Regény és drámaíró. Kossuth-díjas (1954). Székely családból származik. Kolozsváron tanul, a numerikus 1920-as évek derekán Amerikában él, de írásait hazaküldte. Elsõ novelláskötete 1925-ben, a „Lélekindulás”. Elsõ regénye 1928-ban a „Szûzmáriás királyfi”. A „Címeresek” címû regénye (1931) az erdélyi arisztokráciát bírálja. Ezután születik leghíresebb mûve, az Ábel trilógia: „Ábel a rengetegben” (1932); „Ábel az országban”; „Ábel Amerikában” (1934, a leleményes, de szegény székely fiú próbálkozásai sorsa javításáért, míg végül visszatér a havasokba hátatfordít a társadalomnak. Ez kicsit az író gondolkodását, „kivonulási” vágyát is mutatja, és valóban innentõl mûveiben szaporodnak a mesés, csodás elemek-jobb megoldást nem találván. Javaslata: az erkölcsi megtisztulás („Jégtörõ Mátyás” [regény, 1936]; „Ragyog egy csillag”[regény, 1937]; „Énekes madár” [dráma, 1934]; „Tündöklõ Jeromos” [dráma, 1936]). A népi mozgalomhoz csatlakozott a harmincas évek végén, nõtt közéleti szerepe. Stílusmûvészetének csúcsa 1939-ben a „Szülõföldem”, a „székely lélek” szépséges ábrázolása. 1941: „Magyari rózsafa” (regény), majd 1948: „Zöld ág” (meseregény). A háború utáni regényei tán kevésbé idillikusak, s ihletettek, de mélyen bölcsebbek (s beletörõdöttek is): „Bölcsõ és bagoly” (regény, 1953, a gyermekkor emlékei); a „hazai tükör” (ifjúsági regény, az 1848-as szabadságharchoz nyúl vissza); a „Szirom és Boly” (regény, 1960, egy öreg székely ember sorsa a jelenkori életben). A „Vadrózsa ága” (1966) humor és nosztalgia a korábbi irodalmi életrõl. További mûvei: „Vitéz lélek” (1941); „Hullámzó võlegény” (1947); „Hegyi patak” (1959); „Boldog nyárfalevél” (1962). A magyar irodalom egyedüli jellegzetességgel, „székely látásmóddal” alkotó, mesélõ mûvésze volt.