mogorván. Halvány volt a gyertya fénye, Szép pogányság bús reménye, Sápadó arany vak éjbe, Eltûnt erdõk sûrüjébe. Látta László, aki szent lett, Látta Géza s elmerengett, Látta Sólom, aki vesztett, Látta igric s könnye pergett. Ez a könny ég még szememben, Ez a bú él énekemben, Ez a gyász öl lassan engem, Ez a kín rág a szivemben. Szent arany gím Ázsiából, Mért tûntél el ez világról, Mért lõn lelkünk, régi bátor, Gyönge, gyáva, aki vádol? Szent arany gím, régi kedvünk, Aki fénylett, aki eltünt, Hol keressünk, hol felejtsünk, Borral, vérrel, hogy temessünk? `Ancsa él` Ancsa, a régi cseléd, Be sokszor eszembe jut újra, Idézem méla szemét, Ó szõke haja koszorúja! Õ volt a vad idegenben Én árva, szomorú párom, Nevem se tudta a kedves S nem sejtette, merre világom? Nem tudta, hogy egy ország Bánata vert a szivemben És az árva emberiség Szerelme volt a szerelmem. Hogy messze idõn, teren át És gyûlölségen és átkon, Haragon, háborúkon És túl síron, túl a halálon, Ancsa, én nem múlok el És õ is, a szõke, a balga, Tót temetõnek ölén Kikél és fölnevet e dalba! `Koessler Jánosnak` A dalnak és zenének ünnepén, Köszönt a hála, hangok nagy tanárja És üdvözöl ma emlék és remény, Mely új örömnek napját várva várja. Ki idegenbõl jöttél, a mienk S legjobbjainknak mestere maradtál, A koszorúkból egy-egy szál tied, Ki sohse kértél és tetézve adtál. Bartók, Dohnányi és a többi mind, Egekbe tartó pályák annyi hõse, Tõled tanulta repüléseit S indult világgá s tört büszkén elõre! Magyar dal és zene: te mûved itt Oroszlánrészben, õsz és ifjú mester, Ki megifjultál s szálló éveid Jövõbe szállnak új és új sereggel. Ez a sereg a gyõzelem fia, Ez a sereg a holnap hóditója, Dala: remény, hit és harmónia S a te nevednek diadalmi óda! `Gulácsy Lajosnak` Lajos, elér-e hozzád még a hangom, Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen, Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó S rájuk ragyog a csillagszerelem, Elér-e hozzád hangom, a szívedhez, E nagy, bíbor virághoz, mely beteg És az agyadhoz, mely -- ó drága serleg! -- Gyász és nyomor borával telve meg! Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús Juhászkolomp a végtelen teren És fölver-e egy percre álmaidbul, Melyekben nincs már többé értelem? Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi, A kalmár, börzés, a kalóz, betyár, Csak okosan, csak adni, venni, ölni, Törvényesen, míg az idõ lejár. Csak enni, nõszni és álmodni néha, De óvakodva, mert itt élni kell, Potom a szépség és mûvésze léha, Csak egy a mentség, egy csak: a siker! Lajos, emlékszel, amikor elõször Kerített össze minket alkalom, A boldogságos, békés délelõttön Gauguinnek száz lázálma a falon? A sárga fényben a kövér banánok S a sárga tájon barna emberek, Az elveszett Éden, mely fájva-fájón Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg. S a furcsa bálvány, szent fából faragva, Mosolya sír és bánata mosoly, Önarcképem! -- mondottad és a zajban Kacajod bongott, mint ha szél dobol! Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal A kis csapszékben, hol Watteau lakott, Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal S tegnapnak láttad már a holnapot. A Köröst néztük és láttuk Velencét, A kávéházban Goethe ült velünk, Esengtük Grandet Eugenia szerelmét, A csillagot kerestük, amely letünt. A csillagot kerestük... merre is vagy, Hisz még nem hullottál az éjbe le, Még ég fölötted estenden a villany, Még mérik, lázad nõ, vagy süllyed-e? Lajos, hiszen mi voltunk már azóta Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó... Ahol ketyeg a lélek, mint az óra, De nem mutat idõt, irtóztató. Te ott maradtál, hallom, jobb neked már, Mint ez a másik, józan, gaz pokol, Hol gond, ital, nõ, robot és a seft vár S a legszebb vágy legrútabban lakol. Te ott maradtál: téren és idõn túl Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt, Nem hallasz már ugatni szûkölõ bút S nem látod a halált, amint arat, A mosolyt, melyet festett Lionardo, Nem látod a nõn, -- csöndesen halad Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno, Az örök semmi a vak nap alatt. Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden És finoman -- hisz mûvész vagy, Lajos -- Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten Legyen irgalmas. Ó csodálatos Szent, tiszta mûvész, Giotto jó utóda, Alázatos, hû, tõled nem kiván Már e plánéta semmit és a holdba Nakonxipán vár már, Nakonxipán! `Madács Sztregován` ...Vihar után, örök boruban Nem is lesz több fény soha tán -- Ül térdig porban és hamuban, Egyetlen társa a magány. Magyar magány, világmagány, haj, Igen bolondul forrt a must, Véres szüret után nagy árnyak. Kísértetek. Bort, famulus! Bort, famulus. Bitang az eszme, Fejedre nõnek a gazok, Kik indultak veled repesve Köszönteni az új napot! Vörös vagy zöld: rongy lesz a zászló, Az Igazság bukik vele És arra jó, hogy számadáskor Bunkó legyen törött nyele! Bort, famulus! Voltak bolondok, Kik halni tudtak ostobán, De az okos gaz úgy tolongott, Hogy révbe ért késõn, korán. Bort, famulus! Vivát az ember, Ki egyre küzd, mindig veszít És éljen Éva is, a némber, Bár forró jege nem hevít. Mély börtönömben megtanultam, Hogy mennyit ér a szûk világ, Nem szebb jövendõ forr a mustban, Csak fejfájós mámor. Vivát! Be van fejezve már a mûvem, Tapsoljon néki, aki tud. Sokat hevültem, míg lehûltem, Bort, famulus! Nincs más kiut! `Gyónás` Magyarság, fajtám, lettem volna én is Bátor Botondod, bárdos és csatás, Bizánc portáját vágtam volna én is, Szerettelek, tán jobban soha más. Szenvedtem érted és vérzettem érted Belül, -- a seb fájóbb, ha vér se jõ, -- De jaj, már engem elfáradt legénynek Szült bús anyánk, a magyar õserõ! Én már megálltam és csak alkonyatkor Imádtam bíborában a napot, Mely tán utolszor áldozik amott: De bûnben, gyászban mégis csak fiad volt, Apátlan árvád, aki most neked Nem adhat mást, mint csüggedt éneket! `Halottaink` Távol mezõn és dombon és hegyen Alusznak õk és sírjuk jeltelen. És tenger mélyén és sivatagon És nincs kereszt fölöttük, nincs halom! Négy anyaszélnek minden tájai Látták harcolni õket s hullani. Ily aratásod nem volt s ne legyen, Öreg Kaszás e földi téreken. S míg annyi gaz és annyi gyom maradt, Elvittél sorra szépet, fiatalt. Húszéves lángészt, férfit, aki ép És nem pótoltad õket semmiképp. Két kézzel vágtál rendet s rend helyett Csak gyász, nyomor és ínség született. Világunk dísze már világtalan, A temetõk odvában oda van. Ó mily vetés ez, szörnyû, szent vetés, Érlelni õket tenger könny kevés! Özvegyek, árvák, fájdalmas anyák Vert tábora néz vérzõn, sírva ránk, A kegyeletnek pisla mécse ég S betegen virraszt az Emberiség. Halottaink közt legnagyobb halott, Közös anyánk, hazánk is ott van, ott! A dús, a boldog, drága szép haza, Ma csonka, béna, vérzõ és kusza. Nincs e világon annyi koszorú, Mely eltakarjon, áldott szomorú, Nincs annyi könny, mely méltón elsirat És sebeinkre írt ad és vigaszt. Ne is legyen! Szót, könnyet már ne ejts, Magyar, virágod egy, a nefelejts! És addig nem lesz élet, béke sem, Míg föl nem támad õ, gyõzelmesen! `Petõfi-centenárium` Nevét idézik, de a szellemét nem. Az él és gyújt szívekben, észrevétlen, Mint a futó tûz korhadó avarban, Terjed titokban és nõ láthatatlan, Míg égbe nem csap, éjbe nem világol És pirkad tõle közel és a távol, Hûs csillagok sápadnak rõt hevétõl És bíbor pernyék hullanak az égbõl És futva futnak dúvadak riadtan: Petõfi lángol a világviharban, Elég babona, máglya, bamba gazság És napod virrad, szent Világszabadság! `Hannele költõjének` Köszöntünk téged, a nagy Németország Nagy éneklõjét, a jót és nemest, Bár rablók néped javait orozzák, Nem érhetik el a te kincsedet. A legyõzöttnek üdv: mert gyõzedelmes Igéit testté váltják az idõk, Lebuknak csillagok és fejedelmek És színed is megújul, õsi föld, De szent örökség és örök dicsõség, Mit költõk adnak s elmúlások õszét Túlélik õk s jövõbe zengenek És gyõzni fognak a szegény Takácsok, Bitót az önkény mindhiába ácsolt S az árva Hannele mind mennybe megy! `Per omnia saecula...` Idõn, teren túl éktelen Süket csönd szunnyad végtelen És álmodik az Ismeretlen. Robognak lenn az autók És hálót szõ a lusta pók És rózsák szirma hull a kertben. Idõn, teren túl éktelen Vak semmi szunnyad végtelen És álmodik az Ismeretlen. Lenn gyúlnak, hunynak a napok És millió szurony ragyog, Ha a nagy Úrnak szeme rebben. Idõn, teren túl éktelen Üresség szunnyad végtelen És álmodik az Ismeretlen. És múlnak évek, milliók És minden, minden veszni fog És nem nyit rózsa több a kertben. Idõn, teren túl éktelen Éjfélt kondít a végtelen S alszik tovább az Ismeretlen. `Krisztus a vargával` Mikor szamárnak hátán a szent városba tartott, -- Az üzletek bezárva, virágosak a parkok -- Ott állt Ahasvér varga a nép elsõ sorába És tele tüdejébõl rikoltozott: Hozsánna! Mikor vörös gúnyában a nép elé vezették, -- A virgácsok bíborral borították a testét -- Ahasvér varga ott állt és mint a bõsz szelindek A csõcselékkel együtt ordítozott: Feszítsd meg! Mikor a föld megingott, az ég kárpitja megnyilt, A százados megbánta az Ember Fia vesztit, Ahasvér varga ott állt -- sápadt a Nap, a Hold, -- És mellét verve bõgte: Ez Isten Fia volt! Mikor, nagy néha, árván, e rossz világba téved Valaki, aki bátor, igaz, jó és az élet Hozsánnával, kereszttel és pardonnal fogadja, Butaság, mindig ott vagy, mint Krisztussal a varga. `Ének a víg barátról` Papok krónikája ránk hagyta e mondát Hadd mondjam el, ahogy eleink dudolták: Szent Gál klastromára leszállott az este, Portázó magyar had szállását kereste. Pilises barátok, ki erre, ki arra, Ész nélkül futottak északra, nyugatra. Csak egy víg legény volt, Heribald, a fráter, Ki lélekszakadva nem hordá magát el! Együgyû és jámbor, a klastrom bolondja, Neki így is, úgy is, rosszul ment a sorja. Huj, huj! a turáni lovasok robognak, Ej, haj! hült helyét se lelnéd a papoknak. Aranyat, ezüstöt rejtekhelyre dugtak, Lába kel a kincsnek, ahol háborúznak. Sebaj, a magyarság nem is kincsre szomjas, Ami lelkesíti, néhány jó akó az! Rajna lelke benne s Burgundia vére, Harcok után torra, dalra, pihenésre! Heribald, a fráter -- orcáján alázat -- Köszönti illendõn a víg daliákat. Maga is jócskán húz a hegyek levébõl, Kurázsit merít a borok ihletébõl. Mire üt az éjfél, indul is a tábor, Nézi õket búsan Heribald, a jámbor. Vén komor kolostor nincs neki inyére, Szabad erdõk, rónák felé vonja vére! Mikor a barátok szépen visszatértek, Hej, volt mit mesélni Heribald testvérnek. De minden mesének egy volt ott a vége: -- Huj, csak a magyar had megint visszatérne! `Petõfi szellemének` Lejárt egy század... Ó, mi az neked, Kire eónok várnak az öröklét Mély tengerében és kristály egében, Mi az neked, kit most kezd érteni Vak és süket álmából ébredezve Az ember és most kezd hódolni szóval, Szívvel, virággal, zászlókkal, tüzekkel, Koldus-király pompával ünnepelvén. De néked ez szó mind, szellõ csupán, Te másra vársz még, `tettre`, mely teremt És rombol is, ha kell, mint a vihar, Avult odúkat, zsarnokság hodályát, És koronákat tép silány fejekrõl És az egyetlen, élõ, igaz Istent, Kinek te voltál prófétája, `költõ`, A szabadságot áldja s hirdeti! Lejárt egy század! Ó, mi az neked, Ki már e földi élet szûk határán, (Ahol huszonhat esztendõt `lobogtál`) -- Határtalan szárnyakkal szelted át A végtelent és örökkévalót: A föld szívébe szálltál és a Napba, A káoszt láttad és a végítélet Bõsz trombitái zengettek füledbe! Huszonhat évvel egy egész világot Teremtettél `nekünk` s egész világért Mentél halálba `megváltó magyar`! Sírodnak keskeny és sekély a föld, Te ott csatangolsz az örök körökben, Világokat beszáguldó kométa, Ki megjelensz, ha egy század lejár, Nem csillogásnak, de `emlékezetnek`, Mint Hamlet apja s szólsz: Esküdjetek! Esküdjetek és cselekedjetek! Lejárt egy század. Most emlékezünk És esküszünk! Országok omladékán Sírokra nézünk és egekre nézünk. A te kis árvád, a koldús magyarság Téged keres, hogy `gyújtsál fényt neki!` Eperjes és Pozsony, Koltó, Kolozsvár, Palota, kunyhó `téged` tündököl ma! S a te nagy árvád, a szegény, beteg Emberiség is `téged` ünnepel! Vak és süket álmából ébredezve, -- Melyben magát gyilkolta botorul, -- Ki a jövendõ dalait daloltad Szeráfi szépen és titáni bátran... S ha e romokból lassan majd fölépül Egyenlõség, testvériség, szabadság Nagy szentegyháza: `a te énekedre` Emelkedik majd mindenik köve És szíved vérétõl lesz ronthatatlan, Jövõ királya, fönséges, csodás, Örök magyar erõ: `Petõfi Sándor!` 1923 `Dúdolgatok` Vándorlegény a téli ködben, -- Mert köd elõttem, köd mögöttem -- Az ország útján baktatok tova, Az Isten tudja meddig és hova? Az Isten, az még nem hagyott el, Hitem egészen nem fogyott el, De jaj, reménység nincs már rég velem S kifosztott még a régi szerelem. Dúdolgatok, de csak magamnak S nótáim, mint pápista varjak Szállanak élet és halál felett, Fekete varjak, szürke fellegek. Vándorlegény a téli ködben, Sok csárda alszik már mögöttem, Egy útonálló majd csak rámtalál, Öreg zsivány, vén cimborám, Halál! `Ady-mécses` A sírod körül gubbasztunk sötéten, Virrasztunk a vak éjben s hallgatunk, Kísértenek az új és régi rémek És némaságunk legméltóbb dalunk. Csak verseid suttogjuk néha fájva, Hogy érezzük, volt egyszer élet itt És higgyük, hogy nem sírtál tán hiába, Hogy valahára megvirrad megint! `Negyven évvel` 1 Ó asszonyom, ki csókot, lelket adnál, Hiába vártalak egy életen, Én szomjamat oltottam több pataknál, De te volnál a tenger, végtelen, Én lelkemet kínáltam több kalandnál, De lelkem lelke, nem jöttél velem. Ó asszonyom, még tavaszok lehetnek S te nem fogsz jönni semmi kikeletnek Új balzsamával: a sírom felett Kihajtasz tán, mint nefelejcs, lehet! 2 Már jubiláljak? Eddig jajgatott csak Fajtám s magam sorsán e méla dal, És engemet sohase pártfogoltak Drága urak és olcsó diadal. Már jubiláljak? Én bíz azt tudom csak, Hogy negyven éve vagyok már fiatal! `A régi víz felett` A tele hold, az õsi tele hold Áll fönn az égen, mint nyájas herold, Áll mosolyogva vén Tiszánk felett, Mint visszatérõ tavasz-izenet. A vén Tiszán át húznak madarak, Mint egykoron nyilak a nap alatt, Kelet felõl Nyugatra mennek õk És õk is boldog tavasz-hirdetõk. S a parton állok, mint a jegenyék, Öreg fa én, ki negyven éve, rég, Kinõtt e földbõl s vész és gyász felett Fiatal nedvvel tavaszt hirdetett! `Az Isten malmai` Az Isten malmai Õrölnek csendesen, Zeng, zúg a végtelenség, Halál és Szerelem, Földön hadak robognak, Kométák az egen. A plánták egyre nõnek S hervadnak rendesen, A néma temetõkben Ragyogva s jeltelen A sírok sokasodnak, Tavasz lesz egyre fenn, Gyümölcsei az õsznek Rothadnak redvesen, Annát tegnap szerettem S felejtem szûntelen, Nem vérzik már piroslón, Fehér bimbó sebem, Magam is rögbe térek, Belõlem fû terem, Felõlem soha többé Nem fogtok hallani, Õrölnek csendesen tovább Az Isten malmai! `A szegedi boszorkányok` Az erdõ, melyben égettétek õket Dárdás polgárok, már régen kivágva, Egy-két nagyon magányos, nagyon árva Nyárfa kesergi még a tûnt idõket. És õk, akik itt tûzben hamvadoztak, Rég por és hamu már, elegy a földdel, Mely tavaszonta frissen újra zöldel És édes álmot ád a vándoroknak. A boszorkányok többé nincsenek, Szemük tûzvésze már nem incseleg, Szavak bûbája rontást nem terem. Csak néha, tele holdas éjeken, Mikor rügy pattan s árad a folyó már, Álmában borzong és fölbúg a polgár! `Emese álma` Ázsiai sátor mélyén, Ázsiai éjek éjén, Hulló csillag fénye mellett Álmodott Don vize mellett. Szépanyánk volt, sorsok anyja, Álmodott föl-fölriadva, Megborzongott babonázva, Ázsiai éjszakába. Szíve táján a jövendõ, Lelke mélyén õsi erdõ, Napnyugatra terjedendõ, Melynek méhe sohse meddõ. Álmodott és látta kéjjel, Ágyékából messze, széjjel Hódító folyam dagadva Mint rohan borús Nyugatra. Népek útján büszke haddal Söpri gátját diadallal, És föléje vén turulnak Védõ szárnyai borulnak. És az álom egyre mélyebb, Mélyebb, szörnyebb és sötétebb, Õsi folyam vérrel árad S égig nyúlnak szolgagátak! Álom, álom, terhes álom, Messze ázsiai tájon, Mikor érsz már boldog véget Anyaálma Emesének? `Magyar mezítlábas` Egy szabad még: a sóhajtás, Szomorú sor, ugye pajtás? Régi zászlónk rongyos, sáros, Rajtunk tenger komiszáros. Régi csárdánk csupa rom már, Más határban jó Fakónk már, Magunk ülünk fázva, fájva, A magyar siralomházba. Borunk fogytán, dalunk fogytán, Régi kedvünk mese volt tán, Régi hírünk szélbe szórva, Idegeni szérûn polyva. Hej, kenyeres, ha még egyszer Föltámadnánk napkelettel, És halálos, hõsi tettel Sírba dõlnénk -- becsülettel! `Prológus a Fehér galambok fekete városban címû Lóth Ila filmhez` Kedves közönség, fáradt emberek, Szomjas szivek, ide figyeljetek! Igaz mesét mond nektek ma a film, Mely száguld vágyak, álmok szárnyain, Igaz mesét mond és magyar mesét, Sõt pestit és mait: a szürkeség, A nyomor és gond városába visz, Hol megterem a szív virága is. Igaz, hogy sokszor feketére fest, De szép s jó is tud lenni Budapest. Fekete város ormai felett Fehér galambok is keringenek, Lemondó jóság, mely tûr csendesen, Hûséges és gyõzelmes szerelem. Mert magatokról szól ez a mese, Hétköznapunkról, amely fekete. És reményünkrõl, amely hófehér, Mert lesz még egyszer szõlõ, lágy kenyér. A szent magyar szegénység ünnepe Eljõ s valóra válik a mese! Most könny pereg még, míg a film pereg. De várjatok hittel s reméljetek. És addig is, míg álom nyit s virág, Fogadjátok jó szívvel Lóth Ilát! `Lámpások` Emberszemek, ti lángok a sötétben, Kis tolvajlámpák és nagy fároszok, Botorkálva az éjbõl örök éjbe És dalt dúdolva, rátok gondolok. Egy zöldes fényre, amely annyiszor vont Borús mámorba tavasz-esteken, Mint pillangót a tûzbe furcsa hóbort: Lidércem lángja, nem gyúlsz már nekem. És gondolok egy tiszta, kék világra, Mely nefelejcsként mosolygott reám, Apám szemére: áldott, régi lámpa, Melytõl kitárult száz gyermek Szezám! És gondolok a hû anyai mécsre, Mely virrasztott fölöttem éjeken S a lázam leste aggón és remélve, Ó, ez a fény volt glóriám nekem. És gondolok sok lámpásra, mely orvul Kacsintott rám és zsákutcákba csalt, Sok gyûlölséges lángra, mely a bosszú Olaján égett, sok dölyfös paraszt Tekintetére, aki úri gõggel Nézett le, mint valami idegent, Engem, ki nyirkos és sötét ködökben Világokat gyújtottam s hiteket. Sebaj, elmúlnak egyszer arcaik, Õk elalusznak gyorsan és örökre S én tovább látom, lenn is, a rögökbe Egünk örök, testvérlámpásait! `A gyászmagyarok` Nyugatra õk nem mentek szívesen. Kelet elég bort és rózsát terem. Idegen földön halni nem öröm És verekedni csak örökösön. Szerették õk a szép szemek tüzét, Mely élet forró fényét hinti szét, Szerették õk a csillogó kupát, Mely vágyat ébreszt és mely álmot ád. Harcoltak, mert így mondta a vezér, De nem tudták, hogy kinek és miér? S hogy a seregnek gyászos vége lett, Hát õk megmentették az életet. Fülük levágva, orruk csonka, jaj, Fogadja õket átok és kacaj, De Isten napja süt még rájuk is, De van még nékik új nótájuk is És mind a hét Lázár szegénye lett S végig szerette e zord életet És énekelte: élni, élni kell És csonkán, bénán is remélni kell! `A tápai Krisztus` Az ország útján függ s a földre néz, Arcán szelíd mosoly a szenvedés. A falu népét nézi csöndesen, Amint ballagva munkából megyen. Az õsi népet, mely az õsi föld Zsellére csak és várja az idõt, Mikor saját portáján úr leszen, Mikor az élet néki is terem. A magyar Krisztus, a falusi szent Hiszen nekik is megváltást izent. Olyan testvéri áldással tekint Feléjük és bíztatja híveit. Feje fölött a nyárfa is magyar, A fecske is és egy a zivatar, Mely õt paskolja s a falut veri És folyton buzgó öt szent sebei Nem a magyarság sorsát hirdetik? És ki segít már, ha õ sem segit? `Testamentom` Szeretnék néha visszajönni még, Ha innen majd a föld alá megyek, Feledni nem könnyû a föld izét, A csillagot fönn és a felleget. Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk, Könnyek vizét és a Tisza vizét, Költõk dalát és esték bánatát: Szeretnék néha visszajönni még. Ó, én senkit se háborítanék, Szelíd kísértet volnék én nagyon, Csak megnézném, hogy kék-e még az ég És van-e még magyar dal Váradon? Csak meghallgatnám, sír-e a szegény, Világ árváját sorsa veri még? Van-e még könny a nefelejcs szemén? Szeretnék néha visszajönni még! És nézni fájón, Léván, Szigeten, Szakolcán és Makón a hold alatt, Vén hárs alatt az ifjú szerelem Még mindig boldog-e és balgatag? És nézni: édesanya alszik e S álmában megcsókolni a szivét S érezni, most is rám gondol szive: Szeretnék néha visszajönni még! `Önarckép, 1923` Tavaszon, nyáron, õszön és telen túl, Már mosolyogva nézem az eget, Melyen a régi vészek dühe nem dúl És ezer fénye hívón integet. Derûs, szelíd és örök magyar ég ez, Nem ér idáig rom és hervadás, Idõtlen emlék és jövõ remény ez, Fordulj felé csak, csüggedt csillagász! Lenn kavarog még a por és az átok, Véres szüret volt és a vad vadászok Még mindig egymást lesik, kergetik, Én nézem, hogy az õsi, égi puszták Pásztortüzeiket bíztatva gyujtják És várom, amíg megvirrad megint. `Angelus` Mária, májusi esték Asszonya, mennyei fény, Míg örök éjbe sietnék, Megtérek szívedhez én. Megtérek, méla eretnek, Tékozló, árva fiú, Látom e földi tereknek Minden szerelme hiú. Mert csak te vagy a rózsa, Ki itt örökre virul, Álmok dávidi tornya, Mely porba sohase hull! Te vagy a csillag egünkön, Mely ezer éve borús, Mária, te vagy a pünkösd Pálmája, dicskoszorús! `A költõ` Öreg kolostorok mély árnyán kispapok Tömjénes bánata: én testvéred vagyok. Ifjú rebelliók friss barikádjain A megváltó igék: nekem rokonaim. Mélységes pusztaság éjén a meztelen Jegenyék zokogó panasza egy velem. Haragvó óceán dereglye-élein A bolygó Elm tüzek tûnõ testvéreim. Az én fohászomat kongatja a harang S honvágyamat viszik a vándor madarak. S melyeknek fénye már halott ûrbõl ragyog, Rokonaim a rég kiégett csillagok. Múltak, jövõk között állok epedve én, Heraldikus talány a Mérleg közepén. `Imádság` Szeretlek forrón, mint eddig soha, Te mindig áldott, mindig mostoha Élet! Szeretlek fájón, égõn, mint a seb, Minden gyönyörnél mélyebb, édesebb Halál! Szeretlek boldog és reménytelen Halálos vággyal én egyetlenem, Isten! `Az utolsó magyar` A világ nagy vihara orgonál, Tán trombitálnak már az angyalok, Sötét pokolban vígan áll a bál, Utolsó csillag hullóban ragyog. A kertben még egy késõ rózsa nyit, A szívben még egy késõ nóta szól, Sáskák lepik a Tisza partjait, A jegenye derékig meghajol. Üvöltenek az idegen hadak, Hajrá, utolsó torra, vad vadász, Zord jég paskolja a kalászokat, Az örök télnek szele vihorász. Véremmel már csordultig a pohár, Könnyemtõl már kiöntött a Maros, Itt állok, tépett pogány áldozár, Föl, az utolsó áldozásra most! Egy máglya kell, hogy rajta vesszen el Minden, mi szép volt, ép volt és igaz, Hogy az egekbe menjen füstje fel, Ne szeplõsítse soha földi gaz! Nagy harcok kardja, csaták kürtje, mind, Száz szent koboz, írás, örök erõk, Örök igék, magyar szentségeink, Ne bántsanak bitor szentségtörõk! Lobogj az égbe máglya, égi láng, Ti angyalok, csak trombitáljatok, Te Bárány, ítéld meg e rongy világ Minden bûnét s a remegõ gazok Lássák, hogy támad a tûzbõl örök Új ifjúsággal, élve, gyõzve õ, A halhatatlan, százszor meggyötört És áldott szûz, a magyar õserõ! `Kérdések` Az éveket, a messze, messze szálló Szép éveket, Uram, ki hozza vissza? Vagy várja õket örök kikelet? Szerelmemet, a messze, messze illant Szûz csodaszarvast, Uram, hol lelem meg? Vagy várja õt is egy örök csalit? A bánatot, a messze, messze elment Szent felleget, Uram, hol látom újra? Vagy várja õt is örök üdv ege? Az életet, a messze, messze tévedt Víg életet, Uram, még megtalálom? Vagy tán a Fájdalom csak az örök? `Július 31` A mennybe ment õ És szíveinkbe, Örökkön itt él És mindenütt. Ahol szabadság És szerelem van, Ez örök vándor Odatalál. Ahol bilincs csörg, Ahol acél cseng, E Szabadító Ott megjelen. Villámba fénylik, Rózsába nyílik, Övé az ég és Övé a föld. Ha minden elvesz, Ha minden ellen És õ velünk van S mi véle tartunk, Csak gyõzhetünk! `A várta` Fölégettem az összes hidakat, Egyedül állok örök ég alatt. Nem kell a kincs és nincs már szerelem, Csak a magány s szegénység van velem. Nem lázadok már és nem álmodom És nem sírok a földi romokon. Meghaltam sokszor és nem élek én. De mindeneknek bánata enyém. Jövõ minden reményét ringatom, Mint a vihart és fészket a falomb. Így állok örök békességbe már S az Istent várom, aki földre száll. `Temetõk` Szeretem és keresem õket, A gyönyörû, víg temetõket. Mert csak az élõk sírnak, búsak, A temetõk mind koszorúsak. Ott a virágok dúsan nõnek, Poraiból a szeretõknek. A ciprusok úgy integetnek: Térj meg közénk, fáradt eretnek. A gondolat itt sarut oldva Fölnéz a hívó csillagokba. Királyi bíbor itt elvásik És rongy lesz a föltámadásig. Szeretem és keresem õket, Az igazságos temetõket. A sírokon úgy elmélázom, Mint nyájai fölött a pásztor. És furulyám szelíden várja, Míg szól az angyal trombitája. `Én Istenem` Nekem te nem vagy messze, égi bálvány, Siketen, zordon trónoló Nagyúr, Elõtted állok én kifosztva, árván És boldogan, ha ég viharja gyúl. A földiek nekem nem ártanak már S az égiek testvéreim nekem, Viharodnak palástját áldva add rám S villámodat érezzem szivemen! Ó, gyújts ki engem, mint szent jegenyédet, Hogy égve égjek s a mély éjszakát Mint áldozati láng ragyogjam át. Mert égve égni: ez a földi élet S beléd hamvadni boldog epedõn, Mint kísértet hajnalkor temetõn. `Alkony a Tisza hídján` E nagy nyugalmat és csöndes derût Szeretném elvinni, ha megyek, A nap korongja már tengerbe tûnt, De fénye még a felhõkön remeg: E búcsúzó fény éljen boldogan S szelíden a szívemben, ha megyek És minden bánatom oly nyomtalan Suhanjon az éjbe, mint e fellegek! Most, hallga, a ligetben egy madár Dalolni kezd és egy tücsök vele, És vélük énekel a méla táj: Magyar mezõk alkonyi éneke! Ó, így zenéljen emlékem tovább E csöndes rónaságon, ha megyek S mint csillagfény az alkony bíborát, Ragyogja túl e vérzõ életet! `Óda Germániához` Midõn szerencséd harci csillaga A firmamentum ormain delelt S négy nagy világot vertél gyõzedelmes Marsoddal s hitték: minden a tiéd, Én nem daloltam rólad éneket, Én Catoval a gyõztes istenek Helyett az elbukó ügyet segítem: A szabadság és szeretet ügyét! De most, mikor letépett koszorúddal, Vérzõ fejeddel és sebzett szíveddel A porba verve csillagokba nézel És hittel, mely sziklákat hengerít, Reménnyel, mely hõs sírokon terem És szeretettel, mely legyõzhetetlen, Tovább küzdesz, dalolsz, vered az üllõt, A nagy jövõ zenéjét zengve rajta, Most, hogy a szellem és az akarat Titáni mûhelyébe visszatértél S dicsõ dacod kohóján a tüzet -- A tudomány, a munka vesztalángját -- Versenyt szítod: fogadd a bús magyarság Hû énekes fiának himnuszát, Jövõ dalát világgá hirdetõ Nagy egyetértés és szent ellenállás Kettõs vértjébe vont Germánia! Légy példa nékünk, hívó, biztató, Hogy fáklyád fényinél riadva lássa E pártos és hittelen magyarság, Hogy váltság és szabadság merre int S a legyõzöttnek üdv és gyõzelem! `Szerelem` Szép, õsi szó, mámoros messze illat, Távoli akkord, fájó és örök, Beárnyékozod borús álmainkat: Égi követ liliomok között. A végzet voltál vesztett ifjúságom Szent tavaszában: élet és halál, Bús életem és gyönyörû halálom És elhagyál! Emlékezem reád vigíliákon, Könyvek és könnyek és borok között, Ha elkerül a béke és az álom S az elmúlás rút váza rám zörög. Emlékezem és nem fáj már az élet, Emlékezem és nem fáj a halál: Szelíd arkangyal, nyilad erre téved És eltalál! `Ének Kõrösi Csomáról` Székely hegyekbõl messze Ázsiába, Az õshazába vándorolt ki õ, Feje felett a vén, szent Himalája, Tán öregebb, mint maga az Idõ. Ott rótta a betûket és kereste Puszták homokján vérei nyomát, Meglátogatta ínség, balszerencse, De õ csak várt és vándorolt tovább. A régi hon új fényre földerült már, De õ nem tudta, õ a múltba ment, A hegyre tartott, hol örök derû vár És egyre telt, csak telt a pergament. Az indiai herceg lõn a társa, A szent királyfi, a nagy nyugalom, Úgy nézett vissza a letûnt világra, Mint õsszel a tavaszra a falomb. És ahogy egyre gyûltek ráncra ráncok És gyászra gyászok, õ békélve már A homokórát nézte, mely az átok Percét számlálja, míg minden lejár. Az õshazát nem lelte és az újat Nem látta többé, nincs már vigasza. Öreg magyar, örök magyar, ki tudja, Nem egy hazánk van-e: örök haza? `Árvaságom` A tót faluban, ahol egyszer éltem, Ha élet az, hogy napra nap megyen, Az ablakomból a kis közre néztem, Hol tehenek ballagtak estelen. A tót pásztor egy furcsa furulyát fútt, Mely bánatosabb volt, mint életem, A tehenek keresték már a vályút, Hol esti csönd és békesség terem. Egy mindig elmaradt a csorda mellett, Magányosan jött, mint a mélabú, Megállt az ablakomnál s betekintett, Kérdezte: ki e rokon bánatú? Szemében oly testvéri fájdalom volt, Néma panasz és szótlan gyötrelem S kolompja oly mélyen borongva bongott, Mint pusztai honvágytól énekem... `A Tiszánál` Te még enyém vagy és enyém maradsz. A földemet elvették, de vizem még -- Vér és könny úszik benned s annyi emlék -- Híven kitartasz, mint a gyász s panasz. Te még enyém vagy és velem haladsz... A házamat elvették, drága társam A búcsúzásban és a bujdosásban, Velem maradsz te és magyar maradsz! Te még enyém vagy és testvér velem. Az emberek oly messze, messze estek. Az emberek ma nem minket keresnek, Mi dúdoljunk s haljunk meg csendesen! `Képzelt utazás Váradon` Az álom vonata befûtve, Már indul ködön, síron át, A zord jelenbõl menekülve Keresi elhagyott honát: Megy, zakatol a drága múltba, Mely északfénnyel várja már, Ó, régi versek háborúja, Száz égbenyúló -- kártyavár! Megyünk, poroszkálunk az éjben, Várad szent éje, mámoros, Fölzendül vén ivók zenéje, Hol a magyar bánat toroz. Adyval állunk õsi vártán S új barikádon: dúl a harc, S a fajtánk balga pusztulásán Jövõbe sír az új panasz! És Léda jõ és Anna is vár S borunkban könny és vér ragyog, Álmunk dicsõ és sorsunk hitvány, Költõk vagyunk mi s magyarok. A temetõk megállj-t riadnak, Fejfák között visz már csak ut, S vonatunk véres virradatban Egy óriás, bús sírba fut! `Epitáfium` Nem jártam én Párizst soha És Velencében nem szerettem, Magyar tájak pora, moha Temetett el szép lassan engem. Nem láttak márvány paloták És nem hódoltak úri népek, Szûkös sikátorok során Hirdettem hittel én a szépet! A jegenyék testvére én, Zokogtam a magyar viharba S a hant alá úgy térek én, Mint a mag, mely kihajt tavaszra! `Õszi stanzák` E bárányfelhõk a lágy esti égen, E boldogan és búsan lebegõk, E szelíd nyájak örök, messzi réten, Oly ismerõsök, oly kedvesek õk. Szakolca dombján õket néztem egyszer, Mikor szerencse s Anna elhagyott, Õket vigyáztam és õket szerettem, Õk voltak akkor a hû bánatok! Mi fáj ma úgy, mint soha, soha régen, Mi bánt ma úgy e fázós, õszi éjen? Tudom, tudom: õk mind a régiek még, De ifjúságom már csak kósza emlék. E teli hold fényében földerengõ Csöndes kis utcát ó be ismerem. Emlék kisér itt, múltakból kizengõ Sok régi emlék ballagdál velem. Egy csók zokog, egy dal sír, egy búcsú szól És nem tudok megválni tõle még, Egy verset próbálok dúdolni újból És keresem elfáradt ütemét. Hajam derére tûz a hold ezüstje, Bágyadtan száll egy kémény szõke füstje: Tudom, tudom, a varjak mind belepték Múlt ifjúságom tarlott téli kertjét. `Annának` Az õsz teríti dús, rõt szõnyegét A nyár halott vállára csöndesen. Én kedvesem, én hûtlen kedvesem, Te hallod-e a hervadás neszét? Hajadnak bársonyát zilálja-e Az elmúlásnak dúdoló szele És a halál hûvös lehellete Az ajkad bíborát csókolja-e? Vagy rajtad nem fog a szörnyû varázs, Mely minden szépség átka erre lenn S megvéd minden rontástól énekem, Ez örök vágyból szõtt tündérpalást? `Szigeti emlék` Az ifjúságból Két gyönyörû zöld szem ragyog, Mint a reménység, Mely régesrégen elhagyott. Nem énekeltem E két szép szemrõl éneket, De tiszta fényük Titkon sokszor melengetett. Mint jelzõlámpák, Jövõbe hívtak boldogan, De én megálltam És élet és üdv elrohan. Majd lenn a sírban Tudom, e két zöld fény lobog, Az ifjúságból Föltündöklõ szemaforok! `Új vallomás` Minden szerelmet, amely bennem égett, Mint égi tûz és kárhozati láng, Melytõl kigyúltak bennem messze fények S ragyogtak földi fároszok gyanánt, Minden szerelmet most rád pazarolva Szeretlek nép, munkás és szenvedõ, Te vagy reményem óriási tornya, Mely mélységekbõl az egekbe nõ. Te vagy egyetlen és végsõ szerelmem, Minden nyaramnál forróbb hevületben Ölel dalom és csókol énekem, Anyám te vagy s te vagy a gyermekem! Minden gyûlölség, amely bennem égett, Mint ifjú vadság és mint férfi gõg, Mely boldogított, mint a drága mérgek A mámoros ivót, halált hivõt, Minden gyûlölség szálljon most felétek, Kik a szabad jövendõt félitek, Kik renyhe jólét párnáin henyéltek S tagadjátok az egyetlen hitet: Hogy szent az élet és hogy szent az ember, Ki jövõt épít, mint korállt a tenger, Ki a sötét odúkból fényre vágyva, Majd gyõzni fog a földön nemsokára! `Tápai lagzi` Brummog a bõgõ, jaj, be furcsa hang, Beléjekondul a repedt harang, Kutyák vonítanak a holdra fel, A túlsó parton varjúraj felel. Brummog a bõgõ, asszony lett a lány, Az élet itt nem móka s nem talány, A bort megisszák, asszonyt megverik És izzadnak reggeltõl estelig. De télen, télen a világ megáll És végtelen nagy esték csöndje vár, Az ember medve, alszik és morog. Benn emberek és künn komondorok. Brummog a bõgõ, elhervad a hold, Fenékig issza a võfély a bort, Már szürkül lassan a ködös határ, És a határban a Halál kaszál... `Betlehem` Ó emberek, gondoljatok ma rá, Ki Betlehemben született ez este, A jászol almán, kis hajléktalan, Szelíd barmok közt, édes bambino, Kit csordapásztoroknak éneke Köszöntött angyaloknak énekével. Ó emberek, gondoljatok ma rá, Hogy anyja az Úr szolgáló leánya És apja ács volt, dolgozó szegény. És nem találtak más födélt az éjjel A városvégi istállón kivül. Ó emberek, gondoljatok ma rá, Kit a komor Sibillák megígértek, Kit a szelíd Vergilius jövendölt S akit rab népek vártak, szabadítót. Ó emberek, gondoljatok ma rá, A betlehemi kisded jászolára, Amely fölött nagyobb fény tündökölt, Mint minden földi paloták fölött. Ó emberek, gondoljatok ma rá, Augustus Caesar birodalma elmúlt, Az ég és föld elmúlnak, de e jászol Szelíd világa mindent túlragyog. Ó emberek, gondoljatok ma rá, Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz, A kerek föld mindegyik gyermekéhez Egy üzenettel jött: Szeressetek! Ó emberek, gondoljatok ma rá, És hallgassátok meg az angyalok És pásztorok koncertjét, mely e szent éj Ezerkilencszázhuszonhároméves Távolságából is szívünkbe zeng. Ó emberek, gondoljatok ma rá, S gondoljatok rá holnap és minden áldott Napján e múló életnek s legyen A betlehemi énekbõl öröm, A karácsonyi álomból valóság És békessége már az embereknek! `Terzinák` Oly õszinték az õszi temetõk, Fekete hantok és fehér keresztek, Egy kis gödörbe hívnak csendben õk. Még benned ostoba hír vágya reszket És gyönyör láza, mely, ha este lesz, Csak magasabbra száll, mint a betegnek. A temetõk, a könnyes és deres Szép temetõk anyai csókra hívnak, A bús rögök azt suttogják: szeress! Lehull az égrõl egyszer mind a csillag, Te is lehullasz, tékozló fiú És vége lesz a rímnek és a kínnak. Hiába, minden vergõdés hiú, Mert minden útunk erre tér meg itten, Hír, kincs, üdv, gond, kéjvágy és honfibú: Egy tenger, egy gödör vár rád: az Isten! `Szabadkai emlék` A szép, bús Szegeden születtem, De a dajkám dala felettem Szabadkán hangzott hajdanán. Szabadka, víg, dalos tanyám, Gondolsz-e néha a szegény Két kis gyermekre, aki felnõtt És nézi, nézi még a felhõt, Mely felõled jön és feléd megy. A két költõre, aki téged Örökre emleget, szeret És rímbe rótta rég neved? `Japán módra` A sóhaj és a felhõ összeérnek Valahol szûz magasban csöndesen -- S a felhõ szól: én szomorú fivérem, Ölelkezzünk a tündöklõ egen! * A rózsák és a vágyak haldokolnak, Ha jõ a két kertész, a tél s halál -- S a rózsák szólnak: ott leszünk maholnap Az égi kertben, hol örök a nyár! * A tengeren eltûnnek a vitorlák S a fellegek eltûnnek az egen. Van valahol egy tenger és egy ország, Mely vitorlátlan és felhõtelen. `Akarat` Az újszegedi erdõben, avarban A fûbe fekszem s nézem az eget. Ilyen kék nem volt soha még s alattam Oly bíborak se a falevelek! Harkály kopácsol és rigó rikkant még És a nap hervad, hervad nyugaton, Ha most szelíden én ez õszbe halnék, Fejedelmi volna ravatalom! De jaj, még élek és még élni vágyom, Botor, bolond vággyal, mely élni fél, A falevél, mely finom ívbe rám hull, Megnéz utolszor és jaj, elitél! --- 1924 `Vízkeresztre` Jövének távol, boldog Napkeletrõl Három királyok, híres mágusok, Mert hírt hallottak a csodás Gyerekrõl, Kirõl legenda és jóslat susog. Ki született szegényen Betlehemben, Kit megöletne Heródes király S aranyat, tömjént, mirrhát lelkesedve Hoz néki Gáspár, Menyhért, Boldizsár! Szerecsen, indus, perzsa, mind csodálja A Kisdedet, ki a jövõ királya S a csillagot, mely homlokán ragyog. Õ édes, kedves. Bájolón gagyog S egy pintyõkét néz, mely szent szeliden A Szûz Mária vállán megpihen... `Tutajok a Tiszán...` A némán ballagó vizen Tutajok úsznak szeliden. Nekem mindegyik izenet, Mely megállítja szivemet. Máramaros, a régi, szép, Melynek vidoran zöld vizét Bámultam bús fiatalon, Izen nekem a tutajon. A messze zengõ vén hegyek S a vén sasok a bérc felett, A fiatal Tisza s Sziget S egy fehér kendõ integet. Egy fehér kendõ: szerelem, Maholnap szemfedõm nekem, Alatta álmom folytatom Az alvilági tutajon... `Finikének` A boldogságot akkor érezed meg, Mikor már nincsen, mint a madarat, Mely az erdõnek nyári éjszakáján Fölötted álmodott vén fának ormán S akkor láttad meg, mikor elröpült. A boldogság az, ami volt. Az élet Csak szenvedés, csak álom, bús, ködös. Örök csak az, mi túl e földeken, Emlékek boldog szigetén dalol már, Kálvária-domb minden tûnt öröm, Melyen megváltó bánatunk köszönt! `Lázár az égben` Bíbor és bársony köntös lesz ezután az éked. -- Köszönöm, megszoktam már a darócot, mely éget. Arany és ezüst tálból fogsz enni csarnokomban. -- Köszönöm, megszoktam már a csontokat a porban. Tömjén és mirrha s ámbra fog illatozni néked. -- Köszönöm, a bús erdõk gyantája volt az élet. Az angyalok danáját hallod majd mindörökkön. -- Köszönöm, az anyámét hallom, ringatva bölcsõm! Ábrahám kebelében az üdvök üdve vár rád. -- Köszönöm, engedjétek tovább is élni Lázárt! `Magyar tél` A kicsi kocsma ablaka világos, Fehérvirágos, mint a temetõ, Hol a nap éppen vérködösen áldoz S a hold sápadt sarlója egyre nõ. Az este jõ és a fehér keresztek Nagy békessége integet felénk, Szelíd magánya a mély, õsi kertnek, Hol megpihen majd minden nemzedék. A tünde ég pásztortüzei lassan Kigyúlnak rendre és az ég alatt, A temetõben és a kocsmazajban, Egy néma angyal halkan áthalad. A szárnyakat hallják egy pillanatra A vén ivók s bús holtak, csöndbe lenn, A Bodri szûköl, a havat kaparja S a kakukkóra megáll hirtelen. Babona, bánat, borok és botorság, Mind összekapnak és a kocsma zug, Fölzengenek az átkok és a nóták És döngetik a temetõkaput! `Mit akartam?` Kifelé ballag már a vén diák Az életbõl és a melódiák Gyéren zendülnek ajkán s csendesen, De azért még pár nóta megterem. De azért én panasszal nem vagyok, Az Isten napja néha rám ragyog, A csillagok a régi szelidek S hozzám hajolnak lassan a szivek. Mást nem akartam, Isten a tanúm, Elhallgat immár a vád és a gúny, Mivel az értetlenség illetett, Mert úgy szerettem a szegényeket. Magyar szegénység hû költõje, én, Kitartok véled, régi jó remény, Hogy a jövendõ csak nekünk terem S hogy e jövõt építi énekem! Magyar szegénység: véget ér e tél, Lesz még itt szõlõ és lesz lágy kenyér, Az igazság lesz úr e föld felett És az se fáj, hogy én már nem leszek! `Tavaszvárás` A déli szélben lehunyom szemem És gyöngyvirágok szagát érezem. Az esti égen violás a szín És kikeletben járnak álmaim. A hó alól már dobban boldogan A föld nagy szíve s csöndesen fogan A csíra, melybõl új élet terem S bimbók bomolnak majd szûz réteken. Az örök nap még bágyadtan ragyog, De tavaszosok már a csillagok S az éjszakában zizzenõ neszek, Egy új világ susogja már: leszek! A földre fekszem, hallgatom szívét, Az égre nézek, kémlelem színét, Ég, föld között angyali üzenet Hirdeti a jövendõ életet. Mert boldog ige ez és szent igaz És örök törvény és áldott vigasz, Hogy gyõz az élet, duzzad és dagad S elönti mind az ócska gátakat! `Gandhi` Szent Ázsiában él egy férfi, hallod, Helóta nép sok kis helóta nagyja? Egy férfi, aki tudja, mit akar És azt akarja, amit nemzete! Egy férfi, aki bír lemondani És cselekedni hitvallón, ha kell! Egy férfi, aki nem ágál s beszél, De példaképpen él és köntösét És gondolatját egyként osztja meg Fajának minden sarjával. E férfit Dalolom én ma nektek, daltalan És hittelen kufárok, konclesõk! E férfit, aki hozzám közelebb van És rokonabb velem, mint a ti hitvány És hangos pereputtyotok a fórum Nagy cirkuszának bíborszõnyegén. Alvó világunk ébredõ szive, Rab gondolatnak fölszabadítója, Vesztett hazának honszerzõje, téged, Kis országom, vert fajtám, szolganépem Nevében várva és akarva egy jobb És igazabb kort, énekellek én, én, Szent Ázsiának árva számûzöttje. `Japánosan` Nem építettem kunyhót sem magamnak És nem szereztem sápadt kincseket, A vágyaim a végtelenbe laknak S minden pompád enyém, szent kikelet. * Van éjszaka, hogy oly közel a holdnak Arany tányérja a kék ég falán És bánataim oly távol bolyongnak, A mennybe szálltak boldogan talán. * Az óborokban annyi feledés él És annyi emlék s úgy tetszik nekem, Hogy régi életeim szenvedését Békélt gyönyörrel újra ízlelem. * A kedvesem elküldte a szelencét, Mely fekete, akár az éjszaka És benne egy szál jázmin, régi emlék, Oly hervadt, mint az életem maga. * Egy õzet lõttek a szegény vadászok, Kiket az élet ûz, e rengeteg. Az õz szemébõl könny és vér szivárog, De boldogabb már, mint az emberek! `Öreg színész` Még ruganyosan jár-kel a szinen. Hány éves, azt nem tudja senkisem. A maszkja még, ha úgy kell, fiatal S maradt számára is még diadal. Az öltözõben sokszor elmereng, Hogy hova tûnt a régi regement? A régi tapsok forró zápora Az õ fejére nem hull már soha. A régi cimborák és szeretõk Nyugdíjba vagy a sírba mentek õk. A régi koszorúk babérja int, De nem találja régi álmait. Az élete lejátszott, únt szerep S a nagy süllyesztõ egyre közelebb. Az örök súgó azt susogja: Csend! S négy deszka közt pihen meg odalent! `48 március 15.` Ó régi szép est... tündöklõ siker, Mikor jön egyszer hozzád fogható, Dicsõséged az egekig ivel, A deszkáidon tetté vált a szó. Igen, az Ige testté lett, derék És lelkes nézõk tapsoltak neked, Színházi est, melyen -- ó büszkeség! -- A gondolatszabadság született. Aktoraid: Petõfi, Jókai, Vasvári, Táncsics és a korai Tavaszi mámor sok nagy ifja még, Színésznõd Laborfalvy Róza volt, Ki Jókainak szívére hajolt... Ó régi szép est: jössz-e vissza még? `(Bordó cipellõ...)` Bordó cipellõ, karcsú, mint a csónak, Mely álmok, vágyak tengerén evez, Kicsike fészke fojtott férficsóknak, Parányi zsámoly, mely szívet sebez: Bordó cipellõ, bíbor, mint a vérünk És mint a hajnal, mely halkan virrad, Bús életünk és térdeplõ reményünk Elõtted ó be fájón megriad! Bíbor cipellõ, gyönyörû topánka, Karcsú, víg csónak sorsunk tengerén, Suhanj, suhanj sok boldog éjszakába, Büszkén, gyõzelmesen és könnyedén! `Emlék` Egy régesrégi operettben Egy kis színésznõt megszerettem. Játszott a távol rokokóban, Szívemmel is játszott valóban. Nekem oly szent volt ez a játék; Az irigy sorstól bús ajándék. Lelkembe villant szõkesége... De a játéknak vége, vége. Egy melódia él szívemben, De a szövegét elfeledtem. Fáradt, unott, szomorú nézõ, Tudom már: minden nõ színésznõ! `A szeri pusztán` Be szörnyû csönd ül e vén táj felett: Halálos csönded, elhagyott Kelet. A sátorok elmúltak és a rom Oly néma, mint kõvé vált fájdalom. A felleg, amely ballag az egen, Ezer év gyászát hordja vemhesen. A varjú, mely rebbenve száll tova, Tán érzi, minek áll ma itt tora? A nap vezéri sátora, az ég Aranybíborral, régi volna még S a csillagok, az örök õrszemek Az õsi vigyázással fénylenek. S a szél a régi dalt dúdolja csak S a jegenyék a vártán állanak, De jaj, hol van ma ama hét vezér, Hol egy is, egy csak, aki nem beszél, De vérét a serlegbe önti és A néppel együtt gyõzni, veszni kész. És hol a nép, amelytõl fél Nyugat? A szeri pusztán kósza eb ugat. Bagoly huhog a bús rom rejtekén, Ó szeri eskü: hadd idézlek én! `Somlay Arthurnak` Pozsony és Kassa dómjának harangja Zeng fönséges hangodban, Somlay, És benne sírnak ujjongva, zokogva Tûnt századok magasztos álmai. És benne búg a vajúdó jövendõ, Hogy lesz még egyszer ünneped, magyar És benne orgonál sok õsi erdõ, Tavasz nyög benne s zokogó avar. A szép hazugság deszkáin ha látlak, A szent igazság hite szól felém És bátor tett lesz a bús költemény. Ó szent a játék és áldott a látszat, De több, nagyobb a te mûvészeted, Ki ember s férfi vagy minden felett! `Szent Sebestyén` Nyilazzatok: a seb rózsát terem, Mely nyílni fog az örök kertbe fenn! Nyilazzatok: minden nyíl szárny nekem Feléd, örök hazám, ó végtelen! Nyilazzatok: bíbor dísz lesz sebem, Mely hirdeti: halálon gyõzelem! Nyilazzatok: kínom megszentelem Isten vitéze én, az Úr velem! Nyilazzatok: én már emelkedem Túl hegyeken és túl fellegeken. Nyilazzatok: koronát küld nekem Örök Cézárom, égi jegyesem! `Fanyar tavasz` Ma jobban fájsz, mint eddig, ó tavasz, Te minden évben ékes és derûs, Te minden évben fiatal maradsz S az én szívembõl lassan messze tûnsz. Hol vagytok régi tavaszok szelid És édes játékai, szerelem S dicsõség pillangói, merre vitt Víg táncotok, mely játszott csak velem? Hol vagytok régi lányok és dalok És régi álmok, hol a régi bú, A régi bú, hogy fiatal vagyok? Az örök álom vár már, vén fiú! `A jubiláns` `Rátkay Sándornak` Magyar mûvésznek gond és baj a sorsa, Magyar mûvésznek vergõdés e lét, A végzete halálig ostorozza És áldozatnak hozza életét. Magyar mûvésznek a magyar vidéken A dicsõség is csak gyéren terem, Megõszül és megrokkan észrevétlen És tengõdik babéron, kenyeren. De van egy napja, mikor néki tapsol Minden tenyér s minden díj néki jár, Az örök koldús egy napig király. S míg emlékezhet holtáig e napról, Tovább robog a kordé, a dolog, De van egy napja, mely rámosolyog. `Japán módon` A holdat is felhõ takarja néha És elsötétül néha a nap is. Szívem szerelme, sokszor fáj a tréfa S borongok én a boldogságban is. * Hogy hûtelen vagy, jól tudom nagyon rég És leveledet régen összetéptem, De végsõ csókod ott ég ajkamon még, Mint hõ pecsét a szerelmes levélen. * Fejem havas már, mint a Fuzijáma, Mely tengerekre néz magányosan, De tövében nyit még tavasz virága S szívemben is még olykor vágy fogan. * Egy régesrégi hercegnõt imádok, Akit nem csókolt földi ajk soha, Aki e tájon szerelemre vágyott S e dalban él elhervadt mosolya... `Régi operett` A zenekarban bujkál, mint az erdõn A kis madár, egy pajzán, buja dallam, A hegedûk is fölsírnak merengõn S egy szõke tündér mosolyog a karban. A félhomályos nézõtér zugában Elálmodozva nézek föl a fénybe, A gyönyörû és talmi ragyogásra S eszembe jut múltam szép szõkesége. Míg gyöngyöznek a trillák és a lallák, Föltámad bennem a tûnt fiatalság, Mikor még szín volt és fény volt az élet. S hogy tapsviharba hal a boldog ének, Szemem lehunyva én Õt újra látom, Ki életem volt egykor és halálom. `Önarckép` Ez elfáradt fej mélyen meghajol már A sors elõtt, mert mindig jó a sors, Ezt vallja Zrinyi és így zsong a zsoltár, Szívem, te lázadó vagy s most lakolsz! De a világi urak és hatalmak Nem látták soha görnyedten e fõt, Mely könnyes szemmel és dalos ajakkal Hódol virágok s õzikék elõtt. E szemek lassan, lassan ködbe veszve Sejtik csupán a földi tájakat, De fényt ad nékik minden égi eszme. S amíg gyászt látnak csak a nap alatt, Az égre néznek és már úgy ragyog Sötét tüzük, mint hulló csillagok! `Mézeskalács` `Emõd Tamásnak` Még békebeli, boldog e kalács. Szív küldi szívnek. Emlékszem, Tamás. A nekeresdi vásárt hallgatom És ott vagyok a régi Váradon... Királyné Encellánk be messze ment S be megfogyott a régi regement. A víg bolondból lett most bús bolond S magyar Jóskánk még árvábban bolyong. Piros Holnapra szürkén jött a Ma S elhalt szívünk száz büszke dallama. De lesz még egyszer ünnep és kalács, Magyar szegénynek víg föltámadás. Szív küldi szívnek e reményt, Tamás! `Lord Byronhoz` Rab népek egyikének gyermeke Köszönt ma, szabad eszmék hõse, téged, Kinek a sorsod szép és bús rege És a halálod büszke örök élet! A gõgös Albion, kalmár hazád Megtagadott, bár legjobb fia voltál S tiéd lett minden föld s nép, mely galád Zsarnok alatt nyög s versed néki zsoltár. Nagy jegenyék s bús füzesek alól Feléd száll ma e sóhaj, lázadó dal, Mely már betelt a sok silány bitorral. Sírodban most te meg se nyughatol, Hisz annyi rablánc még nem volt e földön S az ég alatt nem volt még ennyi börtön! `Rabság` E föld nekem csak tömlöcöm És végzetem vad porkoláb, Én túl e szûk és zord körön Szeretnék szállni már tovább! Oly végtelen dús a világ, Testvéreim, szûz csillagok, Megannyi mennyei virág, Oly bús vagyok miattatok! A tömlöc mélyén nyugtalan, Ha néha elszunnyad szemem, Szabadnak érzem már magam Közöttetek, ott messze, fenn! Egy másik életem örök Zenéje zeng szívembe már S várom, hogy e kopott, törött Órán kis végzetem lejár. Csak egy fáj, hogy ha majd hazám Szabad egében szállhatok, Tovább zokogtok a bezárt Cellákban emberek, rabok! `Május` Vén harcos én, ma békét hirdetek, Virággal verve meg a szíveket. Egy új kiáltványt írok s érezem, Hogy ez az ige egyszer tett leszen: Ember, légy végre ember újra már, Ne ordas farkas és halálmadár! Nem bús robot, de boldog munka kell, Melynél a szív bízó taktusra ver. Új szent szövetség kösse össze mind Embertestvérek jó reményeit! Ez áldott föld ne temetõ legyen, De kert, amely több jóságot terem! Ember, magyar, ma még élõ halott, Legyen majális minden egy napod! Vén harcos én, ma békét hirdetek: Legyen szerelmünk már a szeretet! `A színpad délután` Királyi trón, mellette koldusbot, A bot virágos és a trón kopott. Az elõtérben méla palota, A balfenéken vérpad, kaloda. Fönn a magasban függõkert virul, Merengõ tenger látszik messzi, túl. Oly néma minden, mint a temetõk, Föltámadásra várnak csendben õk. Mert jõ az est, a csillár fölragyog, Kigyúlnak a rivalda csillagok, Fanfárok zengnek és üstdob recseg: Tragédiába indul a sereg, A taps viharja mennydörög, robog... ...Most kávéházban még az aktorok. `Erdélyi ibolyák` A kolozsvári kikelet szülötte E pár száll gyöngéd, kora ibolya, Szûz szirmukon szelíden eltünõdve A magyar Mona Lisa mosolya. Erdélyünk szent rögének ibolyái, A fájó tájról méla üzenet, Virágnyelven beszéltek, ó parányi, De drága kincsek, hervadt kedvesek! Kék szemetekben az erdélyi égnek Régi derûje integet felém És sötét szirmotokban érzem én Az új fájdalmat. Míg vágyódva nézlek Bús ibolyák, gyötör egy néma vád És rátok hintem könnyem harmatát! `Prológus` Kedves Közönség, kis jóindulattal És biztatással vedd, amit hozunk, Kik lelkes hittel, ifjú akarattal Mûvészetünk oltárán áldozunk. Még fiatal e gárda, ó de nékünk A fiatalság ritka, drága kincs, Mely beragyogja minden küzködésünk S a rögös útra rózsát áldva hint. Lehet, hogy gyenge néha még a hangunk, Lehet, hogy léptünk még bizonytalan, De indulunk: a szépet, jót akarjuk S érezzük, hogy hitünknek szárnya van! S ha egy akad köztünk, ki a dicsõség Fénylõ egébe fölszáll, már elég; Mi többiek majd, ó kedves Közönség, Küzdünk tovább, míg szent tüzünk elég. Mert érted játszunk és érted csatázunk, Boldog magyarság, mely nem volt, de lesz, Ha tetszik néked a mi áldozásunk, Kedves Közönség, tapsolj és szeress! `Kísértetek` Minden múlandó és minden halandó, De õk örökké följárnak nekünk, Ha jõ az est, kinyíl a kriptaajtó, A szavak zára s eljõ szellemük. Orestes megjelen a bûnt idézve És fölkél Hamlet apja s mennydörög És fölsír Romeo szerelmi kéje S Moor Károly lázadása, mely örök. Minden múlandó és minden halandó, De õk még mindig élnek s visszatérnek, Bár alkotóik háza az enyészet. Ha jõ az est, kinyíl a kriptaajtó, A szavak zára s eljõ szellemük S az örök titkot súgják meg nekünk! `Új kurucnóta` Tyukodi pajtásom, Kutya világ járja, Magyar urak lakomáját Folytatja a kánya. Rongyos a dolmányunk, Idegené házunk, Folt hátán folt mente, csizma, De azért pipázunk. De azért az õsi Rebellis hitünket Nem tagadjuk, bár az ellen Száz pandúrja büntet! De azért kitartunk, Verekedve váltig, Édes anyánk, Magyarország Fölvidulásáig! `Esti fények` A tavaszesti égen fölragyognak A barna felhõk közt víg csillagok: Zord életem estéjén fölcsillan ma A vágyam még, A vágyam, mely már rég elhamvadott. A tavaszesti rónán messze égnek A barna árnyban víg pásztortüzek: Bús álmaim estéjén szõkeséged Föltündökölt. Föltündökölt s jóéjszakát üzent. `Hajnalban a naphoz` Én most szeretlek, mikor még az éjjel Vert seregének árnya fut tova S csak a magányos és bús jegenyének Szûz homlokán ég fényed mosolya. Én most szeretlek, mikor szent keletnek Mély tengerén ring arcod, az örök És sugaraid álmodón remegnek A paloták és kalyibák fölött. Még vár a hajnal, de az éj halott már, Trillák csattognak, lombon, bokron át, Oly dús az ég keletre, mint az oltár, Mely várja a nagy, õsi áldozást. Majd jön a nappal, a vásár, a hajsza, Fölkél vackáról ember és barom. Én most szeretlek és neved e dalban Ezer madárral hadd magasztalom! `Japáni módon` Álmomban varjak károgtak a fákon, Melyek tavaszi alkonyban remegtek. Az életem is ilyen furcsa álom, Csak egy való, hogy oly fájón szeretlek! * A kertben ültünk nyári ünnepélyen, Smaragd füvön topáz bor csillogott ránk, Arany nap tündökölt az azúr égen S peregtek gyémánt homokként az órák. * A temetõben oly furcsák a hantok, Mikor víg napfény megcsókolja õket S csattog fölöttük a tavaszi dalnok. A szerelmem is ilyen temetõkert! * A távoli hercegnõ egyre késik, De én kék lampion mellett virrasztok. Új holdra nézek, sóhajtok az égig S megcsókolok egy ismeretlen arcot! `Pécs` Nyájas Dunántúl szelíden ívellõ Áldott ölû hegyei koszorúzzák A régi várost, melynek égbe zengõ Harangszava szent, magyar szomorúság. A város régi, ó de örök ifjú Remények gazdag lombjai borítják, Öreg kapukból fiatal hit indul És jobb jövõbe lelkendezve hírt ád. Mecset smaragdja tör a mély azúrba, Keresztje mellett félhold mélabúja: Magyar, török megbékélt múltja int S hol barna alkony bontja fátylait, Virrasztva és vigyázva, várva vár Víg virradást a bús "magyar határ..." `Károlyi Lajoshoz` Az életünk rövid, de a mûvészet Örökebb, mint a földek és egek, Mi elmegyünk, de a jövõ ködébe Lelkünk világa fényeket vetett. A mi országunk nem való közétek, Ti balga dúsak, kontár emberek, És mégis mi vagyunk az igaz élet, Az õsi és új s bár a szép ma vétek, Bennünk van csak bocsánat bûnötökre: Mi múló üdvöt váltottunk örökre! `A rab titán` A sziklán fekszik gúzsbakötve, némán, Mert az egekbõl tüzeket lopott, A máját tépi kondor keselyûhad, Sötét, mint sorsa és gyors, mint a végzet. Magányossága zordon vánkosán Õ egy dicsõ holnapról álmodik És néma, mint az éj és mint a sír, Melybõl hajnal lesz és föltámadás. Nem érzi már az évülõ sebet, Nem látja már az örvényt és a felhõt, De éjjel, nappal, fényben és borúban Hallgatja édes, bánatos gyönyörrel, Amint a tenger végtelen mezõin A szürke és ezüst habok taréján Õs Okeános ifjú lányai Szélcsöndben és viharban õt zokogják És arany, ezüst és érc hangjukon mind, Mind énekelnek, róla énekelnek. `Arany Jánoshoz` Falusi csöndben, termékeny magányban Megint utódod lettem, nagy elõd, A nyugalomban gazdag aratás van És én megállok csûreid elõtt: Te vagy a költõ most nekem, ki messze Viharban jártam, hol jég s vér esett. És elpártolt a hûtelen szerencse, Hogy káromolnom kelle az eget. Ma visszatértem álmok falujába, Hol ákác bólog és szunnyad a zaj És elcsitul a balga macskajaj. Magyar vagyok. Szegény költõje árva Derék fajtámnak s ez ma több nekem, Mint világhír és világszerelem. `Budapest` Valami furcsa füst lebeg fölötted, Mint áldozati füst, amely lecsap, Sötétre mosva falakat, tetõket, Míg annyi ember topog, szürke rab. Itt annyi veréb páváskodva rebben És annyi síber kúszik, mint zsivány És annyi színész ágál nappal, este S gurul arannyal bélelt sok silány. Bús Babilon, azért mégis szeretlek, Mert véreim sorvadnak sírva benned, Gõgös szegények, árva magyarok. Mint kis cseléd a rikító körúton, Éhes diák a cifra úri zsúron, Magam is benned oly kopott vagyok! `Csendélet` Öreg halálfej és egy ifjú lány Arcképe áll az íróasztalon És mind a kettõ mosolyog reám És mind a kettõt szeretem nagyon. Öreg halálfej, vagy tán fiatal, A koponyától már nem kérdezik, Csak egy dolog, mit a koponya vall: Ember, az élet gyorsan eltelik. Ifjú leányfej, õ meg arra int, Hogy az idõm lejárt már, oda van Legszebb korom, hiába minden itt, Magam maradtam végre is, magam. Sebaj, a mûvészet még az enyém: Halál ellen orvosság s ifjuság. Az elmúlás szédítõ peremén Letépem még egy-két vers mirtusát! `Kossuth-szobor` Alföld porában, kisváros sarában A napban és a hóban nyugton áll, Némán is harsog és nem bántja lárma, Sem a tömeg, mely gyûlöl vagy csodál. Az emberek alatta rendre járnak S elmennek mind a temetõbe ki. Õ áll, fölötte minden változásnak S az évek adnak patinát neki! Olykor felejtik és közöny fogadja, Már meg se látják s a vásári zajba Nem hallják túlvilági szózatát. Õ vár nyugodtan, messze, messze nézve Örök dicsõség nagy, mély tengerére S leint karjával balsorsot, halált! `Régi költõ` `Makai Emil emlékének` Tavaszi temetõben jártam S egy költõ sírjára találtam... Rezeda nyílik most porából, Mint régen ének ajakáról. Fiatal lány ült hantja mellett És olvasott sok régi verset. Szemében boldog könnyek égtek. Éreztem: ez az örök élet. A nap haját aranyba szõtte, Nefelejcskék ég nyílt fölötte! A költõ szíve lenn a porban Megdobbant erre porladóban. És suttogott a rezedákban: Eljöttél, akit várva-vártam! `Medievo` A vén barát ott guggol a sarokban Tíz éve már, az ég derült, borult, Derûben és borúban rójja, rójja A trójai tízéves háborut. Feketével, bíborral és arannyal Kiszínezi a szálló éveket. Künn a világban a had messze nyargal. A Krisztus sírját vívja a sereg. Õ ül könyvével veszteg a sarokban És elmerül az áradó sorokban, Melyek csatát s szerelmet zengenek. Pogány csatát és hûtelen szerelmet. S gyõzelmiért a keresztény seregnek Fonnyadt ajakkal halk fohászt rebeg. `Szakállszárító` Az öreg gazda ül a ház elõtt És nézi, hogy a nap mint áldozik. Pipál, nem moccan. Az idõ is áll Egy pillantásra, ha meglátja õt. Az évek hóval födik el fejét És barázdákkal barna homlokát. Õ csak pipál, nem moccan. Tehenek Tarka csapata baktat az úton. Elbõdül egy, talán a fûre gondol, Mely benne már tej, kisdedek bora. A másik mélabúsan visszanéz A rétre, hol ma boldogan delelt. A sárga, fehér, fekete sereg Szép lassan, lassan eltûnik a zöld És barna kiskapukban. Az öreg Tovább pipál, nem moccan és a nap Már bíbort szõ a lila föllegekbe. Elnézem vaksi, ideges szememmel Ez öreget, e tiszta, mély nyugalmat, Melynek napáldozatja csupa csönd És béke. Pipafüstje égbe száll És gondolatja már a föld alatt jár. `Az ideál` `Bartos Gyulának` Ó mennyi olcsó, hitvány és hazug Komédiás tolong a fórumon ma, Fölöttük a Mûvészet égi tornya S alatta szennyes vásár zaja zug. Be sok ripacs álcázza most magát Hõs hódítónak és híres mûvésznek, Nérók ezek, hóhérok és pecérek, Rossz histriók, kik megcsalják a mát! De vannak és köztük te s jönni fognak, Kik karneválján a mohó Molochnak Nem ropnak táncot, mert szívük szelid S erõs hitével a csillagra néznek, Mely az örök és az igaz Mûvészet Fényével beragyogja híveit! `Alföldi utca` Poros magyar nyár napja ver Szõke akácot, árva nyárfát, Köröskörül fény, csönd delel S árokban szunnyadnak a kácsák. Az élet alszik, nem dalol, Távírópózna égbe bámul, Sürgõs hír száguld valahol, De itt nem tudnak a világrul. Minek is arról tudni most, Veszett fejszének a nyelérõl, Mikor pazarlón úgy zuhog Az arany nyíl a szürke égbõl? `Kései bölcsesség` A földi életet, mi hátra van, Csak ráadásnak tartom untalan, Ha jó, ha rossz, már nem nyugtalanít, Az én utam már sok halálba vitt. Ha jó, ha rossz, elnézem a napot, Esõben, fényben eldalolgatok, Viharban, csöndben érzem boldogan, Hogy a szívemben sír nyugalma van. A sír nyugalma áldott nyugalom S a szenvedélynél jobb az unalom, Mely virágot hímez, emléket ültet S könnyel becézi eltûnt kedvesünket! `A föltámadt Lázár` Uram, bocsásd meg, hogyha vétkezem, De ez az élet nem kell már nekem. Elhagytam egyszer és jó volt igen Aludni sírom áldott méhiben. Hallgattam, hogy a fû nõ zajtalan, Ó, a síroknak mély nyugalma van. Már vártam, hogy virág meg rög leszek, Mikor e zajba visszavitt kezed. Úgy bánt e fény az örök fény után S az ember, aki bámul rám bután. A sok kiáltó és sok törtetõ, Ki mind hiszi, hogy úr és isten õ. A férgek lenn mind csöndesek nagyon, Pedig övék ott ország, hatalom. Engedd, hogy szépen visszatérjek én S tovább pihenjek békém éjjelén. Ki áment mondott, az mit kezdjen itt, Uram, bocsáss meg, engedj el megint! `Jó volna...` Jó volna egyszer még a hûs kolostor Komoly és kongó folyosóin át Tizenhatéves hittel égbe zsongó Hangon rebegni régi szép imát. A szûz tavaszba szûz vággyal kinézni, Mint tengerre a fiatal hajós És a jövendõt álmokkal idézni, Mint görbe bottal madarat a jós. Jó volna egyszer még elhinni fájón, Hogy életem csak vár és nem siet, De körülöttem megjárt pusztaságon Üres kancsók és összetört szivek. `Stanza` Írok könyvek közt, írok koponyák közt, Írok szerelmet, írok végzetet, Bennem dalolnak város, tenger, erdõ, Múlt és jövendõ versemben remeg. Írok szelíden, szilajan, merengõn Az ismeretleneknek levelet, Vigasztalást és szenvedést izenve, Mint a palackot küldve tengerekre. Míg künn a nyári nap aranya rátok Esõzik, szõke asszonyok s akácok! `Budapesti béke` Egy vak koldus ül a körút robajló Sötét aszfaltján, hol nyüzsög a boly, Hol hajsza tart és hol hajtott s a hajtó Egyként lohol s a lét pezsg, mint a bor. Egy vak koldus ül és elõtte rémes Plakátok ordító száz színe dúl, Autó száguld, mentõkocsi vészes Csengõje sír s ezer ház égbe túr. Egy vak koldus ül és elõtte festett Dámák libegnek és sánták tipegnek És néha aranyhintón egy halott. Õ ül örök közönnyel, mint a Buddha, Ki már a semmiségbe nézve tudja, Hogy minden útunk vége ott van, ott! `Magyar idill` Alkonyodik. Aranyos köd Száll a földre. Szól a pásztor Méla tülke. A lugasban Oly sötét lesz a borostyán És az égen szende búsan Indul a hold kék mezõkre. A napverte ablakokban A muskátli újraéled És a kertben harmatot sír A verbéna. A csicsergõ Fecske mind ereszre röppen. És a nap szelíd halállal Elköszön a barna tájtól. Esteledik. Most az élet Mélyebb s tágabb a világ is. Messze gyárnak búg a kürtje És munkások andalognak Hazafelé hûs homályban. -- Homlokomon csókod érzem -- Drága vendég, boldog ihlet -- És fölnézek áhítattal, -- Mint a gyermek, mint a táltos, -- Ázsiából õsi pásztor, -- Kerek égnek földerengõ -- Elsõ, halvány csillagára. `Ringlispil` Tükrös lovakkal és hattyúfogattal Tündéri gyorsan körbe-körbe nyargal. Aki felül rá, menten égbe szédül A földöntúli nagy gyönyörûségtül. Mezítlábas gyerek meredve rája Gondolja ezt, míg szól a muzsikája. Magam is így a porból bámulom csak, Kik az élet körhintáján ragyognak. Kik rám magasból, nem szédülve néznek, Tündéri gyorsan szállnak és enyésznek. Forog a hinta és forog a sors is S végül leszáll a gõgös és a gyors is! `Péchy Erzsinek` Óh szõkeség, mely a görög regékbõl Feltündökölve fénylik most felénk, Mint szende hold a boldog nyári égrõl; Varázsos és búsító szõkeség: A költõ fájó ábránddal reád néz És csöndes gyásszal rólad énekel, Az életem, mint holdas éjben árnyék, E ragyogásra bánattal felel. Versaillesi kertben nyíltak ily csodák tán Dús ünnepen, míg a park cifra rácsán Szegény, borús pór vágyón betekintett. Ragyogj soká még boldog ragyogással, Szívedbe zsongjon édes, büszke nászdal S ne bántson a bús és fáradt tekintet. `Munkások a hídon` Kelenföld táján a hídon a zengõ Hajnalba vágtat a vad gyorsvonat, A füstje száll, mint kóbor földi felhõ, De én meglátom a munkásokat, Akik a hídon a dologtevésben Egy percre komoran megállanak, A kalapács az izmos barna kézben Lehanyatlik s ahogy fölkél a nap, Dús, bíbor fényét homlokukra fonja És bronz karjukra hull kacagva csókja. A támadó láng így ünnepli õket S míg a vonat tovább rohan a napba És száll a földre víg szikrák salakja, Utánuk lengetem még keszkenõmet! `Prológus szól:` Magyar mezõkön a tücsök dalol Szelíd mélázón nyári lomb alól. Szava nem hangzik messzire nagyon, De kedvesen zeng és álmatagon. Magyar mezõkön sok virág terem, Mit nem ismer meg soha idegen. Illata, színe kedves ám szivünknek S vele ékítjük honi ünnepünket. Magyar vidékrõl három énekes Kopog e háznál és szállást keres, A szíveken kopogtat csöndesen, Játékosan és üzeni velem: Hogy mind a három magyar s nem akar Hódítani, nem kell más diadal, Csak szívetek megértõ dobbanása: Magyar vidék bennük leljen magára. Magára leljen és magát szeresse! Legyen családi ünnep ez az este! `Szonettek Finikének` I. Már jön az õsz. Magányosan az erdõn Elnézem követét, a levelet, Amely egymásra hull szelíd merengõn És várja, míg a tél is közeleg. Már jön az õsz. Lelkemnek õsze itt van, Reménye, vágya: vándor madarak, Más tájra szálltak, hol csak álmainkban Virul tavasz a boldog hant alatt. Majd jön a tél. Hadd jõjjön! Én szeliden És szomorún lehajtom fejemet Örök párnámra, mint a levelek. Éltem, daloltam és szerettem itt fenn S két meleg karnak ölelése még Ott lenn a mélyben is örökre véd! II. Minden mulandó. Legszebb perceinket Halál vigyázza. Minden hervatag. A rózsa és a szerelmes tekintet Egy sírba hullnak és elomlanak. Minden mulandó. Ó de ez a legszebb, Hogy tûnt perc méze boldogít tovább S bár letaroltan állanak a kertek, Megõrizzük múlt május mámorát. Amit te adtál, bár elszállt az óra, Én elviszem a síri nyugovóra S az örök éjben is hevítni fog. Az angyalok közt nem lehet titok S idõk végéig áldott lesz neved. Mivel szerettél és szerettelek! `Vojtina új ars poétikája a fiatal költõkhöz` Öcséim, ó mert vagytok többen is, Sõt többen tán, mint kéne, ifjú bátrak, Kik új dalokkal s hittel téreit Betöltitek most a szûk Hunniának, Hozzátok száll ma ez új intelem, Tanács, vagy kérés és kritika is tán, Mert szó nélkül már még se nézhetem, Hogy némelyek mit mívelnek a lírán. Ne fájjon ez, azoknak, kik igaz Lélekkel, bár forrongva, síkra lépnek, A fiatalságot nem éri az Én gáncsom, csak mi benne régi vétek. Mivel magam is voltam fiatal, Mi több: ma is vallom, hogy az vagyok S tõlem ma távolabb a diadal, Mint egykoron: felénk új nap ragyog Új holnapnak ködébõl: ez a nap Egy más világot fog találni már S jaj annak, aki kábán ez alatt Csak múltat jajgat s nem tud várni már. De mégis, vannak dolgok földön, égen, Melyek maradnak mindíg, az utód Hiába pártol el tõlük, cserében Papírt kap aranyért csak, mai mód. Mert, hogy dologra térjek, én öcséim (Kik közt nem egyet én vezettem a Parnassz hegyére) nem elég igérni, De adni is kell néha, pláne ma! Úgy értem ezt, hogy szép, szép az irányzat, Mely egyenesbe és végtelenbe mén, A hitteljes mûvészet és hadászat, De mégis, mégis fõ a költemény. Mit bánom én, hogy mit vallasz Uradnak És Istenednek és hogy mit tagadsz, Hogy mit gondolsz a költésrõl magadban És társaságban, nem bánt már a harc, Mit izmusok szélmalma s nyája ellen És mellett vívnak ifjak és nagyok, Már én a költõt várom mind a versben S ha nincsen benne, hoppon maradok. Valaki légy, ha kollektív dalolsz bár, És ne akarj te lenni valaki, Mit bánom én, gyep vagy aszfalt az oltár, Hol leborulsz, magadról vallani! Mert csak magadról vallasz, bármit is mondj S ha minden második szód végtelen, De érdekelsz, te tündöklõ kicsiny pont, Ha önfényed ragyog szemben velem. S hiába minden mélység és ködösség, Harmónia, ha szó marad a szó S hiába mondod az emberre: fönség, Ha senki vagy, szavakra utazó. A falu tornya, mely csöndes nyugodtan Mereng a zsuptetõk fölött, bizony Különb szívemnek, mint a cifra torta, Mely habból ábráz téged, kölni dóm! Világpolgár légy (és ebben Aranynál Tovább megyek, bár õ arany marad), De ez az érzés nem a hontalanság S becsülve mást, vedd észre a magyart! Mert szép az export és expressio is, (Noha magam nem élek már vele), De a poézis mégis csak poézis S gyökér nélkül nincs fának levele. Magyar légy és ne mondd, de ezt mutassa A versed színe, íze és szaga, Amint magyar volt és költõ Balassa, Bár idegenhez gyakran járt maga. Magyar légy, mint a római palástban Dörgõ Petur volt zordon Berzsenyi S homéri és virgili vers folyásban Vörösmartynk Dunánkat zengeti. Petõfi is, akár respublikáról, Akár juhászról énekel, magyar, S Arany, idézve ötszáz velszi bárdot, Egy örök magyar bánatot takar! De `ad vocem`: magyarság és Petõfi, Nem tetszik nékem a könnyû magyar, A csupa rózsám, tubicám s a többi, Ki minden áron egyszerût akar, De úgy akarja, hogy lóláb a szándék S kilóg a tudva hanyag rím alól. Petõfi egy volt, Istentõl ajándék S nem új Petõfi, ki ma úgy dalol. Mert nem lehet, hogy az Otthonban éljen Feketekávén s pletykán a magyar És ott merengjen zöldellõ vetésen, Amíg mellette bakkozik a kar. És nem lehet, mit most sokan kívánnak, A kultúrát a porba dönteni, Vajúdik és szül még e szörnyü század, De nem halódik, ami isteni. Delendam esse censeo: kiáltod És eltörölnéd, mert nem ismered. Minek kultúra? Úgyis kannibálok Vagyunk, legyünk hát: ez önismeret! Arany gazdája verte így vetését, Én már, lehet, konzervatív vagyok, De megtartom, mit bízván és remélvén Reánk testáltak bölcsek és nagyok! Van itt elég baj, bú, gond, céda gazság, Van itt elég gyom és rom, dög, szemét, A kultúránk, mi egyedül maradt rád Vigasztalásul, koldus nemzedék! Csákányt az õs hazugságok falára, De az örök szépség legyen tabu, Az érckolosszus is ledõl, hiába, De Hamlet él, míg él a mélabú. Csak verselõ írónak szól e versem S csupán költõnek, annak, aki vall, Mert hozzád közöm -- Isten látja lelkem -- Nincs semmi, tisztes drámai ipar. Darabcsinálók, tantiémvadászok, Kiknek hazája széles e világ, Kiket a mûvelt csõcselék sovárog Tapsolva kéjjel talmi holmiját. Költõ vagyok s magyar: nem érdem ez, de Szent kötelesség és szent fájdalom. Hívõ reménnyel, küzdve, énekelve Balsorsomat örömmel vállalom. `Halálos ének` Minden este, hogy az ágyba fekszem, A halállal ismerkedem én, Angyalszárnya megsuhog felettem, Kettõs szárnya: emlék és remény. Mert emlékszem: volt találkozásunk Híd karfáján és pisztoly csövén És remélem: megvetve az ágyunk És melléje vígan jövök én. Fényes utcán gyakran vele járok, Míg suhannak, símulnak a párok. Borús éjen mindig vele hálok. Utcájába egyszer eltalálok. Sok virág van boldog temetõben, Sok világ van alattam, fölöttem. S bennem is van egy egész világ még S lesz belõlem egyszer sok virág még! `A távozó` A tûnõ ifjúsággal messze mennek Az örömök és búcsút énekelnek, Mint õsszel a fecskék, a költözõk. Elszálló évekkel szállnak tova A vágyak is s nem térnek meg soha, Mint darvak, melyek a tengerbe vesztek. De alkonyatkor a nyugati ég Rózsásabb és szelídebb a vidék, Az életem rónája is kitárul. És szeptemberben tarkább lesz a lomb. Így szépülnek meg hervadt bánatok, Így nézek vígan õszi csillagokba. `Vörösmarty` Elnézlek sokszor a magány s az álom Csöndes ködfátyolán át, est ha száll, Hogy a vidék porában, sírba vágyó Szívedbe vág a nagyszerû halál. Északnak rémes árnyait idézed S a dunántúli borba könny vegyül, Távol arany ködében kelevézek Csillognak és virrasztasz egyedül. A harc elült. A daliák elestek Vagy várja õket külföld, honi rejtek S hiába húzza már a vén cigány, Üres a csárda, a csiger silány, A tündér vágyak puszta temetõjén Csak hantokat melenget a verõfény. `A fekete Mária` Õsi templom árnyas szögletében Századoknak füstje és pora Lassan lepte be s õ mély sötéten Néz jövõbe hét tõrrel szivében: Magyarok Asszonya. Háború és béke váltakoztak És jött és ment nemzetek sora, Nyarak búzát, telek havat hoztak, Õ csak nézett, a Fiát karolva: Magyarok Asszonya. Hû zarándok messze, messze tájról, A lábain országút pora, Vigaszt várva hozzájött s a távol Múltakból gyászt s jó reményt világol Magyarok Asszonya. S jöttem én is, e szomorú öltõ Bús magyarja, hû zarándoka, Mit adhatnék, csüggedt, árva költõ: E dalt hozom, mint könnyét a felhõ, Te feketén is vigaszt derengõ Magyarok Asszonya! `Credo` Érzed-e, testvér, néha szédülettel És áhítattal a csodát, hogy élsz itt, Hogy veled együtt világok kerengnek S hogy velük együtt néked is a vég int? Megállsz-e néha az örök sodorban, Mely halni visz, mint az örvény a rózsát És érzed-e, míg hull a homokóra, Hogy mosolyog az örökkévalóság? És látod-e, hogy lemenõ napokban A születõ napok visszfénye reszket És hallod-e, hogy elmúlt századoknak Visszhangja szól, ha a jövõbe mennek? És tudod-e, hogy a sír öle termõ, Hogy a halál a nagy, dús magvetõ lenn, Hogy lépte nyomán sarjad a jövendõ S új életünk virul a temetõkben? `Október` A fény arannyal öntözi még A szõke akác levelét, De ez a fény, megérzem én, Már októberi fény. Az alkony lila fátyla alatt Tarka tehenek hada halad, Vígan elbõdül, hisz haza tart, De ez már õszi csapat. A kertben tarkán égõ színek, Virágok, dúsan vérzõ szívek, Rajtuk az este harmata ring, De ez már õszi pompa mind. Fényt, krizantémet, dalt, harmatot Lelkemben vígan elringatok, Megszépül lassan, ami rég volt, De ez már októberi égbolt! `Beteg kutya` Úgy néz reád, mint szótlan fájdalom És vánszorog a ragyogó napon. Szemébõl csöndes panasz sír feléd, Keresi részvéted tekintetét. Tebenned bízik, úrban a hivõ, És kínjaidat eléd teríti õ. A mindenség poklában didereg, Oly nyomorult, akár az emberek. A megváltó halált nem ismeri, Nem tudja, hogy az enyhet ad neki. Csak nyöszörög, sírása könnytelen S az égre szûköl árván, csöndesen. Testvéred õ is és osztályosod, A nap alatt egy a ti sorsotok, Szenved, pedig nincs semmi vétke sem, Ártatlan õ, szegény és védtelen. Mégis embernek ember gyilkosa És a kutyától nem tanul soha! `Heródes` Nagy úr. Hatalmas. Cézár is barátja És birodalma egy darab Kelet. Negyedes fejedelme Judeának. Tekintetétõl tartomány remeg. Nagy úr. Van vára, trónja. Gõgösen néz Alattvalók és zsoldosok felett. A neve rémület, személye szentség És vágóhídra mennek emberek, Ha int. De õ elfáradt. Koronája Fejét szorítja s keze már remeg. Mert keze véres. Minden Gileádnak Nincs balzsama, mely a véres kezet Tisztára mossa. És jön a jövendõ, A Gyermek felnõ s az idõ betelt. Hiába minden. A halál is eljõ És összekulcsol két véres kezet. `Honvágy` Ó gyermekek, kik játszotok a porban, Be jó is lenne szállani közétek, Leheveredni önfeledt mosollyal S építeni a várat föl az égnek. Mert oly közel az ég még a gyerekhez És olyan távol ez a véres élet S a játék oly szent, mint a nagy gyereknek, A poétának a komoly mûvészet. Elnézem õket és honvágyat érzek S az emberek közt egy fájó igézet Bénítja lelkem: nem való nekem még E nagy piac, e hangos, durva vásár S amíg köröttem a sok nyegle ágál, Játékaimhoz csöndben visszamennék. `A nábob és a költõ` == Unalmas élet, a szivar se ízlik. -- Én csak csodákat látok mind a sírig. == Az aranyam se igen boldogít már. -- A hulló levél mily szép ívbe hintál! == Az asszonyok mind egyformán szeretnek. -- Örök varázsa int a szép szemeknek. == Egy nagy falu ez a világ. Utálom. -- Szobámba új egekbe visz az álom! == Csak a halál bánt. Ó, meghalni nem jó. -- Az égben pille lesz a földi hernyó! == Te nem is éltél, csak rímet kerestél. -- Nincs senkinek sem szebb élete ennél! `Borok` Én ittam õket. Ifjúság borából Késõ szürettel ittam, ám mohón. Éreztem, nem soká tart ez a mámor, Csak amíg önfeledten álmodom. Szegény szobákban, messze a világtól, Hol nem talált rám ellen, sem rokon, A kis falukról a nagy égre néztem S gyönyörbe ringattam száz szenvedésem. Én ittam õket. Szerelem borának Arany nedûjét szürcsölgettem én, Nehéz bor volt, mélyén keserû bánat És égetõ vágy és semmi remény. Ó szõke bor, mely Anna lágy hajának Színét idézted õszök éjjelén. A porba vágta sorsom a kupámat S üres lett asztala az ifjúságnak. Én ittam õket. Feledés borát is, Amelybe könny hull és üröm pereg, És benne gyöngyözik az elmúlás is S a búcsú, élet, szépség, tõletek! Az öröm húrjának azt mondod: ácsi És minden kortytól a szíved remeg És minden kortytól józanulva látod: Nincs már szerelmed és nincs már barátod. Én ittam õket. Mûvészet borából Maradt még pár pohárral, gondolom, És fejfájást se hoz e tiszta mámor, Ha torozom a napi gondokon. Kiszállok véle e cudar világból És kikötök azúros partokon. És szõke ákác bólint, csöndes béke S ez szebb, mint minden Annák szõkesége! `Tûnõdés` Érezted-e, ha csókoltál szerelmes És boldog éjjel, hogy e percben éppen Hány ajkat csókol a halál kegyelmes Kegyetlen ajka, mely rád vár az éjben? Érezted-e, ha mámor tarka fátyla Borult szemedre, hogy e pillanatban Hány kiégett szem néz az éjszakában És hány revolver hûs ravasza csattan? Érezted-e, ha ujjongó tüdõvel Bolyongtál erdõn, hogy míg száll ez óra, Hány rab s beteg kér sírva és hörögve Megváltást, amely késik ezrek óta? S érezted-e, ha megalázva, fázva, Kószáltál, vert eb s vártad a halált már, Hány csók csattan, kehely cseng s a világnak Hány hitvány dús parancsol, mint a császár? `Ádám halála` A rögön ült s a csillagokba nézett, Melyek az Édenkertben is ragyogtak, Ó, messze, távol, gyönyörû igézet És érezte, hogy már nem látja holnap. A verejték ült fáradt homlokára, Mely egykor az üdv fényében derengett, Már közeleg a bokrok közt halála, Mint az angyal, ki elvevé a kertet. A szelíd Ábel hívja nyugovóra, Ki a komor Kainnal egy a földben S míg tekintete a mezõre röppen, Eszébe jut az elsõ boldog óra, Mikor Évának a szemébe nézett És érzi: ez volt a vég és enyészet! `Tájkép` A méla piktor, az õsz festi már A lombokat a sárguló pagonyban, Egy-egy levél -- dús színfolt -- messzi száll Avar ölében elpihenni nyomban. A méla piktor bús nótát fütyül És néha megborzong e tarka csendben, Palettáján a szín lassan ürül. A képe kész: kék és arany keretben. A méla piktor elborongva dúdol, A hangja fátyolos az õsi bútól, Mit ezer évek hervadása koptat, Az öreg tél, a zord kritikus eljõ S fehérre fest minden színt és derengõ Felhõk mögé takarja el a holdat. `A dóm zenéje` A dóm örök vágyával égbe tör fel S büszkén dacol az elmúló idõvel. Õ a magasság s békesség királya S a szíveket mind imádságra várja. De az ölében néha viharozva Fölharsog a zene az oszlopokra, Az oszlopokról föl a messze égre, A tiszta vágy ujjongó szent zenéje. Ember, bármily törékeny: lelki dóm vagy, Vágyad, hogy az örök Istenbe olvadj S boldog magasba zengjen orgonádon A földi bánat és az égi álom! `Egy kriptára` Az õszi alkony búcsúzó tüzében Ragyog a márvány, rajta dús arany, Fehér kövek közt mély nyugalmú béke S az örök élet csöndes búja van. Míg éltek: forró gyûlölségben égtek És tépték egymást: ketrecben vadak, Most hûvös árnyékában a nagy éjnek Egymás mellett szelíden alszanak. Rang és vagyon hiába egyesültek, Hogy életük víg pompa legyen, ünnep, Csak kárhozat volt nékik, szép pokol. Most bús borostyán fonja össze õket, Mint Veronában a nagy szeretõket S a megváltást példázza a szobor. `Csokonai szobránál` A csillagtalan magyar téli éjben Megálltam szobrod elõtt õsi, szent Elõdöm és a csöndben és setétben Érced szava nekem vigaszt izent. Íme, te állasz rendületlen épen A halandók és mulandók felett, Maradandóság komoly köntösében Túléled a földi ítéletet. Megcsonkul ország és te oly egészen Dalolsz a múltból a jövõbe még S szavad ekhózza bízó büszkeséggel Az ébredõ s elhúnyó nemzedék. És minden Lilla megszépül dalodban, Minden borocska tüzesebb leszen, Ha rád gondol utódod s összedobban Minden magyar szív édes verseden. A csillagtalan magyar téli éjben Eljöttem én is, ballagó diák S újult erõvel és újult reménnyel Zengettek bennem õs melódiák. Míg álltál boldog magasan fölöttem S deres subában ködlött a jelen, Belémeredtél az örök jövõbe: Csokonai, magyarság, Debrecen! `A kísértõ` A sziklabarlang hûvös rejtekében, Hol koponya, kereszt és könyv hever, (A könyvek könyve: biblia) az éjben Virraszt a jámbor s néz az égre fel. Az égen csillagok és a szívében Mély áhitat, körötte éj s magány. Oroszlán bõg a puszta messzeségben És földön, égen minden mély talány. S õ várja: mikor támad a kísértõ, Ki a szívében szunnyad. Õ virraszt. És néha érzi: gyöngül a malaszt. És néha érzi: langy tavaszi szél jõ Virágok hímporával terhesen S fölnéz Krisztusra a feszületen. `Betlehemes ének` Ó, emberek, gondoljatok ma rá, Ki Betlehemben született ez este A jászol almán, kis hajléktalan, Szelíd barmok közt, kedves bambinó, Ó, emberek, gondoljatok ma rá: Hogy anyja az Úr szolgáló leánya És apja ács volt, dolgozó szegény S az istállóban várt födél reájuk. Ó, emberek, gondoljatok ma rá, A betlehemi kisded jászolára, Amely fölött nagyobb fény tündökölt, Mint minden várak s kastélyok fölött. Ó, emberek, gondoljatok ma rá, Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz, A kerek föld mindegyik gyermekéhez Egy üzenettel jött: Szeressetek! Ó, emberek, gondoljatok ma rá! `Karácsonyi ének` Szelíd, szép betlehemi gyermek: Az angyalok nem énekelnek S üvöltenek vad emberek. Boldog, víg betlehemi jászol: Sok börtön és kórház világol És annyi viskó bús, sötét. Jó pásztorok és bölcs királyok: Sok farkas és holló kóvályog S nem látjuk azt a csillagot! Békés, derûs karácsony éjjel: A nagy sötét mikor száll széjjel S mikor lesz béke és derû? 1925 `Japánosan` Az õszben mindig ott van a tavaszból Egy lomb, egy dallam, egy csillag s nekem Borús vágyamban, mely feléd barangol, Még integet az elsõ szerelem. * Örök tajfun dúl sorsom óceánján, Vágyak hajóit elsüllyesztve mind, Én nézem e dúlást dalolva, árván S szemed kékjébõl üdvök ege int. * A kert mélyében alszanak szelíden A bús virágok. Hûs éjszaka van. Szerelmünk napja tûntén árva szívem Így álmodik felõled hasztalan. * Egy pók szõ hálót gondosan az éjben, Két jázminág közt a mély csendbe szõ. Szívem s szíved közt a gyorslábú évek Igy szõnek szálat s kész a szemfedõ. `Dicsõség Adynak` Fekete-zöld babérfák terhe Hatodik éve hull sírodra s nem némúltál el, Ady Endre, De zendülsz távol századokba! Illés-szekéren szállsz fölöttünk Montblanc-tetõnél magasabban, Magányosan s ez árva földrül Himnusz, sírás, utadra harsan. Most téged illet a dicséret, Ki értünk vívódtál, daloltál S akartad, hogy a magyar élet Éljen s érette sírba rogytál. Mit adjunk, éneket, virágot, Babért, méltót dicséretedre? Elmúlnak országok, világok S te élsz, te gyõzöl, Ady Endre! `A fekete bika` Ballag a csorda már az út porában, A kondás kürtje álmodozva búg S a csorda végén baktat egymagában Egy nagy, fekete bika, mint a bú. A többiek mind egy csapatba mennek És vidoran néznek egymásra õk, Egyik-másik szerelmesen epedve Már összebúvik és vágyódva bõg. A kertekben a hervadt napraforgó Nyugatra csügged és az égi bolygó Fáradt szemével vörösen hunyorgat. A nagy, fekete bika elmaradva Oly árván néz a tûnõ, tompa napba S a fázó nyárfák baljósan susognak. `Téli éjszakákon` Az emberek, az élõk és halandók Elmúlnak tõlem lassan, csöndesen És becsukódnak minden földi ajtók És beborul egem és életem. Az ifjúsággal a szerelem elmegy A mennyei és földi szerelem, Az örömök utolsót énekelnek S a bánatok maradnak csak velem. A bánatok s a régi, boldog õsök, Magyar költõk, tündöklõ, végtelen Dicsõ sorokban az áldott elõdök, Õk súgnak szellemhangokon nekem. Balassi, Csokonai és Petõfi, Arany, Tömörkény. És én figyelem E hangokat, mint darvakat a téli Magányos, hûvös, ködös éjjelen. Lelkem szeme szent röptüket idézi S hozzájuk hangolom az énekem... `Ámen` Majd elmúlok szelíden, mint egy álom És följárok bús téli éjszakákon. A magyar bánat szenderét virrasztom S kopogtatok a túlvilági ajtón. A magyar Istent kérem csöndesen meg, Hogy irgalmazzon árva nemzetemnek S véremnek bíborából lesz kelendõ Az új hajnal, a boldogabb jövendõ. `Copernicus` Az égre néz és astrolabiummal Számítja ki: mily messze s mily nagyok A magasságban estenden kigyúlva Reánk lenézõ büszke csillagok. Az égre néz és õ már tudva tudja, Hogy gõgös földünk is csak csillag ott, Ki pályáját örök törvényre futva Szolgálja a királyi, õs Napot. Az égre néz és lenn a földi lárma Tovább zajong és dúl a háború S az özvegy, árva mind oly szomorú. Sok század tûntén thorni csillagászra Jön thorni gyõzõ s míg a föld forog, Túrják tovább komor vakondokok. `Szonett` `Tarján Nórának` Bizony nehéz út a mûvészet útja, Én vallom ezt, ki túl az út felén Már ballagok a régi nótát fújva S derûs lemondón látom: nincs remény. De szép az emlék, mely az ifjúságból Felém ragyog, mint áldozón a nap, Ha már tüze csupán pislogva lángol, Melege annál barátságosabb. Az emlék megszépíti bánatunkat És bánatunk lassan emlékre válik S míg eljutunk szép csöndesen odáig, Hol ránk várnak a régen múltba húnytak: Ifjú mosoly és rózsa még akadnak, Visszfényei a tûnõ alkonyatnak! `Magyarok Pesten` Andrássy útján a fanyar tavasznak Zöld aranyában égnek a tetõk, Piros, kék gömbök szállnának magasba S rövid pórázon csak libegnek õk. Ó mennyi pompa, mennyi fény és mennyi Hiúság baktat csillogó uton, Piros, kék gömbök módján fönn lebegni Az élet színén, büszkén, ámulón. De egy sarokban, az árkádok alján Megállít két bús bálvány, két anyó. Matyóhímzéssel jöttek Pestre, tarkán És most delelnek: elõttük motyó. A tavasz napja minden ragyogása A tarka hímzésen táncol, kacag, Ott tündököl, mint Ázsia varázsa S a tömeg elmegy mellette, a vak. Õk lelküket hímezték álmodozva E szép holmikba, õsi vágyakat Szõttek beléjük s e keleti pompa Az egyetlen, mi nékik megmaradt. A két bús bálvány mozdulatlan árván A robogásos útra rámered. Oly furcsa nékik mind e lárma, látvány, Testvéreim õk s itt idegenek. `Emlék` Egy nyári éjre emlékszel-e még? Mint csillag fénye a lelkemben ég. Egy nyári csókra még emlékszel-e? A télben is melenget melege. Egy nyári éj volt és egy nyári csók. Édes valóság és boldog titok. Vagy mese volt csak, álom? Nem tudom. Már ballagok a temetõ uton. Mese volt, álom, káprázat? Lehet! Megszépítette bús életemet! `A régi kispap` Ki álltam egykor oltárod derengõ Kora reggeli fényében s a tömjént Égettem szent neved dicséretére És földre hulltam hófehér-pirosban A csengetyû szavára és szívemben Éreztem testedet repesni, Krisztus, Bocsáss meg, hogy az élet messze sodrott, Örvénybe és tengerre és hinárra, Én mindig, mindenütt sírván reád Gondoltam, téged hívtalak, neked Gyújtottam énekek és bánatok Mécsét és hófehér ruhámra hulló Minden sarat és szitkot letöröltem S a legmélyebb örvény mélyén, halálom Száz éjjelén és gyönyörömnek ágyán Feléd rebegtem egy múló fohászt, Egy örök sóhajt és a régi kispap Ma új hitében, hitvalló keményen Azt hirdeti, mint evangélium: Hogy szent az élet és jóság az Isten S elmúlnak föld és ég, de az Ige, A Szeretet marad s gyõz. Ámen, Ámen. `Darvadozás` Tömörkény lócáján ülök, üldögélek, Nézem a Tiszát, mely folyik, mint az élet. Kavarog az élet, ám a Tisza ballag, Fölötte szép csöndes tavaszi fuvalmak. Kikelet készül kinn és az alkonyatban Hajnali derû és boldog bódulat van. Felhõk csodálkozva a Tiszába néznek, Ballag a vén víz és elmúlnak az évek. Tömörkény lócáján darvadozva árván, Ámulok az élet örök egy csodáján. `Macskazugban` Apró, vidéki város végin olykor Megállít egy kis ablak, mely megett Öreg anyóka a világba bókol, Mely a szomszéd palánkjával szegett. Csak néz merõen téli csillagokra Nyárfák fölött, havas felhõk között És néz nyugodtan, egykedvûn s az óra Tizet kakukkol és a szél zörög. Mit gondol õ az életrõl, halálról És a világról, mely ily szûk neki, A csillag a lelkébe mit világol S az óra minek végét hirdeti? A gondolat tán elszállt már fejébõl S szívében elszáradt a vágy, a gyász, Mint aki hazatért a temetésrõl És tudja, hogy itt nincs föltámadás? `Arany nyomában` A nagykõrösi magyar éjszakában Így bandukoltál akkor, mint ma én, Rossz csillagok jártak szegény hazádra S te voltál itt a biztos, méla fény. Elnézem a szobát, hol gyertya mellett A balladák és penzumok között Éltél szelíden az emlékezetnek, Siratva egy elzúgott üstököst. Magyar magány ez, alacsony gerendák, De kinn az éjben véges végtelen Titkával az alföldi menny dereng ránk S a kútgém darvadozik az egen. Ó mennyi kútgém, kék magasba lengõ S bús mélybe nézõ, példázód neked, Ki a borús jelenben víg jövendõ Hitével mondtál örök éneket. Lábad nyomába lépek elmerengve A magyar éjben, ahogy ballagok S lenéznek rám bíztatva, messze, messze, Kik téged láttak itt, a csillagok. `Ének Jókairól` Nem mondok én ódát dicséretedre, Mint a magyar költészet nagyjai, Furulyaszó az én versem, merengve És andalogva hódol, Jókai! A régi gyermek hálás szíve áldoz Mesemondó, nagy gyermekünk, neked, Ki földeríted a magyar családot, Ha sorsunk egén beesteledett. Száz éve jöttél, vigasznak, csodának És dicsõségnek, Komárom fia, E kis hazának és a nagy világnak Száz könyved egy új magyar biblia. Mindig meséltél, hogy a bús valóság, A földi rabság tûrhetõ legyen, Hogy a szegény magyarság méla sorsát Feledje, rajtad csüggve szüntelen. Magyar nábobja új ezeregyéjnek, Gazdag szegénység jóltevõje te, Mit adjak néked, ki az örök élet Mennyországából tekintsz ide le? Egyik szemed sír, nézve nyomorunkat, Másik nevet, mert a jövõbe lát, Mikor majd második Árpádod újra Visszafoglalja az egész hazát! E szép csarnokban láttalak elõször Arany-kék szeptemberben, délelõtt, A százéves Kossuthról szólt merengõ Harangszavad és föligézted õt. Az örök ifjúság kék nefelejcse Virult szemedben szelíd megadón, Éreztem, hogy e büszke, nagy teremben Tied az ország és a hatalom! Most én idézlek tiszamenti tájak Pásztorsípjával és ünnepeden Szeged babérját, a nevedet áldva Királyi trónod arany zsámolyára Könnyes szavakból fonva, leteszem. `Ember, állat` Egy lovat vert egy ember a Tiszánál, Szelíd sömlyék közt, borús ég alatt. Szegény, vert állat nyerített s a száján A hab fehérlett és a gondolat Az ember vak agyában csak derengett. Szegény vak ember, míg te egyre verted Szegény lovat, én sírtam tehetetlen S az égre, földre néztem és kerestem Az Istent, aki jó, aki hatalmas, A megváltásra gondoltam. Kereszten Halt Krisztus. S gyõz az ostor, dárda, kardvas. `(Meghalt a nap)` Meghalt a nap. Bíborló glóriáját A szürke árnyak tépdesik sután, A nagy mezõk most rágondolnak árván. Nincs este még és már nincs délután. Meghalt a hõs. Szelíden és nyugodtan, Mint hõshöz illõ, némán elbukott, Elment nagy tengerek mögé mosollyal, Mely nem volt fájó és nem volt unott. A város végén még az ég bíborban Egy sietõ gázlámpás fénye lobban, Mint a rivális, ki rég óta vár. Irígyen, sárgán, félénk lámpalázban Törött üveggel hunyorog magában. De a halott nap õt nem látja már. `Ha kiderül az alkony` Megy a vonat az este sátorába Esõ után, az alkonyég alatt S egyszerre csak kigyúl felhõk palástja S bíborban égnek múló sugarak. Majd rózsafényben tündököl a föld, ég, Mint valami nagy kései dicsõség, Mint túlvilági derengés ragyog A messzi táj s a tavaszi falomb. Mint életünkben néha, esteledvén Öröm, remény, csak megjön hirtelen Valami szent csönd, mint az égi vendég, Vagy fölragyog egy elmúlt szerelem. Magunk se merjük hinni, hogy valóság S amíg szelíden szövi takaróját Nagy éjszakánk fölöttünk láthatatlan: Megállunk andalgón az alkonyatban. `Temetõk mellett` Kezdik nevem már itt-ott emlegetni S utánam néznek néha lányszemek. Ez a dicsõség és a bérem ennyi, A sírba majd nem névtelen megyek. Amit kívántam, nemsokára itt lesz, Szelíd öregség és szelíd halál És nem sirat a gyermek és a hitves S a hír felõlem majd nem kiabál. Míg ifjú voltam: diadalra vártam S a boldogság mellettem elhaladt, Talán majd rám lel egyszer ott alant. De meglehet, hogy ott sem ismerem meg S el nem dalolt versen némán merengek S nem érzem, hogy fölöttem pusztaság van. `Azt álmodtam...` Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földrõl Az ember és a föld csak élt tovább. Tavasszal kicsíráztak a göröngyök És kivirítottak a violák. A madarak vígabban énekeltek És gondtalanul járt a szende õz, A gólyák télre ismét útra keltek És százszor szebben múlt a csendes õsz. A börtönök küszöbét dudva verte, Kivirágzottak az utcakövek, Illat tömjéne szállt áldón az estbe S örökre elhervadt a gyûlölet. `Én költõ vagyok` Én nem szerettem magamat soha, Én magam ellen sokszor elkövettem Merényletet. Egy golyó megmaradt Két borda közt. Egy tavasz-reggelen, Fiatalon, borúsan szántam én ezt Magamnak s most velem a sírba jön majd. Én szerettem a nagy emberiséget Sok kis komisz embernek ellenére És szerettem a fákat, füveket, A madarakat, csillagot, virágot, (A csillagok az ég virágai) És szerettem az Istent, aki egyszer A feszületrõl hozzám lehajolt Egy régi estén egy öreg kolostor Imádkozótermében. És szerettem Édesanyámat, aki régi szentek Szelídségével a dühös világ Ellen kivédett mindig. Magamat Nem szeretem, mert én bûnös vagyok, Mert én az életet nem akarom, Csak egy a vágyam, egy az életem: Dalolni és álmodni mindörökkön Örökké. Ámen. Én költõ vagyok! `Az örök ballada` Mikor Koppányt, az utolsót, Vitték büszke Esztergomba, Halottan is kimagaslott S fölnézett a csillagokra. Sírt a föld, amerre mentek, Sírt az ég, amerre jártak, Virágai, csillagai Hervadoztak õsi nyárnak. Idegeni lovagoknak Tüzes vassá vált a páncél, Magyar máglyák mind kihunytak, Kár ezután ennyi lángér. Szüzek sírtak és a vének Vérharmatos sebe áradt, Ázsiai messze rónák Kútfeje is mind kiszáradt. Messze sírok fölzokogtak, Messze kanca fölnyerített, Vörös lõn a hold s a dombon Száz lidércnek lángja intett. Esztergomban kiszögezték Négy világtáj fele testét, Észak, kelet, nyugot és dél Dögmadara mind kikezdték. Magyar Isten, öreg Isten Nézte némán, ült az égben. Koppány lelke szállt a szélben, Szállt az éjben, szállt a fényben. Szállt a földre, szállt a vízre, Szállt szívekbe, szállt jövõbe. Igric ajkán halhatatlan Sóhajtásunk lõn belõle! `Megint tavasz...` Megint tavasz van és megint panasz van Szívemben, ebben az örök kamaszban. Mert fiatal még és nem értik õt, Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilõtt. Repül, de már nem várják szívesen Az ifjak és a vének kedve sem Derül reája s úgy borul föléje Az ég, mint hûtlen szép szemek kökénye. Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába, Ne csalj, színek és fények orgiája! Ha jõ a tél majd s hímez jégvirágot, Én akkor is még múltak májusában Emlékek orgonáit tépve járok. `Rudnay Gyulának` Dicsõ cigánya színnek, fénynek, árnynak, Magyar borúnak és magyar derûnek, Gazdag szegénység áldott orgiája A képeid, hol álmok hegedülnek. A földet érzem, mely viharban ázott, Az eget érzem, mely bizton hajol ránk, A régi gyászból születõ világot, A lelkedet, édes, bús Magyarország! `Vérmezõ` Májusban, fényben, boldog virulásban Oly szépek itt a paloták, a fák, A kis kocsmáknak zöldernyõs magánya, A sárga villamos, játszó babák. A katonák, kik új dalt dudorásznak, A munkások, kik fütyörésznek itt, A város és május tündéri násza S a nap, a nap, mely fénylik és hevit. A vér, a vér rég fölszáradt a földön, A jaj, a jaj rég mennybe ment szegény S a vértanú por, hamu, költemény. Mégis, valami itt borong örökkön A fényben, égen, földön, a tavaszban: Magyar gyász, titkos, átkos, halhatatlan! `Kísértetek` Én sokszor érzem, csöndben és magányban, Hogy visszajárnak itt a szellemek, Ám nem sötéten, bosszulón, borúsan, De szelíden, mint alkonyati szellõ Májusban a rózsák felett. Hisz õk túl vannak életen, halálon, A kínon és a kéjen, mindenen, A csillagok zenéjét értik õk már S a gyûlölet felhõin túl vigyázza Lépésüket az örök szerelem. Ha néha néma könny szökik szemünkbe És a szívünkbe szokatlan meleg, Ha jót teszünk, ha szépet álmodunk itt, Õk jártak nálunk, boldogan, fehéren Az édes, bús kísértetek. `Köszönöm...` Köszönöm néked, Ismeretlen, Hogy engedtél itt énekelnem, Néznem világod víg csodáit, Bár oly rövid a mulatás itt. Hogy láttam hajnalt hasadóban, Fehér hattyút fekete tóban. Piros rózsákat, zöld mezõket S mikor virul a temetõkert, Hogy hallgattam szél orgonáját, Mikor megzendülnek a nyárfák, Békák koncertjét a Tiszában És hogy nem éltem itt hiában, Mert néhány szív hajolt dalomra, Mint cipruság a sírhalomra. `Hódolat Jókainak` Száz éve jöttél, vigasznak, csodának És dicsõségnek. Nincs oly drága kincs, Gazdag szegénységünkkel mely fölérjen, Mint a te nábob lelked mûvei! Nekünk ma õk a magyar biblia, Emlék s remény, egy árva, csonka ország Mesekirályságának palotája. Áldott legyen a komáromi bölcsõ, Mely az örök nagyságra ringatott, Áldott legyen a dajkáló anya, Ki néked elsõként mondott szép mesét. Száz éve jöttél. Akkor még Pozsonyban Diéta volt s a legnagyobb magyar Hirdetni kezdte a föltámadást, Régi dicsõségünkrõl énekelt Árpád költõje s a magyar tavaszkert Egy szebb jövõ virágait nyitotta. Száz év után, ma, fájón ünnepel A megfogyott magyar, a nagy világ Legárvább népe s kér, mesélj neki! Mesélj, magyar mesének apja, áldott, Dicsõséges, száz éves mesemondó, Mesélj nekünk édes vigasztalást! Én láttalak még és hallottalak... Finom nemes fejed paróka födte, Mint dunántúli dombot tél hava, Óh de alatta két nagy nefelejcs Örök tavaszt mosolygott szeliden. S a hangod, mint a hajnali harangszó, Benne dalolt a régi Magyarország. Hiszen te voltál, aki márciusban Minden magyar tavasz legszebbikén A Múzeum lépcsõjén a Szabadság Szavát harsogtad el Petõfivel. S te zengetted a Százéves Kossuthnak Dicséretét... Én láttam az utolsó Utad, mikor egy enyhe május estén Egy ország kísért diadalmenetben. S amint reád csöndes hant domborult, Az ég alatt és a rögök fölött Megszólalt halkan a fülemüle, Az Isten madara, lelked barátja S a csillagoknak, rózsáknak, füveknek Mesélte el, ki voltál Jókai! Magam is árva, bús fülemüle, Ki virrasztom a magyar éjszakát, Sírodnak ormán, híred fája mellett, Mely a jövõbe és az égbe nõ már, Csak azt akartam eldúdolni halkan, Hogy legyen áldott százszor az a nap, Melyen száz éve születtél nekünk! `Sorsom` Magyar vagyok, de nem kiáltom, Mit is keresnék e világon, Ahol nem értik énekem meg S lennék eltévedt, árva gyermek? Ember vagyok, borús, keresztény, Ki régi eszmék naplementén Várom a fölkelõ napot, bár Tudom, hogy nékem nem ragyog már. `Dózsa után` Fekete éj bakacsinja Ráborul a rónaságra, Mint a kopó, jár vadászni Szapolyai katonája. Eltiport tûz hamva mellett Révedünk a kerek égre, Õszi szél fú a subánkba, Hallgatás a nóta vége. Nagy uraknak vára fénylik, Nagy kutyáknak szava hangos, Kicsi kunyhók csöndje rémes, Véres farsang tora van most. Suba alatt összenéznek Bús legények, de nem szólnak. Káromkodás lenne úgyis, Várni kell, mit hoz a holnap! Varjú károg a határban, Kopácsolnak még az ácsok. Fekete éj bakacsinja, Bíbor lesz majd a palástod! `Az örök szõnyeg` A világ óriás, dús szõnyegén Örök egykedvûn dolgozik az Úr. Zöld réteket szõ barna alapon S fölöttük végtelen derûs azúr. Fehér mezõket is hágy, csillogó Fehér mezõket, majd szõ csillagot És napokat aranyból, holdakat Ezüstbõl, hogy az éjszín is ragyog. Virágokat szõ, sárgát, violát, Égõ virágot s bús haloványt, Tenger virágot és dudvát, mérgeset, Tavaszmezõben kígyót s ifju lányt. És szürke, sárga vizeket terít S magyar mezõkön szõke vizeket És néha, száz vagy ezer év után Nyugodt kezében a szál megremeg És vöröset szõ, véres vöröset És feketét, halálos feketét És maga is borzadva nézi, nézi, Csak nézi, nézi szörnyû szõnyegét! `Melankólia` Még néha visszajár, mint a kísértet, Ha õszi est esõje monoton Zenéjével dobol ablakomon És bennem fázón megborzong a lélek. Ó ismerem: velem járt éjt napon Sötét köpenyben, mint a zord zarándok, Mentünk, mint néma zárdai barátok A temetõkbe tartó utakon. A delelõ nap oly ólmos, fakó volt És oly unalmas, oly szomorú hóbort Az élet, melynek lángja pislogott csak. De már nem félek tõle, mert tudom, haj, Hogy rövid álmunk, ez édesbús élet Siet nagyon és addig mért ne éljek? `Felhõk` Mint másaink, úgy húznak át az égen S elmúlnak, mint mi, szépen, csendesen. A semmibõl bukkannak föl fehéren Vagy komoran s övék a végtelen. Oly idegenül szállnak, egyesülnek S oly nyomtalanul tûnnek õk tova S fölöttük az örök azúr derûnek Tovább ragyog fölséges mosolya. Az egyik felhõ szelíd, mint a bárány, Másik sötét, mint bika, egy a vég, Van, amelyiket átölel szivárvány S van, mely sívár, mint vén váromladék. Ó felhõk, sokszor elnézem futástok S ballagástok, távol testvéreim S amíg ti mentek, én tûnõdve állok, És nem találok ösvényt bánat, átok És borzalom bús földi térein. `Zsolozsma` Szeretlek téged, rejtelmes szemû, Titokzatos tekintetû jövõ, Ki ott szunnyadsz igéinkben dúdolva Halkan s ha majd fölébredsz egy napon: Orkán és orgona lesz a szavad, Termõ és tipró tett, mely testet öltött! (És én már nem leszek, már nem leszek.) Szeretlek téged, édes ifjúság, Mely bús erõddel szálfákat szeretnél Tövestõl tépni és síró gyönyörrel Bevésed szívedet tavaszi fákba, Szeles, bozontos, sápadt, kipirult Szép ifjúság, ki lassan eltiporsz, Míg énekelsz és izmos énekedben Megismerem tûnt énekem zenéjét (S dalolsz majd síromon is, síromon.) Reménytelen szeretlek, igazán, Boldog jövendõ, bízó ifjuság! `A nagy siralomházban` Emberek mi, édes mindahányan, Üldögélünk a siralomházban, Ismeretlen hóhérunk az éjben Köszörüli kardját feketében. És mi várjuk, mikor üt az óra Kakasszóra vagy a harangszóra? Némelyikünk gyászsorsát felejti S haláltáncát hahotázva lejti. És van, aki vígan lakomázik, A hóhérral félvállról komázik, Van, ki kártyát kever nappal, éjjel, Van, ki némán, boldogan pöfékel. Én magam, míg mások adnak, vesznek, Néha-néha egy nótába kezdek, Nem a tapsért és nem a bankóér, De tán így majd enyhébb lesz a hóhér! `A dezentor` Vörös a hold, õszi égen, Bujdosom a bús fenyéren, Kopasz pusztán, tarlott nádon, Egyedül az égvilágon. Messze, távol ágyú dörög, Jön a tatár, jön a török, Idegenek légiója, Életemet Isten óvja. De az élet így is élet, Messze még a végitélet, Addig várok jó reménybe, Földi csárda víg szegénye. Meleg vállak hava villan Bujdokoló álmaimban, Mint villan a puska csõje, Hogy pajtásomat lelõje. `Krúdy Gyulának` Gordonkahangján sírvavigadásnak Mesélsz nekünk igaz magyar mesét, Hogy megszépül szavadra mind a bánat S tündéri távlat lesz a messzeség. Mágus szemeddel múltból feligézed Az elporlott víg gavallérokat És mosolyognak újra régi szépek, Kiket már csöndes, vén õskert fogad. A te szavadra, édes bús szavadra Sírjából támad a vörös apát És fölharsog holt magyarok haragja És újra zúg az õsi, szittya vád. Te símogatod hangod bársonyával Megint életre Zoltánkát, szegényt És Júliát, selyemben és topánban S magyar múltunk sok bús kísértetét. Mesélj, mesélj, duruzsolj és dörömbölj, Magyar szemöldökfánál magasabb, Mesédre hadd csituljon és örüljön A magyar árva, aki csonka, rab. Gordonkahangján sírvavigadásnak Csak mondj tovább igaz magyar mesét, Így vége lesz tán majd az éjszakának S hajnalra pirkad majd e szürkeség! `Mese` Egy világvégi házban Világszép lány lakott, Világ végére néztek Ott mind az ablakok. Nem járt elõtte senki, Nem látott senkit õ, Az Óperencián túl Megállt a vén idõ. A világszép lány nézte A csillagos eget, Tavasz táján szívében Valami reszketett. Hajába rózsát tûzött, Valakit várt nagyon, De csak a csillag nézett Be a kis ablakon. S a csillag oly közömbös, Hideg és halovány. S hiába várt örökké A világszép leány... `Medgyaszay Vilmának hódolattal` Mit mondjak rólad, hisz, ha énekelnék, Miként te, akkor könnyebb volna tán, Hangodban minden bús vágy, édes emlék Fölcseng s mi csüggünk szíved sóhaján. Mosolyos könny vagy és könnyes mosoly vagy, Kis életünk nagy arany tükre te, Kiben fény és árny szivárványba olvad És földereng szépség igézete. Mimi, magányos és talányos itt lenn Az ember és az asszony, aki nagy S mi érezzük ujjongó lelkeinkben, Hogy te nagyon áldott Valaki vagy! Megédesíted a könnyet szemünkben S megszenteled ajkunkon a mosolyt S meglengeted a gyász fölött derûsen Az Örömet, e ritka lobogót! `Az elköltözött` Én monostorból léptem e világba És lassan szoktam meg e fényeket, Az üdvösség egy halavány sugára Még mindig homlokom fölött dereng. Úgy járok és kelek e tömkelegben, Hol vesznek s árulnak az emberek, Mint zarándok a vásáros seregben S az ajkam régi zsolozsmát rebeg. Még megvan a vén vadgesztenyefáknak Árnyas sora, hol béke, csend lebeg S a kispapok némán sétálva várnak És nem ismernek meg már engemet. `Egy világhíresnek` Bûvész hazája széles e világ, Ezért kelendõ a komédiád, Mert léha tréfa és mihaszna játék Bomlott idegnek mindenütt ajándék. Nem irigyellek. Csak robogj te gyorsan Reklámbatáron, boldog autóban, Én az utadból bizton félreállok S gyalog megyek bár, mégis égbe szállok. Amit elértél, arra sohse vágyom, Inkább heverjek a smaragd gyepágyon, Mint tövisein tûnõ sikereknek, Melyekrõl hírek és pletykák brekegnek. Ó mit tudod te, hogy mi sír titokban A jegenyékben és az alkonyokban, A hegedûkben és a tört szivekben S mi készülõdik egy új fergetegben? Ó mit tudod te, embernek, magyarnak Mi fáj ma mélyen és a szent viharnak Mit rejt a méhe, mely egünkre jön még S veszett világot vígan összedönt még? Én e viharnak húrját hangolom már S hiszem, hogy boldog himnusz lesz a zsoltár, Mely most Babilon baljós vize mellett Magányosan az Istennek felelget! `Imádság a gyûlölködõkért` Én Jézusom, te nem gyûlölted õket, A gyûlölõket és a köpködõket. Szeretted ezt a szomorú világot S az embert, ezt a nyomorú virágot. Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet És hogy fölöttünk csak az Úr itélhet. Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat. A megbocsájtást gyakoroltad egyre, Míg égbe szállni fölmentél a hegyre. Ma is elégszer hallod a magasban A gyûlölet hangját, mely égbe harsan. A gyilkos ember hangját, aki részeg S a szeretet szavát feszítené meg. És Jézusom, most is csak szánd meg õket, A gyûlölõket és a köpködõket. Most is bocsáss meg nékik, mert lehet, Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek. `Életérzés` Már annyiszor döbbentem meg halálos Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek, Hogy én vagyok e különös, talányos, Bús és gúnyos valaki, aki évek Hosszú során át megy az ismeretlen Örök sötétbe és közben dalolgat, Akit elhagytak ifjúság, szerelmek S elnézi hosszan rokonát, a holdat. Az is magányos, mint én, az is éjnek Éjén tündöklik szelíden s magától Elsápad, ha jön a zaj és az élet. Már annyiszor döbbentem meg halálos Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek! `Oroszlámos táján` A magyar nyár nyilazza aranyos Örök nyilát a zöldellõ mezõre S az ég alján nyugatra tarjagos Felleg vonul egy messze kikötõbe. A magyar nyár megáldott szõnyegén Szöcskék delelnek, szúnyogok dalolnak, Az égre néz a boldog televény S a gazda várja, hogy mit ád a holnap? A magyar nyár elringat engemet A messze múltba, mely még ott dalol A jegenyék hárfáján rengeteg Idõ után, mely elfolyt, mint a bor. A magyar nyár itt forró volt nagyon Anno ezer tájt és leáldozott Vérzõ bíborban keleti napom S vagyok azóta árva, átkozott. A magyar nyár csöndjébe rekkenõn Még alszik a magyar mélán, nyugodtan, A tarjagos felleg még egyre jön S napunk megint véres lesz elhunyóban. `Szegedi temetõben` I. E temetõben egy sír úgy megállit. A fejfán arckép. Ifjú katona. Víg tengerész, ki a viharra vágyik S a végtelenség igazi hona. Mint karcsú árboc, tûnik föl keresztje S míg lelkem könny és vér vizén evez, A karcsú árboc szelíden merengve A magyar ég kék tengerébe vesz. II. Isten kertjében én egy sírra leltem, Mely jeltelen. Nincs itt se kõ, se név. Csak rózsa, repkény és babér a csendben, Míg lassan száll fölötte évre év. Csak rózsa, repkény és babér. Csak élet, Csak virulás, mosoly. A táj szive, Egy fülemile repes és zenél benn, Hol a halál? Meghalt! Ezt vésd ide! `Az alsóvárosi temetõben` Dózsa fejét itt adták át a földnek, Mikor megjárta már a zord bitót. De hallgat róla most a csöndes õskert. Magyar titok. De még beszélni fog! Forradalmi naptár I. Vendémiaire A bor havában, mely szüretre készül, Az elsõ konvent végre összeül, Szörnyû szüret lesz a kék úri vérbül S farsangra egy királyság összedül. Szörnyû szüret lesz. Szerte a határon Puskák ropognak s vígan áll a bál, Fölkeltek mind a remegõ királyok, Kapuk elõtt a nép, új Hannibál! A bor havában mustja forr kevélyen És biztatón egy erjedõ világnak S a régi csõszök kárvallottan állnak. A konvent zengõ, szabad erdejében Nemes vadakra indul nagy vadászat És bíborszínben alkonyul a század. --- II. `Brumaire` A guillotin kifáradt már. Elég volt A nagy szüret, hol a királyi vér A jakobinussal egy tengerré folyt És áldozat lett mind, aki itélt. Romok között a ködben messze rémlik Az új világ még és a régi nincs, Pártok tusáin nyomor, szenvedés int S a szabadság lett leggyötrõbb bilincs. De ím, keletrõl, ködben és veszélyben Valaki megjön s vígan partraszáll S amerre megy, a nép hozzája áll. Mire Párizsba ér, övé egészen Az ország és a hatalom. Ki vagy te? S egy új század ekhózza: Bonaparte! III. `Frimaire` Már elkészült a forradalmi naptár S a konvent elfogadja lelkesen, A konvent, mely zúg, mint dércsípte kaptár S a jelszava: halál vagy gyõzelem! Az új kor eljött és naptára készen Napok sorával, melyek terhesek, Mit ezredévek õriztek kevélyen, Napok lerontják: titánok ezek. Ó mily napok! Egyenlõség, szabadság, Testvériség bölcsõjét rengetõk, De jaj, a bölcsõ véres s szemfedõt Borít reá a gyilkos, dõre gazság S míg a Jövõ termése vérben ázik, Még várni kell soká az aratásig! IV. `Nivose` Karácsony, a szent Gyermek születése, Ki a világnak megváltást hozott, A jakobinus is úgy érzi: béke, Pihenjen a bakó, az átkozott. A börtönök mélyén, miként a jászol Nagy éjjelén, szelíd remény ragyog, Csak egy költõ, aki lemondva gyászol S tudja, hogy minden földiek rabok! A börtön rácsán túl az égre réved S lelke szemében boldog délvidéknek S mesés keletnek tündér tája él még S míg hull a hó és nõ, nõ a fehérség, Örök görögség arany napja szépen Világít André Chénier szivében. V. `Pluviose` A vérpadon, a bárd elõtt szeliden És megadón áll jó Capet Lajos, Ki szent Lajosnak unokája. Nincsen Országa már és hívja át a Sors. A nép nagy tengerén elnéz, hajótört Szegény utas, utolsó rév elõtt. Már tûnni kezd a vértõl iszamós föld S várják az égi elízi mezõk. Királyok alkonya borong a földön És fönn a mennyben koronát, örökkön Valót készít a Bárány már neki. Az õsök tenger bûne nyomja õt le Ártatlanul a bíborszínû tönkre: Vak századok versaillesi vétkei! --- VI. `Ventose` A szél havában a vidék magányán Rejtõzve mélyed nagy mûvébe bölcs Condorcet márki s üldözötten, árván Reménye, mint a szikla oly erõs. Reménye, hogy a Haladásnak útján Elõre megy az ember s végtelen Az út s a múltak példáján tanulván Okulni fog, hogy boldogabb legyen! S míg Párizsban pribékek pártja tapsol A borzalomnak, Condorcet apostol A szellem pártján a holnapba néz. A vér és könny havában, szél havában, Õ rendületlen bízik csillagában, És hogy világot megvált majd az Ész! VII. `Germinal` A föld alatt csírázni kezd a mag, A föld színén csak átok, gyász terem, Aki szelet vet, az vihart arat S gyalázatos vég lesz a gyõzelem. A vérpadon ma Danton áll komor Dicsõségének ormán, magasabb Csúcsokra már nem épülhet szobor E bõsz világban, mely üvölt s harap. Hová, hová, kalózok? Kapitány, Robespierre, hahó, megy a hajó, Örvénybe tart és rajta a zsivány És a derék mind, mind a végbe megy S egymás nyakát markolja a haló, Mert szomjaznak az írígy istenek. VIII. `Floréal` Ápril varázsa és május bûbája Tovább ragyog a rengõ föld felett, Madár dalol a fényben és az árnyban S a nap elûzi mind a felleget. De Vendée lázad, fölkel Párizs ellen, Kaszát ragad és sarlót élesít, Istenben és királyban és nemesben Van csak bizalma: jöjjenek megint! A századok terhével görbe vállán Tovább akar ballagni éj homályán A régi úton, mely a múltba visz. A haladás elé áll vak keményen, A kegyelet és hûség fegyverében, Mert ami új, az átkos és hamis. IX. `Prairial` Hogy egyedül maradt s gyõzelme vád lett Danton, Marat, Desmoulins föld alatt -- A bús tavaszban, mely véres ruhát vett, Robespierre érezte a nyarat: Mely arató kaszáját feni rá már S szívébe nézett és az égre fel, Az igaz Bírót látta, ki halálát Kimondja mindjárt s õ majd hogy felel? És akkor, a rét és a dal havában A Legfõbb Lénynek áldozott, ki él S a földi istenek fölött itél. A tömjén égett, a Szörny állt magában Véres kezével az oltár elõtt S a Legfõbb Lény közönnyel nézte õt. X. `Messidor` Az aratás tart. Hullanak a rendek És hullanak a fõk. Halál nyara. És hulló rendek s fõk közt nem remegve Az aratók vezére áll, Marat. A szörnyû munkát õ kedvtelve nézi És nem pihen: haragja mennydörög, Mint nyári vészben az ég és a régi Világ fölött zord szekere zörög. Meddig, hová? Megindul egy szekér most, Mely a vidékrõl jön s Párizsba tart S villámot rejt, habár derûs az égbolt. Tán Brutus lelke támadt föl a lányban, Ki tõrt emelt az õrjöngõre bátran S a véres aratónak szólt: Elég volt! XI. `Thermidor` A Rémületre azt mondják: Szabadság S a rohanó ár, az õrült folyam Dagad, ragad, sodor, nem nézi partját S a semmiség ölébe úgy rohan. Forradalom: világbíró Szaturnusz, Szülötteidnek gyilkolója vagy S egyre nõ és egyre fogy a turnus S vérpadra lép hõs, gyáva, bamba, nagy. Robespierre is. A hóhér fejét is Követelik. Nem védi semmi fétis. Már nem marad játszó a színpadon A régiek közül. Forradalom, Eredj pihenni! Amit rád kimértek, Megtetted és most jöjjön egy új élet! XII. `Fructidor` Gyümölcs havában dal zendült vidéken S Párizsba indult, boldog gyõztesen Az új világnak indulója. Éjben Fogant s a fény felé szállt reggelen. Ó ez a dal: bilincsek törnek össze S kardok villannak benne, pörg a dob, Ujjongva zendül távoli jövõbe És megremegnek tõle századok! Halál és élet éneke ez ének, Vér és tûz mámorán gyúlt e zene: A forradalom víg üzenete. Bõsz dallamára ezrek sírba térnek, De ritmusára marsol és csatáz A százszor szent Szabadság s Haladás! `Magyar palánta` Sokáig voltam, ezredig talán Talán tovább is, mag a föld alatt, Örök rögökben, fekete rögökben, Véres rögökben érõ gondolat. Nagy szenvedések és mély szenvedélyek Esõje öntözött dúsgazdagon, Fölöttem harcmezõk, vészek, bukások S én szunnyadoztam a bús parlagon. Mikor a napra fölbújtam, fölöttem Épp akkor elborult a magyar ég S én várok, ezredek türelme bennem, Hogy kiderül fölöttem újra még. `A panorámás` Tessék, urak, hölgyek, folyvást lehet, A legjobb alkalom csekély belépti- Díj mellett nézni a világ csodáit. Itt látható bethuliás Judit Holofernes fejével. Mosolyog És integet és véres a keze. Itt látható a három régi gyilkos, Spanga, Pitél, Berec, kik éjszaka Az ország bíráját kivégezék. Itt látható világszép Vecsera Rudolf mellett a mayerlingi ágyon. Itt Szebasztopol ostroma a tépett Hullákkal és a repülõ erõddel. Tessék, urak, hölgyek, folyvást lehet! Ezek a múlté, ám dicsõ korunk Ezer vívmánya lepipálja õket. Itt látható a híres hadvezérlõ, Ki vágóhídra vitt több milliót, Pedig már tudta, hogy minden hiába. Itt látható a tömeggyilkos ember, Ki a békében ölte csapatostul Testvéreit. Itt látható a hõs, Ki bombákat vet s nemcsak háborúban. Itt látható a felelõtlen ember S egy másik is, kitömve, spirituszban, Ez az igazságot kimondta nyíltan És nem törték fejét be, derekát csak. Tessék, urak, hölgyek, folyvást lehet! `Vásárhelyi sétatéren` Elsõ szerelmet, elsõ verset Te hoztál, Vásárhely, nekem, S mi kedvesebb öreg szívemnek, Mint elsõ vers és szerelem? A vásárhelyi sétatéren Muzsikál múltam boldogan S felejtem éjben, sárban, dérben, Hogy ifjúságom oda van. Városa csöndnek, nyugalomnak, Eljöttem hozzád újra ma S fölzsong bennem, mint vén zsolozsma, A régi évek dallama. Kossuth Lajost hittel köszöntöm, Õ érc, örök, mint a magyar, S túl gyászon, átkon, ködön, õszön, Égbe tör, mint a diadal! `Vidék` A széles utcák alkonyi porában A csorda ballag hangtalan haza S a vén torony erkélyén egymagában Dalol a kürtös. Égbe száll szava. Alkony porában, nagy magyar magányban Így áll a költõ sorsa magasán S az alkonyatnak egyre nõ az árnya És egyre bánatosabb a magány. `Idézzük õt` Egy férfi kellene, kinek szívében Jóság, agyában gondolat terem. Aki megáll a balsors ellenében S mint Krisztus, átvezet a tengeren. Egy férfi kellene, ki az idõnek Igéjét érti és jövõbe néz S míg intésére falak égbe nõnek Földön szavára érik a vetés. Egy férfi kellene, ki nem habozva Kelet, nyugat közt, mint szélben a nád, Elõre vinne új, nagy századokba, Kiküzdve a magyarság igazát. Egy férfi kellene ó add, te végzet! Ki nem csak múlton kérõdzõ tanítvány S eszembe jut, hogy most száz éve lépett Örök pályára õ: Széchenyi István! `Magyar vidéki lélek` Egy idegen jön néha Budapestre És elhalad a paloták alatt, Melyekben nincsen Isten, ige, eszme, Csak kéj, csak kín, csak pompa és salak. Az idegent nem ismerik a város Hivalkodói, rangja, bankja nincs, Nem ért csúszáshoz és kapaszkodáshoz, Mégis övé e tájon mind a kincs. Jöttét nem jelzi reklám és staféta, Csak néhány ének, mély bú, szent öröm, És ismerõse mindenik planéta A végtelen, örök csillagkörön. Megsímogatja õt a szél s verõfény És a galambok kedves húgai, Magyarság nászán mindig õ a võfély, Torán zokognak az õ dalai. Egy idegen jön néha Budapestre, De néked, nép, föld édes hû fiad S hogy átoson e városon a lelke, A mélyben, éjben holmi zaj riad: Az õsi föld reng tarka váz alatt tán, Az õsi lélek érzi rokonát S egy új tavasznak borzongása búg már A magyar lelken, magyar tájon át. `Erdély özvegye` Szép öregasszony. Tiszta és szelíd. Hajlottan hordja évek terheit. Hajlottan és nem törten. A remény Ott gubbaszt némán szeme szögletén. Néha magasba lendül õsz feje, Mint októberi ezüstjegenye. Tesz, vesz. Kezében gyakran biblia: Hogy kínzaték az Isten egy Fia. És messze gondol és sóhajt nagyot S elnézi a sok õszi csillagot. A Hadak útját. Aztán lepihen És hazaindul a nagy, bús iven. Nincs rokona és nincs már könnye se, Õ hallgat s vár. Õ Erdély özvegye! `A gyermeket, ha alszik...` A gyermeket, ha alszik, simogasd meg Egy gondolatban, mint bársony virágot, Mely szirmait bezárta. Boldog éden Ringatja most szelíden messze, messze A nap zajától és a föld porától. Egy nagy aranykaput nyitott ki éppen, Melyet kerúbok õriznek dalolva S lábujjhegyen a smaragd rétre indul, Arany mezõre és ezüst patakra. Már mosolyog. Már visszatért megint Oda, ahonnan eljött s földre tévedt. Elõbbi életének társai, Kis szöszke angyalok közt hancúroz most, Szivárványszín labdákkal kergetõznek És jázminokkal verik arcul egymást, Örök narancsot esznek s nem mulandó Babákat ajnároznak égi hintán. Most elhervad a mosoly ajka szélén S búsan gügyög: kis társai szaladnak S õ fölbukott az ébredés göröngyén És földet ért ismét. Már sír az édes. `Ballada a hét tengerészrõl` Hét tengerész, mind ifjú és dalos, Hét bús merész a nagy tengerre szállott, Örök tengerre, mely vad viharos, De õk keresni mentek új világot. Hahó! Hahó! Milyet elõttük senki, sohse látott. Szárnyas vitorla vitte a hetet, Bíbor vitorla és bízó remény, Hét tengerész ujjongón énekelt Az ifjúság nótázó tengerén. Hahó! hahó! És halkan köztük énekeltem én. Tavaszi éjben Elmó tûz ragyog És a szirének vesztõn énekelnek És hullanak a nyári csillagok És vándor darvak õszi útra kelnek. Hahó! hahó! Hét tengerész tart távol, új egeknek. Világviharban, merre, hol kiút, Egy hang, rekedten és mégis dalolva Az éjbõl, mélybõl, örvénybõl kijut És fölzokog, föl, föl a csillagokba. Hahó! hahó! Hét tengerész hajóját Isten ójja! `Ajánlás` Hat tengerész bús révbõl nézi már A hetedikkel hogy száll, száll a gálya, Halottak élén égig veri már Dalát idõknek gyõzelmes dagálya. Hahó! hahó! Szállj, szállj hajó, jövendõk távolába! `Az öregségrõl` Az ember sokszor megszépül, ha eljõ Az öregség. Fáradt tekintetében Kihúny a vak mohóság, kapzsiság S szelíden pislog az emlék világa. A keze nem szorul konok ökölbe, De símogató békélten pihen meg Az ifjúság fején és vállain. A haja õszén megcsillan mosolygón A verõfény, mint a havas mezõkön, Melyek fölött a kéklõ végtelen van. Halk léptei a temetõbe visznek, De nem sietnek és gyakran megállnak Egy kedves arcnál, egy hervadt virágnál, Egy pohár bornál és egy bús zenénél. Az ember sokszor megszépül, ha eljõ Az öregség. Hadd szépüljek meg én is! `Arany estéje` Öreg, magyar szívéhez oly közel volt Október õsze Margit szigetén, Szemérmes fényû, fátylas, enyhe mennybolt, Melyen a felhõ kedves jövevény. Öreg karosszék lett a réve néki, Békés, dalos rév, hol ütemre megy A búcsúzó idõ, mely visszakéri Az életet, mely hajszálon remeg. S elszunnyadóban, hûvös délutánon, Míg gémberedõ ujja a gitáron, Elébe toppan Toldi és Piroska: Húnyt ifjúsága és hantolt szerelme, Az édes és bús vágyak zöngedelme S lassan lejár a hamvas homokóra. `Vojtina új levele öccséhez a drámaírásról` Hallom, öcsém, hogy a költõi pályát Választod, szóval az éhenhalást. Mert magyar dalnok sorsa nem javult föl, Mi több, lecsökkent jó Petõfi óta, Ki legalább szerkesztõ lett, szegény. Hiába vágyott új századba hajdan Csokonaink, ma is meghalna ifjan, Szárnyas lovát ha nem fogná igába! Nehéz az élet és nem kell a dal most, Csak hogyha sanzon vagy kuplé neve. Mégis, öcsém, ha már te mindenáron Csak literátor óhajtasz maradni, Van egy mód arra, hogy sikert arass, Csengõ sikert és ez a drámaírás. Ha van benned lemondás s nem kívánsz Költõ maradni: akkor rajta, bátran! Nem kell egyéb hozzá, csak egy írógép, Mert tinta, toll oly ósdi hagyomány már, Miként a lant, koboz és oly nevetség, Miként a múzsa csókja homlokodra. Ha írógép van s színigazgató, Ki darabodat elfogadja és lesz Közönség, aki beveszi, mi kell még: Csekélység habbal, szóval a darab! A tárgyát úgy válaszd meg gondosan, Körültekintõn, hogy egész világon Mehessen, még ha itt el is bukik, Nem árt, ha a szereplõk magyarok, Csak angolul ki tudják mondani A nevüket, mondjuk mister Braun, Miss Ilona. Lehet víg, szomorú A darabod, de vége jó legyen! Csak semmi szociális, nemzeti, Csak szerelem, jólét és semmi más! Nem mondom, egy kis bátor szókimondás Nem árt, de csak módjával, mert utána A közönség még vacsorázni óhajt S elég tragédia maga az élet S elég tragédiát írt már a Sekszpír! Fõ, hogy modern légy! És a technika Minden vívmányát fölhasználd vigan! A hõsöd jó sokat telefonáljon, A színfalak közt várjon autó rá, Repülõgépen szökjön a szerelmes A gazdag lánnyal s csekket is vigyen És rádiózzon a bõszült apa S jazz-band ütemre perdüljön le minden, Az üzlet üzlet és pénz az idõ! A dialógus hadd legyen lapos, Fél mondatokkal, semmi gondolattal, Részint mivel a költészet s a szellem Más lapra tartozik, részint mivel Kaviár kell a népnek, nem malaszt, Azért óránként néhány szellemesség, Wilde, Shaw uraságoktól levetett, Nem megvetendõ és igen kelendõ. Ám fõ a trükk: ezt egykor úgy nevezték: Deus ex machina. Ma csak mache. Hogy mi a trükk? Hát mi a vakparádé? A trükk az trükk, ehhez születni kell, De nem Árkádiában, annyi szent. Kész volna a darab, most jõ a cím És ez a lét s nem lét kérdése néha. A cím legyen nagyon sokat igérõ, De semmit el nem áruló. A cím Már félsiker, ha jó s egész bukás, Ha rossz. Jó címre, mint cukorra dongó, Jön a közönség. Mûgonddal keresd A címet (és csak erre kell ma mûgond). De eddig még csak félmunkát miveltél, Most kezdõdik dandárja: ez a reklám, A tizedik múzsája századunknak, A többi múzsát bátran pótoló. Ez hirdeti elõre: itt a sláger, Ki jobbat alkot, az már szemtelen. E múzsa már jazz-banddel dolgozik, Hírharsonákkal, hangos üstdobokkal, Repedt fazékkal és kongó kolomppal, Mert reklám nélkül lángész még lehetsz, De drámaíró nem lehetsz, öcsém. A reklám nélkül eljuthatsz a mennybe, De nem juthatsz el Bécsbe s nem lehet Végállomásod Honoluluban. S ha mégis, szép öcsém, költõ akarsz Maradni ebben a nehéz iparban, Akkor ne fáradj a színházhoz el, Hanem tedd a fiókba mûvedet. Talán majd eljön a hálás utókor (Bár úgy hiszem, hogy õ is feledékeny) És fölfedez egy késõ filozopter, Ki doktor lesz mûvedbõl és idõvel Egyetemen professzor, míg te szépen És csöndesen árvácska, viola, Rezeda és százszorszép is lehetsz A honi rögben és ha van szerencséd És pártfogód, még kaphatsz szobrot is, hajh És elneveznek rólad egy kis utcát, Hol a nyomor s a szenvedés lakik, S ez stílszerû, mert egykor itt te laktál! `Az ismeretlenhez` Én néha már találkoztam veled. Nem ott, ahol nevedben énekelnek És átkozódnak, nem a bús dicsõség Száz csarnokában, ahol én, eretnek, Félek farizeus tekintetektõl. De láttalak már haldokló nyulacska Bocsánatkérõ pillantása mélyén, És láttalak már kolduló öregnek Tekintetén, ki ódon bérkaszárnya Mély udvarában, mint valami kútban, Kintorna mellett az eget kutatta. És láttalak beteg babák szemében, Melyek, mint eltört mennybolt kékje, fájtak És láttalak egy revolvergolyóban, Mely jobb volt hozzám mégis, mint az élet. Mert akkor is téged kerestelek! `Szent Ilona` Mint börtön udvarán a bús rabok, Egymás után topogtak unt napok. Austerlitz víg napja éjbe húnyt És lassan elfakult a büszke múlt. A háromszögletes kalap kopott S csak szél trombitált és esõ dobolt. És néha vészes, rémes ütközet volt: Dübörgõ ágyút vontatott a mennybolt. De egyszer mégis álmodott a rab És fiatal volt álmában s szabad. Játszott a réten, gondtalan gyerek És egy csodás pillangót kergetett, A pillangó szállt s hogy megfogta szépen, Mint pára és köd, omlott szét kezében! Estére búsan hazaballagott, De édesanyja várta csókkal ott, Csókkal, dalokkal elringatta lágyan S a rab fölébredt a magányos ágyban. `Móricz Zsigmondnak` Minden szavadban a termõ magyar nyár Aranya csillog s magyar õsz bora, Mit férfiszívvel és elmével adtál, Oly fejedelmi magyar lakoma. A századok rád vártak és te jöttél Döngõ léptekkel, izmos és derûs, Maga a nagyság, a jóság, a bõség, Hogy homlokunkról száz felhõt elûzz! És jöttél, hogy a kárvalló szegénység Ezer bajának örök hangot adj, Hogy parlagán viruljon tiszta szépség S látásra nyíljon itt a szív, az agy! Ha megdobott kövével az irigység, Ha megcsúfolt sarával a galád, Lelked tovább tetézte drága kincsét S tovább pörölted néped igazát. Nemes vad voltál hínár-rengetegben, Hol mindig áll a hajtás, csapda int, Hol az igaz magyarság mindig ellen S elvérzenek legméltóbb álmaink. De a magyar nyár termõ kedve nem hül, A magyar õsznek forr még új bora És én hiszem, hogy gyõzelmedre csendül Minden pohár e tájon, cimbora! `Dugonics oszlopánál` Sírodhoz, Dugonics, szent öreg, eljöve Új kor énekese s tiszteletét teszi És hogy zöld laurus fonja be hamvadat Örvend néki egész szive. Karcsú, bús obeliszk tör föl az égre itt, Mint nagy lelked, amely túl homokon, poron És túl parlagon is, új Helikon fele Szállott, vitte a nemzetet. Áldott vagy, Dugonics, szent öreg, oszlopod Oltár lesz, valamíg Hunnia térein Árpád nemzete él s virtusa megmarad S lelkét nem lepi durva rög. `Velazquez halála` Mikor a végsõ este már közelgett, Tekintete még fölcsókolta hosszú, Mély búcsúcsókkal a gazdag világot, Melyet teremtett, színbõl és vonalból. Még megpihent a pápa komor arcán, Melyen az égi hatalom dereng át, A két Fülöpnek bús és büszke állán, Az infánsok és infánsnõk csoportján, Kik játék mellõl a trónusra lépnek És ellovagolt egyszer még elõtte Kis Baltazár Carlos királyi herceg Sötét lován, fényes tekintetével És látta újra Bréda átadását, Hol a gyõztes mosolygott és a vesztes Borongott, míg a lándzsák égbe nyúltak, A fõpapok és fõurak sorát, Kik méltóságot és gõgöt viselnek És látta a sok törpét és bolondot, Kik szomorúak és mulattatók, (Oly törpe néki minden földi nagyság!) Fájó szemével simogatta lágyan Öreg Menippust és csöndes Aesopust, Koldusait a pompázó világnak, Akiknek rongyát annyi áhítattal És tündökléssel öltöztette fénybe, Mint a királyok bíborát, brokátját S részvéte könnyét csillogtatta rajtuk. Mert bársony és rongy, arany és penész, Az udvar dísze és az utca árnya, A kerti ünnep és csapszéki mámor, Uralkodók és agarak szeme, Mind forma, szín csak, mely fakul, enyészik: A képek élnek hódítón, örökkön! `Vallomás` A szõke szépeket szerettem egykor, De jaj, idõm már alkonyatra tart És régen volt, hogy boldog kikelet volt, Most már magamban járom az avart. Úgy nézek szõke szépek víg szemébe, Mint hogyha jó kis húgom volna mind S a hûtelen egyetlenért cserébe Megáldom szívük ifjú álmait. `A dolgozókhoz` Kõmívesek, kik hordjátok a téglát, Hogy égbe törjön torony és tetõ, Ugye, tudjátok, hogy szent a verejték, Hogy minden nagyság abból eredõ? Lakatosok, kik zárakat csináltok, Melyek megõrizik a kincseket, Ugye, tudjátok, hogy a nyitja hol van Annak, hogy ínség és nyomor lehet? Asztalosok, kik fúrtok és faragtok, Hogy asztal, ágy és koporsó legyen, Mikor készíttek már egy nagy koporsót, Melyben a szolgaság lesz a tetem? Vasutasok, kik lámpákkal jeleztek És sípoltok, ha indul a vonat, Tudjátok-e, hogy egy új állomás vár, Hol mást nem látni, mint munkásokat? `Virágos barikádon` A régi május elsõ hajnalán, Mikor szemembõl elszállott az álom S a napnak elsõ aranyára lestem, Távol zenék ujjongó harsogásán Álmodtam ébren a szabad jövõrõl S az ablakot széttárva messze néztem S az ünneplõ népekhez szólni vágytam, Hirdetni az ember-testvériséget! Azóta sok május jött, véres és Virágos és fagyos és közönyös. De egyszer még szeretnék egy zenét, Egy tömeget, ünneplõn és dalolva, Szeretnék egy virágos barikádon Gyõzelmes és derûs szemekbe nézni, Egy vértelen és könnytelen tavasszal Ölelni át a milliók szívét, Hogy égig dobbanjon meg az enyém S elégjen egy virágos barikádon! `Mély az élet` A színpadon egy társadalmi drámát Komédiáztak a szegény színészek. A feleség, férj, az udvarló vitázott, Kongottak a szavak, én ásítottam. Unottan ültek s illedelmesen A többi nézõk, egy nagy, tömzsi bérlõ Már szundikált is kedves neje mellett. A színen egyre kopogott a frázis, A súgó néha kiabált rekedten. A tisztességrõl és a hozományról Beszélt a színész és egy új kalapról És autóról a molett színésznõ. A deszkákon port vert az unalom már. Én nem bírtam sokáig, elszaladtam S ahogy kiértem az utcára, láttam Magam fölött a tenger csillagot, Amint szikrázott tõlük a magasság És újra éreztem, hogy mély az élet! `Néhanapján` Szerény voltam világéletemben, Mindenben az egyszerût kerestem, Muzsikában mezei tilinkót, Borban is csak a homoki vinkót. Úri néppel nem igen kezeltem, Kis kocsmában mulatott a lelkem, Nagy városnak nem lettem lakója, Hegyek alján jobb nekem a róna. De azért van bennem büszkeség is S néha szûk még a csillagos ég is S úgy nézek rá gõgös hatalomra, Mint Mózesre az Úr csipkebokra. `Dús õszi nap...` Dús õszi nap: talán ez az utolsó S talán azért is oly szép. Bús remek. Pereg az ákác lombja és az orsó, Sorsom orsója is gyorsan pereg. A nap most ontja aranyát pazarlón, Hogy megremeg e fényben a levél És néha szél jön és csöndes viharzón Aranyesõ hull, haldokló, ledér. Ó nap: te is búcsúzol már e tájról S tûnt nyári ünnepek fényét viszed, A tarlón már szürkéll az õszi fátyol S dérrel derûsek már a reggelek. A csorda már a kora délutánban Ballag haza, az árnyék egyre nõ S az õszirózsák hervatag hazája Szelíden vár: a boldog temetõ. `Mortui...` Ha a halottak ünnepén Minden síron kigyúlna egy láng, A távol csillagokba félve néznék S riadva mondanák: a föld ég! Ha a halottak ünnepén Minden síron egy rózsa nyílnék, Be megszépülne ez a vén föld És lenne rózsás temetõkert! Ha a halottak ünnepén Föltámadnának a halottak, Ki merné megmondani nékik, Hogy mind hiába éltek, haltak? `Matuzsálem` Csak üldögélt s elnézte a világot, Az embernyájat és mint nõ e nyáj. És mindig új jött s mind a földbe szállott, Õ éveit rég nem számolta már! Oly messze ment már a sok ifjú hajnal, Mikor szívében még tavasz derült, Rogyó inakkal és hajlott alakkal Õ a ráváró sír szélére ült. Tûnõdve hallgatott s kereste rég Elmúlt dalok elnémult ütemét, Ha ifjú párok vígan énekeltek! De nem találta és ámult nagyon, Ha gyermeket látott arany napon. Nem tudta már, hogy õ volt rég a gyermek. `A halálhoz` Te hegedülsz a hegedûkben. Te tündökölsz tavasz-derûben. Te csillogsz szerelem szemében. Te szunnyadsz az anyák ölében. Te mosolyogsz poharak mélyén. Te hárfázol a nászok éjén. Lágyan te ringatod a bölcsõt. Te hangolod az árva költõt. Reménytelenség menedéke, Álmatlan álom, szende béke, Téged remegnek és remélnek. Halál: te vagy az örök élet. `Emberi hitvallás` Hiszem, hogy járt e földön egy szomorú magányos Galileai férfi, ki harminchárom évvel Többet tudott, mint minden Cézár, poéta, mágus S szelíd szava erõsebb, mint minden büszke kétely. Hiszem, hogy az igéje túléli dómok ormát, Az arany kupolákat, a máglyát és a kardot, Hiszem, ha sohasem jõ, mit hirdetett, az Ország, Hogy az az Út, Igazság, melyen õ égbe tartott. Remélem, hogy e földön, mely völgye siralomnak S csillaga küzdelemnek, a dúvadak helyébe Szelídebb népek állnak s rózsásabb lesz a holnap És nem lesz a bitófán mártírhalott a Béke. Remélem, hogy a munkás megkapja méltó bérét És nem lehet henyélni bíborban és selyemben S a paloták alatt nem támolyog az éhség S ebek harmicadán nem tengõdik a Szellem. Szeretem e világnak minden gyönyörûségét És minden bánatát, a napot és esõt, A márciusi zsongást, a decemberi békét, A kelõ csillagot és a lepihenõt. Szeretem kis fiúk és lányok forradalmát Iskolák udvarán s a dérvert öregeknek Bús topogásait, sírok örök nyugalmát, Csak Mammon, gyilkosunk, csak téged nem szeretlek. 1926 `Immortel` Én kedvesem, ha majd a hûvös ágyon Némán heverve hallgatom szünetlen, Hogy az esõ kopog az õszi csendben S hogy nõ szívembõl égõ, vad virágom, Ha majd a hold halvány mosolya réved Kísértetes estéken egy keresztre, Mely nékem is nyugalmat hoz s az élet Kínját megváltja: gondolj kedvesedre. Ne arra, aki nem tudott e földön Szeretni és gyûlölni, halni, élni, Kinek a léte rabság, sírja börtön, De arra, aki száll büszkén az égi Szivárvány hídján boldogan dalolva S nem hervadó rózsát fon homlokodra. `Katona József sírján` Ó legszentebb hant Alföldünk szívében, Gyász és dicsõség orma, kun halom, Világító torony a magyar éjben, Hol megváltássá lesz a fájdalom! Itt álmodik a nyugtalan magyarság Örök kérdõje: élet vagy halál? Itt fekszik õ, ki megharcolta harcát, De békességet sohasem talál. Minden magyar tusában újra vérzik, Minden magyar bukásban rémlik õ. Fölötte nem megy el a vén idõ: E földön még az õ vetése érik S velünk lesz õ, magányos halhatatlan Az aratásban és a diadalban! `Nefelejcs` `Blaha Lujzának` Most némultál el, édes csalogányunk, Mikor a bánat éje oly sötét, Mikor oly zordon és oly még magányunk S vihar veri vén erdõnk üstökét! A kacagó és daloló magyar kedv Madara voltál s elszálltál tova, Most már csak hamvadó emlékezetben Csillog szíved nótája, mosolya. Szép szemeidben pásztortüzek égtek, Víg ajkadon rónáink tengerének Ezer dalt termõ aratása csengett: Bûbájadon egy boldog nép merengett... Mikorra térsz meg ifjan, szépen, újra, Magyar derû, magyar kedv: Blaha Lujza! `Magyar János a bakon` Körötte víg vásári tarkaság van, Sok mutatványos mókázik javában, Igéret puffog, játékpuska durran, A hinta leng a szédítõ azúrban. János nyugodtan és hallgatagon A vásár szélén gubbaszt a bakon, Magára húzza jól öreg subáját S tekintete a távolokba vág át. A földeken jár ballagó esze, Hol dallam néki növõ fû nesze, Hol csöndes és derûs a végtelenség És boldogok a békés naplementék. Mert nincs a földön semmi panoráma, Mely szebb lehetne, mint az õ határa, Hol verejtéke áldását aratja S hol fáradt testét egykor visszaadja. János csak vár, csak hallgat a bakon. Az örök élet õ, a nyugalom. Egy ezer évnek fénye, árnya arcán S elnéz közönnyel a világ piarcán. `Görög prológ` Pán sípja dalol most, édes fuvola S a szép görög égnek napja ragyog. A mának borúja száll messze, tova, Ifjak boldog csapata táncba fog: Erdei nimfa, forrási najád A víg faunnal kelleti magát, A völgy ölén és a hegy oldalán Örök melódiáját fújja Pán. Az isteneknek is kedves a tánc, Hol ifjú szíveknek új ritmusa ver, Hol lejt az öröm és szökell a vágy... Fel hát, fiatalság, fel, táncra fel! Ujjongjon az ének, dobogjon a föld, Lobogjon a hajban a tirzusz, a zöld! Evoé, éljen az élet, a szent, Elég pihenõnk lesz majd odalent! `Koncert` Szemem lehúnyva hallgatom És föligézem arcodat. Te ringatózol a dalon, Te rengeted a húrokat, Téged dicsérnek a vonók És áldanak a trombiták, Csellókban a vágyam zokog, Dobokban a szívem kiált. Fülem befogva hallgatom, Hogy harsonáz a szerelem, Hogy dübörög e hatalom Idõkön át és tereken: Hogy rázza emlék lombjait, Hogy tépi élet sudarát. Ó Anna, lelkem dalait Neved hogy viharozza át! `Nyugasztaló` Már rég nem gondolok felõled, A szerelem ma temetõkert, Már nem járom a temetõket. Már rég nem énekelek néked, Az énekek nagy messzeségek, Már nem látom a messzeséget. Már üldögélek földi porban, Gyönyörködöm alkonybiborban S álmot lelek homoki borban. `A szentesi határban` Itt álmodik Attila valahol... Fölötte bús darumadár dalol, Fölötte magyar ég kék sátora S a hunok harca áll s hunok tora. Keressük õt, a nagy, erõs Vezért, Ki csillagokba nõtt s szívünkbe fért, Kinek szent kardja s lelke gyõztesen Királykodott e földi téreken. A magyar táj ölelve rejti õt, Fölötte zúgnak viharok, idõk És hullanak a népek, csillagok: Attila jön! Hunok, virrasszatok! `Megint japánosan` Az új tavasz elõször nem a város Borús zugába kukkan boldogan. A temetõbe surran és virágos Sírok között méláz s új dalt fogan. * A hold olyan magányosan virraszt ma S olyan talányosan a vén egen, Mint öreg úr, kinek könnyét kicsalta Egy régi, régi, régi szerelem. * Papírból építettem én lakásom, A földrengés se dönti meg soha. Világít benne gyászon és homályon Lement napoknak elhunyt mosolya. `Férfiat énekelek...` Férfiat énekelek, lantom új dalra fölajzom, Áhitat és kegyelet rózsáival ékesitem föl És sarut oldva jövök antik mértékkel adózni Annak, akit költõk minden koszorúja megillet. Mert maga vátesz volt, tisztán megmondva jövendõt, Melynek fölragyogó napját õ hozta nekünk el S szörnyeteg árnyaival küzdött, aggódva, remegve. Ódát érdemel õ, nem is ódát, ünnepi himnuszt, Pindaroszi szavakat, melyek árja egekbe csapódik S múló gyászokon át az örök fény ormait éri. Ó de ma oly fájó nagyságra tekinteni mélybõl, Csonka világunkból fölnézni ily nagy egészre, Törpék harca közül Atlas vállára meredni, A hazai földnek gondját, aki bátran emelte S hogy mégis mozog, ezt vallotta, hitte halálig. Ó mily vátesz is õ: mély, bús pusztába kiáltó, Századok éji ködét föltáró tünde szövétnek, Mely a jövõ hajnalt várván, virrasztva elégett. Férfiat énekelek, ki a restül álmodozó hunt, Messze kelet népét tettekre ragadva vezette Tétlen tengésbõl diadalmas eszmei harcba! Hol van most a magyar és hol van most a vezérlõ, Merre megyünk, meddig, vereségek népe, fejetlen, Meddig paskol még bennünket a gyász s a gyalázat? Férfiat énekelek s remegõ lélekkel idézem Isten tûnt remekét, elszállt lelkét a magyarnak. Õt, akiben szerelem üdvösség s kárhozat egyben Élt e honért s népért s inkább omlott el a téboly Szõnyegein, ám nem nézhette fajának elestét. Döbling: rácsaidat megrázva figyelte vak éjben Távol népe jaját, puskáknak tompa zenéjét, Mint a magyar puszták rab oroszlánsarja, homályos Emlékek s álmok pirkadtak néha agyában Régi diétáról, új hídról, büszke folyóról, Mely laza gátokon át harsogván törtet elõre És a szabadságnak tépett zászlója taréján. Ó hány végtelenül ólmos és lassu napod múlt S néha a méla magyar Bánát költõje, a bomlott És szilajon zokogó Lenau cincogja füledbe Az eltûnt éden, vesztett föld síri keservét S az idegen zsarnok pandúrja kutatta a titkod! Én, e kései kor elfáradt lantosa, íme Száz év tûnte után hívlak, jõjj el, soha jobban Nem várt férfit e táj, soha inkább hõst, aki alkot És e szörnyû kaosz szennyes vizein lebegõ nagy Lelke szaván ismét élet lesz s új Magyarország! `Martinovicsék` A szolgaföldben nem nyughatnak õk, nem, Följárnának a magyar temetõben. Nem is merik ma eltemetni õket És nincs számukra még e tájon õskert. Maradjanak is itt egy ideig, Míg szolgaságunk éje letelik, Maradjanak, virrasszanak a csontok, Míg bennünket gyötörnek szolgagondok. Maradjanak: a kiégett szemek Sok úri bûnre hadd tekintsenek, Hadd legyenek bírák most, kiket egyszer, Halálba küldött egy gaz, régi rendszer! Majd lesz még egyszer május e világon S nagy temetés egy víg föltámadáson. Szabad népeknek boldog milliója Kísérje õket egy új Panteonba! `Az ismeretlen katona` Én nem ünneplem õt, én gyászolom Fekete posztós dob nélkül, magamban, De milliók nevében, akik élnek És föltámadnak majd egy szép napon A sírból, mit ma országnak neveznek. Én nem ünneplem õt, én átkozom Vezéreit, kik vérmezõre vitték Fiatal testét, ifjú álmait, Szabad jövõjét, boldog büszkeségét Idegen célért, idegen pokolba. Én nem ünneplem õt, én siratom A vértanút, ki mások vakhitéért Az Antikrisztus lovasát követve Az embertelen, gyilkos kötelesség Parancsszavára az árokba fordult. Én nem ünneplem õt, én jól tudom, Hogy mily barlangban fõzték azt a mákonyt, Melytõl bódultan tántorgott a nép És innen és túl vér a vérre támadt És innen és túl a halál tanyázott. Én nem ünneplem õt, Johann Kovács, Schmidt, Shmith, Forgeron és Forgiarini S a többi mind, elnémult ajkaikkal Az égbe és szívünkbe azt kiáltják: Elég legyen a meddõ pusztulásból És vesszenek a rombolásra bujtók! Én nem ünneplem õt, a sírokon, Melyek a földet dúsabban borítják, Mint a vetés, nem taposok gazul, Halálukért hirdetve új halált, De vallom és hiszem, hogy szent az élet, Szent, szent, százszor szent. Ámen. Úgy legyen! `Egy ház` Eltûnik egy ház. Alacsony tetõvel Nem ostromolta gõggel az eget, Míg állt, nem tûnt fel senkinek e tájon, Öreg anyó volt, élt már eleget. De nekem a szívembe vág a csákány, Mely falait lebontja, mert nekem E ház volt gyermekségem, ifjúságom, E szürke ház volt színdús életem. Ez alacsony tetõk alatt magasba Ó hányszor lendült homlokom, dalom, Hány álom ringatott alvón, imetten És háború zúgott s forradalom. Itt éltem én, a gyermek, ki öreg volt És aki mindig nagy gyermek maradt, Itt sírtam én, mint ifjú, ki sosem volt Fiatal s várt egy végsõ diadalt. És innen néztem a szabad jövõbe, Mint férfi, mikor nõ, sors elhagyott S a boldogtalan tegnapért cserébe Köszöntöttem a szabad holnapot. Itt virrasztottam álmaim fölött én, Mint kapitány a süllyedõ hajón, A földet kémlelõn, mely ott dereng már Egy új hajnalban. És majd hallgatom, Hogy cseng a csákány, görnyed a gerenda, Hogy dolgozik, ront, bont a faltörõ. Hogy épül álmon, harcon és kudarcon, Egy élet romjain túl a jövõ! `Tápai nóta` A tápai templom öregebb apádnál, Vénebb a kriptában pihenõ apátnál, De az Isten régibb, mint a régi oltár, Idõsebb õ minden kõ-kövön templomnál. A tápai lányok mennek a misére, A tápai vének várnak az igére, A földek esõre, a kaszák a nyárra, Nincstelen szegények egy nagy aratásra. `Esti dal` A nappal fényében, zajában Elõdöng árva egymagában A lelkem, tévedt jövevény, Oly idegen nekem a hajsza, A szívemet dalokra ajzva Oly inkognitó megyek én. De ha az alkonyat leszállott, Olyan kedves, kámzsás barátok A barna árnyékok nekem, A messze menteket idézik, A múlt szelíden iderémlik És földereng az életem. `Isten kezében` A júniusi napnak záporában, Mely aranyat nyilaz álmatagon, Lyukas nadrágban és kehes kabátban Öreg csavargó alszik a padon. Körülötte az élet dele forr, zúg És robognak a ringó gépkocsik, Õ lógó fejjel más világba fordúl És egy boldog májusról álmodik. Elnézem én gyöngéden és irígyen, Az élete és padja oly kemény, De õ most végtelen puhán, szelíden, Bizton pihen az Isten tenyerén. `Anna örök` Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimbõl lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendõmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen. `Mindig velem` Én emlékszem, már játszottunk együtt mi Nagyon régen és nagyon messze, messze. Nem Anna voltál, nem is volt neved még És akkor is a végén szomorúan Elváltam tõled és e földre jöttem. És gondolom, fogok még játszani Aranyhajaddal, bársony vállaiddal, De akkor is, a végtelen ködén át Egy régi válás rémlik majd felém még, Egy régi név, egy régi szomorúság. `Haladék` Menekülünk a láthatatlan És ismeretlen rém elõl, Ki ránk les százezer alakban És egyszer mégis csak megöl. Ki ránk vár fényben és ködökben, Alattomos gyilkos, konok, Minden bukásban és örömben Õ közeleg, az átkozott. Megengedi, hogy dalba fogjunk, Hogy csókoljunk egy tünde nõt, Elnézzük, percek üdve hogy fut És mint nõnek a temetõk. Megengedi, hogy meneküljünk Mámorba, ködbe, bús vakon, Hogy végre lássuk: itt a vesztünk S érezzük: nincsen irgalom! `1926. július 31.` Petõfiért toroz a társaság, Fölzengenek a víg és bús danák, Az örök ifjú lelke bujtogat Vad vágyakat és édes álmokat. Kis kocsma éjén nótás magyarok Emléke és reménye kavarog. És egyszerre az ivó ajtaján Megjelenik egy kedves barna lány, Szemében tûz és ajakán mosoly, Oly tiszta, édes, oly derûs, komoly, Magyar lány és a költõ nézi õt És fájva látja tûnni az idõt. Mily fiatal, mily szép, ha látta volna Petõfi õt, ily bájjal andalogva, Tán legszebb versét írta volna itt! Fiúk, igyunk! Idézzünk Valakit! `A koldusnak` A koldusnak, ki áll az utca sarkán S kinek vállán egy élet terhe roskad És vak szemében egy világ halála, A koldusnak egy rongy papírt vetettél És azt gondoltad, hogy most jószivû vagy. Koldus elõtt én röstelkedve állok És nem tudom, hogy mit mondjak neki, Szeretném homlokát megsimogatni, A derekát szelíden átölelni, A szívemet a kalapjába tenni És engedelmet kérni tõle szépen, Hogy én még látó szemmel baktatok Az örömök útján a sír felé, Hogy én még nem görnyedtem meg a sorstól És úgy szeretném biztosítani, Hogy én is, én is oly koldus vagyok Testvére és bajtársa, szenvedõ, Mert boldogabb és szabadabb jövõt Neki már nem merek ígérni én se, Mert neki megváltója a halál lesz... `Ne bántsátok a lombokat` Ne bántsátok a lombokat: Susogta George Sand a halál elõtt. Nem értették meg, én megértem õt. Ne bántsátok a lombokat, Hadd nõjenek, viruljanak az égre, Hadd mosolyogjanak napban, esõben, Hadd ringassák a békés fészkeket, Küldjék magasba a rigók dalát. Hadd boruljanak össze boldogan, Ha alattuk a szerelem tanyázik És hadd terítsenek álompalástot Az élettõl elfáradt vándorokra. Ne bántsátok a lombokat, Hadd játsszanak alattuk gyermekek, Akik az elsõ lépést most teszik, Tipegve ismeretlen cél felé És hadd pihenjenek meg a halottak Zöld sátraik alatt a rögök ágyán, Ne bántsátok a lombokat, ti élõk! `Tehenek` Minden este fáradt baktatással Elvonulnak ablakom elõtt, Feketén és fehéren kocognak És nem látnak soha engem õk. Nem tudják, hogy felleg jár az égen És kigyúlnak fönn a csillagok, Nem tudják, hogy nyílnak az akácok S kémény füstje égbe kanyarog. Minden este jönnek nagy csapatban, A szemükben egy bánat borong S ami bennük elmondatlanul fáj, Monoton zokogja a kolomp. `Új dalok japán módra` A vadludak a nádasban kerengnek Az õszi szélben búgnak, mint a bú, A régi helyet, kedves, ne keresd meg, Ó, mert a múltba vissza nincs kapu. * Halványan mosolyog a hegy a tóban, Mely lábánál szelíden szendereg, Emléked a szívemben egyre jobban S tisztábban tündököl, kedves gyerek. * A lampiónnál fényesebb a csillag, Mely égi ünnepen csügg, milliom, De ünnepén szerelmes álmaimnak Te vagy a csillag és a lampion. * Havas tetõkrõl jó a völgybe nézni, Hol rizs terem és karcsú pálma int, Havas fejjel jó néha fölidézni Az ifjúság mosolygó árnyait. `Látjátok, feleim` Elnéztem egyszer egy arany koporsót, Mely csillogott a komor kirakatban Az arany napban, fejedelmi fényben. A tavasz minden ragyogása rajta, Mellette elszürkült a többi érc, A bronz, ezüst, az ólom és az ón. A sétálók megállottak az utcán S a loholók is e nagy fényre néztek. ...Valaki jár közöttünk boldogan, Valaki áll fölöttünk gõgösen, Valaki él, valaki meghal egyszer S némán e drága arany ágyba fekszik. Elnéztem csöndes búsan e koporsót, Mely csillogott a komor kirakatban, Amint mindennél büszkébben, dicsõbben Ott tündökölt és élt ez a koporsó És várta õt, ki benne elpihen majd. `Újabb dalok japán módra` Sárkányokat eresztettünk a réten S a szél elvitte messze, hirtelen, Kerestük õket sírva és remélve, Talán megleljük majd egy más egen! * Kis kedvesemnek volt egy õzikéje, Szemében mindig bánat csillogott, Mint nõvéremnek, úgy néztem szemébe És úgy szerettem õt, mint hû rokont. * A világ titkát nem lelték a bölcsek, A világ titkát nem kerestem én, De már tudom, mért szomorúk az õzek S mért oktalan e földön a remény! * Az égi hírnököt nem látja senki, Mikor közöttünk halkan megjelen, Az üdvösséget hozza, vagy a semmit? Mindegy: túlvisz e fájó életen! `Este az alföldön` Az alkony kéken hamvazó ködében Most térnek nyugovóra mind a házak, A csöndbe bámulnak komoly fehéren S tetõiket lehúzza az alázat. Az ablakok kis, vaksi fénnyel égnek, Öreg parasztok néznek így az éjbe És lecsukódnak jó korán e fények S virraszt tovább az udvar jegenyéje. Mint régi csõsz, dúdolgat egymagában S a csillagokba nyújtózik didergõn, Alatta boldogabb a tyúkok álma S ha elszundít, hát õ is egy az erdõn. Az országút elindul bandukolva Az éjszakában, tornyokat keresve, Fáradt utast és aranypénzt a porba S egyszer csak eltûnik a végtelenbe. `Vidéki rejtekben` Csönd és magány révében hallgatom, Miket susog a hírek rádiója, Szelíd akácra nyílik ablakom, Az utcán egy talicska megy kocogva. Az asztalon virág és könyv terem És néha vers. A messze, végtelen Tenger búg így az álmatag csigában. Künn a veszély most harsog. Szörnyû áram Kereng a földön, amely reng, vajúdik. Az ember vívja véres háborúit S a véren át a jövendõbe törtet S míg a világ kapui egyre döngnek Csönd és magány révében hallgatom, Miket susog az alkony és a lomb, Mint szökevény harcos, kit mindhiába Szólongat e század vad trombitája. `Élet` Egy régi városban kószáltam egyszer, Hol minden olyan ódon és komoly volt, Oly feketék a házak az idõtõl, Mely századokat hamvazott reájuk. A szobrok virrasztottak, méla márvány És komor bronzköntösben, égbe nyúlva, Halott császárok, régen volt vezérek, De karjuk az élõk fölé meredt még Parancsoló és tiltó mozdulattal. És eltévedtem egyszer keskeny utcák Közeibe, hol mintha elfeledve A múlt tovább folytatná életét: Fehérszakállas vének kandikáltak Vasrácsos ablakok mögött a napra, Mely aranypénzét pazarolta prédán Egy ifjú nõre, szépre, álmatagra, Kondor hajúra, karcsú termetûre, Talán Zsuzsánna, Eszter, vagy Judit -- S a fiatal nõ ment a napsütésben, Sötét hajában bíborszínû rózsa. E régi városban õ volt a nagy kincs, A szerelem, az üdvösség, a termés, Halott császároknál hatalmasabb, Mert egy jövendõ életet viselt õ! `Isten lámpásai` Az újságban volt: Varga Mancika Lámpát tisztított. Mostohája mondta, Hogy olyan fényes legyen, mint a nap S oly tiszta az üvegje, mint a kristály. És Mancika remegve fogta kézbe A síma hengert, mert a mostoha Kegyetlen volt, akárcsak a mesében. És így esett, hogy reszketõ kezébõl Az üveg kiesett s ezer darab lett. És ekkor Varga Mancika halálos Ijedelemmel és szomorúsággal Maga elé meredve nézte, nézte A szörnyû kárt, a rettentõ csapást És elsötétült tört lámpása láttán Egész világa körülötte és õ Szép csöndesen s nagy gyorsan leemelte A polcról azt a homályos palackot, Melyben zsírszóda volt s kiitta sebten. Az újságban volt: a Rókusba vitték, Hol már eszméletét nem nyerte vissza S reggelre egy jobb létre szenderült... ...És akkor szállni kezdett hófehér, Fénylõ szárnyakkal a felhõk fölött, Nagy messze, mélyen elmerült alatta A nyomorúság és a mostoha, A külvárosi szürke bérkaszárnya A tüdõvész s éhség áristomával, Hová a nap még délben sem tekint be. S egyszerre csak nagy, tiszta fények égtek, Amerre szállott, ragyogó magasság Fogadta, eddig nem hallott zenével. A jó Isten maga vezette kézen És szólt: Ezek az én lámpásaim, Ezeket nem kell tisztogatni. Mindig Itt fényeskednek felhõ, gyász fölött. Válassz közülök egyet, Varga Manci! És Varga Manci választott egyet S mikor a fényes lámpást kézbevette, Az elkezdett káprázatos dicsõen Tündökleni és melegíteni, Mint csak a jóság és a szeretet, A részvét és az irgalom a szívben. `Az idõnek` Idõ, örök öreg, ki messze, fenn A végtelen szikláján ülsz magad S csak nézed hallgatag, vén bérceken, Hogy az eón, az év, a nap halad. Csak nézed, hogy a tenger és a könny, A vér és víz hogy árad és apad, Csak nézed, hogy vív a fény és a köd S hogy múlik el világ és pillanat: Idõ, örök öreg, mi lenne, mondd, Ha egyszer elszunnyadnál és e zord, Nem lankadó játék megállana: A hulló õszi lomb a lomha légben S az elmúlás halálhozó ködében Szívembõl szálló sóhaj dallama? 1927 `Soha...` Költõ vagyok csak, semmi más, Levél, ki elszakadt a fáról, Repíti vágy és álmodás, Hajnalba hull az éjszakából. És néha föl az égre száll És néha visszahull a sárba És néha egy bokrot talál, De soha sincsen nyugovása. `Halott társak üdvözlése` A temetõkbõl indultam közétek, A temetõknek éneklõje, én, Halottakat magasztal ez az ének, Kik halhatatlanok a hír egén: Az élõk vígak, búsak, ifjak, vének, Emlék az egyik, a másik remény. Õk élnek harcokon, kudarcokon túl, Nekik örök harangok hangja kondul. * Elõször téged hadd köszöntelek fel, Ki minden márciusi ünnepen Ódát teremtél a magyar berekben, Mint a tavasz, ki ibolyát terem. A zsarnok ellen harcoltál rímekkel S akartad, hogy a nép boldog legyen! Forró szívedre hull bár szürke sír, Lángod hevít még: Ábrányi Emil! * Hogy az õskertben Mélázva jártam, Egy szelíd, csöndes Sírra találtam. Tücsökdaloknak Szunnyad itt lelke S kuruc-nótáknak Örök keserve. Magyar virág nõ Hû szív porából, Itt álmodik már Endrõdi Sándor! * Egy harmadik sír havas orma A Kárpátokra gondol zordonan, Hol a szabadság bujdokolva Most a téli szélben rohan. Egy fáradt harcost rejt e sír ma, Mely mint a Tarpatak, dacos, Virrasztva néz bús álmainkra A bérclelkû Bartók Lajos! * Tüzek költõje, Kiss József, idézlek, Ki elindultál a csegei révnek Nagy jegenyéi alól és dalolva Bebotorkáltál a magyar Pantheonba. Ki színnek, fénynek szerelmese voltál És szomorú, szürke hamuba holtál, Megüzenem: a magyar tüzek égnek S lesz új dala még a régi dicsõségnek! * Az egri földben eggyé vált a röggel Az áldott test, szívébõl rózsa nyit És viola és rezeda és jácint, Mely csöndes egri csillagokba int. De csak a testét kell itten keresni, Melyet a hant édes puhán borit, A lelke ott él millió magyarban, Ki a szívébe zárta Gárdonyit! * Egy új sírnál még meg kell állni hosszan: Magyar költõk tolmácsa hallgat itt, Ki, mint viharban mély orgonaszólam, Lelkünkbe búgta jósok dalait, Ki szózatos ajkával a romokban, Az égbe tört fel, mint a szikla hit, A teremtés nagy Michel Angeloja Formálta nekünk Jászai Marit! * A temetõkbe ünnepelni hív ma Valami boldog, bús, magyar varázs, Mert a jövõnek ott szunnyad ma titka, Mert sírok ormán lesz föltámadás! `Forgácsillat` Az asztalosmûhely elõtt Megállok én pár pillanatra S a gyaluforgács jószagát Hosszan, mélyen szívom magamba. Mûhelyben voltam gyermek én, A munkát játszva itt tanultam S a gyaluforgács jószaga Köszön felém s idézi múltam. Ez volt a tömjénem bizony S néztem, mint rég az égi gyermek, Hogyan faragja nagyapám Öreg betûit egy keresztnek. `Kaisergruft` Itt nyugszanak örökre egymagukban, Várják az angyalt, aki trombitál, A nép tovább él és hódít a munka, De nem kel fel a császár és király! A régi város új idõkbe indul És új zászlókat lenget új tavasz, Õk nem mozdulnak többé sírjaikbul, Melyet a bús enyészet behavaz. Mily kis helyen megfér a nagy dicsõség, A hatalom, ha gazdája nem él És nem kell néki semmi pompa, õrség, Mely más erõnek más nótát zenél. Halott cézárok: én megyek a napra, Szabad jövõbe, mely nekünk ragyog, Élõ tömegben boldogan haladva, Mert rabok voltunk s nem leszünk rabok! `Cigánynõk` Nagyon szerettem õket kis koromban, Ha a sarokban titkosan susogva Kártyát vetettek a buzgó cselédnek, Ki nékem az új nótákat dudolta. Bámultam õket, ahogy naptól égett Barna arcukkal, tarkabarka rongyban Ballagtak és nézték báván a várost S szemük parázslott boldog izgalomban. Szerettem õket izzó, édes órán, Mint karcsú párduc, nyúltak el zihálva S én lázasan, fájón öleltem õket És emlékeztem forró Ázsiára. `Ballada` Tizenkét hószínû ménen Tizenkét barna lovag. Mennek a ködben, az éjben Büszkén és hallgatag. Mennek száz pusztaságon És tüskén, bokron át S hallanak messzevágyón Egy mennyei orgonát. Az üdvösségnek vára Ki tudja, merre lehet, Õk mennek télbe, nyárba, Ûzve a fellegeket. Már majd valamennyi lovagnak Galambõsz szakálla van S hogy lóhalálba rohannak, Az idõ velük rohan. És köztük egy fiatal hõs, Ki néha visszatekint S bámulja a hervatag, rõt Erdõknek szépségeit. Valami dallamra gondol, Dajkája dúdolta talán, Szeretne leszállni a lóról, Heverni domb oldalán. Meghalni, ajkán egy névvel, Mint boldog, balga gyerek. De tovább ügetnek a vének És õ is utánuk ered. `Óda Beethovenhez, magyar változatokkal` Dobokon, hegedûkön, zongorán, trombitán És minden hangszerén egy ujjongó világnak, Téged zenél a föld ma, egetverõ titán, Ma téged énekelnek és téged orgonálnak. Én is, e csonka táj és árva faj fia, Csöndes panasz zenésze, fölhangolom ma lantom S ha nincs is húromon méltó melódia, A magam bánatát lelkedhez elsóhajtom. A magam bánatát, amelyben ott borong A magyar bánat is, rab milliók keserve, Szegénység, szenvedés titánja, homlokod Felénk hajol, borút és megváltást jelentve. Magyar föld szellemét érezted egykor itt, Tavaszi hold alatt, martonvásári éjben, Emlék, melyet örök, szent mirtuszág borít A halhatatlan és dicsõ kedves nevében. Ki tudja: búsuló juhászok éneke Szállott színed elé és pásztor furulyája, A magyar fájdalom rokon üzenete, A magyar Pasztorál, az édesbús, az árva. Ki tudja: hegedûnk és cimbalmunk szavát, A vádat és panaszt nagy lelked befogadta És túl minden koron és minden tájon át Ott ujjong, ott jajong az örök zenekarba! Mert testvér vagy velünk, akármily glóriás, Sorsunkat dalolod, Isten nagy muzsikása, A végzettel dacolsz, halál ellen kiszállsz S a síron trombitálsz boldog föltámadásra! Dobok és harsonák, hegedûk, zongorák, Mind az Öröm végsõ gyõzelmét viharozzák, Beethoven üzeni idõn, világon át: Lesz még egy ünnep itt, szabad, nagy Magyarország! `A szabad jövõ lovagjai` Szent György lovag a sárkányt gyõzte le, A sárkánynak volt tizenkét feje, A sárkány, mely bennünket porba fú, Ezerfejû és millió karú. Dalokkal õt hiába áltatod, Dologgal õt hiába áltatod, Õ mindig többet követel: Szived. Agyad, véred, mind, mind hozzáviszed! Szent György lovagja a jövõnek az, Ki nemcsak vallja, hogy vesszen e gaz, De harcol is kitartón ellene, Mert küldi az Igazság szelleme! Áldott, akit nem bódít e fene Baziliszkusznak bûvölõ szeme, Ki tudja, hogy õs ellensége ez S feléje eszmét és erõt szegez. Igazságdárdák, vígan szálljatok, Vén szörny szívébe eltaláljatok, Romlott szívébe, amely szívtelen: A kegyetlennek nincsen kegyelem! `Kútba néztünk` Mi kútba néztünk hosszan, mélyen S hiába látjuk az eget, Kiábrándult tekintetünkben Kutak örvénye integet. Tenger könny és vér volt a kútban És fölfordítva az egek, Halál és kárhozat vigyorgott, Azóta sírni sem lehet. Mi kútba néztünk hosszan, mélyen, Reményünk mind beleveszett, Fölöttünk, mint a vész harangját Halljuk kongatni az eget. `Josephus szobránál` `Bécsi emlék` Fönségesen, mégis jóságosan Ül érclován cézár a Burg mögött, Mint hû Titusz, mint bölcs Mark Aurél. A déli nap is mosolyog fölötte, Bár birodalma napja már lement. Az emberek tolonganak a téren, A nagy szobor tövén kis emberek, De élõk és az élet hatalom, Az ország és a dicsõség az élet. Egy kapu aljában sápadt, sovány, Síránkozó koldúsanyóka gunnyaszt, Köhögõ kislányt tart a karjain És várja fáradtan az alamizsnát, Mintha a déli nap is elborulna Egy pillanatra, hogy rájuk tekintek. Ó boldogító cézár, Josephus, Ki népeket váltottál volna meg, Lám, ércben tündöklõ formád elõtt Még mindig ott virraszt a nyomorúság, Hiába tárja karjait feléd, Hiába intesz néki érckezeddel Fönségesen, mégis jóságosan, Már minden tartományod elveszett, De a szegénység él s uralkodik még! `Avató vers` Öreg fiúk, a régi iskolában Álljunk meg csöndben ez emlék elõtt Idézve eltûnt arcokat, merengõn Járjon be lelkünk távol temetõt. Ó emlékezzünk az elment fiúkra, Kik innen együtt indultak velünk, De õk a kora sír ölébe hulltak, Hogy megmaradjon a mi életünk. Öreg fiúk, zárjuk szívünkbe õket S a zászlót, mely kezükbõl porba hullt, Emeljük újfent tündöklõ magasra, Legyen jövõnk szép, mint a drága múlt! A szörnyû leckét ne feledje senki, Nem hullhat meddõn annyi büszke vér, Mutassuk meg, hogy újra nagy, egész lesz Magyarország, az áldott, szent kenyér! Öreg fiúk, fogadjuk meg ma nékik, Hogy folytatódik a történelem S találkozunk megváltott lelkeikkel Egy boldogságos magyar ünnepen! `Megint japánosan` Egy gyíkot öltem meg gyermekkoromban És kis húgom másnap halálba dermedt, Ha gyík szemébe pillantok borongva, Ijedten néz belõle rám a gyermek. * Öreg szívemre fiatal tavasznak Úgy hull varázsa, mint a nyíl az õzre S a sétatéren lábam félve baktat, Mint õszi pille száll a temetõre. * Ha márciusi csillagokba nézel, Szívedben jobban fáj a bús november S ha kikeletkor emléket idézel Õszi avar jõ tavaszi szelekkel. * A csillagokat a nagy lámpagyújtó Fölgyújtja nékünk mindig, minden éjjel, Csak néha nem láthatjuk a borútól És egyszer elfödjük a szemfödéllel. `Kõ a kövön` Kõ a kövön: itt tegnap kocsma volt még, Hol ifjúságunk harsányan dalolt rég. Ma építõ munkások énekelnek S a nyári égbe új állványt emelnek. Kõ a kövön: már többé nem találom A régi kocsmám, régi ifjúságom, A régi kedvem és a régi nótám, Csak régi bánatom jár vissza hozzám. Kõ a kövön: egyenlõ lett a földdel A régi ház, csak öreg fája zöldel, Mint temetõben a szelíd örökzöld, Hiába, mindig termõ az örök föld! `Még maradok!` Fiatalok, még itt vagyok. Az éveimnek száma sok, A gyászaimnak sora nagy És megõszített kora fagy. Tán nem is voltam fiatal És nem jött soha diadal, Halálos volt a szerelem, Utódom sem lesz már nekem. És mégis, mégis jó dolog, Hogy élek és hogy dúdolok, Magányos lelkem égre néz És megszépül a szenvedés. Az égen örök csillagok, Fényesek és fiatalok, A földön is ifjú szemek: Még egy ideig nem megyek. `Himnusz a mulandósághoz` Alázatos szolgád vagyok neked, Ki nem hajtottam térdet és fejet A föld hatalmas dúsai elõtt, De ünnepellek téged, bús erõt! Itt minden változó a nap alatt. Szalad az év, suhan a pillanat, Világok vesznek, népek rendje hull, Te állsz és vársz ránk, örök, büszke úr! Sarló alá te hajtod a kalászt És zöld palástból lesz sárgult palást És piros hõsbõl lesz fehér halott, Fénybõl homály, mivel te akarod! Mulandóság, te dalt teremsz nekem, Hogy tallózhassak eltûnt éveken, Halott rózsákon, hervadt vágyakon, Egy elvesztett édennel gazdagon. `Õszelõ` Az elmúlás nem szomorú nekem már És nem fájnak a hervadt levelek, Az õsz, mint kedves nõvér, már velem jár S én vele vidám dalolón megyek. A temetõ pompáján eltünõdöm, Mint a jó gazda földjén széttekint, Ölében rólam álmodik az õsöm És magam is már föld leszek megint. `Vidéki napraforgó` Öreg kert mélyén láttam õt Tikkasztó nyár fülledt delén. A vén kert mindig naptalan S õ csöndesen csak várt szegény. Várta az istent, a napot, Felé fordulni úgy akart, De hasztalan. Magányosan És mindig naptalan maradt. Így néztem õt testvér gyanánt Fájdalmasan, vén kert elõtt. Vén kert elõtt fájdalmasan, Magányosan úgy néztem õt... `Unalom` Ezen a fáradt délutánon A koravén õsz bandukolt át A vasárnapi pesti utcán, Mely kongott a nagy unalomtól. Egy kopár bérház kapujában Ki itt belépsz, hagyj föl reménnyel! Egy vén anyóka ült a padkán Kísértetes magányosan És végtelen egykedvûséggel. Benéztem szürke két szemébe, Mint a kutakba néz az ember S úgy éreztem, hogy e szemek Nem láttak soha, soha napfényt, Nem láttak soha, soha kertet, Nem láttak soha, soha májust S üres és dermedt tükreikben Az élet szörnyû semmisége Úgy tükrözik, mint ólmos égnek Siralmas õszi rongyai A halott Brügge csatornáiban. `A ceglédi parkban` Az arany õsz bûvölten mosolyog. A szobor elõtt ifjak a padon, Egy lány meg egy fiú, egymásra dõlve A napon szenderegnek édesen. A lány hajának bronza csillog, élõ, Bús ragyogással és az õszi nap Csókolja õket záporozva most. E délután a nyarat hozza vissza És elveszett tavaszom tüzeit. Lábujjhegyen megyek elõttük el, Mint tolvaj, aki kincseket lesett. Megsimogatom fél tekintetemmel Az álmatag lányt és boldog fiút S szeretném megállítni a napot, Hogy diadallal süssön még reájuk Soká, soká. De mindjárt este lesz. `Adyra gondolok` Adyval vitézkedtem egykor én még És virrasztottam Adyval sokat, Fiatalságunk csókos, boros éjén És most idézi õt az alkonyat: Ó hova lett a régi, furcsa mámor És mire ment a régi viadal? Egy hant mered rám: itt pihen a bátor Isten vitéze és sír az avar. Igaz, a dal szól és száll egy világnak, Megérti lassan kelet és nyugat, Megdöngeti az új botondi bánat És betöri az aranykapukat. De jaj, hová tûnt ama büszke Holnap És merre van a végsõ diadal S akit imádtunk átkozódva, ó jaj, Mivé lett fajtánk, a szegény magyar? `Ady Endre köszöntése` A novemberi köd és gyász felett Ma dúsan és derûsen megjelent. Ragyog a híre és a homloka, Ily fiatal még nem volt õ soha. Jött, mint akit ezer év óta vár Álmodva és vágyódva ez a táj. Ezer hajlék int biztatón neki: Ifjú hívek ujjongó szívei. És jöttire a nagyerdõ dalol És a nagytemplom vén harangja szól. Bocskai némán süveget emel, Száz prédikátor lelke énekel. S szeretne a keblére omlani A bánatos elõd, Csokonai. A kollégiomban az ó falak Igéitõl vígan visszhangzanak. S õ megy dalosan és virágosan, Mint a tavasz, a téren átsuhan. S a maradandóságnak városán Úrrá lesz egy varázsos látomány: Valaki elment, mint szegény cigány S megérkezett, mint fönség és király, Kit nem detronizálhat, nem, soha, Az eljövendõ századok sora, Ki a halottak élén gyõztesen Uralkodik a tûnõ életen, Remény borát és vigasz kenyerét Minden magyarnak osztja szerteszét. Mint az ítélet s mint a diadal: Megjött Ady, az új és a magyar! --- 1928 `Galilei` A börtön éjszakája várt reá S a vakság éjszakája és e két éj Fekete mélyén semmi fény, öröm már. És mégis, ott is, lelkének szeme A végtelenség pályáit kereste És mégis, akkor is fönn járt a Holdban, Melynek magányos ormait elõször Õ pillantotta meg a földiek közt És a Jupiter holdjait kutatta És a Saturnus gyûrüjét vigyázta S míg poroszlói a sötét sikátor Egyhangú köveit rótták unottan, Õ a szabad és boldog végtelennek Örök ösvényein járt, egyedül A magasságok mélységes mezõin. Kopogtatott a titkok kapuin, A hétpecsétes zárakat letörte S érezte, hogy a rabság és a vakság Szûkös, bús börtönébe lakatolva Száguld a csillagok között az ember Isten felé, a megváltó jövõbe, Mégis mozog a föld! ujjongta ekkor. `Japánosan` Az esti felleg néha rózsaszínû És néha bíbor, majd kék, majd arany, Fáradt szívemnek vígan hozza hírül: Az elmúlásnak mily dús titka van. `Tavasz elõtt` Már sejtem õt, ha a lágy alkonyatban A felhõt nézem, mely violaszínben Valami távol muzsikára ballag Egy ismeretlen rétre, messze innen. Már sejtem õt, a kedves, ifjú szépet, Ki eljövendõ, de még szunnyad egyet, Most készül bársony és smaragd zekéje S a barna föld ölén dús haja serked. Már néha sóhajtása száll s nyomába Fölneszel avar ágyáról az erdõ S a jegenye, a komoly, õsi strázsa Már tiszteleg felé, ki eljövendõ. `K. L.` `(Károlyi Lajos)` Egy megdicsõült mûvész derûs arca Szobám faláról szembe néz velem. Alvás elõtt és ébredés után is Ölelkezik vele tekintetem. Õ mosolyog, ha szomorú a lelkem És mosolyog, ha örvend a szívem És fényben, árnyban, õszben és tavaszban Csak mosolyog, némán és szelíden. Fejem deres lesz, szemem fénye elhúny, Kifosztanak a gondok, a napok, Elhagynak a remények és barátok, Õ híven õriz, arca rám ragyog. Egy másik életbõl mosolyog immár, Mint aki gyõzött s kinek titka van, De itt hiába mondaná nekem meg, Majd egyszer érte elmegyek magam. `Herczeg Vilmosnak` Ma téged illet dícséret, dicsõség, Kit nem tört össze a nagy, szent robot, Ki maga vagy az erõ és a bõség És minden kincsed nékünk áldozod. Hány este jöttél, hogy komor napoknak Gondját és gyászát ûzze el derûd, Míg szavaid melengettek, ragyogtak, Az öröm, kedv száz asztala terült. Huszonöt év munkában és sikerben, Ó mennyi csalódás és szenvedés. Milyen sok álom és való kevés. De a mûvésznél még sincs gazdagabb, Övé az ország, ahol egyre szebben, Örök mosollyal, mindig süt a nap! `(Japános vers a gyermekrõl)` Nem tudhatod, melyik bölcsõben alszik A nagy, a bölcs, a szent, kit vár e föld, Kinek szava majd egy világra hallik S ki egykor millió vágyat betölt! `Szonett Szegedhez` A magyar Alföld legszebb délibábja Te vagy, szülötte városom, Szeged, De nem csalóka nyári fény varázsa, Hanem valóság bús puszták felett. Az égbe törnek tornyaid kevélyen S a szõke magyar vízben rengenek A palotáid és a magyar éjben Virrasztó lángod nagy-messze remeg. Dugonics András nézi, hogyan épül, Magasba hogy tör házad, szellemed, Hogy szebb lettél, mint voltál, nagy Szeged! Magyar emlékül és magyar reményül Állj boldogan és büszkén, õsi város, Símulj szerelmes szívvel a Tiszához. `Epitaphium` `In memoriam doctoris Caroli Tóth` Antik mértékû verseknek méla zenéje -- Méltó zengeni õt, sírva dalolni porán. Római férfiakat követett õ szent kötelesség -- Nyílegyenes ívén, mely a magasba suhant. Három pajzs övezé lelkét, mely száz vihar ellen -- Bölcs derüsen s dacolón biztos erõivel állt: Isten igazsága, ember joga, földje szerelme, -- Értük szüntelenül fáradozott, amig élt. És amikor delelõn legszebb ormára elindult -- Élete napja, irígy sors keze lökte le õt. Sírja fölött virraszt hálásan mind a tanítvány -- S a lebukott lobogót új diadalra viszi! `Május ünnepe` A hatalom kiadta a parancsot: Ne legyen ünnep május elsején! Zászló ne lengjen és ének ne zengjen, Csak robotoljon csöndben a remény! És jött a május. Ezer orgonának Lila bugája búgott, a napon Minden bokor virágba öltözött föl És a paréj is megnõtt szabadon. Mint gyõzedelmi zászló, égbe lendült A jegenye s ezer pacsirtadal Hirdette boldogan és büszkeséggel, Hogy itt a május és a diadal! A nap bíborban hunyt el, a vizekben Millió élet nászdalt remegett, Míg a világ világ, még soha senki Nem készített ennél szebb ünnepet! `Köszöntõ` Áldott, ki jössz az Úr nevében S veled a vídám üzenet, Szívünk pirosló melegébõl Hintünk elébed szõnyeget. Szegénység kincsét hozom én is, Csöndes dalt szelíd énekes, Te meg se hallod, meg se érted, Magányos, bús nyelven repes: De a szemekbõl csak kinézed, Mit vár én népem, a magyar, Fojtott keservvel, néma daccal, Elszánt erõvel mit akar? Hallgasd, ha majd szent Hymnusunknak Istent keresnek hangjai, Milliók ajkán egy imádság S tudom, megrendít valami! `(Rákosi Jenõnek)` Szép ifjúságom, mikor, büszke tornán Ellenfelünk volt Rákosi Jenõ, Vad verseinket rendre kaszabolván Küzdött vitézül és keményen õ. A harcban mind a két fél gyõzedelme A magyarság dús nyeresége lett: A csillagok közt trónol Ady Endre S Rákosi itt áll mindnyájunk felett! Ma is verekszem néha, ímmel, ámmal, De méltó ellen oly ritkán akad, Csahos ebekre mért vinnék hadat? Inkább az éghez fordulok imámmal, Hogy a nagy, végsõ diadal elõtt El ne bocsássa Rákosi Jenõt! `A szegedi boszorkányok` Most kétszáz éve égették meg õket, Poraikon ma pásztor furulyál És nem vette be testüket az õskert És hírüket nem vitte szét futár. Szent Györgynek éjjelén és Luca napján Megrontották a marhát, a vetést; Lovagoltak az Ördögök fuvarján S megvertek születést és temetést. Szegények voltak, átkos, bélyeges nép, Akiket ember és sors keze megtép, Kiket a hóhér titkon temet el. De kétszáz év után is bús, lidérces Álmából a dárdás polgár fölérez S rájuk gondolni csak nagy félve mer! `Mindörökkön` Nyárvégi estén csillagok ragyognak, Meleg fényük van most a csillagoknak. Oly régiek e távoli napok, De én, de én nem a régi vagyok. Ezért fáj egyre jobban évrõl-évre Fölnézni a magasság ünnepére, Hol változatlan tündöklõ a pompa S ragyogni fog majd nemsoká siromra. `Havi boldogasszony` Az öreg templom füvellõ tövében A nyári éjben ott hevernek õk, Parasztok, barnák, csöndes és komoly nép, Mint hajdan õseik, a bessenyõk. A vén zsolozsmát egykedvûn morogják, Az anda hold hint rájuk teritõt, A közel temetõ mellett a kósza Komondorok jelentik az idõt. A szent szobor lábánál gyertyafényben Bozontos õsz, szakállasan, sunyin, Boszorkányos szemmel vigyázza õket Az imádságos magyar Rasputin. Éjfél után már imbolyog a gyertya. Szekérvárában szundít a sereg, Fekete Mária palástja rajtuk És ajkuk bûvös igéket remeg. Már alszanak, már messze, messze mentek És míg a Göncöl szekere görög, Õk ázsiai rónákon robognak, Emese álma ez: mély és örök. `Endre Bélának sírjára` Tiszta, szelíd lelkét csöndben ringatta az alkony, Egy volt õ s a mezõ, benne a róna dalolt, Mások a parlagról büszkén magasodtak az égnek, Õ a magyar föld méla porába hajolt. `A rossz leány` A faluból jött, hol szántás, vetés van És aratás meg cséplés. Nyugalom. Hol arany nap van és fekete éj van, Boldog békében él ember, barom. Most villamos csilingel a fülébe És autóknak szirénája búg És fizetés itt minden nóta vége És csak hajnalban fekszik itt a tyúk, De hajnal után álom száll szemére És visszaviszi õt a régi rétre S a kósza szél szívébe hinti szét Kaszálók szénájának parfümét! `Gyorsírás` Ó mennyi ige, mely örökre elszállt, Bár üdvösséges híreket hozott, A csillagok közt hasztalan lebeg már Míg gyilkol, gyújtogat sok átkozott! A Ganges mentén csöndben és magányban Egy bölcs királyfi hangja éjbe ment S a Genezáret partján holdas árnyban Szavak köszöntötték a végtelent. Ó írjátok a szárnyaló igéket, Hogy a betûkbõl épüljön új élet, Az igazság és szépség temploma. Tudás, mûvészet szava megmaradjon S hirdesse, hogy a bátor földi harcon Nem gyõzhet a bitor! Nem, nem, soha! `Szent szegénység` Úgy hordozom a szegénység gubáját, Mint valami dús királyi palástot, Nyugalmas és hatalmas büszkeséggel, Mint aki titkos, új kincsekkel áldott. A kurtakocsmák söntését az éjben Úgy megterítem hittel és malaszttal És mámoros jóságom italától Magas jókedvre derül minden asztal. A koldusoknak pazar kézzel osztok Vigasztalást és áldást nyakrafõre, Hogy szentmise lesz a boros felejtés, Hogy az úr vére lesz a könnyû lõre. `Falu` Egy autón porzunk el szédülettel Az álmából riadt falun keresztül. Libák gágognak ránk a pocsolyából S öreg apók pipálnak az ereszrül. Még integet a faluvégi nyárfa, Még leng a pornak szürke keszkenõje, Még utolér a konduló harangszó, De mi törünk már vágtatón elõre. Faluból jött a lelkem s most csodálja E nagy világot, mely teljes csodákkal, Magas tetõkkel, karcsú asszonyokkal, Kék zubbonyokkal, távol kék virággal. Új szédületek autója, lelkem, A végtelenben semmibe viharzó, Magányos órán néha hívogat még Egy rég elzengett, falusi harangszó... `Torozás` Alsóváros õskertje mellett Az árok partja rejt talán, Ottan pihen véres fejed, Szörnyû halálra égetett Dózsa György, dicsõ õsapám. Alsóváros õskertje táján, A boszorkányok szigetén Lidércesek néha az éjek És oly haloványak a fények, Mint a szívemben a remény. Véres fejünk lehullt a porba, Rózsás hitünk, mint tört kereszt, Alsóváros õskertje fáj, Jeltelen temetõ e táj: Mindenszentekkor zengem ezt! `Babits Mihálynak` Jöttél szelíden a lankás Dunántúl Kékes tájáról, hol dús a gerezd S az õszi este végtelenbe tágul S a lila égbe lendül sok kereszt. Hoztál magaddal új dalt, mely az õsi Örök verseknek õrzi zengzetét, Új álmokat, melyek az égi, földi Csodák körébõl lengenek eléd. S a magyar rónán új tornyok szökelltek Merész magasba és egy új seregnek Élén jövõbe tartottál, Vezér. S ma egy világnak romján újra kelve Te vagy megint új harcok tiszta lelke, A lobogó, ki új egekbe ér! `Fekete Ipolynak` Kegyes atyák kedves, hû utóda, Hadd köszöntsön vígan ez a dal (Egyszerû vers, nem ünnepi óda) Téged, derûs, örök fiatal. Nem hiába olvastad Horácot, Mosolyogva nézed a telet S a szelíd Virgilt forgatva, látod: Minden télre jõ egy kikelet. Adjon Isten néked még sok évet, Mezei virágot, kerti bort, Tartsa meg sok tisztelõ hivének Fõtisztelendõ Fekete Ipolyt! `Dankó Pistának` Magyar Héten a magyar cigánynak Hadd hódoljon a magyar dalos, Hadd maradjon emléked szívünkben Könnyharmatos, virágillatos. Húzd rá cigány, te örök, te áldott, Virulj mindig, dicsõ nótafa, Halhatatlan híred ragyogását Be ne födje feledés hava! Zengj nekünk a vásárhelyi térrõl, Dorozsmai malomról dalolj, A szegedi boszorkány varázslat Szálljon reánk a vonód alól! Magyar bánat és magyar reménység Muzsikádban ölelkezzenek, Magyar múltból a magyar jövõbe Így marsoljon új dalos sereg! Diadalmas nótáid szavára Némuljon az idegen silány, Húzd szívébe az egész világnak Igazunkat, szent magyar cigány! `Addig is...` Mikor az este csöndje és magánya Szûkös szobámban fönn virraszt velem, Elindulok a képzelt utazásra, Az õszi szélben szálló fellegen. Sziget és Léva, Várad és Szakolca S a többiek, sok kedves, régi táj, Fölrémlenek ragyogva és borongva, Mind, ami szép volt és mind, ami fáj. Emlék és vágy zászlóját, koszorúját Kitûzöm némán tornyaik felett: A jó remény rózsákat hint reájuk És nefelejcset az emlékezet! `Temetõ` A hervadás bús pompájában áll most A temetõ. Ó, mennyi szín, derû, Fehér és lila õszi rózsatenger, Mely hullámzik az enyészet szelére. Egy alacsony pad vár rám pihenõül, Elõtte zöld deszkából ácsolt apró Sírdomb szelíden mosolyog a fényben. Fölöttem magyar égnek végtelenje, Elõttem a határtalan magyar táj. E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad, Mint elhervadt virág az õsi kertben. Köröttem mindenütt békés keresztek S mély nyugalom beszédes csöndje hallgat. Mely minden bölcsességnél igazabb. E kicsi hant elõtt, e nagy magányban Megölelem az édes életet, Mely ragyogást küld jeltelen sírokra S virágözönt az ódon temetõkbe S az õszi nap csókjával arcomon Megindulok rózsásan, dalosan, A boldog elmúlás víg võlegénye. `Alföldi mûvészet` Hol a magyar nap fénye kelt ragyogva S egész világra tündökölt a vászon: Nagybánya most nincs. A sok tarka pompa, Mit õ adott: ma csak mûvészi álom. A Tátra száz csodája, drága Erdély Minden szépsége tõlünk messze tüntek, De a magyar alföldi végtelenség Kitárul dúsan szívünknek, szemünknek. A mindenségnek isteni Mûvésze Oly rejtelmesen széppé tette nékünk. Ez a mi boldog, áldott menedékünk. Hogy képét méltó módon fölidézze, A magyar szem mereng a magyar éjben És várja a hajnalt a magyar égen. `A színésznõ` Nekem a végzetem volt a színésznõ, Ki ifjúságomban játszott velem, Játszott halált és életet s azóta Kísér e bús és csalfa szerelem. A múltak süllyesztõjébõl gyakorta Fölbukkan s szõkén mosolyog felém, Rég elzengett zenékre ring alakja, Mely egykor üdvösség volt és remény. Daloknak anyja, kínoknak szülõje, Sokat kószáltam véle Váradon, Övé volt koldús bérem, dús babérom, Az imádságom és a sóhajom. Miatta félek szép szemekbe nézni, Miatta lettem agg és zord legény. Miatta lennék ismét balga költõ, Ha egyszer én még újra kezdeném! `Betlehem` A kocsma ajtaját kitárják S hozzák subában a telet, Az istállóban ott a jászol, A jászolban a Szeretet. A gyémánt csillag áll fölöttük Füstös lármában szeliden, Nyájas barmok között az almon Az Ácsnak Gyermeke pihen. Kántálnak a három királyok S velük a jámbor pásztorok, A söntés mélyén egy elázott, Elbúsult zsöllér tántorog. Könnyes szeme bámulja báván A betlehemi csillagot, A jó reményt, mit körülállnak Szegények, árvák, magyarok! 1929 `Búcsúfia` A tanyáról jött Tandari Valér Öreg szülékkel a nagy búcsúra. A pöttöm szöszke lány most lát elõször Világi vásárt és templomi oltárt. Künn a tanyán csak Isten napja süt S Isten szegénye õrzi a libát. Egy léggömböt vett az egész rokonság A kis Valérnak, szép piros szinût, Mely ott lebeg a szöszke fej fölött. A vén templomba is bevitte persze Az új jószágot a boldog gyerek S amíg õ némán, tátott szájjal ámult A túlvilági tündöklõ csodákra, Az arany és ezüst barokk mennyország Szentjeire és angyalaira S amíg hallgatta repesõ szívével A magasságok orgonaszavát, A búcsúfia léggömb hirtelen csak Elszállt kezébõl és repült vígan, Pirosan, mint az élet és öröm A mennyezet felé, hol régi mester Remekén hódolnak három királyok A betlehemi gyermek jászolánál. Öreg szülék és Tandari Valér Ijedten látták szállani a gömböt. -- Istentelen! -- csattant föl egy mogorva Templompribék. Vörös! -- zúgott a másik. Valér szepegve és szipogva állott És kicsi szíve riadót dobolt. A piros üdvözlet pedig mosolygón Suhant, suhant a hívõ nyáj fölött S a kis Jézuska ölében pihent meg. A kis Jézuska áldást adva nézte És úgy tetszett, hogy néki kedvesebb Ez áldozat, mint arany, mirrha, tömjén És szinte mintha szólott volna ajka: -- Ne félj, kis hívem, Tandari Valér! `Néha éjjel` Éjszaka néha fölréved az ember. Az ember, aki nemsoká öreg lesz S míg el nem nyomja újra lassú szender, A gondolata motoszkálva tesz, vesz. S mint hirtelenül villant gyufafénynél Egy tájat lát, mely a szûz hóba csillan, Két fiatal lányt csengõ szánka mélyén S köztük magát, megittasodva, ifjan. Oly lehetetlen távoli e táj már, Oly hihetetlen fiatal ez emlék, Csak jobban érzed most, ami reád vár, Jönni feléd a romlás fejedelmét. Fejed befúrod a párnádba fájón, Rövid fohászt sóhajtasz fázva, félve S a táj, a lányok, ifjúság a hóban, Aléltan hullanak az örök éjbe. `Jubileum` Húsz éve repült Blériot elõször, Húsz éve zuhantam le a magasból. Húsz éve Blériot egekbe szállt, Húsz éve a pokolba buktam én. Húsz éve tart ez örökkévalóság. Mert színésznõbe voltam én szerelmes, Ki hitegetett és kijátszott engem, Mint ahogy illik és ahogy szokás. Még emlékszem a roppant diadalra, Mikor egy világ ünnepelte hõsét, Milliók ujjongtak a levegõbe. És akkor engem egyet milliókból Fojtogatott a rettenetes érzés, Hogy nem tudok már többé szállani, Csak zuhanni a mélybe és az éjbe, Az utálatos semmi vak ölébe, Míg elborít a szégyen, a kudarc, A fagyos és a férges feledés. Húsz éve nincsen számomra remény. `A szépség betege` Már fáj nekem a szépség. Belefáradt Borús lelkem a ragyogó világba. Idegesít a harsány tüzû tájak, Szerelmi lázak kába muzsikája. Elég volt ez a bûvölet. A szépség Beteggé tette szívemet nagyon. Jõjj tompa kín, kopár bú, lomha kétség, Világokat felhõzõ unalom! Magányos szenvedésem odújába, Mint sebzett medve, behúzom magam S tavaszig ott maradok hangtalan. A szép szó pusztába kiált hiába, Károg a varjú, vijjog a vihar: Betakarózom vad dalaival. `A nagy víz emlékére` A múlt ködébõl kondul egy harangszó, Mely ötven éve Gergely éjjelén E táj fölött zengett komor, riasztó Hangjával, mint az elveszett remény. Hirdette, hogy a szõke víznek árja, Mint a halálnak angyala robog És a viharzó tavasz-éjszakában Most dõlnek össze békés otthonok. A csöndes város, mely száz évek óta Dolgos magyarság víg tanyája volt, A magyar Isten írása a porban Lett értelmetlen, üres, csonka, holt. A kikeleti szél az elmúlásról Fütyült fölötte vészes éneket És a romokból és a pusztulásból A kútágas az ég felé meredt. Nemcsak halál harangja volt ez akkor, Föltámadást is hirdetett szava És nem csupán az ár tört át viharzón De hajnalt is hozott ez éjszaka. A vízben bölcsõk ringanak, az élet Fölsír a gyászból, mint a csecsemõ, Mert nem lehet halálos az ítélet, Míg megterem itt búza és erõ. A törpe viskó a nagy vízbe dõlhet, De a magasba lendül a torony És délibábja reszket a jövõnek Az enyészetbe omló romokon. Az Úrnak lelke lebegett teremtõn A vizek fölött s egy szép reggelen Fölhangzott boldogítón, messze zengõn Az új világ parancsa, a Legyen! Az Alföld szíve megdobbant, a földbõl Kikelt a karcsú paloták sora, Mindennap újabb alkotást köszöntött A fiatal városnak mámora. Egy világ hozta a részvét adóját, Bécs, Brüsszel, Berlin, Párizs, Róma állt A bölcsõnél, amelyben Magyarország Új gyermeke legyõzte a halált. Most minden gyászon, romláson, bukáson, Tûzön, vizen keresztül él Szeged, Fiatal óriás, gyönyörû város, Ki új egünkbe új tornyot emelt. A borzalomnak éjébõl az élet És haladás napját köszönti ma, Zászlóit lengeti a jó reménynek És minden sóhajtása egy ima: A szõke víz emelje a hajókat, Mint az öröm az embersziveket, Tiszavirág viruljon a habokban És már ne késsen az a kikelet, Mikor minden harang egy hangba olvad És mint az égig harsogó elem Fölébreszti az élõt és a holtat A legnagyobb, legvígabb ünnepen! `Mint a hajótörött` Mint a hajótörött palackját, Úgy dobtam el e verset én, Fölírva életem kudarcát Reménytelenség szigetén. Vándor, ha eljut a kezedbe E pár sor, gondolj szánva rám, Kit elhagyott a jószerencse És nem lelt fényt az éjszakán. Csak tengek, lengek, mint a kóró, Magánosan és hasztalan, Vak és siket nekem a sorsom, Minden poggyászom odavan. Kitárom a világviharnak Vacogó, tépett lelkemet És várom az örök hatalmat, Amely kegyképen eltemet. `Hangtalanul` Mint az árva nyárfa A temetõ elõtt, Úgy hallgatom a csendet A rácsos ablak mellett, A zsongó némaságot, Mely a szívembe nõtt. Sok volt a zaj, az ige, Ujjongtak a dalok, Most a nagy némaság szól, Mint örök orgonából A vox humana hangja És én csak hallgatok. `Az utolsó` Mint nyáj után a nyári est porában, Míg vén harang üzen az ó toronyból, Úgy baktat andalgó versek nyomában Ez az utolsó, elfáradt komondor. A nyáj betér a kiskapuk során, Meleg szívek fogadják simogatva, A hûvös éjben a szegény, sovány, Beteg komondor szûköl csak. Siratja A verõfényes delelõ csodáit, A délibábot, a nagy égi mester Tündéri várát szivárványszinekkel. Mindent, mi szép volt, boldog és derüs. A nyáj pihen. A komondor ezüst Tetõk alatt az éjben mire vár itt? `De profundis` A legsötétebb ég alatt, Isten, Téged találtalak. A legmélyebb örvény felett Uram, én Téged leltelek. A csillagtalan éjjelen Egy láng lobog a lelkemen, Mint reves fában gyönge fény, De mégis élet és remény. Isten némán hozzám hajol S engem idéznek valahol. `Jegenye lelkem` A sors megrázta lelkemet, Mint a vihar a jegenyét És lelkem mindig énekelt S csókolta a vihar egét. Letörték legszebb ágamat, Hajtottam újat s csöndesen Megülték, mint a madarak, A vágy, a jóság s szerelem. S ha õket is elûzte mind A végzet, mégis megmaradt Egy álom, fájó és szelid, Mint csíra tiszta hó alatt: Hogy nem hiába nyílt az ág, Madár hiába nem dalolt, Hogy mindig lesz nekünk hazánk, Ó jegenyék, ó csillagok! `Az elborult magyar` A házba, ahol az élõhalottak A sápadt kertben sétálnak, dalolnak És ír, aki víg nótát énekel: Egy öreg bérest hoztak egyszer el. Megült komolyan, némán egy padon, Mint ezeréves árva fájdalom. Egy ciprus árnyán nézte az eget, Míg lassan minden besötétedett. S fölötte állt egy felhõ a magasban, Fekete zászló, gyõztes, halhatatlan. `Szakolca` Emlékek alkonyi arany porán át, Hogy megszépültél csöndes, kis falucska, Úgy éltem benned, jól rejtõzve, árván, Mint remete, kit táplál mélabúja. Mint õszirózsa, nyílt a szomorúság, Mint viola, úgy virított a bánat És a magány és sóvárgás belengte Mint enyhe tömjén mindíg a szobámat. S ha kútra mentek esténkint a lányok, A vágyaim a távolokba mentek, Csak álmaid maradtak. Halványan Meglátogatnak, mint kísértetek És mire ébredsz, járnak más határban S te újra csonka, béna vagy, beteg. A gyermekség foszlányai lebegnek Körötted, mint ökörnyál a mezõn. `Magyar költészet epigrammokban` `Halotti beszéd` Látjátok feleim, hogy mik vagyunk, A honi föld sarává lesz agyunk, Szívünk magyar õskertbe süpped el S szavunkra majd egy más világ felel. `Balassi` Õ a magyar lírában egyesíti A földi és a mennyei szerelmet, Egén Erosz ívét büszkén feszíti És benne a múlt és jövõ felelnek. `Pázmány` Az Isten igéjét harsogta bátran A legkomorabb magyar éjszakában, Fáklyája, mint az egek lángja, fénylett És szava kenet volt bár, mégis élet. `Tompa` A kútba nézett fájdalmas szemével, A mély, sötét, fekete kútba nézett, Úgy vonta õt a szenvedés, a képzelt És a valódi, mint tündér igézet. `A Tiszához` Te vagy szívemnek legrégibb szerelme, Szép, szõke tündér, édesbús Tiszánk, Hányszor álltam partodnál énekelve, Míg benned ringott a magyar világ, A csillogó ég és a szõke fûzfák, A fûzfán varjú, felleg az egen. Nem hiányzik-e néked egy letûnt láng, Egy kihúnyt nap, az én tekintetem? `Jó szó` `Szép Ernõnek` Meleg a hangod, mint a friss kenyér És színes, mint a felhõk esti égen. Úgy andalogsz az élet titkain, E szép pokol látványán, mint magányos, Szomorú õz egy õszi parkban, Mikor az élet beesteledik. A legmélyebb bánat bakacsin éjén Olvassa versed és testvéri, gyöngéd Üdvözletét, mint fonnyadt levelet, Küldi neked a búsuló Juhász. `Búcsú` Mily szépen alkonyul a végtelenség. Az égen bíbor és fekete zászlók Vonulnak ünnepélyes komolyan A napnak legutolsó sugarában. Rõt paripákon komor óriások Ügetnek ismeretlen táj felé, Tavaszi égi háború után. Zenék és sírások törnek feléjük Az elboruló földrõl s õk vonulnak Némán, kevélyen, magasan, dicsõn. Búsulva ciprus és babér között, Szeretnék tovaszállani velük Minden nyomoron, kínon túl. De engem A porba vert a sors. Az égi zászlók Tovább lobognak és az óriások Tovább robognak és sírom fölött Oly szépen alkonyul a végtelenség. `Kilényinek, a kedves titkárnak` Túl minden kínon és halálon, Feléd száll egy szó, a szavam, Benne egy meghiúsult élet Minden jósága, vágya van, Hiába: meg nem válthat engem Minden remény, hit, szeretet, Talán a szörnyû végtelenben Még találkozhatom veled? `Móra Ferencnek, a jubileumára` Vannak arcok, melyeket a fátum Már elõre kijelölt magának, Mosolyukban fájdalmas lemondás, A szemükben megriasztó árnyak, Jövõ gyászok hullanak reájuk És õk érzik, hogy minden hiába; Szemük, mint egy kisiklott mozdonynak Szemaforja, néz az éjszakába. `Utolsó vers` A régi holdat látom még az égen, De már nem látom régi magamat, Az egész idegen végtelenségben Szegény valóm oly magára maradt. Hiába keresek egy társat erre, Hiába keres engem valaki, Mint a hajó, amely a nyílt tengerre Kifutott s nem tud révbe tartani. `Epitáfium` Az ismeretlen szenvedésnek Legyõzött katonája pihen itt, Kevés lesz néki az öröklét, Hogy elfeledje gyötrõdéseit. Az életét õ elhibázta S levezekelte csöndesen. Mint jegyesét, várta halálát És elpusztult reménytelen. * Mint a kagylóban távoli és tompa Zúgással sír a tenger, az örök, A lelkemben is halkan haldokolva Fölbúgnak messzi, régi örömök. Oly titokzatos, idegen a hangjuk, Oly mélybõl jönnek, mint egy tûnt világ, Így a rögökkel dobált síri hant zúg S így suttognak a temetõi fák. `Mily messze vagytok...` Mily messze vagytok, emberek, És én is mily távol vagyok, Valami titkot keresek, Az életet, mely elhagyott. Talán én voltam hûtelen? Már nem várok és nem adok, Számomra nincsen kegyelem És nem segít irgalmatok. `Még valamit...` Múltamba vissza ösvény nem vezet És ködbe fullad az emlékezet. Hogy én is éltem, versekbõl tudom, Míg topogok egy céltalan uton. Ki egykor új igéket felidéztem, Most némán tûröm meddõ szenvedésem. Egy elsüllyedt világ felett Megváltó sírom integet. Mint a kísértetek feljárnak Fáradt fejembe verssorok, A régi öröm és a bánat Sírjából éjjel felzokog. Még valamit akartam itt én, De már csak sóhaj lett a szó. Állok, mint északfény letûntén Áll az eltévedt utazó. `Élõ halottak` A kertben járnak és körben topognak, Mint kihalt bolygók, össze-vissza mind, Tekintetükben rég lement napoknak Halvány visszfénye imbolyogva int. Nem ismerik egymást, csak néha kérnek Egy kis tüzet és mennek már tova. Az unalomnak és a feledésnek Szitál lelkükbe szürke zápora. És vannak, akik vígan kurjogatnak S nótát harsognak s torkukon a hang Olyan, akár a félrevert harang. És vannak, akik az örök enyészet Szemébe néznek és várják a véget, Akiknek fáj, hogy õk még ittmaradtak. `Baudelaire halála` Még élt. A nyelv tökéletes mûvésze Már dadogott csupán és hebegett, Ki igéit örök márványba véste, Nem lelte a szót, az értelmeset. A színek és fények törött szemében Fakón ködlöttek és az illatok Elvesztek, mint Ádám mögött az éden. Még élt és búsabb volt, mint egy halott. Derengett néha elcsitult agyában Egy rím, egy csók, egy elmúlt kikelet. Még vonaglottak a nyûtt idegek. És, este jöttén olykor a magányban Bámulta a felhõket messze, fenn, Hogy tûnnek el a kihunyó egen. `Néma jajszó` Ó boldog az, ki idejében elmegy, Mikor remény ég még a homlokán És úgy néz végig napjai során, Mint arcélén egy gyõzelmes seregnek. De jaj annak, ki él még s már halott, Elõtte semmi és mögötte minden, Keze remegve babrál egy kilincsen, Amely kinyitna egy vakablakot. Barátaim, ne nézzetek ma engem, Ki az üres és süket végtelenben A semmit várva vergõdöm magam. Imádság, átok, minden hasztalan, A jóság és a szépség sírva néznek, Hisz nemrégen még a szívemben éltek. `Utolsó imádság` Jó Jézusom, ki bús gyermekkoromban Gyakran szálltál szívembe, merre mentél, Hogy nem lelek e szörnyû fájdalomban Egyebet a meddõ, mély gyötrelemnél? Hisz a világnak minden tájain Most Téged várnak és Benned remélnek, A csodálatos földi születésnek Meleg és fénylõ ünnepnapjain. S ha egyszer mégis a vén, nagy gyereknek Szívébe szállnál újra, égi gyermek, De nem vagyok én méltó erre, nem. Legyen mindenki boldog, aki él itt S halálra fáradt lelkem szenvedésit Írd mind az õ javukra, Istenem! `Gyerekkori arcképem` Egy gyermek néz rám, több, mint negyven éve, Sötét szemével, mint a fájdalom, Pedig nem tudta még, micsoda éjjel Borul derûs lelkére egy napon. A nyolcvanas években mosolyogva Simogatott meg mindent, ami szép, Képeskönyvek ábráin andalogva Érezte a világ ízét, szinét. Magányos gyermek volt és hallgatag, De szíve mélyén rejtelmes patak Csobogott, õsi forrásból eredve, A gyermek minden bánata és kedve E vizen ringott, mint papírhajó. De ma elment az öröme, keserve S mint az örökre fáradt utazó, Merev, üres tekintettel keres Egy arcot, mely már végtelenbe vesz. `Szimpozion` Valahol lenni kell egy lakomának, Hová hivatalos, kit idelenn Halálba ûzött az éhség, a bánat, A reménytelen szerelem. Valahol lenni kell egy palotának, Hová bejáratos, kit idelenn Minden örömbõl és fénybõl kizártak S elhullt a rögös útfelen. Valahol lenni kell egy orgonának, Melyen majd egyszer befejezhetem A dallamot, mely itt halálba bágyadt S amely az életem nekem! `Névjegy` `Egy látogatás viszonzásaképpen, Étsy Emíliának` Köszönöm, hogy szemeiben Itália derûjét hozta nékem, Magyar mezõk búzavirágát, A mûvészet ragyogó melegét, A szeretet örök sugarát, A lélek tündöklõ üzenetét És fáj, hogy nem tudom már többé Méltó szavakkal megköszönni, Csak fáradt, fájó, félõ agyam Bús lüktetésének ritmusa mellett E néhány sorban küldöm ezt a pár szót: Nagyon köszönöm, nagyon köszönöm! És kérem, tolmácsolja gyönyörû Szívének hangján a jó embereknek A költõ igéit, ki megszenvedett, Minden sorát lelkébõl tépte ki, Aki én voltam... 1930 `A bukott angyalok` Szemükben még az isteni egeknek Visszfénye csillog egyre elhalóbban, Fülükben még zsong a kerúbseregnek Örök dalából egy sor. Lenn a porban Még emlékeznek tündöklõ napokra, Melyek mögöttük zengve elmaradtak, Mint az álomderûs mennyei pompa, Mitõl mindig ragyog az égi ablak. Most hullanak hidegbe és sötétbe, Mindég mélyebbre, néma dacban égve És arcukat kezükkel eltakarják, Mert látni Õt már többé nem akarják, Az éj kell nékik, a világtalan, Melynek szívükben komor mása van. `Sétapálcám` Gyerekkoromban Kis sétapálcám Ujjongva hordtam. Egyszer a hídon Csak elejtettem, Eltûnt egy résen, Sohase leltem. Utána kaptam, Meg is sirattam. Oly árva lettem A forgatagban, Az édenkertem Fája hiányzott, Tisza vizében Ringott és ázott. Valahol vár rám A végtelenben Kis sétapálcám, Elsõ, egyetlen. `Melankólia` Mint a bûvös vesszõt vesztett varázsló, Úgy révedek szét a tarlott világon, Rossz álom kútjából az égre nézek, A részvétlen és hûvös csillagokra. Megborzadok magánytól, messzeségtõl, Magamtól s állok a múlás szelében: A rémülettõl nem tudok beszélni S a félelemtõl nem bírok dacolni. A megrontó kivette szívemet S egy könnyes, véres követ tett helyébe. A kezem nyújtom kapkodón, hiába A mindörökre elment kedv után S úgy búcsúzom mindennap a világtól, Hogy, jaj, holnap megint ráébredek még, Reménytelenség lett a végtelenség. `Tóth Árpád sírjánál` Halotti koszorú helyett Kivittem hozzád szívemet, Költõ és testvér, bús, szelid, Lelkembe zsongtak rímeid. Úgy éltél ott, ez estelen, Köd volt, november, rejtelem, Nevedben nem múló varázs, A síron túl föltámadás. Boldog poéta, mondtam ott, Halálig elkísért dalod, Egy rím csókjával ajkadon Szunnyadtál el egy hajnalon. Igaz, szenvedtél szüntelen, De minden kín és küzdelem Örök formát lelt s életed Zenéje együtt szûnt veled. `Elégia` Sírt keresek most a temetõben, Hol egy öreg cimbora pihent meg, Kivel régi, boldogabb idõkben Gyakran jártuk ezt az õsi kertet. Május volt a földön és szívünkben, Dúdolt bennünk könnyû, enyhe mámor, Muzsikált a szentek hegedûje Eljövendõ szebb és jobb világról. Úgy ujjongott lelkünkben az élet, Sírok ormán az egekbe rontott, Vágyaink a kikeleti fényben Kigyulladtak, mint a csipkebokrok. Most õ némán fekszik, karba kézzel S várja, hogy majd én is idetérek, Míg fejemre ráhajol az éjjel S szállanak a szürke denevérek. `A rém` Bennem jár, hallom, mint kopog Álomtalan, vak éjeken, Kopog, dobog, indul, megáll És jár tovább hûségesen. Figyeli néha, alszom-e? Figyelem néha: alszik õ? Fölöttünk ápolónk virraszt, A végtelen és bús Idõ. Hiába várok, nem pihen, Kopog, dobog, jár, kél a Rém S álmomban is hallom, amint Föl és lejön, megy feketén. Már néha azt hiszem: no most Vállamra teszi ujjait. De nem. Megint indul, megáll, Megáll és indul. Árnya int... `Gerhart Hauptmannhoz` Köszönt az elnyomott és megalázott Népmillióknak szenvedése, vágya, A gondokat szövõ szegény takácsok Siráma s Hannelék hallelujája. Köszönt e fájó és fáradt világnak Könnyes szerelme és síró reménye, Téged, kinek szavára szép a bánat És álomcsillag gyúl az éjsötétbe: Apostol és próféta vagy ma, költõ, A vérzõ és vívódó emberöltõ Rád néz, csalódva harcban, gyûlöletben, Jövõ kárpitja intésedre lebben És álmaid, a tiszták és a mélyek Valóra válnak még s örökre élnek! 1931 `Calasantius` Õ a kegyes, szelíd szent, aki megy És szegény, árva gyermeket keres, Hogy a szívére vonja s gondosan Nevelje arra, ami nagy s nemes. Vad század véres, könnyes utain Õ a magasba és a mélybe néz, Magasba, hol az Isten Anyja vár És mélybe, hol nyomor van, szenvedés. A jó kertész õ, ki az útfelen Meglátja a palántát s fölveszi, A jó pásztor õ, ki az elveszett Bárányt föllelte s enyhet ád neki. Az árvák atyja õ, kegyes atya, Derûs szívének fénye úgy ragyog Túl az idõkön és világokon, Mint az egen az örök csillagok. 1932 `Hamu` Nagyon megszürkült bennem a világ És benne nagyon megszürkültem én. Elnémultak a szelíd áriák, Elapadott forrásuk, a remény. Tán csak magam hallom még néha õket, Mint aki rossz álomból fölfigyel, A dolgok tõlem rendre elköszönnek És nem tudok felelni semmivel. Lassan hamvaz a köd, hull a homály És elfakul borult tekintetem, A lelkemen száz temetõi árny, Idegen a világ s én idegen. Mosolyra és derûre félve nézek, Mint tûrt koldus az utak szögletén És oly halványak bennem az emlékek, Mint a fogyó hold a kút fenekén. Elalvó mécses jeltelen siron, Így darvadozom életem felett, Már hallgatagon vár a nagy titok És az élet lassanként elfeled. Feledjen és lobogjon, tündököljön, Övé az ország, hatalom, jövõ. Enyém a bánat most és mindörökkön, Enyém a temetõ és szemfödõ. `A költõnek` Magány, szegénység szõrköntöse fed, De te vagy az Úr papja, ne feledd! A te igédre épülnek falak És ódon tornyok porba omlanak. Irígység, átok kövét rád vetik, De meg fog majd követni mindenik. Mert a jövendõ trónja rád marad, Romok fölött és szivárvány alatt. Koldus-szegényen, bármily egyedül, Szívedben mégis Dávid hegedül, Ceciliának orgonája búg, Benned dalolnak minden vértanúk. Benned zenélnek minden csillagok, Szemedben Isten visszfénye ragyog. Magány, szegénység szõrköntöse fed, De hordozod az örök életet! 1933 `Egy kedves vigasztalónak` Szépen süt a nap, mondják. Ó igen, A sírokra is szépen süt a nap, Apám sírjára is, ki itthagyott Fiatalon, egy nagy szomorúsággal, Amely egyetlen örökségem. Ó, Szépen süt a nap, örüljön neki Minden diktátor s féreg, aki él És tud örülni. Bocsánat, de én Már nem tudok, csak engedelmesen Elismerem, ha mondják biztatón, Hogy szépen süt a nap. Jó emberek, Én úgy szeretném, ha a szeretet, A boldogság, a béke fénye égne Mindenki lelkében, de valami Nagy hiba történt itt, az örömet Igen hibásan osztották s ezért A költõ hiába fellebbez, hiába Imádkozik, avagy káromkodik, Nem tudja álmait beváltani, Mint a bankokban szoktak valutákat, Hogy jóvátegye a nagy, nagy hibát. Sokszor úgy érzem, az egész teremtés Egy óriás gyászindulót dalol S hiába zengenek víg gramofónok, E rejtelmes zene sokkal erõsebb S ha mind elhallgat, õ tovább dalol! `Önarckép` `Vincent van Gogh levele testvéréhez Elveszett` Oly szépen indult minden, drága testvér, Emlékszel a kis Vincentre, aki Az Isten egész kertjét le akarta Festeni. Olyan égõ színeket És fényeket látott, hogy Tizián Elbújhatott volna mellette. Mint Ádám, aki elõször látta meg E csodás festményét az Ismeretlen Nagy Alkotónak, úgy bámultam én E szép világot. Egy kicsit bolondnak Tartottak ezért õk, a többi ember, Akik bizony a nekik célszerû Dolgok után törtetnek és reám Azt mondották: Jobb volna valami Okos dologba fogni. No, de engem Elhibázott az Ismeretlen Mester És most egy kertben, amelyet talán A paradicsom ellentéteként Teremtett, bûnhõdöm nagy vétkemért, Mert egyszerûen gazdagítni vágytam A világot és embert s úgy szerettem Az életet, ahogy a gyermekek. Mindig is nagy gyermek maradtam én, Testvér, hiszen tudod, mert te szerettél S értettél engemet, elnézted azt, Hogy boldoggá akartam tenni itt Mindenkit, aki él, míg tönkrementem. A legcsodálatosabb fényeket Akartam festeni és elborult Egész világom. No de én hiszem, Hogy valahol egyszer majd az leszek, Aki akartam lenni. Egyelõre Elszenvedem az életet. Csak azt mind Sajnálom, amit megfesthettem volna: A képeket. Egy egész végtelent! `Panasz` Dísztelen ének ez, mint a kopár halom, Hol névtelen halott virrasztja a telet, Mint csörrenõ haraszt a régi temetõn, Melynek lakói már rég nem kísértenek. Dísztelen ének ez, mint a hamuszínû Alkonyi fellegek november elején, Mint ódon omladék, melyen egymaga ül A csöndes feledés, mint egykor a remény. Dísztelen ének ez, halottas, elhaló, Magát siratja itt magában valaki, Mint a nappali hold, oly szürkén bágyadó, Mint hulló levelek halk koppanásai. Dísztelen ének ez, a semmiségbe megy, Mint a füst. Néma vád, vigasztalan panasz, Nem fogják érteni a boldog emberek, De mindegy neki már, örökre mindegy az. A börtön mélyibõl lehet szabadulás, A halál éjibõl föltámadás lehet, De, én lelkem szegény, a lassú pusztulás Rabja, halottja te, ki ad békét neked? A költõ mondja e dísztelen éneket, Költõ, elátkozott, költõ, elkárhozott, Már régen daltalan, régen reménytelen, Beteg madár, aki álmában felzokog. 1934 `Egy hangszer voltam...` Egy hangszer voltam az Isten kezében, Ki játszott rajtam néhány dallamot, Ábrándjait a boldog szenvedésnek, Azután összetört és elhagyott. Most az enyészet kezében vagyok De fölöttem égnek a csillagok. `Móra Ferencnek` Mint akit a sors ittfelejtett, Úgy járom én a furcsa kertet, Amely életnek hívatik, Keresek benne valakit, Aki szemének bársonyával És hangja meleg aranyával Mint rég, megint elandalit. Mi nem búcsúztunk el soha, Két meghitt, régi cimbora, Ki együtt harcolt, álmodott, Kiket, mint minden álmodót, Sokszor fölébresztett az élet, Mikor vetésük semmivé lett. De valahol, túl földi gondon, Van egy sarok, hol meghúzódom S megint találkozom veled. S ha mosolyogva kérdezed, Mi újság? Én azt felelem: A nap alatt nincs semmisem. Mint a szivarod füstje, tûnik Az élet és mint a betûid, Oly rejtelmesek útjai, Míg újra látunk valakit, Aki szemének bársonyával És hangja meleg aranyával Mint rég, megint elandalit. `Temetés` Aranyosan és feketén döcög Szent Mihály lova õszi fák között. Az emberek megnézik csendesen, Ki az, akinek útja végtelen? És tovább mennek, mert az élet int, Majd egyszer õk is jönnek erre mind. Majd egyszer, ó, de addig áll a harc És vár a gyõzelem, vagy a kudarc. Majd egyszer, ó, de addig nem lehet Sokat idõzni a halál felett. Menni, sietni és rohanni kell, Versenyt röpülni még a többivel. Csak egy gyerek s egy költõ, két gyerek Bámulja még tovább a szekeret. A költõ lelkében egy húr remeg És rajta egyszerre fölzengenek A végtelenség és a semmiség. A gyermek is fölsóhajt: Ó, mi szép! `Béke` Ó mennyi csönd van némely alkonyatban, Mennyi derû és mennyi nyugalom, A felhõk úgy pihennek a magasban, Mint a bárányok a domboldalon. Szelíd békesség árad a világra, Meghalt a harc, a lárma, a panasz, Kinyílik a búcsú halvány virága, A nap végsõ csókjából fakad az. Az ember nézi az alkonyt, szivében Szeretne õ is békét és derût, És várja, hogy az éj jöjjön sötéten, Mint gyásza, melyben oly rég elmerült. E nagy, mély csönd szent közönyében érzi, Mily idegen már tõle a világ És a halálra gondol, mely kitépi Lelkébõl vérzõ gondjai nyilát. `Váci szeptember 1899` A klastromablakból kinéz az õszbe Egy égõszemû kispap. A Naszály Búsan pipál, az esti félhomály Ölén levelek hullanak csörögve. Az asztalon a Szentek Élete, Fametszetekkel, mély csend a szobában, A szél künn az elmúlást intonálja, Az udvaron sétál egy remete. Szüretre érnek a szõlõhegyek, Halálpillék a feszületre szállnak, Az égi nyájak nyirkos gyapja kondor. A kispap lelke messze õgyeleg, Várják pásztortüzes tiszai tájak És õ egy halk Verlaine-versre gondol. `Nietzsche` Mindig magányosabb lett És mindig vakmerõbb, Míg végül sírva térdelt A gyõztes sors elõtt. És hallgatott az éjben, Mely körülvette õt, Míg mosolyogva állt meg Az elmúlás elõtt. `Zászlók` A múzeumban vannak régi zászlók, Csukott szárnyakkal némán alszanak, Fakult a színük és foszlott a selymük, Törött a rúdjuk, fölírásuk elnyûtt És meggörnyedtek az idõ alatt. Az emberek közömbösen haladnak Mellettük és por lepi õket el, Vígan lobogtak gyõzelmes rohamra, Vesztett csatában hullottak halomra? Sok tépett zászló erre sem felel. Mindegy nekik. Kopott ereklye lettek, Ma más zászlók pompáznak, lengenek. Az élet mindig új harcokra indul, Míg mindenféle diadalmain túl Az örök béke zászlaja lebeg. `Mikes` Erdélyt siratta és az égre gondolt, Nyájas panaszt, jámbor vigaszt koholt, Nagy fejedelme már régen halott volt És gúnyája és kedve is kopott. Mint rege rémlett már a tûnt dicsõség, Kuruc harcok rézdobja hallgatott, Tárogatóknak fája eltörött rég, Rög és virág lett a sok hõs halott! Õ írt magának éjnek évadán, Gubbasztott híven csöndes bánatán, A mulandóság ült szemben vele. S míg egyre-másra gyûlt a levele, Erdélyt siratta és az égre gondolt, A halottak közt maga is halott volt. `Ifjúság` Az elsüllyedt Atlantiszt keresem, Mely álmaimban harangoz nekem. A régi várost és a régi dalt, Mely ifjú daccal búgott és rivallt. A régi fényt, mely a lelkünkben volt S mindent aranyba és ezüstbe vont. Miénk volt akkor a kerek világ, Utópiák és Óperenciák. Vitorláinkat a jövõ szele Ragadta vígan a holnap fele. Szép volt a bánat és jó volt a harc, De hol vagy már és vélem mit akarsz? Hisz ködbe vesztek arcok és tusák, Ó, elsüllyedt Atlantisz, ifjuság? `A bölcs` Nyugalmas, tiszta szemmel nézni mindig A háborgó és mulandó világot, Az örök törvényt betartani sírig, Spinóza, ez volt a te hivatásod. Boldog bölcs, kinek állandó szerelme A gondolat, kiben ott él az Isten, Téged nem rendített jó, bal szerencse, Te tudtad, hogy a vándorutad itt lenn Örök körökbe tart és mint a gyémánt A porban, egyszer fölragyog a lélek És kiszabadul majd a gondolat. Boldog bölcs, eltûnõdve nézek én rád, Ki úgy díszítéd föl magányodat, Hogy gazdagabb volt, mint ott künn az élet. `Kazinczy` A szent elõd õ, a fenkölt magyarság Apostola, ki tömlöc éjjelén, Mint hálóját a pók, szövé a nagyság Ábrándjait s éltette hõ remény. Hét esztendõ váltotta sorra egymást S õ bizton hitte a föltámadást, A szép és új igékre lelkesen várt, Mint az, ki a megnyílt egekbe lát. Mert porkolábja a boldog vigasz volt, Hogy majd a nemzet szebb lesz és dicsõbb, Hogy kopogtatnak az újult idõk. Mert kilátása a gazdag tavasz volt, Hol is a honi nyelv ezer virága Pompázva tárja ékeit világra. `Mint az alvajáró` Minden örömömben volt valami fájó, Minden bánatomban volt valami édes, Mint az alvajáró, Mindig közel voltam holmi meredélyhez. Életemben mindig volt valami álom, S a halálközelség borzongatta lelkem, Mint az alvajáró, Mindig az elmúlás peremére mentem. `Venit summa dies...` Eljön mindenkinek a pillanat, Mikor egészen egyedül marad, Mikor mellette senki, semmi más És nem segít se átok, sem sirás. Az élet távol, a halál közel, Bûnt, balgaságot semmi sem föd el, Mikor az ember az Írás szerint Megméretik és megítéltetik. Eltûnnek a boldog káprázatok, Minden, mi az életnek színt adott. Kialszik a remények csillaga S a lélek van a pusztában maga. `A jövõ vetése` A jeltelen sírokra gondolok, Miken halottak estéjén se ég mécs És nincsen koszorú. A feledés A földdel egyenlõvé teszi õket. Pedig alattuk is ember pihen, Ki élt és maga volt egész világ. Most egy virág sem emlékszik reá. Az egyik dicsõségrõl álmodott, Boldogságról a másik, szerelemrõl A harmadik. Felejtést kaptak õk. De én az õ sírjukra gondolok És felidézem õket. Mindenik Hanton egy mécset gyújtok s koszorúmat Elhelyezem és békés álmokat Kívánok mindeniknek. Legyenek Egy boldogabb jövõnek földje õk, Melyen a gyûlölség-bogáncs helyett Jóságvirág nõ s nem hiába éltek. `Októberi éj` Ezüstös kék lett az egész világ, Halovány fénye, mint a köd, dereng, Alvó kísértetek a kerti fák, Haldokló hold virraszt a csönd felett. Mintha megállott volna az idõ, Tán Csipkerózsa kertje ez, A hallgatás már szinte rémitõ. Tán álmodom vagy ez csak mese lesz? Elnémultak a szûkölõ kutyák És nem szólnak a harsány kakasok, Nem jár egy ember és nem mozdul ág És alszik hálójában is a pók. Oly gyönyörû ez és félelmetes, Egy hangot kérek tõled, ó világ, Már azt hiszem, a végítéletes Angyal próbálja majd a trombitát. `Szavak` Szavak, csodálatos szavak, Békítenek, lázítanak. Eldöntenek egy életet. Följárnak, mint a kísértetek. Szárnyalnak, mint a gondolat. Görnyedve hordnak gondokat. Világokat jelentenek. Meghaltál, ha már nincsenek. Dalolnak és dadognak õk. Gügyögnek, mint a szeretõk. Ölnek és feltámasztanak. Szavak, csodálatos szavak. `Augustus` Mikor a messze kis falucska Jászlában a barmok között Az égi gyermek megszületett S az angyalok víg szózatát Hallották jámbor pásztorok, Augustus császár mit csinált? Talán az Állam dolgait Beszélte meg szolgáival Vagy egy vergiliusi vers Szépségein csodálkozott, Talán aludt és álmodott, vagy Álmából éppen fölriadt És boldogan gondolta, hogy most Egész világon béke van És megnézve a homokórát Nyugodtan fordult fal fele. `Sors` Sors, nem vitázom én Veled, hiszen hiába, Megyek, szegény legény Az éjszakába. Köszönöm a napot, Az álmot és a kedvet És minden bánatot Elfelejtek. Kaptam sok szépet és Valamit én is adtam, Megyek, szegény legény, Egymagamban. `A szobor` Mint ércbe öntött örökkévalóság Uralkodik a tér, idõ felett, Míg útjukat a semmiségbe róják Az eljövõ s eltûnõ emberek. Alatta háborúk és forradalmak Tombolnak és csitulnak, õ marad, Az ellenségnek és a hatalomnak Õ nem hajol meg, áll az ég alatt. Galambok szállanak vállára néha, Vagy rárepül a keselyû, a héjja, Õ egykedvû, nyugodt és mozdulatlan. Napfény csókolja és vihar veri, Diadal és bukás mindegy neki, Mert õ az eszme és õ halhatatlan! `Michelangelo` Töprengett, õsz szakállát tépte, várta Az órát, melyben majd életre kel A gondolat, mit hordozott magában, Ez a nehéz és görnyesztõ teher. Mindig elégedetlen volt a mûvel, Mely elmaradt nagy álmai mögött, A szépség sokszor zordon ködbe tûnt el, Az álom, amit ébren üldözött. A kétségben, vénségben, bús dühében Az urbinói ifjú járt eszében, Ki játszva és dúdolva alkotott. Õ látta Rafaelt, a boldogot, Ki régen elment és mégis nyomában Ma is derûs és békés ragyogás van. `Régi nyári éj` Fekete jegenyék között Pirosan kelt a nyári hold, A táj bársonyba öltözött, A Tisza csöndben szunditott. Majd, mint az ezüst, fényleni Kezdett a boglyák bús sora. Az egész földre ráborult A ragyogó éj mámora. Szikráztak fönn a csillagok És lenn a rõt pásztortüzek: Az ég és föld szerelmesen Egymásnak titkokat üzent. `Zsolozsma` Máriát dicsérik a hívek, A kis templomból szól az ének, Mária, a mi menedékünk, Szárnyal a könyörgés az égnek. Keresztényeknek segítsége, Szomorúak vigasztalója. S mintha az édesanyám hangja A többi közül kizokogna. `Gyermektemetõ` Az aranynapban zöld rácsok mögött Az apró halmokon százszín virágok, Élt három évet, egy napot, ötöt, Ezt hirdetik a bádog fölirások. Itt csupa apró szentek alszanak, E csöndes és virágos óvodában, E liliomok és rózsák alatt A fiatal és mosolygó halál van. A dombokra galambok szállanak, A rácsok hívogatón intenek És egy öreg szomorúfûz alatt Vidám bújócskát játszik két gyerek. `Harangjáték` A pillanat, Mint temetõben a gyík, úgy szalad. A percek, Mint sivatagban a homok, peregnek. Az órák, Mint vándorok, az útat egyre rójják. A napok Mennek, mint körmenetben a papok. Az élet Elmúlik, mint felhõi a nagy égnek. Az örökkévalóság Hullatja szirmait, miként a rózsák. De gyakran Ott van a tovatûnõ pillanatban. `És mégis...` Ó, mint repül az ember, Ikarusz óta megnõtt a szárnya, Lenéz bízó szemekkel Világrészekre és az óceánra. Eltörpül a magasság És elenyésznek mind a messzeségek, Az ember diadalmát Harsogják gyõztes szárnyakon a gépek. Köszöntelek, ti bátrak, Ti boldogok, kik az egekbe törnek, Kik vígan nekivágnak Õs rejtelemnek és titkos jövõnek. Sírok fölött kerengve Az elmúlás szelében szép az élet, Ezt hirdeti elesve Egy repülõ, aki örvénybe tévedt. `Zene` Az ember, amíg fiatal, erõs, Úgy véli, hogy egész nagy zenekar Van a szívében, kürtök és dobok, Hegedûk, hárfák, csellók, fuvolák És mind az élet örömét, a szépség, A jóság és igazság himnuszát Ujjongják viharozva és vidáman. Nem veszi észre, hogy a jó zenészek Lassacskán szépen elhallgatnak és Elszöknek egyenkint egy más vidékre. Nem veszi észre, hogy fekete posztó Jön a dobokra és hogy elrekednek A trombiták s a száguldó ütem Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon Magában áll az utolsó zenész S tört hangszerén egy hang sír elhalón Mintegy segítségért kiáltva égre, Majd csak susog és elnémul örökre A bánat. `Remeteség` A szakolcai dombokon Fiatal voltam egykoron. Oly édes volt a bánatom, Hogy dallá csordult ajkamon. Olyan egyedül éltem én, Hogy egész világ volt enyém, Egész világ szép temetõ És benne álom, mese, nõ. Ha jött a téli alkonyat S elmosta mind a dombokat, Úgy borult árvasága rám, Mint remetére a magány. `Emlék` Egy arc fölbukkan néha a homályból, Hová eldugta õt a feledés, Egy régi társnak arca, aki bátor Tekintetével a lelkedbe néz. Elhunyt napok és elfakult vidékek Feléd ragyognak ismét hirtelen, Fölzendül elnémult szavak zenéje És lelkeden, lehangolt hangszeren Ábrándjaid eljátssza újra multad, Csak bánatod tesz rájuk hangfogót... A feledés homályából kibukkan Egy régi arc és feléd mosolyog. `Fák` Oly mozdulatlanul nyugodtak A kerti fák az õszi fényben. Talán a nyárról álmodoznak, Csak egy levél hull néha szépen. Az élet csöndje ez a béke, A nyugalom e nagy tenyészet, Örök erõk szent szövedéke, Lehullt levél én, elenyészek. Avar leszek majd az avarban, Míg fölöttem a fiatal fák A lombjaikat diadallal Az örök égnek fölmutatják. `Ének Bukosza Tanács Ignácról` Kecskedudás volt, vén, magyar szatír, Felõle hét határban vert a hír. Lagzin, toron csak fújta egyaránt, Túlharsogta az életet, halált. Betyárok, csárdák eltûntek tova, Õ itt maradt s nem fáradt el soha. A városba ment néha s a cigányt Leintette: magának muzsikált. Oly gõggel nézett a kocsmába szét, Mint egy Homér. Mögötte volt a nép, A múlt, a puszták, egy magyar világ, Ujjongva sírtak a melódiák. `Élet` Elnéztem sokszor a vásári zajban A tarka körhintát, amint forog, Legények, lányok milyen komoly arccal Utaztak rajta, boldog vándorok. Keservesen szólt a sípláda, ócska Únt dallamot kavarva és kopott A sok faló és ásított a gazda, A hajtót fárasztotta a robot. De a nép tódult és tartott a játék, Csak mindig mások ültek a lovon S ha jött az este s elterült az árnyék, Sötéten és üresen állt a sátor, Mint aki félve kérdezi magától, Hová repült ujjongó mámorom. Utánzatok, aktuális strófák, személyes jellegû apróságok, rögtönzések, töredékek `Ady Endre: Héjja-nász az avaron` A zöld dívánon ültem, Nagy, zöld dívánon ültem. Mellettem Léda, a céda, Mellettem Léda, a céda. Kánikula volt éppen, Kánikula volt éppen. Tompán a falra néztünk, A nagy, barna falra néztünk. És semmit sem csináltam... És semmit sem csináltam... `Rokkanások az éjszakában` Marnak a bamba kanok, Míg megrokkanok. Fütyül reájuk dalom, Bús dalom, új dalom! Rokkanni, rokkanni fáj, De jaj, muszáj, Nagyot koppan a dalom, Bús dalom, új dalom. 1907 `Farkas Imre: Líra` Az illatos kis selyemkendõt, Míg kacagott a bálterem, Ott hordoztam, némán, kesergõn, Szomorú, büszke szívemen. Az illatos kis selyemkendõt, Mely az én gyászom fátyola, Itt esküszöm, bizonyos célra Én nem használom, nem, soha! 1907 `Endrõdi Sándor: Anakreoni dal` Az átkos közügyektõl Szerényen elvonulva, Mint jó költõkhöz illõ, Kik bokros érdemekkel Lendítik a közérzést: Igyunk tisztelt barátim Finom Törley Talizmánt! Pukkadjon és mukkanjon És sustorogva szálljon A pezsgõ a plafondig. Derûs, ám illedelmes Jókedvünk bõ nedûjét Engedjük folyni jócskán! Élc, szellemi röppentyû Tisztes határaink közt Sziporkázzék, ahogy tud. S bár egy kicsit elázunk, Legyen a gallér tiszta! 1907 `Ábrányi Emil: Jogot a népnek` Jogot a népnek! Én is vallom ezt, Testvéri hévvel én is hirdetem! A jogtalanság tépi lelkemet S könnyezve látja a nyomort szemem! Vallásom az, hogy, mint Petõfi mondja, Legyen szabadság mindenekfelett És minden munkás, aki fárad, épít, Mindennap szeljen egy kis kenyeret! És így tovább, öt strófán keresztül. 1907 `Erdõs Renée: Sappho` Te vagy a párom. Te forró, te szép. Hallgasson el most a langyos beszéd, Csak takarjon el az ébenhajad. A tested kell csak! Te kellesz magad! Te vagy a párom. Te hiú, te nagy; Te keleti véremnek vére vagy, Csókolj, ahogy bírsz. Én hagyom magam, Alázatosan, némán, ittasan! Te vagy a párom. Kergess el, ha tudsz! Mondd, hogy gyûlölsz! Én azt mondom: hazudsz! Tied a vágyam, titkos ölelésem, De hej, sokáig te se kellesz nékem! 1907 `Csizmadia Sándor: Hajnalban` Megyek a büszke paloták során, Elvtársi daccal, józan, szabadon, Már pirkad a nap, ámbár még korán, Körülbelül úgy öt óra vagyon! Tütül a gyár, hever a tõke még, Selyem párnáin hortyog vagy motyog, A proletár a sárga gyárba lép, Az arc tüzel és a gyomor korog. Igen, igen! Míg a bitang herék Élnek, mint vízben a hal vagy sirály, Azalatt lendül a sok lendkerék, Öcsém dolgozni, néném mosni jár! 1907 `Nyár` Feleki Sándor: Meleg van. A rét zöld és Peng az éles kasza. Kaszálnak a kaszálók S este térnek haza. Elnézem a kaszálást S ajkam imát remeg. Mily jó is lesz majd télen, Ha sütnek kenyeret. 1907 Szabó Sándor: A csalit hûs homályán Bolyongok csöndesen S szívemben kis virágként Nyit szerelem. A csalit hûs homályát Fuvalom lengi át S én is halkan rebegek Estimát. 1907 Fülei Sz. Lajos: Nyáron nyaralás van, Igy van ez szokásban, Nyaralnak Karlsbadban Mari a Franzensbádban. Pedig a dolognak Helyes megoldása A Tátra vagy Bártfa, De fõleg Szováta! 1907 `Szegedi önarcképek` 1 Mindenféle igazgató Elszerzõdtet engem, Én pediglen itt maradok, De én nem szégyenlem. Kicsi vagyok, majd megnövök S leszek fõvárosi, Az én nevem, híres nevem Kukorica, Kukorica Rózsi. 2 A szegedi humoristák Mind belõlem élnek, Én köteles híve vagyok Minden nõszemélynek. Városházban és színházban Elsõ helyen ülök, Az én nevem, becses nevem Kukorica, Kukorica Fülöp! 3 Az én szavam Isten szava, Mert a néppel tartok, Meginog a toronyalja, Ha egyet rikkantok. Sokat beszél az ember, míg Feje lágya benõ, Az én nevem, ösmert nevem Kukorica, Kukorica Benõ! 4 Szeged város, híres város, Tápéval határos, Van is neki panamája S ez az általános, Én pediglen tisztogatok, A dolgok így állván, Az én nevem, régi nevem Kukorica, Kukorica Kálmán. 5 Szûrdolmányom ezüst gomb és Szegeden kultúra, Mit tudják itt, mi fán terem Preludium, fúga. Mikor adnak itt operát, Mely sok pénzt igényel? Az én nevem, jeles nevem Kukorica, Kukorica Péter! 6 A szegedi aranyifjú Mind éntõlem retteg, Én dobom ki én veszem be Õket önkéntesnek. Táncoljatok magyar lányok, Nálam van a lista. Az én nevem, magyar nevem Kukorica, Kukorica Pista! 7 Mindenféle szerzõdésnek Vége szokott lenni, Mindenféle jó színésznek El kell innen menni! Én se vagyok ripacs éppen, De egyedül bajos! Az én nevem, az én nevem Kukorica, Kukorica Lajos! 8 Toronyalja a lakásom, De ez csak az egyik, Mindig járok, meg sem állok Soha Budapestig. Sok az ügyem, sok a bajom, Sok a banket, muri, Az én nevem, becses nevem Kukorica, Kukorica Gyuri! 9 Sok híres ház van Szegeden, Városház és színház És a harmadik egyetem, Bár erre még nincs ház. De azért a kávéházban Ül az egész város, Számos látogatást kérek: Kukorica, Kukorica János! 1907 `Dal a három díváról` Három díva egyszer Az Ida hegyén Meginterjuvolta Párist, A legszebb legényt. Legyen õ a kritikus, Döntsön a nagy perben, Melyik díva énekel És öltözik szebben. De Párisnak akkor Könnyû dolga volt, Afrodite neki szánta A legszebb asszonyt. A mostani primadonnák Ilyet nem ígérnek, Magát tartja valahány A legszebbik szépnek! A mai bíráló Mit tegyen szegény, Kemény dió a kritika És nincsen remény. S amíg szegény Páris Csak rajong és sorvad, Telik képe, telik háza A víg direktornak! 1908 `Kánikulai strófák` 1 Körös vize folyik csendesen, De ezután ez már nem leszen, Hajók járnak rajta, õ pedig Nagyzási mániába esik! 2 A melegnek megtiltani nem lehet, Hogy ne legyen a harmincnyolc fok felett, De a sugárcsõnek megtiltja a szemérem, Hogy spricceljen Bémer és egyéb téren! 3 Rácz Lacinak nem tudom Hányadik fia Boldogít most tégedet, Szép Pannónia. Még muzsikál is hozzá A fene gyerek, Én meg elverem a pénzt, Fene egye meg! 4 Káka tövén költ a ruca, Zöldfában terem a múzsa, De ahol a Rédei Szidi párja terem, Azt a színkört nem ismerem! 5 Térdig jártam a rózsában, A virágcsatában, Hej, de az új húszkoronást, Sehol se találtam! Tisztelt Hofbauer Pál úr, Vegye e poémát S küldjön postafordultával Egy tiszteletpéldányt! 6 A Simplicissimus nevû lap Minket csak úgy vadak közt emleget, Eszünkbe jut az Allgemeine, Ez meg kutyának nevezett. De megmondotta Arany János, Kinek nincs párja német nap alatt, "Vigyázat, tisztelt Allgemeine, Ne bántsuk a kutyát harap!" 1908 `Aktuális strófák` Nyáron nyílik a remény és Riporttól hevül az agy, Felhõ Rózsa elmegy Bécsbe Majd ha fagy! Makó Lajos kultúrát és Nem üzletet nyit, avagy Átveszi a Vígoperát Majd ha fagy! A választójog titkos és Általános lesz, avagy Fodor Ella a jégre megy Majd ha fagy! A moziból gõzfürdõ lesz, Kabaréból zárda, vagy Szûcs Laciból fõkapitány -- Majd ha fagy! 1908 `A novella` Sok novellát, jó novellát, Rossz novellát olvastam Boccacciotól és Bírótól, Molnártól és más írótól; Okultam és mulattam. De az új végrehajtásit, Szavamra, nem olvastam. Ám az ilyen esetekben Az eljárás obligát, Az olvasó elolvassa Pesti lapba, esti lapba A szokásos kritikát. Ezek után a novellát Fölösleges olvasni, Nem tud az írni, aki írta, Szomaházy jobb stiliszta, Jobb stiliszta a Sassi. Különben is, tisztelt Günther, Minek írsz te novellát. Te csak mondd: tapsolj csak népem És a végrehajtást szépen Gyakorold, ne magyarázd! 1908 `Elégia` `A lóvasút miatt` Ha én lassú lóvonatot látok, Mindig búsan ülök föl reája, Mert elfog a pálya elején már A hanyatlás melankóliája. Rajta szállni látszik az idõ, de A ló éppen nem látszik ám szállni, Ellenben minden percben kiáltja A kalauz: Leszállni, leszállni! Testvéreim, fogadjátok szómat, Ne üljetek föl a lóvonatra, Csak toljátok szép csöndesen hátul S elindul, ha Isten is akarja! 1908 `Aktuális strófák` Igazgató és színésznõ, Sok smonca és habarék, Egy komikus, egy zongorás, Ezt úgy hívják: kabaré. Szoboszlón vagy Piripócson Minapában megesett, Hogy elmaradt a színésznõ S ezt úgy hívják: baleset. Naíva, aki nem naív, Primadonna, ki pikáns, Hõsszerelmes, ki unalmas És ezt úgy hívják: szinház. Autózó primadonna, Aki Pestre s Bécsbe mén, Egy másik, aki onnan jõ S ezt úgy hívják: esemény. 1908 `A medve` Magyar medvének lenni Szép és jó gondolat, Az ember csak málnázik A Kárpátok alatt, Az ember csak málnázik És kéjjel hempereg, Míg sorra eszik egymást A többi emberek! Ha medve vagy, légy medve S ne hitvány, gyönge tót, Gondoltam és nem ittam Se bort, se alkoholt, Gondoltam és nem ittam S megittam a levet: A holtakról csak rosszat, Mondá a látlelet. Magyar medvének lenni Mégis csak jobb dolog, Mint a ti dolgotok most, Póruljárt doktorok! Mert a ti dolgotok most Bizony kutyául áll, A medve bõrét issza, Ki medvét exhumál! 1908 `A Caruso` Mikor Pesten a Caruso, A szívnyúzó amoroso Énekelt, Lipótváros lánya, nõje Mind szívgörcsöt kapott tõle, Rémeset. A férfiak persze szidták A pocakos tenoristát, Aki csak Azzal hat, hogy magas Céket Jól kibúgat, jól kibéget, Jól kiad. De fordul a sors kereke, Tenorista is bereked És befagy; Megszökött ma felesége, -- Ó irgalom magas Céje El ne hagyj! Már ezután van reményem, Hogy nemcsak borbélylegényben Hisz a nõ, S bár a mûfajom csak líra, Akad nékem is egy igaz Szeretõ! 1908 `Aktuális strófák` Múltkoriban a Barkóczy Nem akart fölállni, Azt mondotta a törvényre, Hogy az lári-fári. Mostan meg egy polgármester Nem akart fölállni, Hogy zengett a Gotterhalte: Császári-királyi! Mi is ezen sírnivaló, Könnyû kitalálni, Ez a magyar politika: Elállni, felállni! 1908 `Aktuális strófák` Puc, puc, puc, Megszökött a pucerájos néni, Szegény férje beborulva nézi, Puc, puc, puc! Puc, puc, puc, Puccos volt a pucerájos néni, Nem tudott a pucerájban élni, Puc, puc, puc! Puc, puc, puc, Az inget most férje mossa, mossa, Fehér leplét a hab elkapdossa, Puc, puc, puc! 1908 `Aktuális strófák` Newyorkban aki csókolózik A nagy nyilvánosság elõtt, A sétatéren, vagy a parkban, Nem csókolhat százig se. Sõt. A rendõr órát vesz elõ És a hangja leszerelõ: Pardon, ezer bocsánatot, Ki van zárva, Több engedélyt nem adhatok! De a virágnak nemde kérem, Azt megtiltani nem lehet, Amit megtilt a közszemérem S a kihágási rendelet. Különben is, egy pillanat, Míg csókot ad s kap az ajak, Egy örökkévalóság, Igen, igen, Ez itt a tény s valóság! 1908 `A szakáll alkonya` 1 Este van, este van, A szakáll estéje, Nemsokára kész lesz Hosszú karriérje. Tudományos alapon Le köll eztán venni, Mindenféle szép szakállnak, Álszakállnak, kékszakállnak Vége szokott lenni! Ki zokog, mi zokog, Egy fekete szakáll, Batthyány Tivadar Be árván maradtál: Mindenféle õrgrófnak Le kell azt most vetni, Mindenféle szép szakállnak, Álszakállnak, kékszakállnak Vége szokott lenni! 2 Most van a nap lemenõben, Egy szakáll lóg a levegõben. Megvan a nyáj, megvan a bárka, Csak egy kell hozzá: pátriárka! 1908 `Aktuális strófák` 1 Karlócai zsinat Kivirult hajnalra, Piros pópa, fehér pópa, Szõke pópa, barna. Harangoznak délre Püspöki ebédre, Zmejánovics, Bogdánovics Meglesztek-e végre? Rossz idõket érünk, Gotterhalték járnak, Günther óvja nagy veszélytõl A pátriárkánkat! 2 Megvan az alkotmány! kiáltja A török nép. A török császár Búsan dörmög a szakállába: Több is veszett Mohácsnál! 1908 `Az önemelõ polgár` Már rég pihen a komoly lantom És rég nem pihent már a vig, A komolyat most már fölajzom És rajt' ez ige hallatik: Láttam királyt Beociában, Dívát, ki néha énekel, Láttam Maraton gyõzedelmét, Háziúrt, aki nem emel. Láttam Polónyit, aki Géza És láttam Fedák Sárit, De nem láttam eddig állampolgárt, Aki több adót áhit! Uram, bocsásd el már szolgádat, Mert láttam végre, végre õt, Kevés adó miatt föllebbezõ Szegedi adófizetõt. Nápolyba menni és meghalni, Ezt mondták mindig még nekem, Czímer Károlyt meglátni s élni: Ezt hirdesse ma énekem! Valóban, aki így adózik És aki adót így emel, Annak a város úgy adózzon, Hogy szobrot emeljen a korzón, Bár ennél többet érdemel. 1908 `Operett-világ` A szegény hazai szerzõket Megszánták a direktorok. Alkoss Móric, bíztatják õket S alkotnak õk, az alkotók. És csinálják az operettet, A daljátékot, mely zenés. A tárgyak gombamód teremnek, Az élet pazar és mesés. Selyemapákról szól az ének, Akik római grófok is, Zsebmetszõ sétál a sötétben, Aki zugbankdirektor is. Különben nemsokára Pesten Egy kõszínház nyit majd kaput, Ott lesznek csak víg operettek, Talán még drámát is kapunk! Mert általános, titkos érzés, Hogy Dániában valami Benzines, bár ezt egyelõre Nem fair dolog kimondani. 1908 `Töftöf-nóta` Fedák Sári libát gázolt a réten, Mikor fönn volt csillaga még az égen. De csillaga lehanyatlott, A hírrovat nem igen róv róla, Oda van a Fedák Sári, Illetõleg Sári Fedák Gyilkos autója! Petrás Sári nem oly jeles Sári, De barátja volt az Eszterházy, Eszterházy jó Pali volt, A hírrovat eleget ír róla, Illatos a Petrás Sári, Illetõleg Eszterházy Ilyen-olyan drága autója. 1908 `Anakreoni légdal` A Patrie és Vaterland Már fölszállott a légbe, Az elsõ megszökött és A másik füstbe ment már! De dobban honfiszívem S már látom azt a percet, Melyben fölszáll a légbe A Haza címû léggömb, Mely kormányozható lesz, Miként Wekerle népe. S a légbõl kapott hajónk majd Elindul napnyugatra S akár kormány híján is, Bús ösztönét követve Elér, ahova készül, Mármint Amerikába! 1908 `A korona` A perzsa sah mûvelt fiú, Már látta Budapestet éjjel S operánkban a stimmelést Hallgatta nagy mûvészi kéjjel. A perzsa sah mûvelt fiú, Bejárta már a félvilágot, Népének alkotmányt igért S a kincstárnak nyakára hágott. És most mit tesz a perzsa sah? A koronát zálogba tette. A koronát, a koronát, Mely szent fejét nyomasztón fedte! A perzsa sah mûvelt fiú, Bár nincs most néki koronája. Nekem, ha van egy koronám, Elköltöm, õ pedig kiváltja! 1908 `Szomorú strófák` Szilágysomlyón gyûlésezett Az Astra. Felöntött a hangos román Garatra! Elmondhatja, hogy sic itur Ad Astra! Turócszentmártonban meg a Matica Gyûlésezett eredménnyel A' biz a! Vele együtt ünnepelt a Zsivéna, Még a tótban is van elég Ily véna! Nálunk pedig csak alakul A Demke, Emke, Fmke és a többi Ilyenke, De eredményt nem látunk sem- Milyent se! 1908 `Simon Judit` `Hír a falunkból` Simon Juditéknál Minden esztendõbe Kis deszkakoporsót Tettek le a földbe. De most Simon Judit Hallga csak, hallga! Eszét elvesztette És az újszülöttjét A lóvasút síne elé tette! Simon Judit asszony Várta, várta, várta, Mikor lesz az eset Az esti újságba. De a Simon Judit Hallga csak, hallga! -- Mindhiába nézte A Sz. Estilapba S a Sz. és Vidékébe! Simon Judit asszony Földig ér a búja, Kiment a szegedi Közúti vasútra. És a sínek mentén Hallga csak, hallga! A gyermeket élve Találta, sõt alva! 1908 `Aktuális strófák` Bár számosokra nézve témám Egyáltalán nem jólesõ, Én megdalollak végre mélán Nyári esõ, folyton esõ. A randevún, igaz, elázik És náthát kap a szeretõ S a vendéglõ pang óriásit, De te csak essél, ó esõ! A kávéházi oleander Növésére oly kedvezõ S a munkádra is, ó beamter, Hasznos a rendszeres esõ. És ilyenkor nõ meg a téma S a véna most búvik elõ, Most méla lehet a poéta, Hisz übercihert visel õ. Tanúm rá Puskin és Longfellow, Két elõkelõ tényezõ, Sõt koronatanúm e vers, óh, Hogy mily költõi az esõ. 1908 `A falusi kislány Pesten` Mikor elérkezik Névnapod, szent István, Pestre felérkezik A falusi kislány. Vele jön az úr is, Aki bõrkabátos, Villogó gatyákkal Tele a fõváros. A falusi kislány A szent jobbkéz helyett, Megnézi a mozit S egyéb kultúrhelyet. A kabaréba is Szívesen elmenne, Ha Nagy Endre s László Rózsi nyitva lenne. A falusi kislány Falusi legénnyel Megnézi azonban Budapestet éjjel. S mikor hazaérnek Megindul a beszéd: Be szép is Pest éjjel, Istenem, be szép! 1908 `Aktuális strófák` Haldokol a holt szezon már És a nyárnak vége, vége, Nem esik már az esõ és Emelkedik a közélet. Szatymazról már jönnek, jönnek, Akik Velencébe mentek, Visszatér a fogyókúrás Növõ gonddal, növõ gonddal. Véget ér a szinekúra, Révbe ér a lóvonat és Megindul már valahára A vita a villamosról. És a korzó bezzeg hangos, Munkálkodik a villamos Két munkása és örömmel Üdvözöljük Fodor Ellát. És szomorúan üdvözöljük A lejárt nyarat s a váltót S mélabúval s felöltõvel Búcsúzunk Stefániától. És a színház, ó a színház Táján, gonddal szíve táján Föltûnik Makó s a Kassban A makaó és kaláber. Itt lesz az õsz, itt lesz újra, Bár már látnám, mert idáig Csupa õszi hangulat volt Júliusban, augusztusban. 1908 `Aktuális strófák` A nyárutónak méla bája Megejti árva lelkemet, A múlás melankóliája Halkan a fák fölött lebeg. Oly szép az élet búcsúzóban, Oly szép a nyár, ha távozik, Oly szép az este a kioszkban És olyan szépek a mozik. A szalmaözvegy újra férj lesz És pótvizsgázik a diák S a városi színházban tényleg Marad továbbra is divánk. 1908 `Aktuális strófák` Elutazott Caillaux, Az elõkelõ idegen; De elõbb mondott valamit Igen ridegen, hidegen. Merci, monsieur Caillaux, Köszönjük az ön igazát, Nekünk szólni úgy sem szabad, Mert szeretnünk kell -- a hazát! Ön francia, monsieur, És nem volt darabont soha, Ön elõkelõ idegen, Önnek pompásan megy sora. Ön már Párizsba utazott, Ön nem vár állást, s nem finánc, Önt nem illeti példaszónk: Honi szoa, ki mal i panz! 1908 `Aktuális strófák` A rossz nyelvek most azt beszélik Rossz nyelvekben itt nincs hiány, Hogy Szegeden járt tegnap éjjel Az új Kriván, a nagy zsivány, A köpenicki kapitány. A város és a bankok pénzét Megnézte s látta, nincs hiány, De elemelni szégyenelte, Mert en gros dolgozik õkelme, A köpenicki kapitány. Az orfeumba és mozikba Benézett úgy éjfél után, Megnézte Szegedet is éjjel Nagyon, nagyon kevés eséllyel A köpenicki kapitány. Majd villamosra ült s elindult Egyéb eredmények hiján S fogadta összetörve, fájón, Hogy utoljára járt e tájon A köpenicki kapitány. 1908 `Szeptember` Fázik az ujjam s lantom húrja Egy kissé megereszkedett, Elfog szeptember mélabúja S veszem überciheremet. A nyári vendéglõi terasz Oly elhagyott, mint a babám. Remény és falevél elhervad És tetszhalott a Pán, a Pán! De bezzeg éled ám a város! A primadonna és diák Határidõre jött, mely záros S jönnek szekundák s kritikák! Viszont elmennek már a fecskék És elmegy a pénz is, ha van. Ó szeptember, ó õszi esték Hány verset ír most hány alany! 1908 `Õszi strófák` Itt a szezon, itt van újra, Klauzál téren és korzón A jelesek és a szépek Teljes számmal tündökölnek. Jánosszállás és Velence Vendégei visszatértek. Fölhúzzák a görredõnyt és Az elõleget lehúzzák! Itt a szezon, itt van újra, Az udvarlók versenyeznek, A karnõk s a primadonnák Lovagjai vetekednek! Itt a szezon, itt van újra, Még nyílnak a Stefánián Az oleanderek és már Elhervadt a szalmaözvegy! 1908 `A metzi bárdok` Vilmos szászár, német császár Vágtat fakó lován, "Hadd lássam, úgymond, meddig ér A francia tartomány? Van-e ott folyó és földje jó? Legelõin fû kövér? Használt-e a megöntözés, A jó szedáni vér?" Vilmos császár, német császár Vágtat fakó lován. Egy szürke automobilon, Repülni még korán! S amint a francia határt Jelzi a láthatár, Idegessé lesz egy kicsit A császári batár! S autó s autokrata Határszélen halad, Mert szép a francia haza De kívül tágasabb! 1908 `Az elõkelõ idegen` Tegnap este, õszi este, Szívemet a bú megeste, Valaki Jimet kereste, (Én csak egy rímet kerestem S nem találtam, nem találtam!) Az elõkelõ idegen Asztalomhoz jött hidegen, Én megkérdeztem ridegen, Mit keres maga idebenn? És õ felelt nagy könnyedén: Én vagyok a fekete rém, Máramarosnak szigetén Születtem s jöttem ide én! Erre angol nyugalommal És félvállról így feleltem: Ön jöhet, mert én azonnal Minden óvintézkedést már Szabályszerûleg megtettem! 1908 `Spanyol románc` Don Alonzó, Don Alonzó Megérkezett Budapestre, És fogadták lelkesedve Magyarok és anarkisták. Mint a bomba hatott a hír, Hogy elõkerült a bomba, De ez kacsa volt azomba S egészséges Don Alonzó! Budapesten õrült spanyol Minden ember tegnap óta, Alonzóról szól az óda, A kroki és a vezércikk! És akiben hangulat van Verset ír a szép Enáról S a szép Ena, a szép Ena, Nem olvassa, nem olvassa! Én is illõ hódolattal Küldöm néki e románcot És a lelkem úgy örül, hogy Nem olvassa, nem olvassa! 1908 `A hó` 1 Sok hó esett le tegnap éjjel, Szûzen, fehéren, hidegen, "Az álmaim" szól a poéta És babrál a lantidegen. "Illúzió" szól a fehér lány, Ki preparandiába jár, "Hó-opp!" kiált a fuvaros és "Szilárd halmaz" szól a tanár. A munkanélküli facérok, Kik várnak búsan, betegen, Csak ennyit szólnak s ezt is lassan Mondják csak: "A keresetem!" 2 Hali hé, hali hó, Hull a hó, hull a hó. Oly szép a hó, a tiszta, elsõ, Mint az illúzió, De holnap sár lesz majd belõle És hol van a tavalyi hó?... 1908 `Balkáni idill` György herceg az ég kegyelmébõl Uralkodásra született. Ezt senki fia nem tagadja, Beszél a tény a szó helyett. Érezte a dicsõ levente, Hogy mozog benne valami. Uralkodásnak büszke vágya, Ha azt ki tudnók mondani! György herceg eddig csak gyerek volt, Egy nagy tettekkel tényezett; Meghódítani a világot Jaj, hogy célhoz nem érhetett! Fölkent király akart õ lenni És ez a vágya teljesült: Fölkente õt saját papája, Hogy szinte belesiketült! Ha elment vón a háborúba György, a derék és daliás, Õ róla guzlicázott volna Guzlicáján a guzlicás! De nem ment el a háborúba, Ez a sivár tény és való. És így e hõsdal csattanója Az az elcsattant csattanó! 1908 `Katonadal` `Egy közhuszár megölte magát.` Este jött a parancsolat Violaszín pecsét alatt, Öreg asszony, fiatal lány Három évig sír ezután! Jön a levél messze tájról, Valami nagy kaszárnyából, Könnyharmatos az írása: Nehéz börtön a kaszárnya! Megy a levél messze tájról A falusi kisleánytól, Minden szava csók meg virág, De szomorú ez a világ! Jön a levél, végre, végre, Violaszín a pecsétje, Isten hozzád falum tája, Megölt engem a kaszárnya! 1908 `A plurális` Mikor Andrássy még csak igérte, Harag és vád özöne érte: Ha még úgy ígér, tudja már is, Hogy ígéret csak a plurális! Mikor Andrássy már meg is adja, Megint fölzeng a vád haragja: Ígérte eddig s íme már is Valóra válik a plurális! 1908 `Nincsen, nincsen!?` Nincs Semmi és nincs: Minden, Csak az én szívem van és volt, Az én nagy, véres, mámoros Szivem, E szent, e félholt! Nincsen Öröm és nincsen Szerelem, Nincsen Vigasz és nincsen Pénz, Csak én mindenem és én semmim, Csak én Szivem, te élsz! Te vagy e Világ Közepe, Körötted forognak balogul A bús csillagok s e beteg Föld, Borúdra mind borul! Szívem, elõtted térdre esem S dalolom a legszebb zsolozsmámat, Tiéd a Világ, a Szépség, a Bûn S Kincseim Kincse: a Bánat! 1908 `(Én az ital barátja vagyok...)` Én az ital barátja vagyok, Szeretem a gyönge írókat, Szeretem megcsókolni azt, Ami Holnap! Szeretem a tûnõ szerelmet, Tiszteletdíjat és a békét, Bölcsek, poéták, komiszak Menedékét. Szeretem a megrokkanókat, Aláírókat, utazókat, Amerika felé, ha mennek A hajókat. Szeretem a kiruccanókat, A Dukkdukkokat, az új költõket A váltókat, a bankókat, Az Új Idõket. Én az ital barátja vagyok, Szeretem az Affért, a Heccet, Szeretem megcsókolni azt, Aki Herczeg! 1908 `Megy a vonat...` Megy a vonat, néma vonat Idegen országba, Görbe hegyek országába, Messze Boszniába! Téli ködök betakarják, Elfödi a távol, Nehéz felhõk elkísérik A magyar határról! Megy a vonat, néma vonat, Nem szól nóta benne, Magyar legény szótlanul néz A nagy idegenbe! Üres tarlók, kopasz hegyek, Kárognak a varjak... Hej, talán majd tavasz táján Vérrózsák fakadnak! 1908 `A borbélyleány` Egy fõvárosi hír jelenti, Hogy egy borbélynak lánya van, Ki a borbély pályára lépett Tudatosan és boldogan. S bár a testület ellenezte, Az elöljáróság kimondta, Hogy ez a tény nem ütközik, Se törvénybe, se tilalomba! Azóta már a szõke lányka, Vagy barna lányka, úgy lehet, Javában nyír és borotválgat Ábrándos férfifejeket. S amíg habot ver és az állat És a fülek tövét kaparja, A tanulatlan ifjúság Fejét gyakorta elcsavarja! 1909 `Párbeszéd` A mûveletlen Afrikában, Hol sivatag van és vadon, E jubiláris alkalomból Eszmét cserél két vén majom. -- "Mester, ma ünnepelni illik, Darwin barátunk napja van. Õ mondta ki, hogy minden ember Olyan majom, akár magam!" -- "Na hallja, elvtárs, hogyha önnek Ez hízeleg, úgy mondhatom, Hogy szerfölött tévedni tetszik, Sõt, ami több, ön nagy majom!" 1909 `Tatárjárás` A színház táján háború dúl A háborús hírek miatt, Féltik az udvarlót a szépek És szörnyû lámpalázban égnek A tartalékos hadfiak! Mindenki látja már az estét, Tatárjárás megy, mint szokás, S csupán a hölgyek szerepelnek, Tagjai az üdv hadseregnek, A férfi mind Délen csatáz! `Gózon` Biliczky szép kadét lesz, Jó Tarján hadnagy `Tóth` Elek, `Kassai` délceg, gõgös és fess, `Soma` káplár s vitéz önkéntes `Diósi` Nusi, a remek! `Dési` kegyetlen, hódító lesz, `Bereginek` a szíve fáj, `Hajnal` Wallenstein lesz a lényeg, Ezek a váradi legények és `Sík` Rezsõ a generál! 1909 `A nagy kalapok` Egy idõ óta rémhírekkel Tarkázva jönnek a lapok, Minden téren nagy bajt okoznak Az óriás nõi kalapok. S e hírek nem is nélkülöznek Minden reális alapot. A színházban az elsõ sorban Egy hölgy ült ezt írja a lap S fején a földszintet betöltõ Rengeteg tavaszi kalap. S egy úr mögötte mit se látott Két hosszú fölvonás alatt! Az úr mûvészi lendülettel, Mert elégtételt nem kapott, Leverte a hölgy szép fejérõl Az óriási kalapot. S számos hasonló eseményrõl Tesznek jelentést a lapok. Mi a morál és a tanulság? Ó férfiak, szegény vakok, A nagy kalapokat nézzétek, S ne nézzétek a darabot! Mert jobb egy új kalapot `nézni`, Mint `venni` egy új kalapot! 1909 `György úrfi` György úrfi, hej, legény a `talpán`, Ó ez a talp, súlyos nagyon, E fontos fejedelmi talppal, Rúgott egy hû szolgát agyon! E jólirányzott talp a szerbnek A talpköve és támasza, E talp írta a talpra szerbet, Ettõl rúgott a szerb haza! De jaj, kevés ideig húzta Gyuri a talp alá valót, Kihúzták a gyékényt alóla S menesztik az alávalót! György úrfi hej, szalad a talpán, Talán a fûbe is harap, Talpa alatt mélyen megingott A szilárd erkölcsi alap. György úrfi megy már a fenébe, Hol fészke lesz és álma lesz, Tolsztoj Leo: Háború s béke Majd lelki olvasmánya lesz. Mert Gyuri talpig férfi ám, de Szegénynek egy hibája van, Hogy talpa, az szigorú kissé, Szigorú s igazságtalan! Mi a morál e kis esetbõl, Amit le kell szûrnöm nekem, Mi az, amit arany betûkkel Hozzáfûz a történelem? Talán valami aforizma Vagy egy paradoxon talán? Én azt hiszem, hogy egyelõre Éljen a béke és -- Japán. Egy bizonyos, hogy talpra állott A börze, mert György elszaladt, S egy talpalatnyi kis reményünk Országos lõn egy nap alatt! Hogy mit hoz a jövõ? Ki tudja? Nunc est bibendum, annyi szent, Mert György eggyel szaporította A nagy szerb sertéskivitelt. 1909 `Aktuális strófák` 1 Itt van a nyár, itt a Bernát, A szerzõje Elta, Elhozta a panamáját A Kornai Berta. Mert a Berta olyan meleg, Mint a nyári hõség, S ezért mostan hálás lehet A kedves közönség! 2 `A nagy nõ` is nyári darab, Szerzõje is Elta, De a legnagyobb nõ marad Mégis a Haverda. Primadonnák dicsõségét Egész világ látja, Mégse kapnak annyi cikket, Mint Haverda Márja! 1909 `Irma` `Vallomás` Irmát szeretni szép és jó lehet És tudni jó, hogy Irma mit szeret? Ha szelídség kell néki, mint a bárány, Úgy hevernék én édes nyoszolyáján, Ha vadság kell, hát marcangolni tudnám, Mint tigris, forrón, vágyakozva, durván. És Irma szõke! Szõke bestia, Vagy szõke macska? Bús álmok fia, Jó Hamlet én, új életvágytól égek, Mert Irma izzó s édes, mint az élet! 1909 `Himnusz Balogh Istvánnak` Az élet nem nehéz. Rövid csupán És mégis sírtok száz tûnt kéj után. Amit nem adnak meg letûnt korok, Megadják azt a jó, leszûrt borok! A teremfáját, mégis szép az élet. Tabéry bús. Én cigarettát kérek. 1910 `Decemberi strófák` Itt a tavasz, itt van újra Orgona virít a rácson, Kétszer nyílik az akácfa, Itt van, itt a szép karácsony. Itt az õsz is, itt az õsz is, Fûteni kell nemsokára, Elkel már a jó felöltõ Január hatodikára. Jön a tél is, ugye herceg? Korcsolyázunk s elbukunk még És fehér lesz és fehér lesz És fehér lesz majd a húsvét! Notabéne, notabéne, Ha ezt olvasván, havazna, Nyájas olvasóm, nekem higgy És ne higgy e rút tavaszba! 1911 `(Hétköznapok...)` Hétköznapok szürke légióját Szép éjszakák zászlója viszi át Az örök ég gárdájába... ...rút az élet, De éjjel nyit még pár álomvirág... 1914 `(Szomorúság...)` Szomorúság ez emberöltõ, Nyomorúság most lenni költõ, Kivált ha nincs meg a felöltõ S ez a hidegben már felötlõ. Fogadj be, Szeged õsi vára, Enyhelyed lesz a vigasz mára S mivelhogy nincs meg a bor ára, Írd fel, Lajos, a gerendára! ... 1914 `(Aktuális strófák)` A krónikás híven följegyzendi, Hogy õ volt itt az utolsó dendi, Mindig pontos, gondos, csinos, hölgyes, Az Árvay fenyõk közt a Tölgyes! * Torony alatt égbe nõni bajos, Amikor most Balogh ott a Lajos, Jön idõ még, ezt mindenki tudja S befelé áll majd Szekerke rudja! * Haladó, de nem rohanó, Megállitja sok viganó, Hazudik a muzsikaszó, De az álom titka való, Éljen dr. Eisner Manó Követünk! * 1 Hízelgõen mindenkit levesz, A Bäck Manci `fény`ûzése ez! 2. változat Fölveszi, akit levesz, Ugyan ki is lehet ez? Fényûzése ez neki, Míg egy jó kép elveszi. Bäck Manci. 1914? `Szonett` `Júliához` Szép Júlia, te kedves feminista, Ki könyvet írtál régen Mária S más asszonyok címén, bíz az hiba, Hogy már megint nem mentem s így a lista, Nagy bûneim listája, amelyen A lustaság elsõ helyen virít, Bõvült. Ez engem szintén nem vidít, De nálad s Márjánál a kegyelem.! E verset írta egy frissen borotvált Alanyi költõ, hogy ezerkilencszáz És tizenöt volt. Váltót nem prolongált, De sokat költött, fõleg verset. Egy gyász Volt élete. Szerette õt az egyház, De õ inkább szerette a borókát. 1915 `Ifj. Simonka Györgynek` Fiatalember, tejívó, szolid, Te legkülönb dalt érdemelsz, gyerek, Apáddal sok bús éjnek mámorit Virrasztottuk, de ilyen éjjelek Többé nem jönnek, most törvény szorit, Hogy józanul virradjon meg a reggel. Te gyõzni fogsz egy új, ifjú sereggel, Mi álmodtuk e gyõzelmet, te éled, Mert szép az éj, de szebb a napos élet! 1916 `Gyászdal` Szomorú mungópárt, de megrepedeztél, Amíg a hatalom után epedeztél, Se hozzád, se tûled, -- jaj mi lesz belûled, Szomorú mungópárt? Szomorú mungópárt, vége már a bálnak, Úgy a Pál Alfrédnak, mint a Farkaspálnak. Lévay -- Pool báró kivándorol már, ó, Szomorú mungópárt! Szomorú mungópárt, történhetik bármi, Nem fogsz már a Házba bejárni, kijárni. Széna-, sõt zabasztag, néked már szavaztak, Szomorú mungópárt! 1918 `Ady, a jós` Fölszállott a páva vármegyeházára, Sok szegény legénynek statáriumára. * Új szelek nyögetik az õs magyar fákat, Miket szénhiányból tavasszal kivágtak. * Jöttem a Gangesz partjairól, Hol álmodoztam déli verõn, Most huszonötöt én verek A Délvidéken -- mint ellenséges haderõ. * Ha a magyar Helikon adta, Hervatag a hitünk s a szekfünk, De legalább duplán fizetjük. * Verecke híres útján jöttem én, Fülembe még õsmagyar dal rivall, Szabad-e Dévénynél betörnöm Csehszlovákok csapataival? Nüná, majd kérdezem, hogy szabad-e? * Itt valahol, ott valahol, Esett, szép, szomorú fejével Négy-öt magyar összehajol És szervezkedik ellenforradalmi alapon. * Õs napkelet ilyennek álmodta, Amilyen én vagyok, Egy szerencsétlen igaz Isten Fájdalmas, megpróbált remekének S én nem vagyok antiszemita? 1919 Nyári mozidal 1 Moziban. Dugonicsban. Szervezett zene zendül, Zerkovic. Hull a lepel, Detektívdráma lendül. Autó. Berreg a gép, Szervezett zene zeneg, Filmsztár jõ. Figyel a nép, De én már nem figyelek. Lepedõm, áldott sötét, Lepled alatt kimegyek. 2 Szeretem én a mozit, Az ember szórakozik, Míg Ossi Oswalda pereg, Én nézem az egeket, Égen a csillagokat, Vásznon a nagy jelenet, Nem izgat már engemet, Lepedõn az epedõ Szerelem nekem nem kõ. Szomszédom nem úri nép, Inkább egy kába cseléd, Berregnek a motorok S a kezem erre mozog S a keze arra mozog, Így leszünk mi boldogok! 1919? `Szemelvények Arany János balladáiból` Várja szegényt, de mihaszna várja! Odahaza a szép két kis árva: Minden reggel kimegy az utcára, Édesatyját de mihaszna várja. (Török Bálint) Fut a rabló megrakottan, Nyomja vállát súlyos préda. (Egri leány) Cserna vizén zúg a malom, Más veszi a vámot azon, Másnak zöldel a domb hátja, Másnak a völgy selyem ágya. (Bot bajnok özvegye) Állata õrzeni négy alabárdost. (Tetemrehívás) De a magyar ajkakon is Neve, híre általános, Mert hisz él még, él örökké A dicsõ Hunyadi János. (Szibinyáni Jank) 1919 `Levél egy kivándorló kartársam után` Ki messze, messze mégy, kinek hajója már Képzeletben talán London s Nyújorkba jár S megváltottad már az összes expressz jegyet, Export írótársam, fogadd részvényemet. Jó volt itthon lenni, amikor a Lipót És egyéb városok közönsége hívott Lámpák elé, mikor kifogták a lovat, Mert lóvá tetted a jó publikumodat. Jó volt itthon lenni, amikor a Fedák Testére írt szerep oly fényesen bevált S Mohamedhez a hegy, az amerikai Ügynök jött a jogot elõre váltani. Jó volt itthon lenni, mikor a levelek Hullottak elébed és mind szerelmesek, Szobalány és kokott, báróné és grizett Kérdezte epedõn: milyen a szájvized? Jó volt itthon lenni, mikor a tantiém Mind, mind neked jutott s a széles föld szinén, Hottentott, patagon, egész mûvelt világ Bevette boldogan a te komédiád. Most, hogy a kis haza megkisebbült nagyon S kisebb, mint a haza, a várható haszon, Most export cikk lesz a becses személyed is, Itt hagysz bennünket ó, mily szörnyû Nemezis! Hát menj, hiszen mehetsz, a bankot adhatod, Nincs oly darab föld, hol ne keljen darabod, Mi, megbocsáss, tovább is itthon maradunk, Mert mi oly szegények és magyarok vagyunk! 1919 `Szezonvers` Megindult az új szezon már, De nem indul a közönség, 1919 `(Dedikáció)` Ez az én vérem és borom, A kínom és a mámorom. Édes kín, bús mámor bizony, De majd a Léthébõl iszom... 1919 `Ibolyka I.` Régi tavasz nefelejcse Virul ma szívembe ki, Mert megigéztek nevetve Ibolyka szép szemei. (Juhász) Tündérvilág száz meséjét Mondja el e szemsugár, S hogyha rámnéz: fehér, félénk Tündérsereg lejtve jár. (Magyar) Mióta szóra nyílik ajkad És megszólalsz hirtelen; Kis virágok illatoznak Enyhe május estelen. (Terescsényi) Régi tavasz nefelejcsét Könnyes szemmel, csendesen Utólszor belélegzem még S búcsúcsókkal illetem. (Gács) `Ibolyka II.` Nagy csuda este varázsos lelke Borít be Téged puha varázzsal. Szemedben vágyó száz álom szárnyal Napfényvilágba el, messze-messze. (Magyar) Nagy csuda esne, mondd kis leányka, Ha észrevennél a hátad mögött, Esténként négy bús furcsa ördögöt Homály-tükörben, becsukva, bezárva? (Terescsényi) Egy pillanatra nézz csak hátra, ránk A félszegvágyú, kócos vén fiúkra, (Pokol tornácán négy sötét figura.) Te szép, te tiszta... álmodott aránk! (Gács) A hegedû most fölzokogva ujjong, A vágy és bánat dallammá remeg, A szívünk végre kicsordul a bútól: Fogadd e négy piros, szent serleget. (Juhász) `Ibolyka III.` Finom füvekre, kékellõ virágra, Szép ibolyákra gondolunk mi négyen, És úgy ülsz itt, a kávépalotában, Mint ibolyácska, mohos fák tövében. (Terescsényi) Aranynak hamvas, árnyalt barna színe Meleg foltokká mélyül a hajadban... Ó, merjem-e leírni? ... szív a szívre Vonhatlak-e majd egy szent pillanatban? (Gács) Szegény, szomorú költõje a vágynak, Bús muzsikása bánatnak az éjben, Holdamnak nézlek, hova árva, fáradt Panaszom fölszáll és fájó reményem. (Juhász) Onnan tekints rám, fáradt vándorára Az életútnak; enyhülést remélek Én, aki járom, csudát várva-várva A biztatástól: "Nézz rám: szép az élet!" (Magyar) `Ibolyka IV.` Virágszirom fehére, puhasága Villog, vakít lányos, gyöngéd nyakán... Ó, mért fordít hátat felém a drága? Édes kis arcát mért nem láthatám? (Gács) Csak a tükörben, mint hattyú a tóban, Ring arca mása, a halvány való. És a tükör fölszikrázik ragyogva, Mert szeme tûz rá, a fölcsillanó. (Juhász) Fejét szép, fényes glóriába vonja, Villanyvilágban villogó haja És homlokán sötétlõ bársonyszalag, Mint napsugárban egy kis éjszaka. (Magyar) S ha rádvilágít aztán nemsokára Az éjszakában forró napsugár, A kávéházi öreg poétákra Is gondolj néha-néha kisleány. (Terescsényi) 1920 `A pályázók` Heten vagyunk uram, heten, Ígérünk fût, fát és hetet, havat, Kultúrát is, a teremfáját, Hogy a mienk legyen a szavazat. Voltunk király Beóciában, Most megpályázzuk Szegedet, Szeged szebb lesz, mint volt, ha mostan Uram, reánk szavaz kegyed! Mellékelünk mindent, mi jó, Mi szem, száj és szenátor ingere, Újraoltási bizonyítványt, Erkölcsit és anyagit is vele. Voltunk király Beóciában, Van kereszt- s menetlevelünk S jelenleg semmiféle vád és Eljárás nincsen ellenünk! Heten vagyunk uram, heten, Ígérünk fût, fát és hetet, havat, Mûsort családi alapon S ha majd lehet, pikáns darabokat. Szenátor úr, nézzen ránk és Szavazzon ránk, ha van szive, A legszebb nõi kart e földön Elhozzuk Önöknek ide! 1920 `Magyar szivar vége` Magyar szivar, mely büdös és bús, Fusson, akinek orra van, Nem szelelõ, füstös, rossz jószág, Be kiszíttam magam. Magyar tájon gyász szivarozni, Pipázó föld ez, szûz Bakony, Memfisztõl Hercegovináig Én a víg füstöt akarom. Itt halok meg én a Dunától, Hölgytõl, Királytól, érezem. Uppmannra, Bockra, jó napokra Elmélázva emlékezem. 1920 `Engelhez` Befûzve a lapok nincsenek, Értelme hát akkor nincs ennek, Az ember híreket mit keres, Ha tudja, hogy nem lesz sikeres? Ezért én melegen ajánlom, Szózatot intézzünk a lányhoz, Fûzze a lapokat be rendre, Mert ha nem, hát be lesz jelentve. 1921 `(Az ember ötlete...)` Az ember ötlete néha pokoli, Nem is tudja igazán megokolni, Mért lett modernné éppen a Moholi? 1921 `Tökéletlen utánzás zsoltára` Ez a szomorú táj a tájunk, Magyar táj, búval és borúval, Nem örülünk, de fájva fájunk, És a dalunk is bús, borús dal. Itt nincs reménye az igaznak És nincs malasztja az igének, Itt csak a bú bora vigasztal S az ifjak is mind koravének. Sötét hatalmak ülnek itten, Fekete végzet a vitorlánk, A Sátán itt az Úr, az Isten És átokká lesz a zsolozsmánk. Testvéreim, hiába minden, Itt úr a hitvány és a kába, Nagy rontás ül a lelkeinken, Ady-utánzás is hiába! 1921 `Manóéknak` A nyár, amely ma bennetek lobog, Legyen derûs, virágos és gyümölcsös, Legyetek boldog és dús áldozók, Kik tudják: még vár a szüretelõ õsz! És a tavaszra vígan nézzetek, Mint teraszról néz nászi pár a völgyre, E teraszról a gazdag végtelen Mosolyog rátok, áldást tündökölve. Most kéz a kézben, szív a szív fölött Indultok el az úton, messze, messze, Nászutasok a kéklõ tengerekre, Mert remény kéklik égen és vizen S az októberi lágy, arany ködöt A vágy nyilazza át és zeng: Igen! 1921 `Vitézi ének` Szomorúan leng a Kuruc kurzus-zászló, Mert kibukott végkép Budavári László. Szép turáni fejét, Melyen harag ragyog, Nem látjátok többé Parlamenti padok! Szép fajmagyar hangja, Melyben sok a gixer, Nem szól közbe többé Ezer ixedikszer. Szép zamatos öklét Nem szorítja össze, Hogy a destruktív saj- Tót végre letörje! Rossz idõket élünk, Rossz csillagok járnak, Budavári László, Ki jöhet utánad? Irtam kilencszázban És huszonkettõben, Nyári rekkenõben, Szörnyû bökkenõben. 1922 `Népdal` Esik esõ karikára, Kuna P. András kalapjára, Megázik a magyar róna, Bár már elõbb ázott volna. No de azért ez is áldás, Nem haragszik, csak a csárdás, A mozis és a kioszkos És még a Sarkadi Vilmos. Esik esõ karikára, Az Ember tragédiája Tele házzal megy a héten, Bár már így ment volna régen. Esik, esõ, hull a zápor A honatyák ajakáról, Mennydörög a szó, villámlik, Szegény Gömbös bõrig ázik. Kapás növény, búza érik, (Ára is nõ fel az égig,) Esik esõ, reggel, este, Csak a koronánk ne esne! 1922 `(Tömörkény emléktáblájára)` Itt élt, álmodozott és tért pihenõre Tömörkény. Vándor, szent ez a hely, míg magyar él s hire száll! 1922 `Karikatúrám` `Major Henriknek` Tudtam, hogy Rómeótól messze estem S hogy Casanova nálam szebb legény S Cleopátrákat nem hat meg szerelmem, De most Dantével mondom: Nincs remény! Mert ó barátom, e szép õszi esten, Mely napnak hosszú s élménynek kemény, Leábrázoltál gyorsan, ihletetten, Bús életem kávéház szegletén. Hát jó, elszenvedtem én hõsiesen, Hogy Anna, Vilma s Anna (No. 2) ne szeressen, Hisz költõ volnék, slemil és magyar, Kissé zsidós bár és kissé kabar, Mégis azt mondom és ez gentlemanlike, Mit Fausztnak Margit, hogy: Szeretlek Henrik! 1922 `(Három helyi lap...)` Három helyi lap nagy Szegedbe nagy vitába keltenek, Nem tudtak megegyezni abban, hogy melyik szebb közülök, Evoé, ezen újságok Cselt használnak és miként, Evoé, ezen újságok Csalnak tõrbe, közönség! Egy kormány van a nyeregben, szép, mint a menny csillaga, Tartva pausálét kezében és feléjük ballaga, Holla hej, ifjú kormányka, állj meg egy szóra, kérünk, S add pausáléd kis negédke a legszebbnek közülünk. Evoé, ezen újságok Cselt használnak és miként, Evoé, ezen újságok Csalnak tõrbe, közönség! Szólt az egyik, én vezérlem A kultúrát Szegeden, A nevem Minerva nékem, Belém ír az egyetem. Én érdemlem pausáléd. Evoé, ezen újságok Cselt használnak és miként Evoé, ezen újságok Csinálnak közvéleményt! Másik szólt: én ébresztettem Minden ébert Szegeden, Én érdemlem meg gondolnám, Pausáléd hát add nekem! Evoé, ezen újságok Cselt használnak és miként Evoé, ezen újságok Csinálnak közvéleményt! A harmadik már mit sem szólt, Csak egyszerre Ellenzékbõl kormánypárt lett És a gyõztes õ leve. Evoé, ezen újságok Cselt használnak és miként Evoé, két oldal helyett Adnak még több hirdetést! 1922 `(A sajtó ingatag...)` A sajtó ingatag, Álnok és csalfa, link, Megcáfolja holnap, Amit ma írt. A csábító reklám, A sok hirdetés A fõ, a többi, Csak tettetés. A sajtó ingatag, Álnok és oly link, Dicsér, csak fizess Te soronkint! 1922 `(Helyettem kis lapom...)` Helyettem kis lapom Tégy vallomást, Hódolj kellemének, Nevezd finánc zseninek, Mondd, hogy egy ifjú zsebét Te megnyeréd! Helyettem, kiadóm Tégy számadást, Súgd a fülébe halkan, A mérleg hogyha kész van, Közlését vállalom majd Jutányosan! 1922 `(Pajkos madár a mûbíráló)` Pajkos madár a mûbíráló. Nincs színésznek hatalma rajt, Hiába hívod, meg se mozdul, Ha megdicsérni nem ohajt. Hiába könny, hiába átok, Az jól beszél, ez hallgatag, És mégis az kell, ami tréma, Bár mit se szól, szívemre hat! A mûbíráló úgy csapong, Útját sohase látja más, Ha nem szeretsz, úgy elbírállak S ha én bírállak, jól vigyázz! 1922 `(Dalok a Bergengócia címû daljátékból)` `Intermezzo` Nagy meseországból jöttem, Köd elõttem, köd mögöttem, Ifjú és agg, asszony és lány, Hallgassatok szépen énrám! Múlt ködében falu épül, Régi költõ jó kedvébül, Ki száz éve jött közétek, El nem múló dicsõségnek. Ezt a falut õ emelte, Benne vígan él a lelke, Pajzán kedve szivárványa Ragyog régi kúriára. Kuruc itten minden ember, Dacol sorssal, szerelemmel, Nyakas, büszke, no de végül A párjával csak megbékül. Urak! Hölgyek! Jó közönség! Még egy cseppet várni tessék, Magyar falu délibábja Valóság lesz nemsokára. Mit Petõfi álmodott rég, Vén kúria felragyog még, Õsi virtus újra éled, Mert örök a magyar élet! `Szerelmi vallomás` Illat száll a szél szárnyán, A szívem õrli a vágy... Fecske madár az égen, Vígy el egy vallomást. Mondd meg annak, akiért A szív dobog, remél: Nem hiába vár még rám, Ki szeret, hisz, remél... Borba fojtom bánatom, Mert nem jön a madár, Tavasz múlik, elmúl a nyár. Borba fojtom bánatom, Mert nem jön a madár, Tavasz múlik, elmúl a nyár, Az élet oly sivár. Szeress babám engemet: A szív aranyszekér. Nem hiába vár még rám, Ki szeret, hisz, remél. `Dévajkettõs` Ica rica, kukorica haj, A szerelem szörnyen kutya baj, Édesít is, keserít is haj! Ica rica, kukorica haj! Tündérország ez a szerelem, Minden szívben mindig megterem, Pokol is, ha megesett a baj, Ica, rica, kukorica haj! Férfi, asszony, kettõbõl lesz egy, Mert egyedül semmire se megy, Mert egyedül csak óhaj, sóhaj, baj, Ica rica kukorica haj. Ica, rica, kukorica haj. Élni kettesben se csupa vaj, Napsütésre gyakran száll ború És kitör az égi háború! Ica, rica, kukorica haj, Ha haragszol, megbékülsz hamar, És utána édesebb a csók, Hogyha durcás ajkaddal adod! 1923 `Csöndes jubileum` Kezd szeretni már az emberöltõ, Én leszek itt az igazi költõ, Magyar, ember, becsületes, bátor; Tanár tanít és dalol a kántor. (Péchy Blanka nem szaval ámbátor.) Szabó Dezsõ dícsér, Pekár nem fedd, Balogh Károly szigora is enged, (A pokolba kíván csak mellesleg.) Minden kurzus poétának vállal, Már komázni kezdek a halállal. Nyugdíj nélkül tudok élni holtig, Nekrológ, ha néha megíródik, (És ha a fa haza szállítódik.) Nem lesz muszáj drámákat csinálni, Nem verhet meg büntetlen akárki. (Bár ma arcom nékik nem turáni.) De szemembõl titkon könny szivárog: Már bácsinak hívnak a nagy lányok! (S a Táltossal vajjon mit csinálok?) 1923 `Weichherz Ilonkának` A szépségnek és a fiatalságnak A január is csak tavaszt jelent S az öregséget és szomorúságot Úgy nézik, mint egy messze idegent. 1924 `(Nincsen olyan...)` Nincsen olyan szép költemény, Mint a dalos, víg ifjuság, Az élet május reggelén Zengvén a vágyak himnuszát: Kívánom, hogy soká, soká, Tartson e boldog, szép regény S mint versben a rím, `párosan` Folytatódjék e költemény! 1924 `Urbán Lajos nótája` Öreg cigány hegedûjén szomorúbb és szebb a bánat, Eltemeti a babámat, elsiratja a hazámat S szebb hajnalról zeng a húrja, reménykedve vár: Mikor minden magyar nagyság, magyar vígság újra támad! Öreg cigány ifjú szívvel, tüzesen húzd ezt a nótát, Magyar égen csillagok is, angyalok is ezt dalolják, Ezt zokogja a csalogány, sírja Tisza már. Amíg ismét szabad lesz és megint nagy lesz Magyarország! 1924 `(Magyar vagyok!)` Magyar vagyok! kiáltja büszkén Eckhardt, Wolff s szinte már harap. Helyes szól a magyar poéta, De nálam mégse magyarabb! 1925 `Július 31.` Petõfi meghalt, könnyû néki, Mivel Petõfi halhatatlan, Én élek és a szívem ég, Öreg szívem, mint régi katlan, Mert Rózsika oly szép, oly édes És fiatal. Petõfi meghalt, De szívem ég és lelkem él S vágyam, szerelmem, mint Petõfi Oly halhatatlan, olthatatlan. 1925 `(Bár semmi jussom...)` Bár semmi jussom sincs már hozzá, Szeretem én a színi nõket, A szõkét éppúgy, mint a barnát S gyakran összetévesztem õket. 1925 `(Hic fuit...)` Hic fuit Juhász Gyula, Üdüle és vidula. 1925 `Hangzatka` `Espersit János barátomhoz szent öreg Kazinczynk modorában` A Músa áldja ezt a' szép lakot, Hol napjaim derûs örömbe' folytak S munkálkodásba', hol a' chárisoknak Dalolva hoztam víg áldozatot. A régi és új bölcsek és poéták Sok mûvei diszítik polcaid, S magasb' körökbe vitt a' tiszta hit S ihlet, feledvén e borús planétát. Társalkodám itt a' jeles nagyokkal S önnön tüzem kigyúlt oltárikon, E hely vala számomra Helikon. Czaczád bûbájos ifjúsága nézett Arany rámából rám és nárczisokkal Foná be lantom ihletõ igézet. 1925 `Epitáfium` Jó anya szíve pihen itt, Álmodva szépet Szerettirõl, Kiket emléke éltet. 1926 `Mariannának **-ik nevenapjára` Minden szépet és jót Szívembõl kívánok, Teljesüljenek a Fehér leányálmok. Nyíljanak kertedben A misztrikus rózsák, Legyen szebb e versnél A boldog valóság. Gyalu Bácsi U. I.: S legyen oly derûs életed, Mint amilyen sötét hajad, Ne bántson soha semmi gond, A rímmel most adós marad: Fönti. 1926 `Japánosan, köszöntõ Marianna születésnapjára` Minden tavaszból õrizz meg magadnak Egy szál virágot, egy sor éneket, Az évek akkor el hiába halnak, Mindig dalosabb kerted lesz neked. 1926 `(Csenei Magduskának)` Gyula bácsi költõ, A tolla meg töltõ, De ezt csak úgy mondja, Mivel más a gondja. Magduska ma fázik, A mackó meg ázik, Pepilió piktor Pingál és pipázik. Bobbi, Pipszi két kutyuska, Jó kis leány a Magduska. Pepilió jó festõ, De most esik az esõ! * Kicsike kis fruska, A neve Magduska, Szereti a Böskét, Ugrál, mint a szöcskék. 1926 `(Hiába...)` Hiába, mégis szép az élet És én sem vagyok csúnya ám, Apám Attila volt, ellenben Mózes vala a nagyapám. 1926? `Dedikáció` Kedves Bobom, barátaid a Borban (Mely Gárdonyitól örökkévaló) Küldjük ez ibolyát s kívánjuk nyomban, Hogy juttasd Hozzá, Ibolyafaló! 1926? `Szonett, színházi, Jenõhöz` Balla, a bella Venezia lágy És halk szívû szerelmese, a bús Kritika apja, a szegény Palágyi És Andor zord bakója, noha dús Választék van mûvésznõkben, akik Fiatalok, de hajh, idõnk lejár, És az opera, dráma és a víg Játék terén nincs bõ repertoár. Balla, ne légy oly szigorú, amily Szigorú voltál eddig, drága Bill, S ne vedd e verset másnak, mint ami, Légy újra jó barátom, mon ami, Különben írok egy paródiát, Mely égbe és sajtóperért kiált. 1926? `A darvadozás` Itt élt s darvadozott a magyar föld és a magyar nép Hû és tisztaszivû írómûvésze: Tömörkény. 1927 `Nászajándék` `Icukának` A tavasz minden ragyogását, A nyárnak minden melegét, Az õsz minden színes pompáját S a tél minden költészetét Szívbõl kívánom Icukának És minden fényt és semmi árnyat A homlokára. Így mintázza Papp Jóska, a pápa szobrásza. 1927 `(Hosszú éveken át...)` Hosszú éveken át e falak közt szózatos ajkak Hirdették nektek: szent a hit és a haza! És ti e leckével a halálba mentetek értünk, Áldott, hõsi szivek: férfiak és magyarok! 1927 `Költõi verseny` `Babits Mihály verse` Bolyongtam búsan búgva Mint helyettes tanár A dalok ligetében, Míg harsogott a nyár. Ma már nem én bolyongok, Bolyongjon a bolond, Baumgarten borul rám S már síma a porond. `Farkas Imre dala` Átmegyek a Tiszahídon S ott vagyok a magyar Lídón, Megkeresem, megtalálom Az én úri társaságom. `Karinthy Frigyes verse` Fõfasor száz, Most jön a láz, Bár helyes a rím, a sor, De tudd meg olvasó, Fõfasor száz, Ezt nem találsz, Mivel legfeljebb félszáz szám van Egyáltalában. Különösen nyárban. `Kassák Lajos verse` Most egész értelmesen fogok írni. De nem erõltetem meg magamat. Népünnepély. Belépti díj. Nincs szabad bemenet a kertbe. Proletároknak kívül tágasabb. Az universum valamivel nagyobb méretû. Szervezzétek meg az organizációt! A Dokumentum egyenként kapható! `Kosztolányi Dezsõ verse` Dadám, az édes, barna, áldott, Sokszor kivitt az újszegedi parkba S míg rímeket firkáltam én a porba Egy közös törzsõrmesterrel cicázott. Kicsiny szívemben ekkor csöndben ébredt Valami sejtés, hogy mily mély az élet, Kitágultak a távol horizontok És éreztem, hogy a dadám ma boldog! `Szép Ernõ kis versikéje` Újszegeden vígan, mint a Szó, repül a forgóhinta, Táltosom te vagy, faló, Kék ló, tiszta ló! `Tóth Árpád verse` Újszeged, Csöndes est, Az Estet megveszem, Nyersen Egy õszi barackot eszem S elolvasom a versem Szerelmesen. 1927 `Kosztolányi Dezsõ Élõk` `(Stílusparódia)` Jövendõ holtak. Ma vannak még, de holnap már csak voltak. Az utcán járnak, a szobában ülnek. És néha hegedülnek. Írnak, írnak Az egyik oldalára a papírnak. Vesznek, Könyvet keveset, annál többet esznek. Megõrülnek És különféle blokkba tömörülnek. Nekem témák, Mint a gyógypedagógusnak a némák. Az ereikben száguld a piros vér, Mely néha nem is oly nagyon piros, Az egyik soffõr lesz, a másik hóhér, Vagy trafikos. Van, akinek kedvence a saláta S aki fûbe harap, Van, aki a puskaport föltalálja S aki unalmas, mint egy színdarab. 1927? `(Kisregénykém...)` Kisregénykém közlését is várom, Csak az enyém maradt el a nyáron. 1927 `Mariannának` `Japánosan` Az õszi szél mélázó, monoton Nótákat hárfáz a cseresznyefákon. Õk alszanak s a vedlett lombokon Jövõ tavasznak vágya ül sovárgón. * Neked még mindig új tavaszok jönnek És még sokáig jönnek tavaszok S ha megérint is fuvallata õsznek, Sötét hajadban vígan andalog. 1927 `Olympiai óda` Bástya, arany-pajzsos szülõanyám te, Nincs nekem a te ügyednél fontosabb És a vasárnapi viadalnál, Melyben megbírkózunk Sabáriával. Sok diadalt is arattunk a versenyeken (Bár néha kupán is vágott a kudarc, De ezt csak zárjelek közt zengem, Hogy az avatatlanok ne hallják) S ékesíténk tripusokkal házunkat És ezüst serleggel, okirattal. Illatozó koszorút Sokat nyerénk. Fényesek érdemeink Nesztelen rúgásban a pályateren. (Bár néha nullára leégtünk.) Acht, Kronenberger, Weiglhoffer, A védelem nemtõi segítsenek, (S ne kelljen hívni a mentõt,) Hogy mindig szûzen maradjon a bástyakapu! Steiner, Tóth és te Simóka fõleg, Fürge fõura a büszke Tiszának, (Ha ugyan nem változik addig a halfsor.) Höss, Varga, Beck és Pomacsek esetleg És Ábrahám, te a Bástya kebelében, Ti hátvéd, halfsor, csatársor, közép. Ti piros-feketék mind, valahányan vagytok, Elõre, üdv, tempó, szerencse fel, evoé, Rajta, hipp, hipp, hurrá, gyõzelem! Herczeg, hátha megjön a Gól is! 1928 `Elõszó` `(Pásztor Zoltán dalaihoz)` Magyar éjszakában Pásztortüzek égnek, Tüzei emléknek, Tüzei reménynek. Magyar hajnal táján Pásztor-nóták szállnak, Nótái a közel Nagy föltámadásnak. 1928 `Két vándor` `(Petõfi nyomán házi kezelésben)` Honán kül Tarnay, Honában a Fodor, Magas tervek között Egy helyben vándorol. De míg a Fodor megy Csüggedt lépésivel, Mûsoron Tarnay Gyorsan sikamlik el. Fodornak ajkain Míg néma csend honol, Tarnay Gáspár apó Víg hangokat danol. Intendáns elmarad, Ellenben Tarnay Kétéves szerzõdést Tud hosszabbítani. De Fodor s Tarnay Oly gyorsan szerepet A színház térein Miért cseréltetek? Hallgatnak a lapok S ballagva lejtenek, Míg gyors szökés helyett Direktor dalt zeneg: Az elnémult Fodor Kedvét vesztette el, A boldog Tarnay Magas bruttóra lel. 1928 `Hozzá` Bölcs és szelíd, komoly, nemes ez állat, Türelmes és õszínte, tiszta, jó, Ó emberek, csak hódolat s csodálat Illeti õt, mint egyenes adó! 1928 `Gyönyörû szép május éjjel` Gyönyörû szép május éjjel, fáj a szívem nékem, Elmerült az üdvösségem valaki szemében. Ha ez a szem rám ragyogna, szép májusi éjben, Minden csillag lehullana s õ ragyogna nékem. 1928 `Barna hajad` Barna hajad árnyékában felejtem a gondot, Édes asszony, hogyha látlak, úgy vagyok én boldog, úgy vagyok én boldog. Barna szemed ragyogása éjszakámba fényt vet, Tavasz éjen jó lett volna találkozni véled, találkozni véled. 1928 `(Öreg mûvész...)` Öreg mûvész, ifjú szép lány, Ahogy nézem õket, Ez a magyar szomorúság, Virágozó õskert. 1928 `(Papucs alatt...)` Papucs alatt nem virul más, Csak búsulás és lapulás, De azért csak szép a papucs, Mint mûemlék! Éljen a puccs! 1928 `R. Étsy Emiliának, japánosan` A szõke erdõt bíborral borítja A csöndes õsz s míg a levél pereg, A végtelen ködét vígan hasítja Örök tavaszba zuhanó sereg. 1928 `Mézeskalács recipe` Szív küldi szívnek szívesen, Használják egészségesen! 1928? `Csízió az 1929. nem közönséges évre` Magyarom, új évnek hajnala virrad rád, Fogadd el tõlem e víg Abracadabrát, Ez idén megszûnik számos magyar átok, Addig is b. u. esztendõt kívánok. Tizenkét hónap lesz ebben a szép évben, Februárban huszonnyolc nap egy végtében, Tavasszal húsvét lesz és télen karácsony, Európában nagy muri túl a rácson! De elõbb farsang lesz itt állapotja S talán színre kerül jó marsall Dorottya És ha a kritika nem lesz szörnyen cserzõ, Még sikert arathat némely helyi szerzõ. Hét város versengett a dalos Homérnak Bölcsõjéért, most meg dicsõ Radomérnak Fog diadalívet emelni hét város, Egyik-másik híres Szegeddel határos. A torony aljáról meg ne feledkezzünk, Csonka parlamentjét szívrepesve lessük, Új virilis lista tagjai mint fognak Új adót emelni a nemes városnak. A Duna jegén is, majd ha fagy, úgy mondják, Nagy dolgokat fog még megérni az ország, Hiszen a jég hátán élünk már mióta, S hosszú idõ óta mindig egy a nóta. Baumgarten pénzét, aki író kapja, Különb módon él egy évig, mint az apja, Nobel békedíjat pedig adják annak, Aki békét hoz a békétlen magyarnak! Szeged szebb lesz, mint volt, hiszen ötvenéves Születése napján ünnepe lesz, fényes, Attól tartok, több lesz a fény meg a pompa, Mint a boldogulás, haladás valóba. De a külvárosban bezzeg csatornáznak, Épülnek a tágas, tiszta munkásházak, Módos polgár lesz ott minden proletárból, Mire H. G. Wellsnek új napja világol. Demokráciánk is fejlõdik az évben, A teremtõ munkát megbecsülik szépen, Jólétét magának ki megteremtette, Azt külön díjazzák, adta-teringette. Ebben az új évben, míg csak régi nem lesz, Minden reménységünk a legszebb rendben lesz, Úri vadászaton nem fázik a hajtó, És új választáson választ a választó. Most pedig mégegyszer minden jót kívánok, Találják meg egymást a szerelmi párok, A direktor bruttót, kórista a kontót, Kormányfõtanácsos a magasabb ordót! 1928 `Sírfölirat` Legjobb édesanya hamvai nyugszanak itten: Lelke tovább virraszt: õrizi gyermekeit. 1929? `Bauda Vilmosnak` `Japánosan` A nagy világban annyi palota És padoga és villa, fényes, ékes, De e világon semmi és soha Nem szebb, mint egy lélek, mely téged érez: Magyar bánat! 1929 `(Makáma)` Nagyérdemû közönség! -- Szép hölgyek, jó urak, tessék, tessék! -- Panorámában látható minden nevezetesség. -- A világ minden szépsége és csodája -- és minden szépség és csoda koronája: -- a nõi nemnek varázsa és bûbája! -- Itt szunnyadnak az álmok és a vágyak, -- melyek táncba vitték egykor a bokákat, -- ezer évnek ritmusa itt szunnyad, -- várva jeladását valami mágusnak. -- Itt alszik, mint boldog Csipkerózsa, -- sok mindenféle muzsika és nóta, -- itt megfagyott a táncnak üteme -- és várja, hogy fölengessze a zene. -- Itt alszik Judit, akinek haláltánca -- megváltást hozott egykor hazájára, -- itt alszik Salome hercegkisasszony, -- itt alszik a királyi Aida, -- itt alszik Mona Lisa, -- itt alszik a szelíd Mária Antónia, -- itt alszik a szilaj Carmencita, -- az édesbús Vecsera Mária -- és a tûzrõl pattant Dobó Katica -- és a diadalmas Cinka Panna. -- De íme, itt az éjszaka, -- valami rejtelmes muzsika szavára, -- úgy érzem, álomba ringatózom -- s õk akik nem élnek, -- mintha varázsütésre ébrednének. -- A régi táncok lelke feltámad, -- a régi gyönyörûség és régi bánat -- felcsendül lelkünkben -- és felpezsdül tagjainkban. -- Szép hölgyek, jó urak, -- már mozdul is e sok bûvös alak, -- a mester hadd pihenjen, -- a tánc induljon és a zene zengjen! 1929? `(Philoktetesként...)` Philoktetesként Lemnos szigetén, Magányosan elvérzem lassan én, Még néznek rám az örök csillagok, Szemem sötétje még ragyog, A csönd és bánat tengerén Vitorla egy se leng felém S hiába sírok égre fel, A terméketlen hab felel. 1929 `Ferenczy István szobrász emlékére` A magyar lélek a vésõre várt, Mely a magyar márványba öntse. 1929 `(Az ég ívén...)` Az ég ívén halvány ragyogással Szivárvány kél az esõ nyomán, Megbirkózva a fekete gyásszal, Mint gyõzelmi zászló Az ég ívén halványan földereng A szép szivárvány és az emberek Közönnyel nézik a remény jelét 1929 `(Kovácsmûhelyben...)` Kovácsmûhelyben a temetõ mellett Izmos legények a vasat verik, Az üllõ és kalapács énekelnek, A temetõ hallgat. 1929 `(A szavak...)` A szavak oly ostoba, gyönge, nyavalyás 1929 `(Borús felhõk közt...)` Borús felhõk közt megjelen Sápadtan az örök remény, Boldogtalan az ég alatt: Talán még nekem is izen. 1929 `(A szomszéd ablakból...)` A szomszéd ablakból idõnkint Szívembe zsong egy drága zaj, Derûs, meleg madárcsicsergés: Gyermekkacaj! Mintha egy boldogabb világból Üzenné valaki nekem, Hogy van öröm, ifjú, áldott, Felhõtelen! 1929 `(Van életünkben...)` Van életünkben egy nagy pillanat, Mikor érezzük, mégis érdemes volt, Ragyog a szemünk és ragyog a mennybolt S mi elfelejtünk minden árnyakat. Lehet, hogy minden káprázat csupán S az ember egy bús életen keresztül E pillanatot keresi, mely eltünt S hiába néz az elillant után. 1929 `(Csodaszép...)` Csodaszép május elsejérõl Daloltál egykor Heine... 1929 `Nietzsche` Már túl volt minden vidám bölcsességen S bús balgaságon, homloka mögött, Mint denevérek a fekete éjben, Úgy kóvályogtak a sötét ködök. 1929 `(Halottak napján...)` Halottak napján, édes jó anyám, Ha majd utad a temetõbe visz, Gondolj szelíden elbúsulva rám, Gondolj szegény, rossz gyermekedre is. 1929 `Rossz órában` Ady Endre, rég csillag õ már, A fénye mindig tisztábban ragyog. És fájó földi féreg hallgatok És szenvedek. Ó jaj, hogy még vagyok. 1930 `(Erdélybõl jönnek...)` Erdélybõl jönnek, egyre jönnek, Fehér-fekete hadsereg, Gyõzelmesen jönnek a könyvek, Magyar szíveket véve meg. 1933 `(Valaki játszik...)` Valaki játszik a szomszéd szobában, A billentyûkön 1933? `(Nem adtam mást...)` Nem adtam mást, csak amim volt, Egy szívet, mely fájt s dalolt, Életem a boldogságnak Elzokogott vágya volt. Jöjjetek új énekekkel Millióknak 1933? `(Van, aki tévedésbõl...)` Van, aki tévedésbõl jõ e földre És itt mindvégig idegen marad, Szeret kisétálni a temetõbe És várják õt egy másik csillagon, Magányosan kószál és eltünõdve, Szívében a titok s a fájdalom Az emberek között 1933? `(Egy régi kispap...)` Egy régi kispap néz ma rám A holdas május éjszakán. Szemében tiszta fény ragyog És azt suttogja: én vagyok. 1933? Énekkari szövegek `A Tisza` A vándor Ki vagy, te szeszélyes Te szõke víz, Te lusta, te széles, Nyugalmas, édes, Kinek kurta útja Csak a magyar puszta Földjére visz? Ki vagy, te csapongó, Te büszke víz, Te szilaj, te rontó, Te gátakat bontó, Kinek törtetése A Duna ölébe Sietve visz? A Tisza Én vagyok a magyarság Csöndes, nemes folyója, Kevély, heves folyója, Anyám csupán ez ország És ringatóm e róna. A vándor Honnan jössz oly sietve, Oly tündökölve, vígan, Hogy az ég is nevetve És száz színû selyembe Fürdik meg habjaidban? A Tisza Keletrõl jövök én, Mint a szent, örök fény, A mesés napkelet Hozta e nemzetet, Ahol Verecke áll, Ahol a honszerzõ Magyart legelõször Köszönté e táj. Hol a szláv borongás A magyarba olvad És sírva-vígadva Az én morajomba Indulót dalolnak. Azért oly csöndes, Haloványszõke Késõbb futásom És oly kanyargó, Merengve tartó A bolyongásom, Mert ezer év borúja, Felhõje száll fölöttem. A Sajó habja súgja, Mi volt a mohi mezõben, Ezer év nagy borúja S dicsõ emléke éled, Ha Alpárnál visz utam, Hol, mint a harc turulja, Kóválygón Délre térek. Arató lányok Vígan cseng a nótánk A nyári mezõben, Áldott a mi rónánk, Terem áldást bõven, Mert a Tisza árja Áldva borul rája! Tiszai hajósok Ha tavaszi szelek járnak, Megy a hajó lefele, Szárnya támad a nótának, Víg a hajós élete, Messze megyünk, de megtérünk, Itt születtünk, itt a révünk. Aratók és hajósok Áldott a Tisza tája, Magyarország Kánaánja! A vándor Szeged táján Oly lassú vagy s iszapos, Majd virágos, Majd borongós, bánatos. És a magyar Délt, Hogyha eléred, Nem fáj-e néked, Hogy az enyészet Utadat állja, Meghal a kedved Tiszavirága? A magyar Délen Betöltve szépen A hivatásod, Lassul futásod, Merengve nézed A dús vidéket S némán pihensz el. Vár a Duna habja, Ölelõ karja, Örök, hatalmas, Mély szerelemmel! A Tisza Szeged táján Emlék ébred és remény, Szeged táján Valamikor tavasz táján Szerelembõl öltem én. Délibábos Dicsõ várost Karjaimba temettem, Hogy ragyogva Fénix módra Még dicsõbben szeressem! Én a szegény magyarság Igaz, magyar folyója, Nem vágyom tengerekre, Elég nekem a róna! Zárókar Magyar táj szép folyója, Hordozd e föld gyümölcsét, Légy áldások hozója, Mint a magyar dicsõség! Itt borulnak rád mosolygón A Kárpát víg bércei S a napfényes rónaság. Költõk lelke Énekelve Fölmagasztal Száz gyönyörû gondolattal, Ó Tisza, tájad mindig áldva legyen! 1910 `(Magyar határon...)` Magyar határon zengjünk lelkesen, Igaz szívünkbõl szálljon a magyar dal, Barátság és honszerelem Két csillagunk, e dal csak téged éltet és magasztal! E kettõ gyõzelemre visz, E kettõ boldogít és lelkesít, Boldog, ki e kettõbe hisz! Föl hát, dalolni véreink, föl hát, dalolni véreink! Míg a magyar magyar marad, Míg él erõ és akarat S a Femke alkot és teremt, Addig dalunk az égre zeng, A hatalmas égre zeng! 1912 `(Szavalat a Tisza kantátából!)` Az októberi égen szürke felhõ, Hallgatva vár a táj, az elmerengõ És íme a halott dombok felett Sziszegnek gyilkoló üdvözletek. A muszka jön dübörgõ, büszke marsban, A kis Tiszánál ágyúk torka harsan, Október lombja sápadtan pereg És ráborulnak csöndes emberek. Magyar Tisza, mély bánatok folyója Ki véd meg? Tiszta tükrödet ki óvja? Már jönnek õk, dalolva jönnek õk, Öreg fiúk, magyar népfölkelõk. A Tisza tája most elküldte õket, Hogy ne lehessen rónánk temetõkert S a Tisza mentén, ha fölzeng a dal, Magyar maradjon, mindig csak magyar! Vándor, ha állsz az alkonyi folyónál, Mikor fölötte felhõk hada kószál, Vagy éjjel, ha a nagy tejút dereng, Ó ne feledd a holt honvédeket! Borongó bánatuk a barna felleg S víg csillagokból új reményt üzennek, Mert élnek, mindig, mindig élnek õk, Öreg fiúk, örök népfölkelõk! 1914 `Királyhymnusz` Hû magyarjaid közt Üdvözlégy Királyunk! Hódoló szívünkbõl Minden jót kivánunk! Béke és dicsõség Erõs ifjú hõsét Egész szívvel ünnepeljen A nótánk ma, fölség! Légy magyar hazánknak Hû oltalmazója, Fényben és borúban Vele egybeforrva, Szívünk néked adva Vagyunk száz viharba, Együtt visszük szent ügyünket, Együtt visszük szent ügyünket Örök diadalra! 1918 `Tevél jelige` Dicsõségét Árpád nemzetének Hadd hirdesse minden magyar ének! Ép testben ép lélek zengje bátran: Élni fogunk, gyõzni fogunk Ezeréves szép magyar hazánkban! 1919? `A szent magyar folyó` `A Tisza kantátából` A magyar nap vígan süt az égen, Csöndes álom szunnyad a vidéken. Nyári áldás a boldog határban, Tisza vize folydogál magában, Tiszavirág kedve pillangója, Ez a Tisza örömünk folyója. Néha duhaj, fájó kedve támad, Fölveti a mély, keserû bánat, Õsi bú ez: féktelen és szittya, Szíve vérét amely fölszakítja S árvaságát világgá dalolja, Ez a Tisza bánatunk folyója. Szép a Rajna, Loreley folyója, Német nagyság hû oltalmazója, Szép a Szajna, Párizs tükrözõje, Méla Volga orosz bú szülõje, De míg bennünk lélek él és nóta, Tisza lesz a magyarok folyója. Ballagdáló, mint a magyar ember, Aki nézi csöndes szerelemmel, Örök áldást áraszt szerteszéjjel, Ó de néha bilincseket tépdel S úgy zúg, mint a forradalmi nóta, Ez a Tisza Petõfi folyója! Termõ nyáron elmereng a tájon, Körülnéz a kis magyar világon. Harmonika szól fölötte halkan Árvaságos, öreg magyar dallam. Félig sírva, félig mosolyogva, Ez a Tisza Tömörkény folyója. Sziget táján oroszokra gondol, Szerencs mellett kuruckodva tombol, Szeged néki fájó, komoly emlék, Zentán zengi magyarok gyõzelmét. S déli végén hattyúként dalolva Révbe hal a magyarok folyója. 1919 `(Jelige a Szegedi Általános Munkásdalegyletnek)` A mi dalunk gyõzelmi dal: Munkánké lesz a diadal, Amit mi zengünk, nem borús: Munkát vidám dal koszorúz. 1920? `A dal` A dal az élet legszebb varázsa, A szív zenéje, a munka bája! Bölcsõnk felett zeng az elsõ nóta, Az anya édes, bús altatója: "Tente, szép virágom, Csicsijja, baba, Ringasson az álom És szívem dala!" Mikor az elsõ szerelem ébred, Csattog a dal és ujjong az ének, A szívünk vágya, öröme, álma Kacag és sír az ifjú dalába': "Ó, mi szép az élet, Ó mi szép a dal, Mikor a szívünk még Boldog s fiatal!" De a nagy élet munkára szólít, A férfi alkot, a férfi hódít, És büszke szívvel dalolja bátran, Munka zajában és a csatában: "Zúgjanak a gépek, Harsogjon a dal, Munkával és dallal Gyõzzön a magyar!" 1921? `(Petõfi ünnepére...)` Petõfi ünnepére, fel, A munka véle ünnepel, Dalában él múlt és jelen És a jövõ, a végtelen. Átzeng az bércen és folyón Virrasztva és vigasztalón! Dolgos magyarság, dalra, tettre, talpra, Indulni vígan, bátran büszke harcba, Tudás és munka fegyverét emelve, Hazát szerezni újabb évezerre! Petõfi ünnepére, fel, A munka véle ünnepel, Dalában él múlt és jelen És a jövõ, a végtelen! Föl, talpra, munkás nemzetünk, Petõfi lelke gyõz velünk! 1922 `Petõfi` Szabadság, dicsõség: két csillagod ez volt, Most borús fölöttünk a szép magyar mennybolt, De lesz majd ragyogó, amilyen még nem volt! Petõfi, Petõfi: te vagy a vezérünk, Sötét éjszakában ragyogó reményünk, Ha te maradsz vélünk, nem lesz soha végünk! Haza és szabadság: ezért imádkoztál, Hõse, vértanúja e kettõnek voltál, A neved ma zsoltár, a sírod ma oltár! 1922 `Templomi (dal)` Istenért, hazáért éltünk ezer évet, Miatyánk, ne hagyd el árva magyar néped, Örök életével hadd dicsérjen téged! 1922 `(Itt nyugosznak...)` Itt nyugosznak õk szeliden, Béke, üdvösség velük, Megpihenve tiszta hitben Él tovább is szellemük. Hantjuk ormán zeng az ének És föltámadást dalol, Mert síron túl él az élet, Vár egy pásztor, egy akol! 1922 `Félegyházai dalos jelige` A legnagyobb is itt dalolt e tájon, Hol délibáb leng és kalász terem, Mi is daloljuk bátran és vidáman, Dalaidat: szabadság, szerelem! * Délibáb és magyar nóta, Petõfit itt ringaták, Lelke bennünk zeng azóta s véle áldjuk a hazát! 1923 `Madách kardal` Férfi szívvel, férfi karral Megküzdünk mi száz viharral, Mely hazánkra támad. Régi hittel, régi dallal, Új erõvel, diadallal, Védjük szép hazánkat. "Küzdj és bízva bízzál," Ez költõnk szava. Nem csügged magyar dal S magyar kar soha! Valahány csapás jött, Valahány bukás ért, Megfizettünk mindíg A pártoskodásért. Minden vészbõl, gyászból, Új életre keltünk S a föltámadásról Hymnust énekeltünk. Férfi hittel, férfi tettel Lesz még ünnep itten egyszer, Gyõzni fog mi népünk, Hogyha eddig nem veszett el, Szembe néz új évezerrel, Istenünk mivélünk! "Küzdj és bízva bízzál", Ez költõnk szava S élni fogsz örökké Nagy magyar haza! 1923 `Himnusz Budavárához Kar Téged dicsér, harsogva, bátran Magyar dal szárnyán ez a kar, Hazánk tündöklõ koronája, Dicsõ Budánk, te szép s magyar! A nagy Dunánál õrt te állasz S egész világnak hirdeted, Mit alkotott itt annyi század S nem ront el semmi fergeteg! Te láttad Mátyás palotáját, Kiálltál annyi ostromot, Te vagy nekünk örökre bástyánk És szentek benned a romok! Áldott hegyeknek koszorúja Virul a tündér táj felett És vár derûben és borúban Egy boldogabb évezredet! Lantos Szent Gellért áll a szent hegyen, Kezében megváltó kereszt, E jelben lesz csak gyõzelem Az ármány és romlás felett! Hunyadi áll a vár terén, Magyar rabságnak lelke õ, Magasztos emlék, jó remény, Örök küzdelmet hirdetõ. És Gül babának sírja int, Kelet rózsái nyílnak ott, Turáni hû testvéreink Velünk várják a holnapot! Föl hát vígan, munkára, dalra És diadalra, ég velünk! Budának ormain ragyogva Hadd keljen szebb hajnal nekünk. Hirdesse templomok harangja, Gyárak s hajók kürtõje mind, Hogy a magyar egy akarattal Föltámadott és küzd megint! Törhet reánk idõk viharja, Túlzengi azt a munka s dal, Mely a világnak bátran vallja: Hogy áll Buda még s él magyar! 1925 `A magyar ifjak éneke` Mienk az élet tavasza, Ránk várnak nagyszerû tusák És bennünk bízik a haza, Hogy földerítjük májusát! Ó ifjúság, maradj velünk dalolva, Vezesd hadunkat szent diadalokra, Emeld a zászlót szép, szabad jövõbe, Ó ifjúságunk, gyõzve törj elõre! Ó ifjúság, ragyogd be életünket, Legyen miénk egy boldog, büszke ünnep, Mikor szabad lesz és nagy lesz az ország, Egész világ csodálja lobogóját! Ó szent tavasz, gyújts lángot a szemünkben, Hogy dolgozzunk és harcoljunk derüsen, Ezért feszüljön izmunk, büszkeségünk, Ezért oly édes dal és munka nékünk! Mienk az élet tavasza, Ránk várnak nagyszerû tusák És bennünk bízik a haza, Hogy földerítjük májusát! 1926 `(Jelige az Orosházi Munkás-Dalkörnek)` Magyar dalt zeng a munka népe És bízva néz jövõ elébe, Mikor a magyar ég alatt Mindenki víg lesz és szabad! Vagy Munka után dalra gyújtunk, Szebb jövõbe így visz útunk, Szebb jövõbe, jobb jövõbe, Dalos munkás, föl, elõre! 1926? `Magyar vigasság` Ha sírva is, de vigadunk, Míg fölragyog magyar napunk, Míg álmok élnek s zendülnek dalok, Míg magyarok leszünk mi magyarok! Tavasszal a derûs mezõn, Hadd táncolunk örvendezõn, Májusfa ágán víg bokréta int, Tavaszi szélben szállnak álmaink! Ha jõ a nyár, zengõ határ Aratóknak dalára vár, Ölelkezik a munka és a dal S jövõjét bízva nézi a magyar. Ha itt az õsz, völgyön-hegyen Szüreti nóta megterem, Ha forr az újbor, szólnak a dalok, Mint varjak szállnak el a bánatok! S ha jõ a csöndes télapó, Farsangi kedv kél, szárnyaló, S hogy lesz még egyszer ünnep, érzi azt Minden magyar, ki dal mellett virraszt! Ha sírva is, de vigadunk, Míg fölragyog magyar napunk, Míg álmok élnek s zendülnek dalok, Míg magyarok leszünk mi magyarok! 1926 `A munka` Szép a munka, mely templomot épit És harangszót küld a magas égig, Szép a munka, mely az Urat áldja És jutalmát csupán tõle várja. De az ének koronája A hívõ munkának. Ének szárnyán tiszta vágyak Az Istenhez szállnak. Szép a munka a haza javáért, Igazságért és a szabadságért, A hazáját védje minden ember A munkával és a becsülettel. De az ének koronája A magyar érzésnek, A hazáért égbe szárnyal A magasztos ének! 1926? `Férfikarének` Az életünk kertjében Sok szép virág terem, Az öröm és barátság, A dal és szerelem. Boldog, kinek halálig Virul ilyen virág S bár jõ az élet õsze, Terem mindig borág. A borban és a dalban Édes mámor fogad S a férfiszív örökké Talál virágokat. Szeretni s énekelni Mindig szabad s lehet, Szeretve és dalolva Megszépül életed S ha jõ a búcsúóra S elnémul éneked, Az új tavasz virágot Fakaszt sírod felett! 1926? `A magyar dalosokhoz` Magyar hitnek és magyar reménynek Hírmondói, jõjjetek le Délnek, Hol virággal vár rátok Szeged, Hol Dankónak dalai zokognak S szõke Tiszán mélázó haboknak Muzsikája hí benneteket! Hozzátok el a magyar szegénység Drága kincsét, a jóság, a szépség És igazság áldott dalait. Hadd szóljon a boldog csillagokba Magasztosan sírva és ujjongva Magyar Isten trónjához a hit! Csokonai verse a reményhez, Petõfi száz dala, a bús, édes, Mind, amit csak ezer év terem, Bokrétája legyen ünnepünknek, Halljon meg már a világ bennünket, Zengjen a dal gyõzedelmesen! Magyar hitnek és magyar reménynek Legyen lelke, szárnya ma az ének S kirepítõ õs fészke Szeged, Tiszapartról szálljon Dunapartra, Marospartra, kelettõl nyugatra, A jövõbe a víg üzenet: Magyarok, az éjszaka virrad már, Borús égen új hajnal hasad már, Nem leszünk mi már soká rabok! Ó, de addig bús emlékezetnek S jó reménynek pásztortüze mellett Vigyázzatok és daloljatok! 1927 `Kórus a naphoz` Ragyogj le ránk áldott derûvel Fények örök királya, nap, A gond és bú felhõit ûzd el S mutasd meg tündöklõn magad! Te vagy az élet érlelõje, Az aratás és szüret õre, Áldás és békesség te vagy, Ó nap, ragyogj ránk s el ne hagyj! Szent fényed égjen a szivekben, Hogy mind eltûnjön a sötét És boldog, büszke gyõzelemben Vegyük át földünk örökét. Ragyogjon a tudás, mûvészet És ünnepünk legyen az élet, Ó nap, te fénylõ és meleg, Uralkodjál e föld felett! 1927 `Ének Tinódihoz` A magyar éjben újra fölzokognak Siralmaid s a véres századoknak Minden keserve ott él énekedben. Lantos Sebestyén nézz le ránk a mennyben: Taníts bennünket hinni és remélni, Komor világban víg jövõnek élni! Föl magyarok, testvérek, Zendüljön régi ének, Új gyásznak hangja szóljon, Mint hit harangja kongjon És zúgjon, mint ítélet, S legyen zenéje élet: Mert élni akarunk mi, Dicsõ magasba jutni, Hol újra nagy nevünk lesz És boldog ünnepünk lesz S egész világ csodálva Tekint magyar hazánkra! De addig is esengve szálljon égnek A magyar éjben virrasztón az ének, Tinódi Lantos szárnyas lelke küldje E nagy borúból az örök derûbe, A magyar Isten trónusát elérje S legyen gyõzelmes himnusszá a vége! 1927 `Lant és kard` Lant és kard, ez kell nekünk, Hisz küzdelem az életünk, A végsõ gyõzelem a cél És ehhez kell lant és acél! Mi szíveket hódítunk énekelve, Egész világgal szent versenyre kelve, A gondolat hadd szálljon át a tájon, Míg valóság lesz mind a magyar álom! Acél a hangunk és acél a kardunk, E két fegyverrel szebb jövõbe tartunk, Beírjuk a világ könyvébe bátran, Hogy élet és remény él Hunniában! Lant és kard, elõre, fel, Amíg majd minden ünnepel, Hegy, völgy, folyó, távol, közel, Lant és kard, elõre, fel! 1928 `Magyar fohász` Hosszú virrasztás éjén emeljük szívünket Istenünknek trónusához: Ó életünk ura, magyar hazánk nagy Istene! Hozzád zokog ma hódolva új zsolozsmaszónk! Hallgass meg Isten s hajolj felénk. Ó mily szép és nagy volt, hatalmas volt szép hazánk. Zászlónkat lengette dicsõség, szerencse. De jaj, jaj, vihar jött, földrengésnek szörnyû vésze. S azóta a porban eltiporva csak kesergünk. Régi nagyság, régi épség távoli délibáb. Most: nincs reményünk, csak Tebenned, örök élet kútja! A Kárpát ormát, a tenger árját add vissza már, add vissza már! Erõnk Te vagy, jövõnk Te vagy, országunk Te vagy, Minden teren, minden koron gyõzelmes Úr! Te hoztad e haza földjére népedet, Te dicsõ Vezér! Mert Te vagy az Út, az igaz Ösvény. Ó szálljon hát feléd a dal és dicséret! Magyar szívekbõl, magyar égbe zengjen énekünk! Téged dicsérjen föld és lélek! Jegenyék sudára, templomok tornya mind feléd törjön! Dicsõség Tenéked! Ó minden sóhajtás, kiáltás hozzád ér! Mezõk zöld vetése és a szõke kalászok Téged dicsérnek. Ó védd meg, ó áldd meg, sokasítsd, növeljed! Mi oltalmunk! És jõjjön el már az új ország, mely régi jussunk, szent örökségünk, Jöjjön el már életünk reménye, mindenünk! Éj múljék, gyász tûnjék, Harsogj hõsi dal, zendülj diadal, Új élet éneke szálljon az égbe! Hõs volt a lelkünk, hõs volt a vérünk, Harcokban éltünk mi, vérezve százszor! Szenvedünk és csonkulunk, Vihar zúg, földünket rengeti pusztulás! Ó minden sóhajtás, kiáltás hozzád siet! És tör reánk már a pusztulásunk és sorsunk átka És mégis és mégis föl! Elõre föl, magasba föl, ujjongva föl, Ott vár reánk már szabad hazánk, boldog, dicsõ Föltámadás! 1928 `Munkásgyermekhimnusz` Elõre, föl, fiúk, leányok, Mienk a föld, mienk az ég, Nekünk teremnek a virágok És minket vár a messzeség! Induljunk vígan és remélve A boldog, szép jövõ elébe, Mienk a hely a nap alatt, Míg szívünk bátor és szabad! Elõre, föl és kéz a kézben Táncoljunk, míg csak zeng a dal, Mienk az erdõk és a rétek, Ujjongjon mind, ki fiatal! Öröm zászlóját hadd emelje A lelkünk, boldogan repesve, Remény zenéjét hadd lobogja A szívünk, egy érzésbe forrva! Elõre, föl, miénk az élet A széles földnek kerekén, Szemünkben csillog az ígéret És bennünk ring a jóremény! Fiúk, leányok, lépjetek be A vídám és békés seregbe, Mely rózsáidat hinti szét Barátság és testvériség! 1928 `Könyörgés szabadulásért` Nyomorok mélyébõl, bánatok éjébõl, Fölkiáltunk Hozzád a kietlenségbõl, Ura seregeknek, atyja igazaknak, Mutasd meg hatalmad földi hatalmaknak. Vérünket ontottuk, könnyünket öntöttük, Rettenetes évek zúgtak el fölöttünk, Fejünk koronája lehullott a porba, Reményünk vetését vihar eltiporta. Jöjjön a hajnal Új diadallal, Jöjjön az élet, Szóljon új ének, Hallelujázzon Minden e tájon! Kelettõl nyugatig neved áldja minden, Régi fényt, új lángot adj nekünk, nagy Isten! Pogányok jöttek be szent örökségedbe, Istenünk, hová tûnt szívünk régi kedve. Égi madaraknak lakomája lettek, A földi vadaknak martalékul estek, Vérüket ontották, könnyüket öntötték, Akik szent hazánkat igazán szerették. 1928? -=-

< Elõzõ		Következõ >

[ Vissza ]