Petõfi Sándor 1823. január 1-én született Kiskõrösön. Apja, Petrovics István mészárosmester magyarul jól beszélt és írt; anyja, Hrúz Mária szlovák anyanyelvû mielõtt férjhez ment cselédlány és mosónõ volt. Alig két évvel késõbb a család Kiskunfélegyházára költözött, s maga Petõfi ezt a várost jelölte meg születésének helyeként. A család jó körülmények között élt, s anyagi felemelkedésük éppen Félegyházán kezdõdött. Petrovics István gyakran változtatta fia iskoláit: javuló anyagi helyzetének megfelelõen minél színvonalasabb iskolába akarta járatni. Az 1838-as dunai árvíz és egy rokon anyagi csõdje, akiért kezességet vállaltak, anyagi romlásba döntötte a családot. A 15 éves ifjú kénytelen volt otthagyni a selmeci líciumot, s megismerkedett a nélkülözéssel, a nyomorral. Színházi "mindenes" Pesten, házitanító Ostffyasszonyfalván, majd katonának csap föl Sopronban. A csaknem másfél éves szolgálat életének talán leggyötredelme sebb idõszaka: szenvedéseit csak tetézte, hogy társai és felettesei nem nézték jó szemmel, hogy az irodalom és a mûvészet iránt érdeklõdik, s maga is írogat. A gyönge testalkatú közlegény megbetegedett, egy jóindulatú katonaorvos szolgálatképtelennek nyilvánította, és 1841 februárjában elbocsátották a hadseregbõl. Leszerelése után nyugtalan vándorút következett. 1841 októberében felvették a pápai kollégiumba, ahol megismerkedett Jókai Mórral. 1842. május 22 én megjelent elsõ költeménye az Atheneumban A borozó címmel, Petrovics Sándor név alatt. A november 3-án ugyanott publikált Hazámban címû versét már Petõfi néven ír alá. Petõfi azonban a színészetre érzett elhivatottságot, s 1842 novemberében vándorszíntársulathoz szegõdött. Kecskeméten látta viszont Jókait, aki nagyra értékelte elõadómûvészetét. Ezután újabb hányattatások következtek. Pozsonyban az országgyûlési tudósítások másolásából tartotta fenn magát. 1843 júliusában jutott el ismét Pestre, ekkor került közelebbi ismeretségbe a radikális szellemû fiatal értelmiséggel. Naponta megfordult híres találkozási helyükön, a Pilvax kávéházban. Még egy utolsó és eredménytelen kísérletet tett, hogy a színészi pályán helyezkedjen el. így került Debrecenbe, ahol szó szerint nyomorog. Életének e keserves idõszakát késõbb versben is (Egy telem Debrecenben), prózában is megörökítette. 1844 februárjában gyalog vág neki a pesti útnak, hogy mûveinek kiadót találjon. Vörösmarty veszi pártfogásába, s az ô ajánlatára vállalja a Nemzeti Kör verseinek kiadását. Bajza és Vörösmarty közbenjárására Vahot Imre segédszerkesztõként maga mellé vette az 1844. július 1-én meginduló Pesti Divatlaphoz. A divatlap a kor egyik népszerû folyóirattípusa volt. Petõfi költõi pályája talán a legtermékenyebb idõszakához érkezett. Még ki sem került a nyomdából elsõ kötete Versek 1842-1844 címmel, már megírta és megjelentette A helység kalapácsa (1844 augusztus) címû komikus eposzát, s hamarosan megjelent a János Vitéz (1845 március) is. Petõfi megismerkedett Vahot egyik rokonával, a 15 esztendõs Csapó Etelkával, aki váratlanul meghal. Az ébredezõ, de meg nem valósult szerelemvágy és a gyász költeményeit egy versciklusba gyûjtötte össze Cipruslombok Etelka sírjáról címmel. Petõfi sikere kezdetben osztatlan volt, melyben nem kis szerepe volt ebben szerkesztõjének, Vahot Imrének, aki üzleti megfontolásból mintegy sztárként kezelte és irányította Petõfit. Éles kritikát elõször A helység kalapácsa címû mûvére kapott. A fiatal költõ még magabiztosan utasítja vissza a támadásokat a természet vadvirága címû versében. A túlzott hírverés és a súlyos kritikák miatt 1845 márciusában kilépett a laptól, de kötelezte magát, hogy verseit egyedül itt jelenteti meg. 1845 április 1-én indult el felvidéki körútjára, mely valóságos diadalmenet volt. Egy újabb sikertelen szerelem következett életében: megismerte a szép gödöllõi lányt, Mednyánszky Bertát, megkérte a kezét, de a lány apja hallani sem akart róla. A Berta szerelem verseit a Szerelem gyöngyei versciklusban adta ki 1845 októberében. Nyugtalan volt, sokat utazgatott, valamiféle kedélybetegség, borúlátás uralkodott el rajta. Barátaival is nehezen tudott kijönni, s gyakran ellátogatott elszegényedett szüleihez Zalkszentmártonba. 1845. november 10-én megjelent második verseskötete Versek II. címmel. Kétségbeesett lelkiállapotának hû tükre az a 66 epigramma, amely könyv alakban, 1846 áprilisában jelent meg Felhõk címmel. A Felhõk válságkorszaka után cselekvésvágy fogja el. Márciusban visszatér Pestre, s türelmetlen tettvággyal veti bele magát az irodalmi-politikai életbe. A lapkiadók "zsarnoksága" ellen szervezni kezdte a Tízek Társaságát, tíz fiatal író érdekszövetségét. Folyóiratot akart indítani Pesti Füzetek néven. Tervei szerint a társaság tagjai csak itt publikáltak volna. Azonban terveit nem tudta megvalósítani. 1846. szeptember 8-án - szatmári útja alkalmával - a nagykárolyi megyebálon megismerte a 18 esztendõs Szendrey Júliát, az erdõdi jószágigazgató kissé szeszélyes, irodalomértõ lányát. Már az elsõ találkozás szerelemre lobbantja Petõfit. A helyzet hasonló a Berta-szerelemhez, de Júlia romantikus érzékenysége, mûvészetszeretete és elvágyódása a sivár szellemi környezetbõl más befejezéshez segíti kapcsolatukat. Petõfi verseibõl és a lány naplójából szenvedélyes, félreértésekkel teli szerelem története tárul elénk. Júlia tavaszra halasztotta a végleges döntést, s a várakozó költõ kétség és remény között hányódott. 1847 májusában Júlia végre igent mond, és apja akarata ellenére, megismerkedésük évfordulóján, szeptember 8-án összeházasodtak. Az 1847-es év meghozta számára az igazi barátot is. Február 4-én olvasta Arany János Toldiját, s még aznap lelkes prózai és költõi levélben üdvözölte az ismeretlen nagyszalontai jegyzõt, s ettõl kezdve élénk és egyre bensõségesebb levelezés bontakozott ki köztük. 1847 márciusában megjelent Összes költemények címû kötete, melynek mottója: "Szabadság, szerelem!". Júliusban Váctól Beregszászig beutazta újra a Felvidéket, s errõl az útról az Úti levelekben számolt be a gyõri Hazánk címû folyóiratban. 1848 januárjától Petõfi a forradalomvárás lázában égett, hiszen korábbi látomásainak megvalósulását látta az ekkori európai népfelkelésekben. Március 15-ének egyik vezetõje, hõse, de az elért politikai eredményeket kevesellte. Királyellenes verseket írt, népgyûléseket szervezett, támadta a kormány politikáját, s fokozatosan kezdte elveszíteni korábbi népszerûségét. így kerülhetett sor arra, hogy június 15-én a szabadszállási képviselõválasztásokon nemcsak hogy nem jutott be a nemzetgyûlésbe, hanem valósággal menekülnie kellett a félrevezetett, felbõszített paraszti tömeg elõl. Ebbõl a fájó tapasztalatból születik meg majd Az apostol, mely politikai nézeteinek módosulását jelentette. A szabadságharc idején századosi rangot kapott, de egyelõre nem harcoló alakulatoknál teljesített szolgálatot. Ezért rosszindulatú vádaskodások, célzások kereszttüzében állt: szemére hányták, hogy még él, nem esett el a harc mezején. Petõfinek gondoskodnia kellett idõs szüleirõl és áldott állapotban lévõ feleségérõl is. Júliát Erdõdre vitte, de a Szendrey család a felbõszült románok fenyegetése elõl kénytelen volt Debrecenbe menekülni. Itt született meg 1848. december 15-én fia, Zoltán. Most már kötelességének érezte, hogy a harctérre menjen, s 1849 januárjában jelentkezett Bem tábornoknál. A lengyel származású fõvezér megszerette, szinte fiaként bánt vele, segédtisztjévé nevezte ki. Nem volt fegyelmezett katona, feljebbvalóival (nem Bemmel) többször összetûzésbe került, májusban lemondott tiszti rangjáról és kilépett a hadseregbõl. Súlyos anyagi gondok gyötörték, hiszen nem kapta tiszti fizetését. A tavaszi hadjárat gyõzelmeinek idején szinte földönfutóvá lett. Márciusban apja, májusban édesanyja halt meg, õket is el kellett temetni. Júliával és a fiával elõször Pestre, majd Mezõberénybe mentek. Az orosz elõrenyomulás miatt Mezõberény sem volt már biztonságos hely. Petõfiék Aradra akartak menni, de tervük meghiúsult. Júliát és Zoltánt Tordán hagyta Petõfi, s július 25-én csatlakozott Bem seregéhez. Sem lova, sem fegyvere nem volt, ezért lényegében "civilként" vett részt a segesvári csatában. Itt és ekkor tûnt el örökre Petõfi 1849. július 31-én.